Haha.
Úgy értem, hogy amíg maga még ártatlan… illetőleg, amíg mind a ketten
ártatlanok vagyunk. Ha most fogom ezt a kezet, amelyet nem kaptam meg…
Most már aztán eresszen el konzul úr!… s amelyet nem szántak nekem… Van
valami pálinkája, vagy más innivalója odabent, kisasszony?
Nem, igazán nem, feleli a kisasszony és körülnéz. De most már eresszen
el, hogy bemehessek az éléskamrába és hozhassak valamit.
Ó, nem, köszönöm, akkor hagyjuk inkább. De Salvesen kisasszony, azt
kérdezte, vajjon azért jöttem-e, hogy véget vessek a dolognak? Nem.
Csakis azért jöttem, hogy tudtára adjam a formát. Mert most már
megtaláltam a formát. Ezt különben énekelnem kellene, hogy az egész
hangommal tolmácsolhassam: abban a pillanatban, amikor Lassen lelkész az
ég áldását adja magára, meg Rasch ügyvédre, akkor kötéllel a kezemben
találhat meg, amint kék szemeim egy szögre függesztem…
Haha, milyen lehetetlen ötletei vannak!
Tudja, hogy ez mit jelent, hogy mi történik azután?
Ott jön a felesége őnagysága! mondja hirtelen a kisasszony.
És Fredrik konzul elereszti a kezét.
Jól ismerte a feleségét, rögtön eléje sietett és megmagyarázta neki,
hogy Salvesen kisasszony Rasch ügyvédnek a menyasszonya és hogy csak
gratulált neki.
És ezért kellett olyan sokáig fognod a kezét?
Fredrik konzul pedig így felelt:
Udvarias akartam lenni, hiszen most más társadalmi állásba kerül.
Lehetséges, hogy valamikor a mi körünkbe jut.
*
Ifjú Willatznak rossz a lelkiismerete, elmulasztott írni Marianenak.
Hogy történhetett ez? Egyszerűen úgy, hogy sok dolga volt. No meg aztán
nagy szerelmében és vágyakozásában beavatta az édesanyját a titkába, az
pedig furcsául nyugtalan lett és nem akart a további levelezésről
hallani. Mikor aztán a fiú azt hangoztatta, hogy halálosan szerelmes
Marianeba, igy szólt az anyja: Várj tíz évig, akkor majd meglátjuk. Most
előbb valakivé kell lenned és örömet kell szerezned apádnak, tudod-e?
Mikor aztán Willatz látta Marianet a hídon, később pedig a temetőben,
mást nem tudott tenni, kezet kellett vele fognia. És a lány egyenesen az
arcába nézett, eléje húzódott, hozzásimult és felnézett reá. Mariane
olyan önkéntelenül gyengéd volt.
Végül találkoztak is. Ifjú Willatznak feltétlenül le kellett mennie az
országútra és a lány ott járt. Fenn a folyó hídján túl volt egy szép,
mély fűzcserjés, odasiettek. Ifjú Willatz már utiruhában volt és amint a
hajó megérkezik, be kell szállnia. És bár csak ilyen rövid ideje volt,
nem tudott szólni semmit. Ó, hol maradtak most azok a szép szavak a
fejében, meg a szívében! Mariane is szótlan volt. Mindegyik egy
fűzfaágat vett a kezébe és azt tépdeste.
Ma megint el kell utaznom, mondta a fiú.
Igen.
Nincs nagyon messze, mondta Willatz.
Felixnek is el kell utaznia, felelte a lány. Mexikóba.
Ugyan.
Igen, mert nem akar tanulni. És én is elmegyek, Krisztiániába, mondta
Mariane. Hol akarom, hol nem akarom.
Krisztiániába! Hiszen az még közelebb van, mint Berlin, attól csak nem
kell félni!
Nem írhatnál megint? mondta a lány.
De igen. Csakhogy nem lesz rá időm, ha valakivé akarok lenni, azt mondta
az anyám.
És Mariane egyáltalán nem érzett sértődést, nem, hiszen csak magára
gondolt és őszintén megkérte a fiút, hogy vasárnaponként, minden
vasárnap este írjon.
Igen, de Willatz azt mondta, hogy mégse írhat majd.
Én sok levelet írtam neked, tegnap is, meg ma is. Idenézz, mondta és
átadott neki néhány levelet. Tessék, mondta a lány.
És Willatz kezet fogott vele, megköszönte és a tárcájába rejtette a
leveleket s elállt a szava boldogságában és szégyenletében.
És akárhogyan is történt… Mariane nagy volt és kedves, és indiánhaja
volt a nyakán, az arca pedig barna meg piros, nos akárhogyan is történt,
de Mariane eléje siklott, a fiú pedig átkarolta és nem tudott magáról.
Amint így álltak és egymás nyakát nézték, a fiú megszólalt: Hadd
csókoljalak meg… a levelekért… ha megengeded.
És mivel a lány engedékeny mozdulatot tett, ajkaik találkoztak, végtelen
hosszú ideig, és mind a ketten lehunyták a szemüket.
Ezután már rövid volt a találka. Igen, mert most már nem mertek egymásra
nézni és csak a földnek beszéltek.
No, Isten veled, mondta Willatz.
Isten veled, mondta a lány.
Mikor Willatz hazaért, Gottfred az apja szobájába vezette.
Az öreg meggörnyedt apa ünnepélyes volt és így szólt:
Vártalak.