Holmengraa úr közömbösen néz a vállán keresztül a doktorra, egyáltalán
nem törődik vele, hanem azt mondja, ami eszébe jut.
No, itt semmi se lesz Felixből. A legszívesebben talán visszatér a
törzséhez. Mariane lányom azonban nálam marad.
Mikor Holmengraa úr este kikísérte a vendégeit, mégis már annyira
becsípett, hogy tilos utakon járt. Vacsora után volt, az urak jól ettek
és ittak, nem is panaszkodhattak a vendéglátás miatt. De Muus doktor
kijelentette, hogy ha házigazdájuk az est folyamán ellentmondott neki,
akkor tisztán észre lehetett venni a műveletlen embernek az
osztálygyűlöletét azzal a felsőbb réteggel szemben, amelyhez ő, meg
Rasch ügyvéd tartozott.
Ezen az estén véget értek Holmengraa úr kicsapongásai és a következő
napokban önmagának ura és minden emberek királya lett megint.
Intézkedett a temetés ügyében, táviratilag koszorút rendelt Adelheid
asszony koporsójára és abban a pillanatban, amikor a postagőzös
félárbocra eresztett lobogójával befordult a fjordba, fenyőágakkal
hintette tele a rakodópartot meg az útat. Vajjon a hadnagy iránt érzett
tiszteletből hagyta-e abba bolondságát, vagy pedig azért, mert szégyelte
magát? Akármi volt is az oka, Holmengraa úr az utóbbi két hétben sok
bolondságot csinált és ha nem ő róla lett volna szó, bárkinek sok
idejébe került volna, amíg mindent rendbehoz, neki azonban nem telt
idejébe. Mégis csak mesébe való ember volt, minden kitelt tőle.
*
A temetésre megérkezett Fredrik Coldevin is a feleségével. Végre jutott
ideje arra, hogy Segelfossba jöjjön, pedig már régen nem járt ott. Az
öreg Coldevinék is eljöttek a szigetükről, kis fehérhajú különösség lett
belőlük, már alig volt hangjuk. Két ráncos albinogyerekhez
hasonlítottak. A hannoveri von Platz ezredes virágokat, meg helyettest
küldött, de mind a kettő egy héttel elkésett.
A hadnagy ez alkalommal se tudott lemondani arról, hogy valami
furcsaságot, önfejűséget el ne kövessen: táviratilag megállapodott a
szomszéd község lelkészével, hogy az jöjjön el s végezze a temetési
szertartást. Hogy a hadnagynak még ilyesmire is volt kedve! Hiszen
mindenki azt hitte, hogy mélyen lesujtotta az eset, és ime…
Este azonban a szomszéd község lelkészének kocsija a lelkész nélkül
érkezett meg. A kocsis levelet hozott, az tele volt mentegetőzéssel,
magyarázattal, mert a papot más elfoglaltsága akadályozta. Talán
aggodalmai támadtak, nem merte megsérteni L. Lassen kollegáját, aki a
püspök jóakaratát élvezte. Bizonyosan így állt a dolog.
Erre a hadnagy mosolygott és így szólt fiához:
Hát akkor legyen Lars. Mindegy, hiszen anyád már úgy se hallja. Mondd
meg Martin béresnek, hogy holnap kora reggel hozza el Larsot.
Mikor a pap megérkezett, Fredrik konzulnak kellett közvetítenie közötte
meg a hadnagy között. A hadnagy kívánsága az volt, hogy Lars egyáltalán
ne mondjon beszédet, ebbe azonban a lelkész nem egyezhetett bele,
viszont a hadnagy iránti tiszteletből hajlandó volt arra, hogy a
beszédet rövidre fogja, továbbá lemond arról, hogy egészen a temető
kapujáig megy a koporsó elé.
A hadnagy így szólt:
Akkor itthon maradok.
Fredrik konzul, hogy fel ne izgassa a barátját, úgy tett, mintha már
maga is gondolt volna erre.
Igen, ez megoldás lenne, mondta és bólintott. De nem fogod ezt valamikor
megbánni?
De igen, kétségkívül.
Akkor kérdés, nem jobb-e elszenvedni egy órai kellemetlenséget, mint
aztán életfogytig valót.
A hadnagy tehát lemondott arról, hogy odahaza marad. Felöltötte a
parádés egyenruháját, a vállrojtokkal, karddal és aranybojtokkal, erre a
nagy pompára aztán ráhúzta a drága bundát. Nagyszerűbb megjelenése volt,
mint valaha. Ifjú Willatz új fekete ruhát viselt, meg fátyollal átkötött
cilindert. Furcsa volt azonban, hogy apa és fiú egyaránt fehér keztyűt
húzott minden feketeség nélkül.
Holmengraa emberei szabadnapot kaptak, a malom megállt, a béresek meg a
kisbérlők összegyültek a temetőben, úgy feketéllettek az emberek, mint
valami nagy gyerekkeresztelő vasárnapon. A koporsó alig látszott a
virágtól. Koszorúk érkeztek Angliából, Németországból, Holmengraaéktól,
valamennyi Coldevintól és a bergeni kereskedőktől. Úgy szólván egyetlen
nagy virágtömeget eresztettek le a földbe.
Most következett a prédikáció. Lassen lelkész maga se volt bizonyos a
dolgában. Most azonban nagyon jó alkalom volt arra, hogy részletesebben
kitérjen erkölcsi dolgokra, nem térhetett el attól az eredeti
szándékától, hogy hosszú beszédet mondjon. Minden más gyászoló hálás
lett volna a vígasztaló komoly szavakért, de a hadnagy hű maradt
önmagához. Úgy látszott, mintha elgondolkoznék és egyáltalán nem
hallgatott oda. Mikor a beszéd már vagy félórája tartott és a hadnagy
már nem akarta tovább hallgatni, hirtelen kivett egy kis faásót a
templomszolga kezéből és a pap felé nyujtotta, ó, de nem úgy nyujtotta,
hogy a nyele legyen a pap felé. A papnak abba kellett hagyni a beszédét,
a hadnagyra nézett és megértette, hogy már elmult az idő, elvette az
ásót és három ásónyi földet szórt le a virágokra.
Azután behantolták a sírt.
De az emberek, akik látták az esetet, azzal az ásóval, helytelenítették
a hadnagy viselkedését: Lars Manuelsen helytelenítette, boltos Per
szintén, még sohase láttak ilyen viselkedést az Isten felkent
szolgájával szemben, már pedig Lars e pillanatban az volt. A lelkész
azonban sokkal okosabb volt, semhogy az ásót a hadnagy arcába csapta
volna, mégis csak művelt ember az a Lars. Ezt bebizonyította mindvégig.
Alig ért véget a ceremónia, vígasztaló szavakat akart intézni a
rokonsághoz, a papok szép szokása szerint. Mivel azonban nem volt
egészen biztos a dolgában, először ifjú Willatzhoz lépett, aki a
legközelebb állt hozzá. Lassen lelkész kezet nyujtott a fiúnak és ezt
mondta:
Nagy veszteség ért téged, de az Isten majd megsegít és el fogod viselni.
Ezt az Úr bizonyosan meg fogja tenni, Lassen lelkésznek igazán nem kell
felszólítani rá.
Most felcsattan a hadnagy hangja és a lelkész két acélos fölényességű
szürke szemet lát magára meredni.
Mi az? Te tegezed a fiamat? Hagyd el!
Mire a hadnagy hazament a temetésről.
*
Az öreg Coldevinék ez alkalommal csak két napig maradtak, aztán
elutaztak a magánhajójukon. Őskori hajó volt ez, árnyékot adó
vitorlákkal. Az öreg Coldevinék nem tudták megérteni, hogy Segelfoss
ennyire megváltozhatott. Itt nem volt út azelőtt, mondták. Ott pedig nem
volt ház. Aztán a fejüket rázták és sehogysem ismertek rá a vidékre. Nem
voltak bizonyosak benne, vajjon valóban Segelfossba jöttek-e. Most nem
sétáltak végig a cserjésen és alig szóltak egy szót.
Fredrik konzul, meg a felesége négy napig maradtak. Aztán megérkezett a
dél felé induló postagőzös és magával vitte őket. Most azonban már
Fredrik konzulban sem volt annyi élet, mint azelőtt, erősen megőszült és
a szeme alatt zacskók lógtak. A kövér és polgárias felesége pedig, aki
az utóbbi időben nagy misszióbarát lett, elkísérte az urát. A hadnagynak
elég dolga volt önmagával, a gyásza olyan különösen nagy volt, olyan
feltünően nagy. Az emberek nem hitték volna, hogy álmatlan éjszakái
lesznek, amiért elvesztette Adelheidet, hiszen már sokkal régebben
vesztette el. Igy aztán Fredrik konzul nem valami jól érezte magát, négy
napig őgyelgett a birtokon és szeretett volna elmenni.
A szokott kvaterkázó estéket együtt töltötte öreg barátjával, de ezek az
esték formálisak voltak s a beszélgetés egyáltalán nem volt vidám.
Fredrik konzulnak megint alkalma nyílt kitartani az életfelfogása
mellett, vagy pedig elbukni vele. A birtokon történt nagy változásokról
alig ejtettek egy-két szót. Mikor a konzul arra tett célzást, hogy ezek
a változások nagyrészt az ő hibájából történtek, a hadnagy azonnal
elutasította ezt és így szólt:
Nem, köszönöm. Hiszen sok érdemed volt benne.
Aztán Willatzról próbált beszélni a konzul. Hogy Willatz továbbra is
Berlinben marad-e?
Persze, felelte a hadnagy, ugyanazzal a gőzössel utazik délre,
amelyikkel te.
A Tea lányom, mondja a konzul, emlékszel még reá? A kormányoshoz ment
feleségül.
Ezt helyesen cselekedte Margarete!
A kormányosból kapitány lett.
No látod!
Az ötvenkét láb hosszú Kläggen gőzös kapitánya. Ó, de ez nem használ.
Szünet.
És most a konzul a gyász közepette egy kis tréfás történetet akar
elmondani.
Ugy-e, te mondtad, hogy magad vagy az oka annak, hogy a falutokban egy
lusta halásszal kevesebb lett?
Igen, eléggé bánom is, az emberek miatt.
Mit szóljak akkor én?! Bizonyosan nem felejtetted még el, hogy évekkel
ezelőtt a városunkban egy szerecsen született. Nos, nem tudom miért, de
engem tettek felelőssé azért a szerecsenért. Hallottál már ilyet? Hogy
valami összefüggés volna közte, meg a kertemben tartott egyik ünnep
között, hehehe. Végre meguntam a históriát és elküldtem a fickót. Most a
filadelfiai kereskedelmi iskolába jár.
Akkor a te bűnöd mégis kisebb, mint az enyém, mondta a hadnagy.
Milyen vígasztalan dolog volt most beszélgetni a barátjával, Fredrik
konzul már meg is bánta, hogy eljött a temetésre. Szó ami szó, már
hosszú évek óta élte a kisvárosi életet, úgyhogy már kezdte
elviselhetőnek találni. Nem ment-e az üzlete? Nem írt-e sok toll az
irodájában? És nem érintkezett a város legjobb családjaival? Az otthoni
klubjukban sok érdemes témát vitathattak meg, mint például a nyáron is,
amikor valami Bommen nevű háztulajdonos leánya halálra táncolta magát
egy német hadihajón, amely a kikötőben horgonyozott. Hehe, az a bolond
gyerek! De egy francia tiszt sohase táncoltatta volna halálra.
Azonban Fredrik konzul, aki szeretett nevetgélni és vidám históriákat
elbeszélni, sokszor kereste a magányt, ahol gondolatokba merülhetett.
Ezt már csak a gyász miatt is meg kellett tennie. És egy szép napon,
mikor másutt nem volt elég csend, bement Adelheid asszony hálószobájába
és egy ideig ott maradt. Fáradtnak és kopottnak látszott most, és nagy
zacskók lógtak a szeme alatt. Kezébe vett egy fésűt és sokáig nézte.
Nagyon finomnak találhatta a fésűt, mert sokáig elnézte. Aztán, úgy
látszik, eszébe ötlött, hogy mégsem illik ennyire elmerülni a
gondolataiba és csendesen kiment a szobából.
Lement az üvegházhoz. Hiszen mindjárt ide jöhetett volna, mert itt jó
egyedül lehetett lenni. Mi az? Magával hozta a fésűt?… Nevetséges! No de
ha már egyszer megtette… Semmiség, ilyesmi miatt csak nem fog
alkalmatlankodni a hadnagynak. Mintha a fésűn még mindig meg lehetne
érezni az asszony hajának illatát? Képzelődés, hiszen teknőszaga van.
Szegény asszony! Ó, szegények mi valamennyien!
A konzul felhasználta az alkalmat arra, hogy egy kis búcsútereferébe
bocsátkozzék Salvesen kisasszonnyal. Nem volt már túlkorán, mikor az
utolsóelőtti napon megállt az éléskamra ablaka előtt. És tudta, hogy a
felesége Irgensnénél van.
Ó, maga az? mondta Salvesen kisasszony.
Többé-kevésbé én magam, kisasszony.
Lám, Salvesen kisasszonyt eddig kötötte a ház gyásza és már régen
ferdült el a szája jókedvében. De most hallotta a konzul hangját, hát
erre a pillanatra leteheti a gyászt:
Ha jól sejtem, azért jött konzul úr, hogy véget vessen a dolognak?
Fredrik konzul nyel, megint nyel, aztán így szól:
Salvesen kisasszony, mindent hallottam!
Mindent?
Igen, vagy talán még többet is tud nekem mondani?
Nem, mert hiszen nem akarom őrületbe kergetni.
Asszony, hiszen rajtam kívül még két emberrel is eljegyezte magát. Tudja
a kikötőmester, meg az ügyvéd, hogy maga hogyan bánt el velem, Salvesen
kisasszony?
Ez azonban túlságosan durva tréfa volt, mert a kisasszony így felelt:
Ezt megmondom a vőlegényemnek, Rasch ügyvédnek.
Fredrik konzul hirtelen őszintén kezd érdeklődni a dolog iránt. Hiszen
ez az ügy éppen olyan fontos, mint például Bommen kisasszonyé, aki
tudvalevőleg halálra táncolta magát. A konzul felhúzta a szemöldökét és
így szólt:
Szabad gratulálnom? Igazán?
Azt hiszem igen, mondta Salvesen kisasszony mosolyogva.
Mulatságos. Valóban nagy ujság. Mikor megy férjhez?
Nem tudom. Talán még az idén.
És akkor ki vezeti a hadnagy háztartását?
Más valaki. Addig nem megyek el, amíg nem talált mást.
És itt lakik majd a férjével?
Igen, egy ideig legalább. Rasch ügyvédnek sok dolga van itt. Később
aztán állami szolgálatba akar lépni valamelyik déli országrészben.
Akkor talán elkerül az én vidékemre is, de ne felejtsenek el
meglátogatni!
Köszönöm a kedvességét, Coldevin konzul úr.
Mert nagyon fontos nekem, hogy művelt emberek legyenek körülöttem.
Szinte gyüjtöm a művelt embereket. No, de ez igazán nagy ujság! Szabad
megszorítanom a kezét, Salvesen kisasszony?
Igen, várjon egy kicsit! feleli a kisasszony és megtörli a kezét. Most
már lehet!
Mikor aztán a konzul megfogja a kisasszony kezét, megint visszatér a
régi mókás kedve és így kezd beszélni: