Szünet. Miután több nem következett, megszólalt Coldevinné.
Igen, én pedig az apádhoz mentem.
Szünet.
Csakhogy, szólal meg a konzul nevetve, mindegy lett volna, akár pénzt
adsz neki, akár új tehenet.
Nem, nem, feleli mind a két öreg a fejét rázva, a pénzt eltékozolta
volna.
Hogy az ellentéteket kiegyenlítse, megszólal a hadnagy is:
Csakhogy itt nincs szó valami nagyobb dologról, mi csak azt igértük,
hogy majd gondolkozunk valami kis telken, talán egy kunyhóra való
telken, esetleg nem is lesz belőle semmi, Adelheid, meg én beszéltünk
róla annak az embernek, aki különben értelmes, egyszerű embernek
látszik.
Meg kell mondanom, hogy nekem nagyon megtetszett, mondja az asszony is.
Beteg és ki akarja próbálni a fenyveserdő levegőjét.
Ezzel megakad a beszélgetés, mindenki csak ül és gondolkozik. De a kis
Willatz, aki semmit se szeretett úgy a világon, mint a változatosságot,
már bent van a nagy szobában és a régimódi spinéten játszik.
Bom-bombom-bombo, dudol vele a konzul, aztán felkel. Annak a bizonyos
Henriknek különben nem volt apja, de az anyját Lisbetnek hívták, s azért
a fiút Lisbet-Henriknek nevezték el. Mire én átkereszteltem Henri
l’Isbetre.
*
Az egyhangú és unalmas mindennapi segelfossi életet Fredrik Coldevin már
kívül-belül ismerte, nem az ő ízlése szerint való volt, igyekezett tehát
azt úgy ahogy kiélvezni és egyáltalán nem unatkozott. A hadnagy
gyermekkori pajtása volt, évek folyamán az asszony is pajtása lett s a
konzul fecsegett, fütyörészett, énekelt a szobákban, esténként pedig
valami jófélét ivott a hadnaggyal és ha nem volt más, csak a
házvezetőnő, Kristine Salvesen kisasszony, hát vele is órák hosszat
elbeszélgetett néha az éléskamra nyitott ablakán át.
Salvesen kisasszony, igaz, hogy üdvözöltem már magát, amióta
megérkeztem, de még nem volt alkalmam magával pár komoly szót szólni.
Pár komoly szót, az idén is? kérdi Salvasen kisasszony nevetve.
A konzul a fejét rázza:
Az idén különösen rosszul megy a sorom. Most pedig azért jöttem, hogy
véget vessek a dolognak.
Hiszen már tavaly is megtette, haha.
Verset írok a szemöldökéről, meg a szeméről. A szeme a gazdagságom,
mondom… Nem, hogyan is volt csak? Különben magának kellene tudnia, hogy
mit mondok a szeméről! Salvesen kisasszony, igaz hát, hogy amióta tavaly
itt voltam, eljegyezte magát?…
Mi egyebet tettem volna?! mondja a kisasszony és elferdül a szája,
hiszen a konzul úr cserbenhagyott.
Én? Hát van szíve ahhoz, hogy ilyen hűtlen legyen? Ezért is mondom: a
szeme, a pénze, amellyel mindenkit megvásárol.
Pfuj, konzul úr!
Csodálkozik azon, hogy elment az eszem? Három éve vagyok kínpadon, aztán
eljövök és azt hallom, hogy eljegyezte magát. Sose kellett volna téged
látnom, vagy hogy is mondja csak Shakespeare?… Maga nagy bűnt követett
el ellenem.
Igen. Valóban, lesoványodott és elsorvadt miattam.
De maguk nők mind ilyenek. Most találkoztam egy emberrel északi utamon,
Isten tudja, talán pap valahol. A felesége betegágyánál ült, aszongya,
és mind a három fia mellette állt. Kettőben magára ismert, hasonlítottak
hozzá, úgy vélte, de a harmadikat, aki kicsi és vézna volt, ki nem
állhatta. Akkor így szól az asszony: Az a te fiad! Az ember
összegörnyed, mintha megütötték volna. Kis idő mulva összeszedi magát és
megkérdezi: A másik kettő nem? Az asszony nem felel. És a másik kettő
nem… Hallod-e, a másik kettő nem? ismétli. De az asszony már halott.
A konzul és Salvesen kisasszony egymásra néz.
Uff! mondja a nő és megrázkódik.
Képzelje magát annak az embernek a helyébe, Salvesen kisasszony, most
egész életében folyton az a kérdés kínozza: és a másik kettő nem? Erre
pedig sohase kap választ.
Szünet.
Hozza ide azt az embert, akkor majd kap választ!… mondja hirtelen
Salvesen kisasszony mohón. Az anya persze a legkisebbet félti és ezért
mondja… Most meg kell halnia és segíteni akar a legkisebben. Drágám,
gondoljon arra, hogy az volt a legfiatalabb, szegényke, és különben
azzal gyanusították, hogy… Soha életemben nem hallottam még ilyen
őrültséget! Erre aztán azt mondja…
A konzul vár.
Csak azért cselekedte, hogy segítsen egy kicsit a legfiatalabbon, hát
nem érti?
A konzul bólint. Meghajol ez előtt a jóhiszeműség előtt.
Ugyanezt mondtam én annak az embernek, és fogja be a száját, mondtam
neki…
Hahaha, azt jól tette. Így legalább megadta neki! Salvesen kisasszony
valósággal megszépül és elpirul a jóhiszeműségtől.
A konzul még jobban meghátrál, de már az imént kissé túlmessze ment és
most jóvá akarja tenni.
Éppen ezt mondtam én is annak az embernek, részben a maga szavaival.
Szinte szóról-szóra ugyanezt. És ez juttatja eszembe, Salvasen
kisasszony, hogy alapjában véve mennyire egyforma gondolkozásúak
lehettünk volna, ha maga nem lett volna ennyire hűtelen. Most aztán itt
maradok egyedül és kérdezhetem: mi hát az élet? Mi az ördög az élet?
No, azt hiszem, elmegy az esze! kiáltja a kisasszony és hangosan nevet.
Püff neki, úgy nevetek, hogy a hajhálóm lecsúszik, mondja és megigazítja
a hálót, meg egyébként is igazít magán. Most már rendben van?
Persze, mondja a konzul. Ó, ha így fenntartja a karját, akkor nagyszerű
látványt nyujt nekem…
No de kedves konzul úr. Hát nem tud komoly lenni?
Milyen pompás dereka van! Tulajdonképpen be kellene mennem és fel
kellene magát emelnem.
És Isten tudja, talán be is ment volna, mert a kisasszony csak ennyit
mondott:
Még csak az kellene! És ha jön a nagyságos asszony?
Ott maradt állva és néhány szép kifejezéssel véget vetett a
beszélgetésnek. Salvesen kisasszony a felesége, meg a gyereke iránt
érdeklődött, hát azok sohase jönnek Segelfossba?
*
De a legtöbbet Adelheid asszonnyal beszélgetett a konzul.
Tréfás történeteket és eseteket mondott el, melyeket ő élt át utolsó
ittléte óta, illedelmes és szórakoztató volt. Az asszony felélénkült és
mindennap jobban öltözködött, hiszen Fredrik Coldevin maga is finom és
derüskedvű volt. És most már nemcsak csevegett és fecsegett, egyáltalán
nem, kifejtette véleményét és megmagyarázta életfelfogását. Az volt a
felfogása, hogy az embernek haladnia kell a korával.
Adelheid asszony szívesen hallgatta. Őnagysága tetőtől talpig német volt
abban az időben, a konzul pedig francia és mégis.
Miért mondja mindig, hogy francia-német háború? szokta kérdezni az
asszony. Hiszen a németek győztek, tehát német-francia háború…
Igen, feleli a konzul, a poroszok győztek.
A germánok. Hát nem germánok vagyunk valamennyien?
A franciákat kivéve, igen. De, kedves Adelheid asszony, erről most ne
beszéljünk. Tegnap hallottam a hattyúkat dalolni odakint, sőt néha több
hattyút is, valóságos kórus lett belőle. Szeliden és vadul hangzott,
önre kellett gondolnom.
Kellett? mondja Adelheid asszony.
Ime, őnagysága nem volt valami hideg hölgy, ez akkor derült ki, mikor
énekelt, vagy zongorázott valakinek, akivel törődött. Olyankor
hátravetette a fejét és furcsa forróságot árasztott magából. Fredrik
konzul bizonyára észrevett valamit és az asszony éneke mindig a fülében
csengett. Megkérte, hogy énekeljen.
Igen, később, mondta, ha maga akarja.
Ha én akarom!
De akkor ne köszönjön meg semmit, ahogy szokta. Csak nekem van köszönni
valóm.
E szavak után Adelheid asszony nyugodtan üldögélt és nem leplezett
semmit, hanem engedte, hogy a pirossága lassan elmuljon.
Csönd. Mintha az Ave Maria hallatszott volna. Fredrik konzul hallgatott,
ez az akasztófavirág, ez a mókásember, csak ült és a földet nézte. És
nem öltött diadalmas arckifejezést, nem mosolygott, hanem a legmélyebb
együttérzés töltötte el.
Aztán az asszony felkel és kimegy.
Mindenkinek megvan a maga életsorsa, bizonyára Adelheid asszonynak is.
Ezért volt kulcs az ajtajában, ezért utasította ki házából a megtévedt
doktort és ezért írt naplót.
8.
Ha a konzul késő estéken át beszélgetett és iddogált a hadnaggyal, nem
lehetett elkerülni, hogy vita ne támadjon belőle. Vajjon nem volt-e a
konzulnak életfelfogása? De ha ilyen régi, előkelő szobában ült, mely
tele volt az ősök idejéből való fényűzéssel és drágasággal; szivarozott,
velencei poharakból borozgatott, gyermekkori jóbaráttal folytatott olyan
beszélgetést, amely az év többi részében sokszor hiányzott neki abban a
halászvárosban, amelyben élt… ilyenkor visszaesett egy másik életbe,
másfajtába, mint amilyenben valóságban élt. És ime, ilyenkor nagyon
neház volt kitartani az életfelfogása mellett. Mit lehetett tenni? Ohó,
felülmúlni önmagát, fellázadni minden ellen, amit hosszú évek folyamán
magába kellett fojtania, a legnyárspolgáribb dolgot mondani, erős hévvel
ismételni azokat a középszerűségeket, amiket éjjel-nappal hallania
kellett odahaza… nem is tehetett volna egyebet! A szülei valamikor
diplomatát akartak nevelni belőle, tulajdonképen ezért kellett olyan jól
megtanulnia franciául, de fogadni mert volna, hogy a fiából, Anton
Bernhard Coldevinból, éppen úgy nem lesz diplomata! Rátermettség, némi
kékvér, mi az? Selyembojtok, álmok, hogy az ördög vigye el őket!
Tehén Henri l’Isbetnek? Nem, tessék, monsieur, itt a pénz, készpénz; de
dolgozz is érte a konyhámban, és adj biztosítékot a házadban! Nem is
olyan rossz dolog földbirtokosnak lenni, a háború nem vette el a
földjét, sem a szófáit, vagy a tükreit, még a kályháik is ott vannak,
némelyiknek ezüst díszítése van, a többin pedig széles dukátaranyból
való friz büszkélkedik. A kétszáz juhot se érintette a háború kint a
réten, a csónakházakat, a hajókat meg a vitorlákat se bántotta a háború
és az ilyen nagybirtokon mindig sok marad meg, még ha el is vonul
fölötte a háború. A legrosszabb esetben túléli az ember. Egy kicsit
várni, takarékoskodni, aztán megvan a tartalék, a latens hatalom… pár év
múlva megint talpraállunk. Aztán meghal az após, Isten legyen kegyes a
lelkéhez a menyországban. Ugyanabból a kasztból való volt, szürke és
merev az előkelőségtől, ő is valamikor alulkerült, aztán talpraállt
megint. És aztán? A földbirtokos örököl… A szegény após, hogy az Isten
legyen még kegyesebb a lelkéhez a mennyek birodalmában… Nem olyan rossz
dolog ez. A többiek, a munkás, az üzletemberek, a napszámosok, csak
lézengenek, a fogukat mutatják egymásnak, és pofozkodnak. Ez az élet.
Tulajdonképen a régi földbirtokos miatt pofozkodnak, azért, akinek van
valamije és amiatt, amije van.
A régi földbirtokos a csont, a többiek pedig a kutyák. Mit csinál a
csont? Ha néhány kutya marakodik a csontért, akkor a csont csak ott
fekszik, nem vesz részt benne, nem avatkozik bele. Bizony nem rossz
dolog ez. De a többieknek haladniok kell a korral.
Fredrik konzul… Ó, bizonyosan sok kínos emléke volt a rátermettség
tekintetében, de az ördög vigye az álmokat, mégis csak ki kellett
tartania! Néha hevesebb lesz a kelleténél… minek? Szüksége volt arra,
hogy az álmait megőrizze. Hadnagy barátja bizonyosan nem nagyon izgatja
fel, szűkszavú ember, de annyira tántoríthatatlan az ő másfajta
nézeteiben, hogy nem lehet meggyőzni. Minek vitatkozni évről-évre és
minek annyit idegeskedni? Fredrik Coldevin talán rosszul helyezkedett el
az életben és most azon dolgozik, hogy ne legyen ott egyedül, hanem
másokat is magával rántson? Isten tudja.
Sőt odáig megyek, hogy a lányaimat ahhoz adom feleségül, akit ők maguk
választanak. Tea már tizennyolcéves és félig eljegyezte magát egy
kormányossal, mit szólsz hozzá? De ez, mondtam, mégse járja. Nem,
persze, ő is megértette… A rokonaid közt van a segelfossi Willatz
Holmsen és Adelheid asszony, mondtam, legalább azokra kellene
tekintettel lenned. Ezt megértette. Egyébként bárki mást, akit akarsz,
mondtam, nincs kifogásom ellene! Gerdának még van ideje, csak
tizenötéves, mert szent Isten, hiszen a város legjobb embereivel
érintkezünk; még csak az kellene, hogy ne úgy legyen. Például az egész
tisztviselői karral. A törvényszéki jegyzőék művelt emberek, a
feleségemnek pedig, van egy ügyész unokaöccse. Aztán ott vannak a papék,
meg a kollégáim az üzleti világban. Ha az ember egyszer belekerül az
életbe, akkor csodálatos öröme telik benne… én nem cserélnék… senkivel.
A hadnagy szokása szerint lehajtott fejjel hallgatott Most feltekintett
és megszólalt:
Inkább a kormányost!
Mit mondasz?
Mondd meg Margaretnek, akit te Teának hívsz… mondd meg neki, hogy azt
üzenem: inkább a kormányost!
A konzul kissé nyugtalanul mosolyog:
Azért mondod ezt, hogy siettesd a Coldevinek kihalását?
Inkább, hogy késleltessem, kedves Fredrik. Talán, hogy egészen
megakadályozzam. A tengerészember sok mindent elérhet, végigjárja a
világot és tapasztal, végül még tiszt is lehet belőle, kapitány.
Akárcsak a katona, ha háborúra kerül a sor, sokra viheti. A tengerész,
meg a katona nem zsákmánya a megszokásnak, ellenben a hivatalnok annál
inkább az.
Ó, most aztán a konzulnak kellett megvédeni az életfelfogását.
Pardon, te csak itt ülsz Segelfossban és tévedsz, mondta. Ha haladtál
volna a korral, akkor tudnod kellene, hogy a felfogások megváltoztak
gyermekkorunk óta. Nálunk a hivatalnokokból lett a nemesség. Más
nemesség nincs is.
A civil hivatalnok… Nem, sajnálatraméltó népség az. Az apa után a fiú,
egyik nemzedék a másik után: irnokok. Parasztgyerekekből rekrutálódnak,
akik „felvergődnek“. Egyébként inkább levergődnek, a jó halászokból és
földmívesekből írnokok, meg papok lesznek. De hadd legyen így. Úgy
látszik van egy törvény, amely szerint a hivatalnoknak csak hivatalnokot
lehet nemzenie, mire való ez? Nézz körül közöttük… semmi egyéb, csak
gyenge tehetség, csekély energia, a hétköznapiasság virágzik. Megbízható
becsületesség, megbízható hozzáértés a szakmában, igen! De fölényesség,
nagyság? Fiú az apja után, generációról generációra ugyanaz. Van egy
törvény abban a világban, a fiúkból hivatalnokok lesznek, a lányok
hivatalnokokhoz mennek feleségül, még ha doktorok, vagy papok is. Ez a
törvény kizár minden rendkívüliséget, szigorú törvény, de aláássa a
hivatalnoki nemzedékeket. Egyáltalán szó sem lehet életsorsról, a villám
sohase csap le; az apa másolással kezdte, a fiúnak is ugyanazt kell
tennie s ezt úgynevezik, hogy: a kultúrát elsajátítani. Én a magam
részéről szívesebben beszélek munkásaimmal, mint a hivatalnokainkkal.
Különben én senkivel se szoktam beszélni, tette hozzá a hadnagy.
Nem, mert büszke vagy, mondta a konzul sértődötten. Nekünk többieknek
eladnunk, vennünk, beszélnünk és alkudnunk kell.
Büszke? kiáltotta hirtelen a hadnagy és régi makacssága felébredt benne.
Remélem is, hogy büszke vagyok, de csak unalmamban, érted? Puszta
unalmamban. Csak járkálok itt a sövényeim mögött és mulatok azon, amit a
bírósági jegyző, a doktor, meg a pap mond. Itt járkáltam a magányomban
és eléjük kerültem; mind mögöttem maradtak. Sütkéreznek a maguk
semmiségében, tolakodnak és azt hiszik, hogy joguk van beszélni… Én már
abbahagytam. Nem átallják fölemelt fejjel járni, én lehajtom a magamét,
sohase mulasztok el a földre nézni, a fűre, meg a kavicsra; nem, sohase
tudok betelni a fű, meg a kavics bámulásával. Aztán jönnek ezek az
írnok-fiak és tudják, hogy esőre napsütés következik, felemelt fejjel
járnak és ezt megmondják egyenesen a szemembe, nyíltan. Veled talán még
nem történt ilyesmi? Tudnak írni, olvasni, ami azelőtt csak az
alárendeltek hivatása volt, aminthogy most se kellene másképpen lennie.
Az ember élhet kultúrából, de nem élhet meg írásból és olvasásból. Nem
élhet meg iskolai tudásból… Abból csak nagyon kevesen tudnak megélni.
Annak, hogy kultúrából éljen az ember, első feltétele az, hogy régi
fényűzésben és gazdagságban szülessék; semmit sem használ, ha
szegénységből és szűkös viszonyok közül kerül valamelyik hivatalnoki
házba. A gazdagság és fényűzés jellemet ad, ami az embert egyéniséggé
teszi. Hagyjuk csak a kultúrából való megélést! A hivatalnokok… Az Isten
áldjon meg barátom, hát nem látod már saját szemeddel, hogy milyen
ostobák, milyen „hasznosak“ és milyen „alkalmazhatók“ azok az emberek.
Figyeld meg a bánásmódot, amiben részesülnek… Van az életükben sorsféle,
valami rendkívüliség? Láttál már nagyságot benne? De hogy is lehetne,
amikor ilyesmi egyáltalán nem is akad? Minden csak a bánásmód, az
életkor, a szolgálati idő és az iskolai tudás folyománya. Ez van bennük!
Nem is lehetne velük másképpen bánni, nem is azért mondom, le kell őket
szakítani a hétköznapiság kertjében, hétköznapi használatra. Igy van ez
minden országban és így van nálunk is. És ezért mondom: inkább a
kormányost!
Bocsánat, feleli a konzul, én meg azt mondom, hogy nem a kormányost!