Milyen különös dolog az!
Mikor az egyik oldalon lemegy a hold, akkor a másik oldalon feljön a
nap. Az egyik félig elsűlyedve, a másik félig fölmerülve. Talán épen
egymás szemébe néznek?
Milyen különös az!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Meghalt a szép kedves leányka s mennyi változást hagyott itthon
halálával.
A halál még nem oly szomorú, mint a milyen szomorú a temetés. Erre a
nagy mondásra egy kedves barátom tanított meg, a ki azt temette el, kit
legjobban szeretett.
A halál még szép, nyugalmas, vigasztaló, – hanem a temetés a szomorú, a
gyászos, a kétségbeejtő.
Az a folytonos temetés!
Először eltemetik a halottat, rátapossák a földet kezeikkel, lábaikkal,
mintha meg akarnának győződni felőle, hogy csakugyan meghalt és el van
jól temetve.
Azután hazajönnek; eltakarítják a szobákból a megholt öltözeteit, nem
nézheti azokat sírás nélkül, a ki oly nagyon szerette. Elteszik,
eltemetik lassankint, a mi reá emlékeztetne.
Délben egy hely üresen marad az asztalnál; egy nagy, megmérhetetlen
üresség! csak egy kis tányérka helye a fehér abroszon és mégis nagyobb
pusztaság a föld minden sivatagainál!
Este egy szobába nem gyújtanak világot. Egy ágyat nem bontanak fel
többé, egy nevet nem mondanak ki hivólag soha, soha. A ki említi is,
csak sóhajt magában s mindannyiszor temetkezni látszik: temetgeti bántó
emlékeit.
Eveline jár alá s fel a kastélyban, kezében egy szépen bekötött könyvet
hord.
– Ez Blair Hugó æsthetikai munkája, ezt kell olvasni Vilmának, ez épen
neki való mű.
És jár vele szobáról szobára, egyik emeletből a másikba, a kastélyból ki
a kertbe és a kertből ismét vissza.
– De hol lehet? merre mehetett? mondogatja magában halkan, az imént itt
volt; már nincsen itt. Hol keressem most?
Kérdezősködni nem mer utána senkitől, mert attól fél, hogy valaki azt
találja neki felelni: hogy «meghalt».
Néha azután mégis eszébe jut, hogy hátha csakugyan meghalt! és akkor
rohan szobájába, ágyára veti magát és sír! sír keservesen, hogy az egész
házban szerte hangzik.
Azután csak ismét fölveszi a könyvet s megindul szobáról szobára szomorú
keresésével, benyit minden ajtón, szétnéz és magában susogja: «már itt
sincsen».
És így megy ez a temetés első nap, második nap, harmadik nap. Negyednap
társzekerek jelennek meg a kastély udvarán, felraknak rájok butorokat,
házi eszközöket. A cselédség egy része útra kel velök. Sok ismerős
arczczal ismét kevesebb lesz, sok szoba üresen marad.
Ötödnap ismét folytatják a temetkezést. Evelinet a nagy fedett hintóba
ültetik.
– Különös, mondja ő, hogy Vilma jobb szeret atyjával utazni, mint én
velem.
A fedett hintó is kigördül az udvarról, a hátralevő butorokat mind
szekerekre szállítják, az utolsó cseléd szava is elmúlik a folyosókról,
csak egy üres hintó áll még útra készen a kijárás előtt.
Az egész nagy, puszta kastélyban egyes egyedül van a tanácsos.
Nincs többé onnan mit eltemetnie.
Ott jár a Kárpáthyak családi könyvtárában, e nagy, idegen képekkel,
idegen okiratokkal tele teremben, melyben semmi nyoma sincs még az ő
ottlétének.
Ki ismerne rá a hatalmas, büszke arczra ez órában?
Ez arczról, mely örökké mosolygott, jó barátra és ellenségre egyaránt,
hogy letörölt egy mindenkinél hatalmasabb úr minden hazug édességet,
minden csalárd ragyogványt.
Szomorúan, alácsüggesztett fővel áll meg néha jártában s elbámul maga
elé; mit bámulhat olyan nagyon azon az előtte heverő tollon? Majd
fölveszi, kezében forgatja, de másutt jár addig gondolatja! S tán később
is, ha tollat veend kezébe, ez a gondolat fog eszébe jutni, ez az
elűzhetetlen, ez az eltemethetetlen gondolat.
Majdan léptek hangzanak a folyosón, mikre a tanácsos magához tér, az
ajtóhoz siet, hogy kinyissa azt az érkezők előtt.
Ismerősök jönnek.
Tarnaváry, Kovács és Varga Péter, a volt jószágigazgató.
Szomorúan üdvözlik a tanácsost és ő sem mosolyog eléjök, mint szokta
egyébkor.
Foglaljanak helyet.
Ünnepélyes tényre hívta őket ide Kőcserepy.
A Kárpáthy-birtok engedélyének visszabocsátása végett annak valódi
urára.
Megigérte azt haldokló gyermekének. Merne-e valaha reá gondolni, ha ez
igéretet nem teljesítené?
A nagy komoly férfiak leültek a terem asztala körül, olyán messze
egymástól a hosszú asztal mellett, mintha mindenik távol szeretne
maradni.
A törvényes munka annak rende szerint be lőn fejezve köztük, a tanácsos
sajátkezű iratában átadá a lemondást.
Midőn a tanúk részéről is alá volt irva, akkor látszott arczán valami
halvány mosolygás, épen nem hasonló azon hajdanihoz, melylyel a világ
előtt szokta magát álarczozni, ez olyan mosoly volt, mely nem tud
magáról semmit, csak azt tudja, hogy látja az, a kit senki sem lát.
Ez a sóhajtás azt látszik lehelni:
– Ugy-e meg vagy elégülve velem? Már most térj menyországodba haza…
Az eddigi szavak mind igen hivatalos hangon és formában voltak mondva;
az ilyen perczekben úgy őrzi minden ember arczát, hogy azon valami
kifejezést ne áruljon el.
Azután még egyszer összeolvasták az okiratokat, aláirták, s
előttemezték, pecséteiket reá nyomták, a nélkül, hogy valaki valami
mondanivalót találna, a mit a másikhoz intézzen.
A tanácsos fölkelt, azon ismeretlen mosolytalan arczczal, melynek
szomorúsága ép oly változatlan volt most, mint hajdan a mozdulatlan
nyájasság. Meghajtá magát az urak előtt, kik hivására megjelentek,
felölté készen álló úti kabátját, fölvette fövegét s távozni készült.
Folyvást egyetlen fölösleges szó nélkül.
Tarnaváry sem szól hozzá mind ez ideig, s iparkodott nem nézni rá; félt,
hogy kemény villogó szemei sérteni találják a bánatos férfit.
Hanem az ajtónál találkozniok kellett s ott nem állhatá meg Tarnaváry,
hogy ellenségének, ki a sors legsúlyosabb csapása után úgy megadta
magát, őszintén, férfiasan kezét ne nyújtsa.
Kőcserepynek jól esett az. Talán várta is. Megszorítá Tarnaváry kezét és
azon pillanatban mind a két férfi arcza ellágyult, elérzékenyült.
A hétszemélynök éles, nyilazó szemeiben is látszott valami hivatlan
vendég, valami ismeretlen csillogó nedű.
A tanácsosnak, úgy látszott, volt még valami mondani valója, s most
idejét és alkalmát látta azt elmondhatni. Ez a tartós kézszorítás
bátorítá őt arra.
– Midőn az ifju Kárpáthy lemondott uradalmairól, szólt oly tört hangon,
melyről alig lehetett megismerni, hogy ez az övé, akkor ő egy bezárt
szobát tarta fenn magának e kastélyban és egy bekerített folt földet a
fenyvesek alatt, a hová más senkinek ne legyen szabad lépni. Most én
távozom innen, most az én emlékeim maradnak itt. Legyen szabad nekem is
egyet kérnem e kastély leendő uraitól. Egy kis szobácska itt, egy
darabka föld odakünn én rám nézve is kedves emlék. A hol leányom
meghalt, a hol ő el van temetve, ne legyen azon két helyet látogatni
joga másnak, csupán nekem és még egy embernek. Hogy ki az? ezt tudni
fogja az ifju Kárpáthy és elég, hogy ő tudja. Isten legyen önökkel.
Mondják meg Kárpáthynak, hogy én őszintén, szivemből kivánom neki, hogy
legyen boldog.
Azzal felnyitá az ajtót a tanácsos s vissza sem nézve többé, oly
hirtelen eltávozott a folyosón, hogy midőn az őt kisérni óhajtók a
lépcső aljára értek, ő már kocsijában ült.
Onnan még egyszer üdvözölte őket; azután a hintó kigördült az udvarról,
a három férfi kiment utána egész a kapuig, elkisérték szemeikkel a
hosszú utczán végig, míg csak a távol jegenyesétány végén be nem
kanyarodott… A távozó egyetlen egyszer sem nézett vissza.
A mint az utolsó házakon túl az országút a fenyvesek felé tér le, ott
megállítá kocsiját, maga leszállt, bement a temetőbe, fölkeresett egy
szép virágos sírhalmot, mely ezüstös rácscsal volt körülkerítve. Még
most csak egy egyszerű fehér kő jelöli a helyet, a pompás fehér márvány
síremlék még nem készülhetett el; ott azon kő előtt leborult,
összecsókolá, megölelgeté azt…