Egy virágot leszakított a sírról. Különös, hogy fűnek, fának, virágnak
van élete, csak ő neki nincs! – Ezt a rózsát ő maga ültette, alig három
hete fejlett ki rajta a legelső bimbó. Napról napra leste, számította,
mikor fog kinyilni?
Ime a rózsa kinyilt és ő már halva van.
A letört virágot tárczájába rejté.
«Isten hozzád, Isten hozzád.»
A sír ott maradt virágozni, hervadozni… A tanácsos utazott tovább…
csendesen… szomorúan… egyedül…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Míg Kárpátfalva egyik felén egy bús, bánatos férfi távozik el, egyedül,
senkitől nem kisérve, senkitől vissza nem óhajtva és soha vissza nem
kivánkozva, a másik oldalon az alatt zöld ágakból színes lobogókból
diadalíveket készítenek, az utakat egyengetik, a házak falait meszelik
mindenütt, mint valami közelgő sátoros ünnep előtt.
A régi, a kedves birtokos fog visszatérni.
Tárjátok ki a kapukat, tárjátok ki a sziveket, hogy jöhessen és
mehessen, a hova neki tetszik.
Tartsátok akkorra örömeiteket, lakomáitokat, keresztelővel, lakodalommal
várni kell reája, mintha mindenkinek vendége, komája, násznagya lenne, a
kire vártok.
A gyermekek tanulják az ő dalait, a leánykák öltözzenek fel ékesen azon
napra.
Az öregek előre beszélnek róla, a köny is kiesik szemökből, hogyha
mondják:
– Visszajön a régi gazda!
A ki úgy szeretett mindnyájunkat, a ki velünk kezet szorított.
A délczeg legények tisztogatják lovaikat, fényesítik szerszámaikat,
kalapjaik mellé bokrétákat tűznek. A határig eléje fognak menni a kedves
jövevénynek, a kit számukra visszahozott Isten!
Lám, megmondták ezt ők még akkor, midőn elvált tőlök!
Minden rossz esztendő, a nem-szeretem napok, miket a bitorló új gazda
alatt eltöltöttek, csak arra tanítá meg őket jobban, milyen boldogok
voltak ők az eltávozott, a megsiratott gazda alatt.
A falu bölcsei is jobb napjaikat látták közeledni: még most is ott
hevert helységök ládájában a megigért örökváltság díja, még csak kamatra
sem adák, mert csak azt hitték, hogy hiszen ha meg nem jön Zoltán a
zsenge kenyérre, majd csak megjő az új borra, avagy pedig karácsonyi
disznótorra; – jókor lesz, ha husvéti páskabárányra érkezik is; –
akármikor jön, csak eljön, végre is neki kell megnyerni a perét, mert az
az igazság Isten előtt, s az Isten nem késik soká.
És ime úgy is következett az; mint a villám terjedt el a hír, hogy
Kárpáthy Zoltán visszafoglalja ősei uradalmát s visszahozza falvaiba a
régi aranyidőket.
A család régi hű tisztviselői, a hajdani jó cselédek, kiket a másik úr
meghatalmazottja szétriasztott, összeszedkőztek annyi vármegyéből újra s
ott voltak napjára a kárpátfalvi kastélyban. A száműzött bútorok, a
falakról elvándorolt képek, miket a volt jószágigazgató tartogatott
magánál, visszaszállíttattak, elfoglalták régi helyeiket; a családi
czímer újra kitűzetett elfoglalt helyére, a palota homlokára és a kapuk
fölé. Minden visszaváltozott úgy, a miként volt évek előtt, hogy midőn
Zoltán visszajön, mindenét helyén találja; még azt a szeretetet is, a
mit a szivekben hagyott.
Szentirmán is múlni kellett a gyásznak.
Rudolf végrendeletében az volt irva, hogy Zoltán az ő halála után hat
héttel nőül vegye Katinkát, kivel oly régen szeretik egymást, őt ne
gyászolják tovább.
Azt egyedül Zoltán tudta, hogy e végrendeletet Rudolf még halálos sebe
előtt irá, és hogy azt a sebet miért s miként kapta és hogy házasságukat
miért sietteté?
Nem csak szerelmi, hanem becsületbeli tartozás is volt az.
E nemes férfi nevének tisztán kellett állania a világ előtt; e házasság
az utolsó kételyt is elhallgattatá.
A fájdalom lassan-lassan elveszté éleit, helyet adva boldogabb
reményeknek és az igazaknak azon jutalmuk van, hogy nekik még
fájdalmaikban is van valami édes. Gyönyör nekik a visszaemlékezés, bárha
keserű is, s őket a bezárt sír nem fenyegeti rémeivel, megbánással,
lélekfurdalással.
Szentirmay végső órájának titka egyedül Zoltán előtt volt ismeretes;
csak ő sirathatta őt keserű szánalommal szivében, de annál édesebb
szeretettel; a többi megnyugodott abban, hogy ezután ő leend
családjoknak feje.
Flóra vigasztalá magát azzal, hogy hiszen elég sokáig volt boldog, s
ezentúl gyermekeiben leend az. Oh az igaz jellemek nem iparkodnak
terhére esni Istennek és embereknek panaszaikkal a megváltozhatatlanok
fölött, hanem köszönettel fogadnak jót és rosszat, a mi onnan felülről
jön.
Zoltán kezéhez vevé ősei örökét, jobb ismerőit összehivatá házassága
kitűzött napjára. Minden zaj és külpompa nélkül kellett annak
megtörténni. Ki akart volna lármás vigalmat ülni, hat héttel Szentirmay
tora után?
Ugyanazon napra halasztá jobbágyainak örökváltságát is.
A szertartás egész egyszerűséggel ment végbe, Zoltán megtiltott minden
ünnepélyt, minden ragyogványt; úgy is, mi a világ minden ragyogványa
olyan két bűbájos szem ragyogása mellett, a minő az oltár előtt szűzen,
szemérmesen reá tekint.
De ha minden fényt és ragyogványt megtiltott is, azt csak még sem
tilthatta meg, hogy minden vidékből tengernyi nép özönöljék a templomba,
s a kik ott vannak körüle, mindenkinek szemeiben ragyogjon valami, s
minden szív és lélek ki legyen világítva az ő örömében.
Ünnep volt e nap minden háznál, s ez órától kezdve ezernyi nép számítá
élete boldogabb szakát.
Fényesebb pompával még senki sem ülte meg menyegzőjét és több igaz áldás
senkire sem szállott esküvője napján.
Ne hallgatott volna-e meg annyi igaz óhajtást Isten?
Ne örültek volna-e azok, a kik onnan a magasból lenéznek, midőn a boldog
ifju kebléhez ölelé régen-régen szeretett kedvesét, a kiért annyit
szenvedett, annyit áldozott, a kit elvesztett és visszavívott, a kihez
hű volt örökké és a ki által boldog fog lenni halálig?…
… – Hol van Vilma? kérdi Kőcserepy neje megérkező férjét, kit egyedül
lát leszállni hintajából. A tanácsos sohajtva karolja át nejét és nem
tud neki mit felelni.