Szemei Zoltánt keresték, oda fordult hozzá és arczán két hajnal pirja
derengett: a nap hajnaláé és a szívé.
– Ugy-e ön nem haragszik én reám? szólt hozzá engesztelő, reszketeg
hangon, s kezét nyujtá felé.
– Oh nem, oh nem, sietett mondani Zoltán, megfogva az eléje nyújtott
kezecskét. Soha sem.
– Ön megbocsát nekem azért, a mit szenvedett.
– Kegyed nem véthetett nekem soha.
– Ön megbocsát atyámnak, suttogá a beteg alig hallhatóan.
– Szivemből.
– Köszönöm, köszönöm. Még egyet kérek öntől. Ugy-e ad ön nekem egy kis
helyet, egy kis helyet itt a közelben; tudja: ott a fenyőfák alatt, a
melyek mindig zöldek, a miket ön megtartott magának, midőn mindenét
átadta, ott egy kis helyet énnekem.
Az ifju szive elszorult e szókra, nem tudott egy szót felelni rájok.
Katinka is odaborult a beteg ölébe, az apa szép fejét tartá kezei közt;
köröskörül volt véve szerető szivektől.
– Ugy-e majd Katinkám, suttogá a beteg, sokszor meglátogattok ottan
engem; virágot is ültettek oda, s ha rám emlékeztek, nem csúfoltok ki
azért, – hogy olyan sokat szenvedtem?…
– Oh ne mondja azt, kedves Vilma! esenge Zoltán, magához ölelve a beteg
leánykát. Kegyed meg fog gyógyulni és sokáig fog élni még boldogan.
És a midőn ezt mondá neki, mindig erősebben szorítá őt keblére, mindig
jobban átölelé karjaival omlatag termetét, ajkai csaknem a leányka
arczát érinték.
És a beteg leány, a mint ott feküdt az ifju karjai közt, szép tiszta
szemeit fölemelé hozzá, két hófehér kezét összetevé lankadó keblén, s
felsóhajta:
– Oh én most vagyok legboldogabb, – legboldogabb.