Egészen átázva, összecsapzott hajfürtökkel, felhevült arczczal állt a
tanácsos előtt Kárpáthy Zoltán.
Az alig birt szemeinek hinni, annyira megfoghatlan volt előtte, hogy ez
ifju, ki neki annyi keserűséggel tartozik, ily viharos éjszakán
megjelenjen halálos ellensége hivására, azon ősi kastélyában, melyből őt
csufosan kijátszották; – hogy vigasztalást hozzon abba ellenségei
fájdalmának.
Szólni sem tudott hozzá sokáig. Az ifju maga lépett hozzá közelebb és
monda:
– Ön hivott engem és én eljöttem, uram.
– Ilyen zivatarban? rebegé Kőcserepy.
Zoltán mondhatta volna erre, hogy ha Rudolf halálának emléke távol nem
tartott tőled, ez a zivatar nem gátol akkor. De nem szólt semmit. Ezen
bú-alázta arczot látva, lehetetlen volt neki szemrehányást tennie,
lehetetlen volt őt meg nem szánnia.
És az nem válik soha ifju szívének szégyenére és jellemén nem ejt semmi
csorbát, hogy a midőn ez igazán, mélyen szenvedő embert ott látta maga
előtt, néhány nap alatt megőszült hajjal, megvénült, szomorú ránczokkal
jelölt arczczal, kisírt szemekkel, elfeledé, hogy mennyit vétett ő
ellene? s kezét nyujtá elé…
Milyen boldoggá tette őt az által!
Hogy szorítá meg azt a megbocsátó kezet a bánatos apa, s hogy szorítá
azután szívéhez!
– Ön nemes… ön igen nemes… ennyit birt rebegni.
Az ifju felöltönye csuronvíz volt. Kőcserepy észrevette azt s készteté,
hogy tegye kényelembe magát, oda vezette a kandallóhoz, segíté levetni
kabátját, leülteté a tűz mellé.
– Mint otthon. Mintha otthon volna ön, mondogatá neki s rövid
gondolkozás után kimondá: hisz ön úgyis itthon van már.
Zoltán csodálkozva tekintett a tanácsosra.
Az iróasztalához sietett, s azon iratot, melyet épen most szerkesztett,
odavivé az ifjuhoz, átadva neki, hogy olvassa el.
Zoltán a legelső soroknál megilletődve hajtá azt össze.
Törvényes cessio volt az, melyben Kőcserepy a Kárpáthy Abellinotól nyert
engedélyt a kárpátfalvi és madarasi uradalmak iránt visszaruházza
Kárpáthy Zoltánra.
– Mit akar ön ezzel, tanácsos úr? kérdé Zoltán egészen megzavarva.
– Csak az igazságot. Ön törvényes birtokosa e javaknak, más mindenki
csak bitorló. Ezt nekem szemembe mondá az én tulajdon leányom. Én
visszaadom önnek jószágait és magam elmegyek innen. Elég gazdag maradok
még akkor is. Csak leányom maradjon élve; nem cserélek senki
gazdagságával. Ő nekem mindenem. Csak most érzem azt, midőn közel állok
elvesztéséhez. De nem fogom őt elveszteni. Haza megyünk szép budai
lakunkba, a hol ő olyan boldog volt, ott ismét boldog fog lenni; nem
törődöm én többet sem a világ zajával, sem a gazdagsággal; ő lesz az én
kincsem, örömem, boldogságom. Nem lesz olyan boldog ember több, mint én.
Hiszen már ez is azt mutatja, hogy ő megszabadul, hogy ön eljött ilyen
zivatarban. Az ön látása meg fogja fordítani betegségét.
Zoltán oly igazán szívéből szánta ezt az embert, a kit néhány nap
szenvedése olyan éretté tett, ki önfeledt izgatottsággal engedi magát
egyetlen valódi indulatja által elragadtatni s gyermeteg lelkesültséggel
csügg fájdalmas illusióin.
Tehát valóban csak csalódások volnának azok?
Igazán rá volna mérve azon büntetés a sorstól, hogy elveszítse azt az
egyetlen kincset, a mihez érzéssel ragaszkodott s tán ez ártatlan
gyermek szenvedéseinek nem tudja más orvoslását a végzet, mint hogy őt
oly hazákba hívja, a hol ismeretlen eszme a fájdalom?…
Oh ki tudna erre megfelelni? Hiszen hányan halnak meg ifjan és szeretve,
viruló szépséggel arczaikon, boldog reményekkel szíveikben! s ha kérdi
valaki: miért?… «Szerette őket Isten, mert ifjan haltak el»… azt
válaszoljuk rá.
– Jerünk hozzá… monda a tanácsos, az ifju karjába öltve kezét; Zoltán
felölté megszáradt kabátját s kétkedve kérdezé:
– Nem zavarjuk-e ez órában?
A tanácsos egy perczig gondolkozott; azután azt mondá Zoltánnak, hogy
elébb le fog menni, hirt hozandó betege felől; addig legyen olyan jó,
hogy várjon itt reá.
Kőcserepy eltávozásával Zoltán egyedül maradt a teremben.
Ugyanazon terem volt az, melyben huszonegy év előtt az öreg Kárpáthy
János végrendeletét mondolá az egybegyűlt férfiak előtt, a melyen annyit
sírtak valamennyien.
Az éjszaka csendes volt körüle és a méla hallgatásban végigvonultak e
kastély falaihoz kötött emlékei egész életének: elkezdve a nem ismert
időkön, a csecsemő évnapjain, a születése órájában reá mosolygó szemek
megtört halálsugárán, végig a gyermek-örömek öntudatlan boldogságán,
melynek édességét csak akkor tudjuk eléggé ismerni, midőn a távolból
tekintünk vissza rája; a nélkülözéseken, az újra kezdett élet
mindennapos küzdelmein, a keserű elváláson, s az üldöző titok
kétségbeejtő ködalakjain és ismét vissza a nem ismert, a soha nem látott
alakokig, kikről csak képzelete beszélt olykor lelke előtt… És most ime,
ismét itt van a kastély falai között, melynek küszöbe megátkozott kő
gyanánt feküdt eddig útjában. Ide jutott vissza, csodálatos úton,
szeszélyes játéka által a sorsnak.
Az egész igazán úgy tűnik föl előtte, mint egy álom, mint egy
csodálatos, tüneményes álom.
– Jó reggelt, Zoltán!
E különös éber álomból egy édes ismerős hang ébreszti fel egyszerre.
Megrezzenve tekint fel. Katinka áll háta mögött.
Épen reá gondolt most is. Lám az erős képzelet élő alakot teremt, a
leányka valóban ott áll előtte s őt nyájasan köszönti.
– Hogy jösz te ide? kérdi Zoltán, ki Kőhalomról egyenesen jött
Kárpátfalvára, Szentirmát nem is érintve s így Katinka idejöttéről
mitsem tudott.
– Meghallottam, hogy Vilma beteg, eljöttem őt meglátogatni. Ugy-e nem
tettem semmi rosszat? Ezt anyám is megengedte volna.
Zoltán megszorítá a jó leányka kezét. Nem tettél-e vele rosszat? Hogy
ápolni, megmenteni siettél annak gyermekét, a ki neked még többet
vétett, mint énnekem?
– S hogy vagy ébren ilyen késő órában?
– Megtudtam a tiszttartótól, ki érted ment, hogy ide hívnak s én tudtam
bizonyosan, hogy te eljösz. Egész éjjel vártam reád. Most tudtam csak
meg a cselédektől, hogy megérkeztél. Mindjárt siettem hozzád. Látod, a
mint elindultam Szentirmáról, már akkor közelgett a zivatar. Sejtettem,
hogy az téged útban talál és nem fog visszatartóztatni, hogy átázva
érkezel meg. Azért öltönyöket hoztam számodra; itt vannak e kis
böröndben. Öltözzél át. Látod, megbetegedhetnél e nedves ruhákban. Isten
veled.
Azzal elfutott a kis kedves leányka, ki házi asszonyi gondosságában el
nem felejté, hogy a kit féltünk, annak nemcsak arczképét kell magunkkal
hordoznunk, hanem egészségére is gondot kell viselnünk.
Zoltán érzelemtölten tekinte utána.
Csupa szeretet! csupa tiszta színarany szeretet!
Ennek a hosszú éjszakának nem akart vége lenni. Zűrzavar, zajos
futkosás, ajtók csattogása, s csitító suttogások, lábujjhegyen járás
minden szobában, folyosón.
Valami babonás vén dajka keresve-keresi viselt kalendáriomában, micsoda
nap lehet ma, szentséges atyám? nem ez-e Kárpáthy Jánosné halálának
éjszakája, ki ott benn koczogtat szellemujjaival a befalazott ajtókon
keresztül s számot kér azokról, kiket valaha szeretett? Mit keresed
jámbor lélek a napokat? más évjárás, más időszámlálás van ott, a hova a
halottak megtérnek. Egymásra következik a hiba és a vezeklés, s nem vár
az aratással az időkre.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Zoltán régen készen volt már átöltözésével, midőn Katinka visszajött
érte. Épen a betegtől jött. A jó leányka arcza egészen fel volt dulva és
szemei zavartak.
– Nagyon rosszul kell lennie, súgá Zoltánnak, irtózatos, a hogy háborog.
Hallgatni is rettenetes, a miket beszél. Mindig tégedet lát megölve és
egy halavány asszonyról ábrándozik, a ki ebben a kastélyban meghalt s
meggyilkolt fiának hulláját viszi karjai közt. Nincs hova fektesse… Oh
az iszonyatos!
Zoltán sietett Katinkával a beteg szobája felé. A leányka tudatá vele,
miszerint Kőcserepy az orvossal együtt legtöbb jót remélnek abból, ha a
lázbeteg őt meglátandja s meggyőződik róla, hogy él. Hiszen ne féljen
tőle, tevé utána, kedves bátorító nyomással szorítva meg Zoltán remegő
kezét. – Oh más oka volt annak remegni…
Még a szőnyeg-ajtón keresztül is hallható volt a beteg fájdalmas sírása,
nyögése. Itt szembe jött Zoltánnal az orvos, s tudatá vele, hogy a
kórállapot épen most van a válság pontján: ez az élet és halál
elválasztó pillanatja. Talán az ő arcza ismét az innenső partra hívhatja
vissza a már két világ határán tétovázó lelket. A beteg szobáját csak
egy halvány tejüvegű lámpa világítá; a háttér, honnan az ajtó nyilt,
egészen sötét volt.
Ebből a ködös homályból támadtak elő a beteg kínos látványai, a fehér, a
véres alakok, a sápadt arczok, a ködtermetek, a merev szemű kísértetek,
az ismeretlen csoportok, a koporsóból előszálló rémek.
Senkire sem ismert; akárki jött ott be az ajtón, azt valakinek
elnevezte, a kitől fél, s irtózott minden jelenlevőtől.
A tanácsos reszketve ült ágya mellett egy alacsony zsámolyon s fehér
reszketeg kezét tartá kezeiben.
Ekkor ismét nyilt az ajtó s a háttér sötétéből lassan előlépett Zoltán.
A beteg egyszerre fölemelé fejét vánkosairól, ajkai nyitva maradtak,
szótlanul rebegve, szemeinek ragyogása leirhatatlan gyönyört fejezett
ki, karjait reszketve terjeszté ki, arczai rózsákkal mosolyogtak; néhány
perczig volt így hang, mozdulat, lélekzetvétel nélkül, azután
visszahanyatlott fehér párnáira, arczáról elmúlt a lázas pirosság, csak
az édes mosolygás maradt meg rajta.
Néhányszor végighúzta kezét homlokán, nagyokat lélekzett s pillanatok
múlva csendes, nyugodt tekintettel nézett szét a szobában, mint a ki
terhes álomból ébredt fel.
Zoltán odalépett hozzá közel:
– Hogy érzi magát kegyed? kérdé tőle gyöngéd susogással.
– Igen jól, viszonzá a beteg, s odanyujtá kezét Zoltánnak. Köszönöm,
hogy meglátogatott ön.
Ezentúl mindinkább magához kezde térni. Mindenkire ismerősen tekintett;
megfogta atyja kezét s odavonta őt magához.
– Kedves atyám, súgá fülébe, hogy jön ide Kárpáthy?
– Mint e kastély ura, mint e jószágok birtokosa.
Vilma mindkét karjával átölelé e szókra atyja nyakát és megcsókolá annak
orczáját.
– Látod, ez igen jól van. Ez nagyon helyesen van.
És a nagy hatalmas úrnak ez az ölelés, ez a csók és ezek a szók jobban
estek, mint a mi az egész világon azokon kívül létezik.
– Így akartad te és én így tettem. Ő vissza fog ide költözni, mi pedig
elmegyünk innen haza, budai kéjlakunkba, a hol úgy szerettél mindig, a
hol olyan boldog voltál és ott ismét boldogok leszünk sokáig, sokáig.
– Köszönöm, jó atyám. Köszönöm, kedves jó atyám. Én értem tetted ezt. Oh
ha tudnád, milyen boldoggá tettél vele! Hogy szeretlek! Hogy örülök, a
miért szerethetlek! Nem kell azt hinnem, hogy igazságtalan vagy. Azzal a
boldog gondolattal, hogy te jó, igaz vagy, atyám, fogok meghalni. No ne
sírj hát, hiszen oly édes, oly édes az…
De a tanácsosnak lehetetlen volt ezen szónál nem sírnia.
– Egy óra előtt nagyon rosszul voltam, szólt hozzá a beteg vigasztaló
hangon, az rettenetesebb volt a kárhozatnál, féltem és irtóztam
mindenkitől, tőled is. És most olyan jól érzem magamat, úgy szeretlek,
úgy örülök neked. Ne sírj hát, hisz egy jó halál többet ér egy rossz
életnél. Hol van anyám?
A tanácsos felsóhajtott e szóra.
– Ő nagyon beteg.
– Nagyon beteg? ismétlé Vilma. Szegény anyám. Mondd meg neki, hogy én őt
nagyon szerettem.
– Ő is nagyon szeretett téged.
– Tudom. Csakhogy nem tudta azt úgy kimutatni. Hiszen mindenki szeretett
engem. Most már mindent tudok. Olyan jó azt tudni, hogy engemet mindenki
szeretett. Te is, kedves Katinkám, te is. Milyen jó voltál! A mint
meghallottad, hogy én beteg vagyok, mindjárt jöttél hozzám ápolni,
vigasztalni. De én is megemlékeztem rólad. Ugy-e, kedves atyám?
Megmondtam, hogy ha meghalok, ezt a fekete gyűrűt, mely saját hajamból
készült, adják teneked, legyen ez a te jegygyűrűd, viselje majd, a kit
szeretsz és hű fog az lenni, a míg csak él, hozzád.
Nem nézett e szóknál Zoltánra és az sem ő reá, de azért úgy értették
egymást.
A tanácsos gyöngéd aggodalommal szólt gyermekéhez:
– Pihenj egy kevéssé, kedves leánykám, aludjál.
– Majd később, még most nem, rebegé ez, szétzilált hajfürteit arczából
félresimítva. Hiszen már reggel is van. Úgy szeretném látni a hajnalt, a
szép hajnalt, a mint az ablakomon besüt. Fordítsátok arra fekvésemet.
Katinka felkarolta beteg barátnőjét, az atya odaigazítá vánkosait;
arczával az ablak felé fordulhatott, mely már akkor világosodni kezdett.
Odakünn az éji zivatar után vidám mosolygó hajnal keletkezett, a mély
égen pirosló felhőcskék úszdogáltak; a hajnali harangszó csengett a
vidék fölött, tündéri vigasztaló szókban.
A beteg keble nyugtalanul kezde hullámzani… Mégis, mégis olyan szép ez
az élet!…