Milyen nehéz, milyen keserű bűnhödés!
Hova lettek a büszkeség, a világszereplés bálványai, a midőn ezen
levelet irta, hová lett az öntelt, elbizott hiuság, mely eddigi életét
vezette? Mennyi lemondás e nehány sorban, mennyi önmegalázás!
A levelet letisztázta a tanácsos, s tiszttartóját hivatva, rábizta, hogy
vigye el azt Szentirmára.
Zoltán és Szentirmayék a gyászos nap után rögtön eljöttek Pozsonyból,
Rudolf bebalzsamozott hulláját magukkal hozva Szentirmára.
A nemes hazafi szerencsétlen végzetének híre az egész vidékre gyászosan
hatott, s midőn Kőcserepy meghallotta azt, szive nagyot dobbant, mintha
őt vádolná abban.
Ez nem jó munka volt, ennek nem kellett volna így történni.
A mint a levelet elküldé, ismét beteg leányához sietett a tanácsos.
A leányka egészen magánál volt; a hagymázos lázroham után az elbágyadás
tiszta perczei következtek.
Az apa odaült betege ágyához.
– Hol fáj, én édesem? én kedvesem?
– Itt és itt, szólt a leányka, szivére és homlokára téve kezeit. Tudtam
én, hogy az megöl engem.
– Miről beszélsz, kis leánykám? édes szivem!
– Tudod te jól, atyám, hogy mi az? Nagy fájás az. Ha Liza élne,
megmondaná, mert ő tudta azt. Mondtam neki mindjárt, hogy ebbe a házba
bejöttünk. Mikor ide fenn a sok vendég kaczagott, vigadott, mi akkor
odalenn a platánfák alatt sírtunk, mert tudtuk jól, hogy ezen a helyen
meg fogunk mi halni. Oh ha arra vigyázott volna valaki!
– Mire kellett volna vigyáznunk? – kérdé a tanácsos, oly közel hajolva
beteg gyermekéhez, hogy annak legkisebb suttogását meghallhassa.
– Ha arra vigyáztatok volna, midőn ebédeltünk, hányszor nevetett rajta
más ember: ni, ez a két leány legízesebb falatját tányérján felejti!
Ilyenkor azt mondják, hogy távollevő rokona éhezik. Mi kezet szorítánk
Lizával és mi értettük, hogy mit tesz az? Mikor eljártunk a templomba
imádkozni, tréfáltak velünk; mit lehet ebbe a falusi templomba járni?
Miért imádkozhatik két ilyen gyermek? Mi tudtuk, hogy miért? Minden
virágomnak, minden ruhámnak volt valami neve, valami jelentése: nem
tudta azt más, csak Liza. Nem is fogja azt megtudni senki. Halottak
estéjén meggyujtottunk három viaszgyertyát, az egyik vagyok én, a másik
vagy te Liza, a harmadik ő… Leghamarább leégett az övé, azután a tied,
kis leánykám, azután az enyim… De egyik sem soká maradt a másik után…
Mit csinálnak a gyermekek?… Játszanak magukban játékot… De azt a játékot
érteni kell… érteni kell! mert a nélkül nem ér semmit.
Látszott, hogy mihelyt Zoltán eszméjére tér vissza a beteg, rögtön
előjönnek a veszélyes kór jelenségei is. Kétségtelen volt, hogy
rágondolni és meghalni – egy dolog.
A tanácsos nyugtalanul nézte óráját. Kiszámította százszor is, hány
percz alatt érhet Szentirmára a tiszttartó, hány alatt jöhet vissza
ismét? De a véletlen lehetőségei kinozták. Hátha nem találja ott
Zoltánt? Hátha az megveti kérelmét és nem jön el?
Az orvos ismét uj gyógyszert rendelt; a tegnapit félretéteté, mint
elvetette a tegnapelőttit és az azelőttit is. Egyik sem tudott
használni, mint nem javítand a mai sem. A tudomány hatalmának itt vége
van.
– Uram, segíts, uram gyógyítsd meg leányomat! rimánkodék a tanácsos,
kétségbeesetten szorítva meg a távozó orvos kezét.
– Én csak a természet szolgája vagyok, felelt a tudományok embere; itt
Istennel kell küzdenünk.
A tanácsos álmatlan aggodalommal járt egyik szobából a másikba. Már
bealkonyodott s a közelgő éjszakával a beteg kórjelenségei is
súlyosabban kezdtek mutatkozni. Szentirmáról még semmi válasz sem jött.
Odakünn fergeteges, zivataros idő kezdett beállni; az egyszerre
elfeketülő éjszakát csak a távoli villámok deríték fel olykor, miknek
mordulása mindinkább közelgett, a sík rónán végigüvöltő szél csikorogva
forgatta az uj szélvitorlákat a háztetőkön, miken a Kőcserepy-czímer
pompázott, egyszer nagy csörömpölve dobott le közülök egyet.
Milyen gonosz éjszaka! Ki mozdulna ki ilyenkor csendes kandallója
mellől, hogy útra keljen?
A beteg oly szánalmasan nyögött, lihegett… Oh! és senki sem tud segíteni
rajta.
Megint nagyot villámlott odakünn. Az ég oly sokáig eldörög utána.
De mégis… mintha ez már nem az égzengés volna. Ez kocsizörej.
Hintó hajtatott be a kastély udvarára. Ez valóban megkülönböztethető.
Hintógördülés. Pedig a tiszttartó könnyű szekéren ment el. Tehát valaki
jött. Idegen.
De ki?
A tanácsos sietett az érkező elé.
A mint a folyosón végigment, hallá, hogy a lépcsőkön felfelé jön valaki
s a kísérő pitvarnoktól felőle tudakozódik.
De ez nem férfi hangja volt, hanem nőé. Úgy tetszék előtte, mintha ezt a
kedves, csengő, gyermeteg hangot ismerné már valahonnan; de nem tudott
rá egész tisztán emlékezni.
A folyosó szögleténél szemben találkozott vele. Egy szép, sugár leányka
volt az, egész gyászruhában.
Kőcserepy megdöbbent előtte. Ez Szentirmay leánya. Azon Szentirmayé,
kinek oly gyászos halála volt. Ez a fekete öltözet nem őt vádolni jön-e
ide ez órában? ez a szomorú gyermek nem azért jött-e most, hogy ő neki
megmondja:
«Egyért egyet, apáért leányt!»
Oh nem. A galamb fájdalmának nincsen mérge. A szomorú leányka nyájasan,
szeliden siet a háziúr elé s gyönge kezét nyujtva neki, részvevő,
bánatos hangon tudakozódik Vilma felől.
Hallotta a tiszttartótól, hogy barátnéja beteg. A levél nem találta
Zoltánt Szentirmán, Marionhoz kellett elkísérnie anyját Kőhalomra. A
tiszttartó utána ment sürgetős levelével. Ő pedig rögtön sietett át
Kárpátfalvára, a jó Vilmát meglátogatni, a kivel úgy szerették egymást,
s a kit oly régen nem látott. Tán ha őt meglátja, örülni fog.
Kőcserepy oly forrón szorítá a kezében felejtett kis kezet… Ártatlan,
boldog gyermek, kinek még fogalma sincs a rosszról, a rútról, a
gyűlöletesről!
Ezalatt a beteg szobájához értek, Kőcserepy előbb nyitott be óvatosan.
«Csendesen, csendesen!» suttogá a beteg, fehér ujját fölemelve. Arcza
szokatlan égő pirosságán látszott, hogy ismét rossz éjszakája
következik.
Katinka odalépett ágyához és kezébe fogta társnéja kezét.
Valami vidám mosoly deríté fel egy perczre a leányka arczát, a mely
azután ismét eltünt onnan.
– Te is őt gyászolod ugy-e? kérdé barátnéja fekete öltönyére mutatva.
Katinka tudta már a tiszttartó által Vilma rögeszméjét: azt hivé, hogy ő
is Zoltánt gyászolja.
– Én atyámat gyászolom, felelt Katinka és nem állhatá meg, hogy ennél a
szónál könyei meg ne eredjenek. El kellett takarnia arczát.
A beteg leány közelebb vonta magához barátnéját s félelmesen
széttekintve kérdé tőle:
– Őt is megölték?
– Oh nem, felelt Katinka, e perczben inkább barátnéjára, mint saját
bánatára gondolva; véletlenül halt meg.
– Úgy? véletlenül? suttogá a beteg. Gondolod te, hogy véletlenül halnak
meg az emberek? oh én ezt jobban tudom. Sokkal jobban tudom.
És szemeivel atyjára nézett merően, sokáig, hogy a nyugodt, bölcs férfiú
a vért érzé zsibbadni ereiben, és nem állhatá ki e kísérteti tekintet
néma szemrehányását.
– Csendesen, csendesen kedvesem, suttogá Katinka, a lázas beteg fejét
kezébe emelve.
Milyen gyöngéden, mily édesdeden tud bánni a beteggel. Mintha tulajdon
testvére volna!
A tanácsos úgy elnézi, majd a szive szakad meg bele.
Katinka tudja már, mi fáj olyan nagyon Vilmának? s suttog fülébe
megnyugtató szókat.
– Ne félj, Zoltán itthon van Szentirmán. Valaki megirta, hogy veszélyben
van és mi érte mentünk.
A beteg szemei úgy ragyognak e szóra. Valaki! gondolja magában. Az a
valaki én voltam. De azt te ne tudd meg soha.
Azután ismét elkomorodik arcza, szemei tétova járnak szét a szobában, a
régi hagymázos visiók ismét visszatérnek.
– Még nem bántották őt, suttog halkan vissza, de majd bántani fogják.
Hallod, hogy köszörülik a kardot? én már hallom. Ott voltam, mikor
beszéltek róla, hogy megöljék. Eredj, eredj oda, ne hagyd őt elmenni.
Beszélj az atyámmal; csak egy szót szólj neki és semmi sem fog
megtörténni, szólj vele Katinkám, kedves jó Katinkám, siess.
A tanácsos ott áll az ágy fejénél és hideg borzadály jár végig testén, a
midőn ezeket hallja.
A beteg miket fog még beszélni.
Reszkető kézzel fogja meg az ifjú barátnő kezét.
– Hagyjuk nyugodni a beteget, kedves grófnő; kegyed is fáradt, térjen
szobájába, a mit elkészítettek számára azóta. Ne csókolja meg most, ne
hajoljon reá; jőjjön velem, látogassa meg nőmet, majd holnap reggel
meglátogatjuk ismét Vilmát.
– Eredj, eredj! suttogá a beteg is. Beszélj atyámmal, beszélj anyámmal
érte. Ne időzz sokáig.
Kőcserepy gyöngéd erőltetéssel vonta el Katinkát leánya ágyától. Attól
félt-e, hogy a beteg leány láza közepett valami irtóztató titkot fog
előtte kimondani? vagy attól rettegett, hogy azon férfi leánya, ki most
ő miatta nyugszik a föld alatt, míg az ő lázbeteg gyermekét ápolja,
annak kórragályát szivhatja rokonidegzetű testébe? Vész és romlás
lehellete járt ő körüle, jól érezé. Jó volt abból mindenkit
eltávolítani.
Sietett Katinkát átvezetni Evelinehez.
A tanácsosné most is íróasztalánál ült és naplóját írta.
Kőcserepy mondá neki, hogy Szentirmay Katinka kisasszony van itt, ki
Vilmát látogatni jött el.
E szókra fölkelt a tanácsosné s Katinka elé járulva, megölelé és
megcsókolá homlokát. Azután leültette maga mellé s hideg sötét szemeivel
végignézve rajta, elkezdé:
– Hallom, hogy édes atyja a gróf elutazott.
– Meghalt, igazítá ki Katinka, kit a megszólítás kellemetlen idegenül
érintett.
– Egy dolog az, kedvesem, biztosítá Eveline hideg méltóságos hangon. A
halál csak elutazás. A ki innen elköltözik, átmegy egy másik
csillagzatba; onnan ismét egy másikba és onnan egy harmadikba, és így
megy végig minden csillagzaton és ez az örökkévalóság.
Katinka nem sok vigasztalót talált ebben a fölvilágosításban, a mit
Eveline azután még érthetőbbé kivánt előtte tenni.
– Igy például meghal az apa, másutt: például az Uranusban vagy a
Mezarthimban, ugyanakkor ujra születik; utána meghalnak gyermekei,
egyenkint azok is követik atyjokat, s az Uranusban vagy Mezarthimban
ismét reá találnak és ez az igazak jutalma.
Katinka nem felelt e bölcs szavakra semmit; a tanácsosné elmélázott
sokáig, egyszerre fölkelt helyéből s nyugtalanul lépett néhányat a
szobában, azután megállt a szoba közepén.
– Igen, de hátha a gyermek hal meg előbb, azután a szülők? kérdezé
magától nyugtalanul. Mi történik akkor? mi lesz abból?
És aztán elkezdett alá s fel sétálni heves léptekkel, fejét tenyerébe
hajtva.
Kőcserepy kezét nyujtá Katinkának.
– Gyerünk innen, súgá halkan, nagyot sóhajtva. Menjünk tova.
Az árva leány úgy reszketett, mint a falevél.
Milyen borzasztó éjszaka ez!
Ottkinn tombol a zivatar, a szél csavargatja a fákat, mik nyögve, zúgva
hajladoznak haragos rohanása alatt; a zápor úgy vágja az ablakokat,
mintha kövecscsel hajigálnák, az orkán olyanokat taszít rajtok néha,
mint az ágyúdördülés; azok a csikorgó, csörömpölő szélvitorlák forognak
erre-arra, mintha nem tudnák már, hogy merre kerüljék ki a vihar
haragját.
Milyen rút, átkozott éjszaka ez odakinn!
De iszonyúbb, vérfagyasztóbb éj van a kastélyon belől. Senki sem
aluszik. Gyertyákkal, lámpákkal futkosnak egyik szobából a másikba, a
gyertya kialszik olykor a sietők kezében a nagy szélrohamtól, mintha
minden ajtó-nyitásnál egy gúnyos, mérges szellem leskelődnék, a ki a
lángot elfúni törekszik, s késlelteti a sietőket munkájokban.
Oh bizonyára Kőcserepy tanácsos örömestebb volna ez órában kinn a
zivataros ég alatt, s hallgatná egy puszta árokpart mellé huzódva a
lakatlan rónán a villámok dörgő csattogását, a szél üvöltését, mint hogy
ott üljön a csöndes, langy szobában, mely biztos szőnyegekkel, meleg
kárpitokkal van elzárva a viharnak még csak hangjától is, s hallgassa
ott azt a halk nyögést és azon őrjöngő szavakat, mik egy halálfehér
beteg ajkáról ellebegnek.
A míg lázas látmányai tartottak, kín volt nézni a beteg küzdelmeit. A
felhevült agy rettentő képzelme az arcz minden vonásaiban kifejezé
magát, s e nyugodt, szelid angyal-tekintetet egy elkárhozott
torz-arczulatává alakítá. Ott mentek végbe szemei előtt a
legiszonyatosb, a legundokabb gyilkosságok, megnevezte az embereket, a
kik azt elkövetik, látta arczaikat vonásról vonásra; minden mozdulatot,
minden döfést. Hogy védi magát az áldozat! hogy rogy össze, hogy foly
minden sebéből a vér; hogy kiált segítség után!
Mennyivel jobb volna e helyett a zivatart hallgatni!
Éjfél tájon elcsendesült a kór s tisztább perczek álltak be nála.
Megismer mindenkit, atyját odahívja magához s kéri, hogy nyissa ki
iróasztalkája fiókját.
– Találsz ott az imakönyvem alatt egy összehajtott levelet, öt fekete
pecséttel.
Kőcserepy meglelte azt a mondott helyen és odavitte hozzá.
Vilma elvette tőle az iratot és két kezébe fogá.
– Ez az én végrendeletem…
– Végrendeleted! sóhajta fel fájdalmas meglepetéssel a tanácsos.
– Ne félj! szól a mindent félreértő beteg, csak arról rendelkeztem, a mi
az enyim. Ruháimat, a minek úgy sem vennétek ti hasznát, himzéseimet,
hagytam az én kis leánykámnak, a ki már azóta vár reám valahol. – Más
végrendeletet kell tennem. – Mert ez már nem ér semmit. – Oszszátok ki
ruháimat a szegény leánykák között, a kik olyan jók voltak, hogy mindig
köszöntek, ha velök találkoztam. – A kis ezüst perselyemben a
megtakarított pénz van, névnap és ünnepélyek alkalmával kaptam azt mind,
s félreraktam mind az én kis leánykám számára, hogy neki hagyhassak
valamit. Arra sincs szüksége többé. Kerestessétek fel Szentirmán azt a
kis parasztleányt, a kinek egyszer egy idegen hölgy levelet adott az
erdőben Szentirmay Katinka számára; adjátok neki ezt a pénzt: viselje
magát jól és legyen boldog…
Itt néhány perczig elhallgatott a halvány beteg; a csendes szobában nem
hallatszott más nesz, csak annak a parányi féregnek a kopogása, mely úgy
el tudja magát rejteni az ágyak deszkái közé s midőn megszólal, azt
mondják, hogy ez a halálóra. Ott van ő a nagyurak hálószobáiban is, mint
a szegényekében s tizenegyet szokott ütni egymás után.
– Emlékedben tartod-e atyám, a miket beszélek? kérdezé a beteg. El ne
felejts azokból semmit is; mert én azt mind igen komolyan mondom, s
kivánom, hogy úgy történjék.
A tanácsos megcsókolá kedves betege halvány kezét s úgy fájt neki, hogy
az őt nem tudja szeretni.
– Azután, szólt a beteg, ismét erőhöz térve, itt a balkezemen egy fekete
gyűrű, saját hajamból van az készítve; legyen ez a gyűrű Szentirmay
Katinkáé. Viselje ő azt. És ha férjhez megy, adja ezt a gyűrűt annak, a
kit szeret: hűséges lesz hozzá a sírig!…
– Oh én kedves gyermekem! zokogott a tanácsos, égő arczát betege fehér
köntösébe rejtve.
A gyermek rátekinte s keserű, hideg bánattal mondá:
– Te neked pedig és édes anyámnak hagyom drága ékszereimet, hagyom ezt a
pompás kastélyt, – ezeket a gazdag jószágokat, kincset, birtokot,
gyönyörű kerteket mind, mind az egész szép világot! milyen gazdagok
lesztek utánam! Minden, minden rátok marad.
Oh ez volt az út a megőrüléshez!
A tanácsos úgy várta volna még, hogy szóljon valamit hozzá, egy
engesztelő, egy vigasztaló szót… A gyermek elhallgatott és elfordult a
fal felé, alig hallhatóan susogva:
– Csendesen… csendesen… csendesen…
Kőcserepy felkelt ágya mellől, s éjnek éjszakáján felment irodájába, a
szemközt találkozó cselédeknek halkan susogva:
«Csendesen, csendesen.»
Azok lábujjhegyen jártak a folyosókon végig. Még a zivatar is érteni
látszott a csillapító szót, mintha neki lett volna az mondva, s
elhallgatott, ellankadott – csendesen, – csendesen…
Odafenn az irószobában dolgozott egyedül a tanácsos.
Szemei előtt amaz öt fekete pecsétes levél volt letéve az asztalra,
mindig arra nézett, úgy irt tovább; mintha eszméjét mindig ugyanazon
tárgyhoz vezetné vissza s onnan indulna ki újra.
Néha könnyebbült sóhajjal tekinte fel a magasba; mintha azon betük, a
miket leirt, súlyos, nehéz adósság mázsái volnának, a mit lelkéről
lerázott.
Arczáról végképen eltünt ama megszokott mosolygás; egészen más volt
tekintete, ily komolyan, ily megtörve.
Éjfél után egyet ütöttek az órák a kastélyban, a folyosókon élénkebb
léptek hangjai hallatszottak. A kapus csengetett; az ajtók nyulós
nyikorgással nyiltak fel. Kőcserepy nem hallotta sem az óraütést, sem a
csengetyűt, sem a további neszt. Lelke egészen másfelé járt.
Azt sem vette észre, hogy valaki benyitja irószobája ajtaját, s csendes
léptekkel, miknek zaját elfogja a padlózat szőnyege, iróasztala elé
járul; csak akkor rezzent fel, midőn az érkező, lámpája világkörébe
érve, vele szemtül szemben megáll.