A tanácsos szobájába tért, s leült levelet irni.
Volt egy nagy, fekete bőrbe kötött naplója, melyben levelezéseit szokta
följegyezni, az eredetieket mindig magánál tartva; abban voltak
összegyűjtve legtitkosabb iratai, a könyv táblájára fényes betükkel volt
sajtolva e sor:
«E könyv holtom után elégetendő.»
A legutolsó levél, melyet irt, Dabronihoz szólt.
Végtől-végig olvasá azt és újra és ismét elolvasá. Ezzel a bűnhödéssel
tartozott magának. Nagyobb, nehezebb vezeklés volt az neki, mintha
télben, fagyban, mezitláb kellett volna bűnbocsánatért mennie ellensége
sírjához; minden sor egy kegyetlen szemrehányás volt abból, egy saját
fejére visszaesett kő.
Ő maga kinozta ez eszközeivel a gyűlöletnek saját édes gyermekét. Minden
tőrszúrás, melyet gyűlölete tárgyának szánt, elébb az ő szivén ment
keresztül; minden balsors, a mit másnak készített, az ő lelkét sujtotta
jobban.
Hogy olyan titoktartók a gyermekek! Miért nem őszinték szülőik iránt?
Miért nem hiszik el, hogy azok őket igen szeretik?
Ha kérdezték a szomorú leánytól, miért olyan sáppadt, miért oly méla?
hogy nem felelt reá? És senki sem birta azt kitalálni.
Most már az is világos volt a tanácsos előtt, hogyan tévedt el Vilma a
szentirmai csalitban? A féltett kedves életét megmenteni indult el ő,
azon gyönge, töredékeny testtel, midőn ők idehaza az iszonyú boszútervet
koholták, talán épen akkor, midőn ő ama levelet irta Dabronihoz,
elbízott, elkeseredett lélekkel irt a kétségbeesett leány vad erdő
szélében, reves fatörzsre hajolva mentő óvást titkon imádott ifja
rokonaihoz, reszkető kézzel, reszkető szívvel.
Ezt elébb kellett volna tudni!
A nagy, hatalmas férfi vevé kezébe a tollat, hogy irjon.
Oda kezdte a levelet mindjárt a másik levél alá:
«Kárpáthy Zoltán úrnak.
Uram.
A mit soha nem hallott tőlem senki, azt ön im irásban olvashatja tőlem:
megbántam, a mit cselekvém. Jól tudom, hogy önnek joga van örülni, a
midőn én sirok, de sokkal jobban ismerem önnek szivét, mint hogy önnek
ez örömétől rettegjek. Egyetlen gyermekem halálos beteg, s
képzelődésének az a kisértő réme, hogy ön meggyilkoltatott. Hála a
Mindenhatónak, ez nem történt meg: ön él és egy szavával, egy
megjelenésével megmentheti szeretett leányomat, a ki Istentől egyedüli
örömem. Én ismerem az áldozatot, a melyet ön hozand, a midőn e küszöböt
átlépi, de hiszem, reménylem, hogy ön még sem fogja azt megtagadni az
emberek legszerencsétlenebbikétől