XXIII. CSENDESEN.

A tanácsos szobájába tért, s leült levelet irni.

Volt egy nagy, fekete bőrbe kötött naplója, melyben levelezéseit szokta

följegyezni, az eredetieket mindig magánál tartva; abban voltak

összegyűjtve legtitkosabb iratai, a könyv táblájára fényes betükkel volt

sajtolva e sor:

«E könyv holtom után elégetendő.»

A legutolsó levél, melyet irt, Dabronihoz szólt.

Végtől-végig olvasá azt és újra és ismét elolvasá. Ezzel a bűnhödéssel

tartozott magának. Nagyobb, nehezebb vezeklés volt az neki, mintha

télben, fagyban, mezitláb kellett volna bűnbocsánatért mennie ellensége

sírjához; minden sor egy kegyetlen szemrehányás volt abból, egy saját

fejére visszaesett kő.

Ő maga kinozta ez eszközeivel a gyűlöletnek saját édes gyermekét. Minden

tőrszúrás, melyet gyűlölete tárgyának szánt, elébb az ő szivén ment

keresztül; minden balsors, a mit másnak készített, az ő lelkét sujtotta

jobban.

Hogy olyan titoktartók a gyermekek! Miért nem őszinték szülőik iránt?

Miért nem hiszik el, hogy azok őket igen szeretik?

Ha kérdezték a szomorú leánytól, miért olyan sáppadt, miért oly méla?

hogy nem felelt reá? És senki sem birta azt kitalálni.

Most már az is világos volt a tanácsos előtt, hogyan tévedt el Vilma a

szentirmai csalitban? A féltett kedves életét megmenteni indult el ő,

azon gyönge, töredékeny testtel, midőn ők idehaza az iszonyú boszútervet

koholták, talán épen akkor, midőn ő ama levelet irta Dabronihoz,

elbízott, elkeseredett lélekkel irt a kétségbeesett leány vad erdő

szélében, reves fatörzsre hajolva mentő óvást titkon imádott ifja

rokonaihoz, reszkető kézzel, reszkető szívvel.

Ezt elébb kellett volna tudni!

A nagy, hatalmas férfi vevé kezébe a tollat, hogy irjon.

Oda kezdte a levelet mindjárt a másik levél alá:

«Kárpáthy Zoltán úrnak.

Uram.

A mit soha nem hallott tőlem senki, azt ön im irásban olvashatja tőlem:

megbántam, a mit cselekvém. Jól tudom, hogy önnek joga van örülni, a

midőn én sirok, de sokkal jobban ismerem önnek szivét, mint hogy önnek

ez örömétől rettegjek. Egyetlen gyermekem halálos beteg, s

képzelődésének az a kisértő réme, hogy ön meggyilkoltatott. Hála a

Mindenhatónak, ez nem történt meg: ön él és egy szavával, egy

megjelenésével megmentheti szeretett leányomat, a ki Istentől egyedüli

örömem. Én ismerem az áldozatot, a melyet ön hozand, a midőn e küszöböt

átlépi, de hiszem, reménylem, hogy ön még sem fogja azt megtagadni az

emberek legszerencsétlenebbikétől

Kárpáthy Zoltán: Regény · 第 49 / 84 题