A kárpátfalvi kastélyban napról-napra nagyobb a gyász.
Nagyon beteg a kisasszony, mindig-mindig rosszabbul lesz, talán soha sem
is gyógyul meg.
Minden éjjel új meg új rémlátásokkal képzeleg; álmodik kinyitott szemmel
és beszél fenhangon azokhoz, a kikkel álmodik.
Atyja, anyja felváltva ülnek ágya előtt; ha az egyik éjjel, a másik
nappal virraszt mellette, s azután elmondják egymásnak: miről beszélt,
mit álmodott? s hosszan-hosszan eltöprenkednek fölötte.
– Ki lakik itt a mellettem való szobákban? kérdezé egy reggelen a beteg,
fehér ujjával megkoczogtatva az ágya melletti elszőnyegezett falat, ki
zongorázott itt az éjjel, a másik teremben? Itt mellettem jobbra!
A tanácsos gyöngéden végigsimogatja gyermeke lázas homlokát.
– Üres szobák azok, jó leánykám, nem lakik ottan senki. Az a folyosó is
el van rekesztve, a mi oda vezet.
– Nem, nem. Én mindent jól hallok, bizonyítja a beteg; néha egyet pattan
a zongora húrja, s olyan soká eldöng magában. Éjszaka mindig járnak
kelnek odabenn, csoszognak, tipegnek, lábujjhegyen járnak, a ruháik
suhogását hallom.
– Nincs ott senki, nincs ott semmi, édes gyermekem.
– Oh van. Itt egy ajtó van az ágyam lábánál; tudom, hogy ott van,
csakhogy a szőnyeg elrejti. A mult éjszaka épen éjfélkor megnyilt az az
ajtó ágyam mellett s kijött rajta az a fehér asszony, a ki itt mellettem
lakik; milyen halavány volt és milyen szomorú! Egy ideig ott állt az
ágyam lábánál és nézett rám csöndesen, aztán közelebb jött s ide ült az
ágyam szélére, szépen mellém.
– Nem lehet az, kedves leányom, én ültem itt ágyad szélén egész éjjel és
senki más.
– Oh dehogy ültél itt. Én híttalak téged is, meg Lizát és a szobaleányt
is. Egyitek sem volt itt, csak az a fehér asszony. Itt ült egész éjjel
az ágyam szélén s le nem vette rólam a szemeit. Gondolta magában: «te is
nemsokára ott fogsz lakni, a hol én lakom».
Kőcserepy még azon órában átszállíttatá betegét az épület tulsó
szárnyába, távol a befalazott szobáktól.
Pedig hát – én Istenem – mi volt ott? Egy puszta berakott fal: kő és
mész, semmi más. És azon belül? üres tér, puszta levegő, a melyről tudja
minden okos ember, hogy az nem egyéb, mint oxygen, hydrogen és
carbonicum; az oxygen támasztja a rozsdát a zongora hurjain, attól
pattogtak le azok; és az a kép ottan rámájában nem egyéb, mint vászon és
apróra tört festék, nem szállhat az le onnan.
Ez világos dolog minden okos ember előtt és mégis a legokosabb emberek
egyike nem merte beteg leányát azon szobák közelében hagyni, a hol
Kárpáthy Zoltán édes anyja utolsó óráit leküzdé.
Vilma nehéz, hagymázos forró betegségben volt. – Minden ideges embernek
nem is jó volt vele érintkezni. Az orvosok maguk tanácslák Kőcserepynek,
hogy különösen Evelinet tartsa távol, mert a betegség ragályos. Ezt a
betegnek nem volt szabad észrevenni. És még más valamit sem volt szabad
neki megtudni, a mit gondosan titkoltak előle.
Pedig a betegnek mindig azon jár az esze, hogy valamit kitudhasson,
megálmodjék, kitaláljon, a mit előre rejtegetnek.
– Hol van Liza, az én Lizám? kérdé többször. – Nem láttam már régen.
– Itt volt, gyermekem, szólt nyugtatóan a tanácsos, de te aludtál akkor,
nem láthattad. Majd visszajön nem sokára.
– Majd, majd, szólt a beteg elcsillapulva, ha eljön, ébreszszenek fel.
Mikor legsúlyosabb volt betegsége, akkor mindig Zoltánról álmodozott; ha
ő róla kezdett el beszélni, az reszketés volt az egész háznál, mert
akkor hideg gyöngyök izzadtak homlokán, akkor arcza kipirosodott, mint a
láng, akkor őrülés volt nézni azt a fájdalmat, a mi vonásaira nekezült
és hallani azt a hangot, mely sikoltásaiból a zárt ajtókon keresztül
hatott.
Az atyának átölelve kellett őt tartani és úgy takargatni vonagló gyönge
testét, mert ki akart szökni ágyából, s odavetni magát az égő szemei
előtt látott alakok közé, kik alig két-három lépésnyire tőle éles
kardokkal vívnak halálos tusát. Oh mint sikoltott, hogy takarta el
arczát. Most épen a szivébe döftek: piros vére csordul.
És ezt a tanácsosnak végig kelle nézni, végig hallgatni, érezni mind
azt.
Egy napon Kőcserepy levelet kapott Pozsonyból. Reszketett a keze, midőn
felbontotta. Abban tudósíták, hogy Dabroni egy kardcsapással örökre
ártalmatlanná van téve.
– Hála neked, mindenható Isten! rebegé a kemény szivű férfi, hogy nem
történt meg az, a mit ő oly bizton elrendezett. Közbe tevé igazságos
Isten embertörő karját, hogy meg ne történhessék az. Oh milyen jól
esett! Ez még reményt ad. Ez többet fog érni a gyógytudomány minden
íreinél.
Futott a levéllel betegéhez.
– Nézd, kedvesem. Kárpáthy Zoltán él. A ki meg akarta őt ölni, annak az
egész kezét levágták. Nem fogja őt bánthatni soha. Nézd, olvasd.
A beteg hitetlenül rázta fejét.
– Nem hiszem, ezt csak úgy gondolták ki, hogy engem elámítsanak. Engem
mindig bolonddá akarnak tenni; minek az? Tán azt nem tudom, hogy Liza
hol van? az én vak leánykám. Azt mondják, hogy itt járt, mikor én
aludtam. Oh tudom én, hogy ő hol jár. Tán nem tudok én mindent? Tudom
én, hogy Liza meghalt. Tán nem hallottam én, hogy kopácsoltak a mult
éjjel ide fenn az emeletben; tán nem tudom, hogy az ő koporsóját
szegezték be akkor? Kivitték a kerti lakba, ott énekelték el, tán nem
hallottam én azt? Szegény kis leánykám, még arra sem lehettem ott, hogy
a koszorút én tegyem fel a fejére! a halotti koszorút; még meg sem
csókolhattam utoljára. Én előttem azt hazudják, hogy él…
A tanácsos meg volt fagyva és szólni nem tudott. Hogy olyan átható
képzeleterejök van a betegeknek, a mi nekik egy puszta hangról elmondja,
a mik történtek.
– Minek titkolnak én előlem mindent? A multkor a postasíp szólt a házunk
előtt, a cselédek átvették a levelet az udvaron s mondogatták nagy
halkan: fekete pecsét. Egy óra mulva bejött anyám. Ki voltak sírva a
szemei, de nem akarta észrevétetni velem. «Kitől kaptál levelet?»
kérdeztem tőle. «Ilvayéktól», felelte. «Csókoltatnak téged». – Hogy van
Matild? – «Nagyon jól», mondta anyám, «e napokban ment férjhez». – Igen,
férjhez ment a sírba. Tudom, hogy az volt irva a levélben. Minek
titkolják azt előttem? Mindenki meghal, a ki engem szeretett, – minden,
– minden…
A gyermek eltakarta szemeit és sírt volna, ha tud.
Az a keményszivű ember ott a beteg leány ágya előtt úgy érezte, mintha
az a nehéz kemény szív morzsáról morzsára őrlődnék ott belül és hullana
ezer darabra, s mindenik darabja olyan nehéz volna, mint egy nagy súlyos
kő…
– Hát mi nem szeretünk-e téged? kérdezé leányától az apa, a kinek úgy
fájt ez a gondolat. – Hát mi nem szeretünk-e téged?
A gyermek végighúzta homlokán reszkető kezét.
– Oh, oh! nem úgy kellett volna engemet szeretni, nem úgy…
– Nem úgy? Miért mondod azt, gyermekem?
Vilma sokáig gondolkodott, azután egyszer érthetetlen mozdulatot tett
kezével szemei előtt, halkan susogva:
– Hiszen már úgyis vége van mindennek.
A tanácsos fájdalomtól leroskadva ölelé át egyetlen lázbeteg gyermekét.
– Mi nem szerettünk tégedet? oh hogy mondhatod azt, hogy mi nem
szerettünk téged!
A leányka csendesen megfogta atyja kezét és odavivé szivéhez.
– Érzed-e, hogy mi van itten? Szív. De azt nem tudod ugy-e, hogy ez
miért dobog olyan fenhangon. Oh azt senki sem tudja, sem ti, sem az
orvosok. Csak hárman tudták még és azok is mind meghaltak. Mindig
kérdeztétek tőlem, miért vagyok oly szomorú és azzal akartatok
felvidítani, hogy őt szidtátok előttem. Elmondtatok róla minden rosszat,
gyaláztátok, gyűlöltétek és mégis azt kérdeztétek: miért vagyok olyan
halavány? Elkezdtétek őt üldözni, kihajtottátok atyai házából s ide
hoztatok engem, hogy szívjam azt a levegőt, a mit ő megátkozott; őt
koldussá tettétek, elvettétek mindenét, hogy engem pompában temessetek
el. Úgy fájt, úgy fájt az nekem és ti nem tudtátok azt soha. Nem volt
elég, hogy elvetettétek jószágait, utoljára elvettétek még életét is.
Leölték őt hidegvérrel, irgalom nélkül, minden irgalom nélkül. Átverték
a szivét, az ő szivét! azt a kedves szivet, azt a kedves, édes szivet!…
A szegény leányka összekulcsolta e szóknál kezeit halvány ajkai előtt, s
oly fajdalommal emelé szemeit ég felé, oly túlvilági fájdalommal, hogy
egy ördögnek megesett volna rajta a szive.
– Leányom, kedves jó leányom! rebegé az apa és nem tudott neki többet
mondani. Hisz a lázbeteg tudja, hogy mit beszél, de nem azt, hogy mások
mit beszélnek hozzá?
– Látod, látod! milyen szépen megélhettünk volna máskép, szólt a beteg
leány. Mi otthon és ő itten. Hisz ő nem bántott titeket soha, nem volt
szükség őt üldözni. Mi laktunk volna a magunk házában és ő itt a
magáéban és soha sem szóltunk volna egymásról senkinek. Mi haszna
vettetek el mindent? házát, birtokát, még a jó napvilágot is? Már most
lakhattok egyedül ebben a nagy házban, egyedül ebben a nagy világban.
Hát mit ér az már most tinektek?
Ily őszintén csak a láz beszélhet, ilyen nyilttá csak az teszi a szivet,
a ki minden sziveket lezár, s mig lezárná, kibocsátja azoknak titkait, s
míg elhallgattatna, beszédessé teszen.
A tanácsos úrnak egy nagy gondolatja támadt ez órában. Ezt a gondolatot
nem űzte el szivéből. Ezt menedékének tartá. Egészen más gondolat volt
az, mint a minőkkel eddig szivét elterhelé, egészen ellentéte azoknak.
– Légy nyugodt, kedves gyermekem, szólt, odahajolva leányához. A kiről
beszéltél, annak semmi baja sincsen. Erről én téged meg foglak győzni.
Igérd meg, hogy nyugodt fogsz lenni addig, hogy nem gyötröd magadat.
Hogy meggyógyulsz… énnekem… az én örömemre.
A beteg felsóhajtott, s midőn atyja eltávozott tőle, halkan susogá
magában:
– Nem lehet az; nem lehet az úgy. Majd megtudom én azt nemsokára.
Kőcserepy sietni akart azon eszmével, melyet magában forralt. Az
orvossal találkozott a teremben, odahívta őt magához tanácskozni.
Elmondá előtte őszintén, nyiltan, mit tapasztalt, mit tudott meg és mit
akar most tenni.
Az orvos tökéletesen helyeselte szándékát. Ha valami, még ez segíthet a
beteg állapotján.
Kőcserepy azt is elmondta neki, hogyan és mi módon akarja e szándékát
létesíteni. Az orvos elbámult rajta.
Az apa tört hangon rebegé:
– A világot magát odaadnám érte.
Erről tudósítani kellene Evelinet is. A tanácsosné a legiszonyúbb
kínokat állta ki ezen napok alatt. Ha eszébe jutott valami, úgy sírt,
hogy minden szobán keresztül hangzott; napok óta szemeit sem hunyta le
soha, s ha leánya mellett nem volt, minden órában küldött izenetért,
hogy van?
Az volt a különös, hogy még ma épen nem tudakozódott felőle.
Kőcserepy az orvos kiséretében ment nejét fölkeresni. Az ajtóban megállt
kissé hallgatózni, semmi neszt sem hallott.
Elébb benyitott csendesen, széttekintve, ha nem zavarja-e meg? A
nagyságos asszony ott ült iróasztala előtt és nagy figyelmesen irt
kitárt naplójába.
Arcza halaványabb volt a szokottnál, de tökéletes nyugodt és csillapult.
Férje megszólítá, mire föltekintett, s inte nekik, hogy üljenek le; ő
irt tovább.
– Kedvesem, szólítá meg a tanácsos, miután sokáig vártak reá. Valami
sürgetőst irsz?
Eveline e szóra letevé tollát, s könyökét az asztalra téve, állát
hüvelykujjára nyugtatá, s mint ki nagyon el van telve megkapott
eszméjétől, elkezdé:
– Arról irok, hogy milyen különös az, miszerint az emberben két egészen
különböző lény dolgozik: az ész és a szív, s a szerint, a mint az egyik
vagy másik lesz túlnyomóvá, változik át az ember jelleme, sorsa, élete;
úgy, hogy mondhatni: mindenki két különböző embert foglal magában, az
egyik az ész, a másik a szív embere. A szív és az ész két különböző
ember…
A két férfi megdöbbenve bámult egymásra. Eveline szemeiben és homloka
kifejezésén volt valami, a mit nem jó volt sokáig nézni.
Kedvesem, szólt Kőcserepy, én Vilmáról akarok veled beszélni.
– Úgy? szólt a tanácsosné nagy kedvetlenül. Majd mindjárt. Elébb ezt a
fejezetet be kell végeznem. Mert a szív és az ész két különböző ember.
Azzal vevé ismét tollát és naplójába mélyedve, irt tovább.
Az orvos és a férj fölkelhetett tőle, el is mehetett onnan,
beszélhettek, a mit akartak.
– Irgalmas Isten, suttogá a férj, megfogva az orvos kezét, midőn lassan
eltávoztak a szobából, ez a nő meg talál tébolyodni!
– Talán már nem, mondá az orvos.