Az óra három negyedet üt nyolczra. Zoltán halkan kérdi az orvostól:
– A golyót kivették-e a sebből?
– Itt van az, szól az orvos; a mellén bement és kijött a hátán.
Zoltán elveszi a golyót és zsebébe rejti. Ugyanazt magát fogja
visszaküldeni a gyilkosnak.
Az idő már közel, sietni kell; még egyszer megcsókolja Rudolf hideg
arczát, s a nélkül, hogy kedvesét megölelné, sietve elhagyja a házat.
Hátha az üdvösség maga várna reá, nem hagyná-e azt el, hogy felkeresse
azt az embert, a ki Rudolfot megölte!
Alant bérkocsija vár reá.
– Sietve hajts! tíz percz alatt a ligetben legyünk!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Kőcserepy leánya beteg; nehéz lázbeteg.
Napok óta nincs senkinek nyugta a háznál, egyik orvos a másikat váltja
fel. Senki sem találja el valóban, mi a kór oka? Egyik forró lázhoz
sejt, másik ifjukori vérforgásnak tulajdonítja a kiismerhetlen bajt,
harmadik himlőt gyanít. Beszélnek-e valaha az orvos előtt arról, hogy a
lélek is fáj?
A beteg nem tűrhet senkit maga előtt, egyedül a vak leánykát.
Néha olyan okosan beszél, máskor meg összezavar mindent. Egyszer az üres
szobában is embereket lát, a kik nincsenek jelen; másszor a jelenlevőket
sem látja s a puszta erdőről beszél, melyben eltévedt.
Egy reggelen oda szólítja vak ápolónéját.
– Add ide ruháimat, felöltözöm.
Liza nem meri azt magától tenni, hanem elküldi az ott levő cselédet,
hogy kérdje meg a nagyságos asszonytól: szabad-e az?
Eveline rögtön siet oda. Már akkor Vilma öltözködik; felveszi ruháit,
czipőcskéit felhúzza. Egész teste reszket, mint a nyárfalevél.
– Hová akarsz menni? kérdi tőle Eveline. Az orvos megtiltotta, hogy
fölkelj. Mit akarsz?
A leány arcza vadul elpirul, sötéten ránéz anyjára és öltözködik tovább.
Eveline szigorúbb akar lenni; keményebb hangon kérdezi:
– Miért öltözöl?
A leány egészen elváltozott hangon felel:
– Mert meg akarom őt menteni.
– Mit megmenteni?
– Megmenteni őt, hogy meg ne öljék.
– Kit meg ne öljenek? kérdi Eveline elcsodálkozva.
– Kit? kit? szólt a beteg kigyulladt arczczal. Mintha nem tudnátok?
Hiszen ti akarjátok őt megöletni. Ti! ti!
És rámutatott anyjára reszkető kezével.
– Gyermekem, Vilma! kiálta ijedten Eveline, s oda futott hozzá.
– Ne nyulj hozzám. Ne nyulj hozzám. Ti meg akarjátok őt öletni. De én
nem engedem, nem engedem meg.
– Miről beszélsz, gyermekem? én leányom. Kedves gyermekem. Térj
magadhoz.
– Miért akarjátok eltagadni, hát nem hallom talán a kardcsattogást? Hát
nem hallom, hogy verekesznek az erdőben, hogy csattognak a kardjaik. Oh
Zoltán, Zoltán, megálljatok! Én jövök. Oda rohanok közéjök, kardvasaik
közé. Engem öljetek meg. Oh Zoltán, ne vívj! Tedd le azt a kardot. Megöl
az az ember!
A lázbeteg e szavaknál átkarolá előtte térdelő anyját és érezheté az a
forró, égető csókokról, mikkel a beteg leány hagymáza rohamában keblét,
arczát, ajkait elhalmozá, mennyire szereti az – nem anyját, hanem azt, a
kit ők üldöznek.
Ah! ezt nem mondta meg soha a philosophia!
A leány erőtlenül rogy össze, ágyába fektetik ismét; egészen magán kívül
van már, össze-vissza beszél, de minden szavának az a vége: «megölik őt,
és megölnek engem! Oh Zoltán, oh kedves Zoltán!»
A tanácsosné ott áll az ágy fejénél és reszketve szól férjéhez, ki oly
sáppadt, mint ő:
– Nézd, nézd és hallgasd, mit beszél!…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Hat órakor vívott Rudolf a spadassinnal, nyolczkor következett Zoltán.
A hét óra közbeesett. Ez volt Miklós báró találkája.
A spadassin nem futott el Rudolf megölése után; gondolá: még ráér két
óráig maradni: elvégezni dolgát Miklóssal és Zoltánnal s azután veheti
nyakába a világot.
Miklóssal kardban egyeztek meg; egy nagy tánczterem üres helyisége volt
a diadaltér.
Hét órakor együtt voltak a vívók és a segédek. Az ajtók bezárattak; a
segédek tudósíták a feleket, hogy a szükséges előkészületek rendbe
vannak hozva.
Azok kezdtek szótlanul vetkőzni.
Milyen pompás izmok, mily szilárd termet mind a kettő. Dabroni meztelen
karján minden izom külön élni és mozogni látszik, a kéz csuklója
szabadon mozog, a nélkül, hogy a könyök megmozdulna, s egy feszülésre
minden izom kidomborodik, csak épen az tágul ki, a melynek a csapást
kell intézni; – Miklós báró herculesi termetében kevesebb az arány. A
természet nagyon is gazdagon akart nála kiállítani mindent; széles
vállai egy egész világ emelésére látszanak szánva és kinyujtott karjánál
eszünkbe jut a történet, midőn puszta ököllel küzdött félóráig a dühödt
vadkannal. Egy ütés érjen meg ettől az ököltől és ha vasból vagy is
öntve, megtértél alkotódhoz!
Midőn a vívók szembeállíttattak, akkor előhozzák a kardokat. Egyiknek
sem voltak azok kezében addig. Jó két aczél kard, három ujjnyi széles
lappal, fedett vas keresztpaizszsal, minő a vívó kardokon szokott lenni.
Bizonyosak lehetnek benne, hogy el nem törik az semmi csapásra. És azt
jó tekintetbe venni, midőn két oly vívó áll szemközt, kik nem szoktak
karczolásra játszani egymással.
Miklós már ekkor tudta, hogy Rudolf meglövetett. Láthatni egész arczán,
hogy most is erre gondol. Miért nem előzhettem őt meg? gondolja magában.
– Siessünk, siessünk, uraim, sürgeté Dabroni a rendes formaságokkal
elfoglalt segédeket, én reám még egy harmadik is vár.
– Az Istenre mondom, szól Miklós oroszláni morduláshoz hasonlatos
hangon, ez a harmadik hiába fog reád várni!
– Gondolja méltóságod? szól gúnyos mosolylyal Dabroni.
– Azt meglátod.
– Akar még méltóságod valamit látni? kérdi tőle a spadassin csufondáros
gyöngédséggel.
– Semmit elébb, mint a te véredet! kiált Miklós, kezébe ragadva az
odanyujtott kardot s olyat dobbant lábával, hogy az épület megrendül
bele.
Mind a két vívó állásba teszi magát; a kinyujtott kardok összeérnek, a
mint köszörült éleikkel végigcsúsznak egymáson, olyan bántó hangot ad
ez, hogy az ember szíve borzad bele.
Egy hosszú perczig halotti csend van a teremben; a segédek
félrevonultak.
A két kard egymáson fekszik. A két vívó szemei egymást keresik, a düh
szikráival Miklós szemei, a gúny kigyóigézetével Dabronié.
Miklós kezdi meg a harczot.
Egy merev csapással hirtelen leüti ellene fegyverét s mint a villám csap
egyszerre hozzá, neki a fejének.
Ha a spadassin védte volna magát elkésett kardjával e rettentő csapás
ellen, kardostul, fejestül úgy hasította volna az ketté, hogy az
itéletnap sem csinált volna belőle egyet. De e helyett hirtelen hátra
ugrott, egész testét hanyatt vetette, kardját is visszakapta s engedte
az ádáz csapást maga előtt elsüvölteni; a kard hegye nem járt messzebb
teste előtt egy hüvelyknél.
A másik pillanatban már ismét helyén volt. Legkisebb zavar, megdöbbenés
nem látszott arczán. Még inkább ragyogtak szemei, mint a gyakorlott
játékosé, ki ellenfelét furfangosan meg tudta csalni.
A támadottból most ő vált támadóvá; a testét előre hajtva, egészen alá
csúszott ellenfele kardjának, s cselvágásaival kényszeríté azt sokkal
közelebbről védni magát, s ezáltal őt rövidebb távolságra bocsátani.
Miklós segédei a hideg verítéket érzék arczaikon. Látni lehete, hogy
Dabroni sokkal gyorsabb vívó, mint Miklós, ki ellenfele mesterfogásait
roppant ereje és lélekjelenléte daczára is nem mindig elég sikerrel
birja meghiusítani.
Már egy lépést kénytelen volt visszafelé tenni. Ellenfelét ez még
merészebbé teszi. Ő is egy lépést tesz előre.
– Ne féljen méltóságod, én követem!
Még gunyolódni is ráér, gyakorlottsági fensőbbsége érzetében.
Miklós haragosan vág hozzá e gúnyra. Dabroni felfogja kardjával a nehéz
csapást s végigeresztve azt kardja élén, a keresztpaizs lapján engedi
elveszni annak mérgét s azzal vissza egy alvágást intéz a báróra,
egyikét azon gonosz csapásoknak, miknek sebe gyógyíthatatlan; s a mint a
báró hirtelen annak védelmére fedetlenül hagyja baloldalát, egy
oldalcsapással odavág nyakához.
Hah! az éles kard behatott!
A két segéd iszonyodva takarja el arczát. A báró nyakából egyszerre
vastagon ömlik alá a vér, elborítva egész mellét.
A következő pillanatban egy irtóztató ordítást hallani; Miklós a düh vak
elszántságával rohant ellenfelére. Egy kardvillanás látszott, egy
csattanás hangzott és azután – ott feküdt a földön a spadassin,
szótlanul és sáppadtan.
A segédek odafutottak feleikhez.
– Nincs semmi baj! dörgé Miklós, kezével befogva sebét. Egy kis érvágás
az egész. De ez nem fog vívni többet!
Amazok elszörnyedtek. Az irtóztató csapás keresztül vágta a kardmarkolat
védő paizsát és keresztül a markolatot a kézzel együtt; a spadassinnak
nem maradt, csak a csonka karja.
– Istené legyen a dicsőség! hörgé Miklós, s nyugodtan segítette mezetlen
melléről letörölgetni a vért, míg az orvos azt a roppant mély sebet
nyakán összevarrta…
… Ah, hogy futottunk (mint gyermekek) néhány hét mulva utána, midőn
legelőször kijött az utczára, fekete ragasztványnyal fedve gyógyuló
sebét, hogy mutogattuk őt egymásnak, s hogy szerettük volna megcsókolni
azt a drága sebhelyet és azt a kezet, a mely azt visszaadta!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Pontban nyolczat ütött az óra, midőn Zoltán a ligetbe megérkezett.
Segédei már vártak rá.
Fél kilenczig semmi hír sem jött ellenfeléről. Akkor érkeztek meg annak
segédei.
Odamentek Zoltánhoz, s kimentették ügyfelöket elmaradásaért, a ki vele
sem ezuttal, sem soha többé meg nem fog vívhatni, miután egy megelőző
párbajban jobb kezét elvesztette.
Zoltán valami hideg borzadályt érze végigvonulni lelkén. Nem Rudolf
elszállt szelleme volt-e az, ki őt láthatatlan alakban védve környezé és
most elszáll tőle, hogy messze, messze, ott a magasban számot adjon
azoknak, kiknek megfogadta: mint viselé gondját egyetlen gyermeköknek?…