«Ha ti birjátók jól nyelvvel, én birom jól karddal. Én emelek szót
ellenetek a zöld asztal mellett, engemet kikaczagnak; de álljatok velem
szembe a zöld mezőn és akkor titeket, fogadom, megsiratnak. Ti csak
lármázni tudtok addig, a míg valaki tőletek megijed, de háttal mentek
kifelé, ha egyszer valaki jól szemetekbe néz. Hősök vagytok mindnyájan
szájjal, de elsáppadtok egy kivont kard előtt. Ti finom élczeket szórtok
ellenem, én nyilt gorombaságokat adok értök vissza. Száz meg száz ember
bömböl ellenem: le vele! én szétnézek, és a kire ránéztem, elhallgat.
Úgy haragusznak rám, ha lehetne, elvesztenének egy kanál vízben; pedig
tudhatják hol lakom, nem tagadom el szállásomat; mindenki számára otthon
vagyok s minden nyelven megértem a hozzám intézett szót. Pedig engemet
nem mártott az édes anyám sarkam hegyéig a Lethébe, hogy ne fogjon a
fegyver, sem amulettet nem hordok a nyakamban, mely a golyótól megőriz.
És mégis úgy állok közöttetek, mint az oszlop. Magam kezdem szégyelni
magam, hogy az összes magyar nemességben nem akad egy férfi, a kinek
bátorsága volna szavaiért helyt is állani.»
Ilyen és még ilyenebb beszédeket lehetett hallani minden nap a pozsonyi
nyilvános helyeken, hol az akkori politikai élet hirhedett férfiai
szoktak összegyűlni, amaz általunk már bevezetett és Tarnaváry által
kivezetett egyéniség szájából, kit mi carmin és ultramarin arczáról s
Dabroni névről ismerünk.
Jól tudta mindenki, hogy kivel van dolga! Egy rabiatus renommista, kit
keresztül-kasul kergettek már egész Európában lovagias vértettei miatt,
s ki most azért ül itt, hogy mint a veszett állat a düh vagy ösztönétől
vezetve, másokat összemarjon.
A szabadelvű párt első megjelenésénél visszautasította, s a
conservativek nem tartják szerencsének, hogy hozzájok szegődött, mert
többet árt elveiknek, mint használ; veszekedő hevessége miatt nem lehet
miatta tanácskozni, kénytelenek conferentiáikkal elbúni előle; semmire
rá nem vehető, semmi tekintélyt nem tisztel, az ülésekben minden kérdést
túlhajt, s e miatt a legkellemetlenebb szövetséges, a minőt csak
képzelni lehet.
Nyilvános hetvenkedéseit jól tudja mindenki s iparkodik őt, a mennyire
lehet, kerülni. Az embernek nagy előnye van e tekintetben mindenki
felett. A ki egész életében egyebet sem tett, mint örökké
magánviadalokban gyakorolta magát, a ki saját életével annyit sem
törődik, mint egy elvetett szivarcsutakkal, a kit semmi emberi érzéshez
hasonló nem háborgatott soha, a ki büszkeségét helyezi abban, hogy saját
magát sem becsüli többre egy kósza vadállatnál, melyet ha valahol az
erdőben lelőnek, senkinek sem szükség rajta sajnálkozni: az ilyen
emberrel senki sem állítja örömest magát szembe, hanem inkább kikerülik,
hadd menjen másfelé s okosságnak tartják, nem állni útjába.
E kihívó magaviselet azonban annál tűrhetlenebbé kezdett válni, minél
hevesebbek, minél ingerültebbek lettek az országház termeiben a viták. A
fiatalság dühöngött, forrongott; egy alkalommal Dabroni a beszédjére
zajgó karzatot tömegestül gyávának nevezte; a megsértettek
összecsoportosultak járatos kávéházukban, dictiókat, határozatokat
tartottak a meggyalázó ellen, s midőn a legjobban fel voltak a kölcsönös
hevülés által tüzelve, akkor lépett be a kávéházba Dabroni s gúnyosan
mosolyogva foglalt helyet egy asztal mellett, mintha azt kérdené a nemes
ifjúságtól: «zavarom önöket talán?»
Ezt a szégyent nem lehetett tűrni tovább. Egyike a legismertebb ifjú
szónokoknak felhevült arczczal lépett hozzá, s felszólítá a dühönczöt,
hogy hagyja el azt a termet szépszerével, mert itt senkinek sem tetszik
az ábrázatja.
Dabroni hideg, kárörvendő önbizalommal kelt föl s kérte a felszólítót,
hogy legyen szives őt szállása és honléte adataival megismertetni.
Az ifjú szónok odaveté eléje látogatójegyét, melyet Dabroni büszke
mosolygással dugott keblébe s azzal meghajtá magát és eltávozott.
A felszólító ifjú hevesen kérkedett még azután társai előtt, hogy mint
fogja ő megtanítani becsületre ezt a mangeur des petits enfants-t, ezt a
kis gyermek-nyeldesőt, ezt a hetvenkedő Bramarbast! Úgy meg fogja őt
vagdalni, hogy maga sem ismer többé magára.
Két napig azután egyébről sem beszéltek, mint a bekövetkezendő
párbajról, mely Dabroni és a fiatal ellenzéki szónok között ez s ez
napon korán reggel véghez menend; úgy beszéltek arról előre, mint valami
nagy operai előadásról, melyet az érdekeltek mentül inkább köztudomásra
akarnak juttatni.
A fiatal ellenzéki szónoknak jámbor öreg anyja volt, ki meghallva
egyetlen gyermekének e vakmerő vállalatát, nem késett rögtön hozzá
rohanni, s addig sírt, addig könyörgött előtte, míg az ifjú egészen
meglágyult anyja könnyeitől; az ő kétségbeesett arcza mellett elfeledé
társai túlzott várakozásait, az ő jajszavától nem hallhatá ellenfeleinek
és minden ismerősének gúnyhahotáját.
«Elmegyünk innen fiam, mondá a jó aggnő, átkarolva egyetlen gyermekét,
oda, a hova hír sem jön a világból, ott fogunk elfeledve élni, a hol
senki sem beszél rólad, egyedül én, a kinek te mindene vagy.»
Az ifjú ingadozott, elveszté önakaratát s végre beleegyezett, hogy
anyjával még azon éjszakán elhagyja Pozsonyt, melynek reggelén meg
kellett vívnia Dabronival.
Az ifjú szónokról nem is lehetett többé hallani semmit. Valószínű, hogy
igen boldog ember lett belőle, s fogott rajta a szerető anya áldása.
De Pozsonyban lett gúnykaczaj, midőn a határozott órában segédei nála
nélkül jelentek meg a küzdtéren, szégyenpironsággal tudatva, hogy társuk
véletlenül eltávozott.
Mily hahota támadt ebből.
«Ime ilyenek a ti bajnokaitok! Ilyenek vagytok ti mind! Vitézkedtek
nyelvvel, szóval, s csak olyan vitézek vagytok, mint a milyen hazafiak!»
Ez örökös gúnyt kellett minduntalan hallaniok a leghatározottabb jellemű
férfiaknak; a tömeg előtt mindig ezzel lőnek megalázva, legszilárdabb
álláspontjaikon mindig e vád tette őket megalázottakká, úgy, hogy végre
nem volt más szabadulás e kínzó ingerkedések elől, mint a
legbátrabbaknak előlépni a jók java közül, s vagy leverni ezt a dühödt
embert, vagy megmutatni neki, hogy nem félnek általa megöletni.
Hisz ő is épen csak ezt akarta.
Az akkori politikai világ első kedvenczei között emlegeté az ifjú
Kárpáthyt, kiben a honfierények példányát bámulta ifjú és öreg, kit
pártfelei szerettek, ellenei becsülének, a nők imádtak. Olyan lélek, a
minő alak; szív és arcz egyaránt nemes. Mindenki azt mondja: nagy
jövendője van…
Milyen gyönyörűség volna ezt a szép, ezt az imádott gyermeket, a ki oly
boldog, mint nemes, és oly okos, mint szép, a kinek olyan nagy jövendőt
igérnek, – egy ostoba karddal ledöfni! Lelőni onnan, mikor legjobban
bámulják!…
Sehol sem találkozhatni vele, mert ő nem keresi a léha társaságokat,
csak választottjaival jő össze. De van nyilvános élete: a zöld asztalnál
mégis rá lehet találni. Jön alkalom, midőn egy fontos kérdés
megvitatásánál elhagyják az alsó tábla főnemesi tagjai székeiket, hogy a
felső táblánál foglaljanak helyet. Ide Dabroninak is bejárása van.
Születése által neki is jutott egy szék az ország legfelső
törvényhozóinak zöld asztalánál. Itt nem kérdik tőle: van-e esze,
hivatása, szilárd jelleme? még azt sem kérdik: tud-e magyarul? elég,
hogy czímere van.
Ez épen szép alkalom most: a karzatokon a legdíszesebb nép. Mindkét párt
hősei remekelnek eszes, lelkesítő szónoklatokban; a hallgatók éljenzése
szaporítja a hatást.
A véletlen úgy hozta, hogy Szentirmay után Zoltán iratta fel magát a
szónokok közé. Dabroni sietett az elnökhöz, utánok iratni nevét.
Azt sem tudta jóformán, mi lesz a megvitatandó tárgy, azt pedig épen
nem, hogy a megelőző két férfi mit fog beszélni? de hogy ő mit felelend
nekik, arra már előre készen volt, fel is jegyezte előre magának egy
széles papirra s az egész ülés folyama alatt újra meg újra átolvasta
azt, hogy minden szót a szerint mondjon.
Midőn Zoltán helyét visszafoglalá, midőn az éljenzés lecsillapult,
felállt a bajvívó, s gúnyos arczát Zoltánra szegezve, hozzá intézte
szavait.
– Minő különös az, hogy az előttem szólt két úr szavai rendesen úgy
összhangzanak egymással, mintha különösen megegyeztek volna benne. Én
nem kutatom, mi gyöngéd összeköttetés csatolja egymáshoz a két urat a
magánéletben? de bárki előtt is méltán feltünhetik azon fiúi
ragaszkodás, melylyel Kárpáthy úr eszmejárása a nemes grófét követi…
Mit beszélt, mit nem beszélt még aztán Dabroni? azt hallani sem lehetett
többé a rátámadt zajtól, csak azt látta minden ember, mint halványul el
Zoltán, mint kel föl helyéből, oly fehéren, mint egy halott, s
szótlanul, visszatorlástalan elhagyja a termet rögtön.
A tanácsterem reszketett a karzatok dühös tombolásától.
Ekkor Miklós báró felállt és nem várva be, míg csendesség lesz, az egész
zaj fölött uralkodó szóval dörgé:
– Én felszólítom a rendeket és a hallgatókat, hogy a szónok iránti
megvetésöket szavazzák meg egy néma hallgatásban.
Egyszerre olyan csendesség lett, mint a sírban. Ez meg volt szavazva.
Dabroni arcza pedig a siker dicsőségétől ragyogott, mint a kinek a
polgárkoszorút sikerült elnyernie.
Szentirmay semmi hatást sem mutatott arczán; ő tökéletesen tudott
indulatain uralkodni.
Jól tudá, hogy Zoltán miért távozott el; előre sejtette azt. Meg kellett
előznie az ifjút. Meggátolni őt abban, a mit teendő volt, helytelen és
kivihetlen eszme lett volna, de megelőzni lehetséges.
Két ifjú mágnás ült Rudolf mellett, azoknak halkan, egykedvűleg odasúgá:
– Legyetek szivesek ülés után velem jönni.
Szivesen igérkezett mindkettő.
A mint az ülésnek vége lett, Rudolf rögtön kocsijára ült két meghívott
társával együtt s hajtatott Dabroni szállására.
Az még akkor nem volt otthon.
Rudolf és barátai helyet foglaltak szobájában s rá vártak, míg megjön.
Nemsokára hallatszott, a mint fütyölve jött fel a lépcsőkön s föltett
kalappal lépett be termébe.
Némely embernek tetszik az, hogy odahaza úgy érezheti magát, mintha
korcsmában volna.
Rudolf sietett vele elvégezni dolgát.
– Önnek szándéka volt engem megsérteni, szólt hozzá egész nyugalommal.
– Úgy hiszem, viszonzá a báró, hogy nem önt volt szándékom megsérteni,
hanem más valakit.
– Tudom. Nálamnál gyöngébb embert.
– Úgy tetszik, mintha ön féltené őt.
– Az meglehet. Úgy hiszem, hogy én megelőztem őt.
– Nem tagadom. Ámbár bizonyosan tudom, hogy ő is fel fog keresni.
– Az kétségtelen. Hanem már én egyszer megelőztem. Mikor van önnek üres
ideje?
– Akár holnap.
– Elébb nem?
– Délután nem divat ily ügyeket elintézni.
– Tehát ön nem találkozhatik reggelnél elébb velem?
– Becsületemre mondom, senkivel sem.
– Melyik önnél a legkorábbi óra?
– Hat, reggel. Elébb nem öltözöm.
– Jó. A többit lesz ön szíves elintézni segédeimmel.
Rudolf azzal eltávozott, a többit társaira bízva, kik a találkozás
helyét és a fegyvernemet egymás között elvégezik.
Alig távoztak el, midőn két új látogató jelent meg Dabroninál.
Zoltán küldöttei voltak.
Egy kis találkozásra hívták meg a dunai ligetbe, másnap hat órára.
– Lehetetlen korábban szolgálnom önöknek nyolcz óránál, felelt Dabroni;
el vagyok foglalva becsületbeli dologgal. Ha azt végeztem, legfeljebb
nyolcz órakor parancsolatjokra állok.
Megegyeztek a nyolcz órai határ-időben.
Tehát mind a kettőt egymásután!
A spadassin örült, tánczolt jó kedvében; egymásután mind a kettő, két
lövésre két madarat.
Újra csengettek szobája ajtaján.
– Tán még egy harmadik is jő?
Miklós báró nyitott be hozzá.
– Frater! kezdé, nem is üdvözölve Dabronit a báró. Azt tudod jól, hogy
te egy alávaló ficzkó vagy, s én csak csak azt bánom nagyon, hogy még
eddig ki nem vertelek innen. Ma aztán betelt a mértéked és én azt
mondom, hogy ne tovább! – Te meg vagy bolondulva saját bámulatodban s
azt hiszed, hogy az emberek félnek tőled, azért, hogy utálnak. Ezt a
hitedet egy kissé meg kell már ingatni. Ha te neked tetszik a gyilkos
szerepe, én nekem meg tetszik a bakóé, s ha te az észszel vívott
tanácskozmányokba mindig a kardodat veted, illő, hogy akadjon valaki, a
ki egyszer már azt a hátadhoz verje. Reménylem, hogy a hova hívlak, ott
leszesz.
– Avec plaisir, sietett mondani a spadassin, neki az gyönyörűség volt.
– Korán hajnalban.
– Csak ezt nem tehetem. Hat órakor találkám van és nyolczkor ismét.
Miklós haragosan dobbantott lábával.
– Ördög vigyen el. Nem tart az olyan soká. Hat és nyolcz között még két
óra idő van, hétkor vagy eljösz, vagy itt várlak a kapudban s erővel
viszlek el magammal.
– Oly sürgetős?
– Igen, oly sürgetős. Mert ha hosszú időt adok, meg találja tudni a
főlovászmester s megakadályozza a találkozást. Nekem sietés kell.
– Kitől tudná meg? szólt Dabroni, nekem nincs öreg anyám…
Ez gúnyos czélzás volt a párbaj elől megszöktetett fiatal emberre.
Miklós báró igen drasticus feleletet adott rá:
– Frater, te szeretsz kifogásokat tenni, midőn találkozókra hívnak, ha
ezt tudom, korbácsot hozok magammal és tanúkat.
– Elég! kiálta fel bőszülten Dabroni. Hét órakor jelen vagyok. Küldheted
tanúidat mindjárt!
– El ne késd az időt, szólt a báró hátat fordítva neki s markába tört az
ajtó kilincse, midőn azt kinyitotta.
Dabroni pedig ugrált és fütyült örömében és sipkáját hajigálta fölfelé
és felragadva a szegletből egy vítőrt, úgy megvívott vele egymagában,
mintha minden döféssel egy-egy köztiszteletre méltó bajnokát a
közvéleménynek szúrná szívén keresztül.
Rudolf az utczán találkozott még Zoltánnal.
A mint egymást megpillanták, elébb úgy tetszett, mintha megdöbbentek
volna, azután pedig jó kedvvel siettek egymást üdvözölni.
Milyen jó kedvű, milyen kedélyes iparkodott lenni mind a kettő. Karon
fogták egymást s végigsétáltak Pozsony utczáin, le és fel a Dunaparton;
mennyi tréfás beszélni valójok volt ez alatt! Apróságok, útbaeső
csekélységek mennyire érdekelték őket; lehetett felőlük beszédet
kezdeni, hosszú, közönyös beszédet.
Ebéd ideje is volt már, valóban észre lehetett venni; az órák ötre
jártak délután, milyen tréfás dolog az, hogy ezt ők nem vették észre a
nagy beszélgetés közben.
Rudolf meghívta Zoltánt, hogy ebédeljen ma ő nála. Ő elfogadta szívesen,
úgyis oly régen ebédeltek együtt.
Ismét karöltve, vidáman visszatértek Rudolf szállására; felsiettek a
lépcsőkön, oly gyorsan, mintha fogadásból tennék: ki hamarább oda ér?
Zoltán elébb nyitotta ki az ajtót, de mégis Rudolfot akará előre
bocsátani; Rudolf ellenkezett, hogy ő itthon van; Zoltán azt állítá,
hogy ő is itthon van, a miből nagy nevetség lett.
A mint így kaczagva belépnek, egyszerre megdöbben mind a kettő.
Az előszobában hölgyi felső ruhák voltak lerakva, minőket utazók szoktak
levetni.
Ki van itt? kérdé Rudolf elősiető cselédjétől.
– A nagyságos grófné és a kisasszony.
– Nőm és leányom.
Hogy elsáppadt egyszerre mind a két férfi!
Mint a kit valami nagy bűnös tetten kapnak. Egy perczig nem tudtak mit
szólani.
Rudolf hamarább magához tért.
– No, az ugyan különös, hogy mi így meg vagyunk lepetve, szólt tréfás
mosolylyal, a helyett, hogy örülnénk, úgy nézünk, mint a kik megijedtek.
Azzal megragadá Zoltán kezét s vidám arczczal vitte őt magával szobáiba.
A legelső ajtó-nyitásnál mind a két hölgy nyakában volt Rudolfnak.
Sírt mind a kettő szótlanul, keservesen.
– Mi bajotok? kérdé Rudolf csodálkozva. Mi történt veletek? Miért
jöttetek ily hamar utánunk? mi csak egy hónap mulva vártunk. Azt
hittétek ugy-e, hogy meg fogtok bennünket lepni valami tiltott kalandon,
valami hűtlenségi csínyen? De hát örömötökben sírtok-e így?
– Nem, nem, szólt Flóra, nézd ezt a levelet.
És azzal átadá Rudolfnak a titkos tudósítást Kőcserepy leányától.
Rudolf végig olvasá azt és elmosolyodott rajta.
– Hát ennek köszönhetjük, hogy ily jókor látunk benneteket? Oh, mi
kedves bohók vagytok ti. Nesze Zoltán, olvasd.
Zoltán is elolvasá az iratot és ő is nevetett rajta.
Katinka úgy intette őt, félig sírva, félig haragosan, hogy minek nevet?
mikor ők már három nap óta kétségbe vannak esve e miatt.
Igazán kétségbeesve? Oh, azért a gyöngéd vallomásért százszor össze kell
csókolni azt a gyöngéd, remegő kezecskét, azt a testvéri kezecskét.
– Tehát te remegtél miattam? Te féltettél engem? Nem szeretnéd, ha
elvesznék?
Erre a szóra ismét újra kellett kezdeni a sírást.
A két férfi kénytelen volt még jobban nevetni.
– Ezek a bohók azt képzelik, hogy itt Pozsonyban csak úgy lövöldözik le
az embereket, mint a madarat, monda Rudolf kötekedve, s összeölelgeté
kedves szép nejét.
Katinka ellenben elfordult Zoltántól, s úgy haragudott rá, hogy olyan
könnyen tudja venni a dolgot.
– De hát kedves kicsikém, azt képzeled-e, hogy engem minden bohó
embernek módjában van, hírem, tudtom nélkül megölni? De abba még én is
bele szólnék. Nem láttál-e még soha lőni, vívni? Hát félek én valakitől?
És épen egy ilyen szájhőstől, a milyennel a te titkos tudósítód
összehoz. Egy ilyen ügyetlen ember, a kit mindenünnen kidobnak,
elvernek, s a ki csak dicsekedni tud, s legfeljebb olyan emberekkel köt
ki, mint Tarnaváry bátyánk, a kikről tudja, hogy nem értenek a kardhoz.
Rudolf is segített az eszmét bővíteni.
– Az igaz, hogy gyönyörű hidalgóval rémítettek meg benneteket.
– Valódi don Quixote de la Mancha.
– Egy gyermekijesztő Bramarbas, a kinek a gyávasága példabeszéd.
– Ez pompás tréfa volt akárkitől.
– Hihetőleg valami szenvedő lovag műve lehet, szólt Rudolf, tréfásan
karolva át szép neje karcsú derekát s édes csókot nyomva annak szép
piros arczára; valami szenvedő lovagé, a kinek az imádottja nagyon sokat
kacsingathatott ránk a szinházban, vagy a termekben, s a ki az által
hitt bennünket imádottja előtt népszerűtlenné tenni, hogy titeket ide
rendelt.
A két hölgy végre maga is oly mulatságosnak találta az esetet, hogy
elhagyta magát csábítani a férfiak jó kedvétől s abban egyeztek meg
kölcsönösen, hogy akármint történt, nagyon jól ütött ki, hogy ők
hamarább eljöttek egy hónappal a várt időnél, már most nem is maradnak
el Rudolftól egy napra sem többé.
– De már holnapig mégis el kell maradnotok, szólt Rudolf jókedvűen, mert
itt az sincs, a hova letelepedjetek. Elébb rendbe kell hozatnom
szállástokat, tehát reggelig csak vándoroljatok át Szencziékhez, ők
ugyis nagyon egyedül vannak, majd holnap azután hozzám költözhettek.
Ez igen természetes volt. Hiszen ez oly rövid idő.
A pitvarnok azonban jelenté, hogy fel van hordva az ebéd. Rudolfnak ki
kellett menteni magát. Biz azt nem az ő szakácsa főzte, csak a casinóból
szokta hozatni, hanem a mi tán az ételek választékosságából elmaradt,
azt kipótolá a viszontlátás édes öröme, egy-egy gyöngéd kézszorítás, egy
tekintet több élvet ad az istenek minden olympi lakomáinál. Estig az
asztalnál ült a kis család, vigan tréfálózva, enyelegve. Zoltán ma
kifogyhatlan volt az elménczkedésben.
– Hogy féltettünk titeket, szólt Flóra gyöngéden odasimulva férje
átölelt karjához, mikor távol voltunk tőletek; az ember olyankor a
legnagyobb veszélyt is elhiszi azokról, a kiket szeret.
Szegény asszony! És a midőn a legnagyobb veszélyben voltak azok, kiket
szeret, oly nyugodtan, oly aggodalomtalan hajtá le fejét az egyik
keblére s nézett mosolyogva a másikra.
Azok poharat koczintottak szeretteik egészségére. Éljenek azok sokáig és
legyenek boldogok!
Soká nem lehetett fenmaradni; a hölgyek fáradtak voltak a sietős út
miatt, nyugalomra volt szükségök. Zoltán magára vállalta, hogy őket
elkisérje Szencziékig.
– Holnap reggel hét órakor jőjj szállásomra, szólt Rudolf Zoltánhoz,
valami dolgunk lesz együtt.
– Hét órakor? monda Zoltán meggondolkozva; eljöhetek.
– Ah, ti oly korán keltek fel? kérdé Flóra.
– Megszoktuk falusi életünkben, tréfálózék Rudolf, nejét és gyermekét
megcsókolva, megszorítá Zoltán kezét is, és a midőn ilyen vigan
enyelegve kezet szorítottak, az egyik gondolta magában: «jó barát,
holnap megbosszullak!» a másik pedig gondolá: «kedves gyermek, holnap
megelőzlek.»
Zoltán kétfelől karjára fűzé a két hölgyet s készakarva kerülőt tett
velök, hogy mentül tovább együtt lehessenek; milyen boldog lehetett!
Hallhatá, érezheté, mennyire szeretik; nem volt előtte titok, sőt hit és
való, hogy egy drága szivet bir, mely gazdag szerelemben és hűségben, s
azt tőle el nem rabolhatja senki ez életben.
Ez életben!
Még Szencziékhez is fel kellett mennie velök, még ott is végig kellett
hallgatnia, mennyire féltve, mennyire szeretve van; midőn elbúcsúzott
onnan, a legkedvesebb mosolygás a világon kisérte ki, s a legédesebb
hang kérte, hogy holnap reggel tíz órakor jőjjön el értök, őket
Rudolfhoz vezetendő.
Holnap reggel tíz órakor! Elhozza-e ezt az órát az ő számára a holnap?
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Hetet ütött pontban az óra, midőn Zoltán Szentirmay ajtaján csöngetett.
Hallotta ő a hat órát is ütni és az ötöt is és éjfélután minden órát.
Még a nyolczat is meg fogja hallani.
A pitvarnok nyitotta ki az ajtót s kérte Zoltánt, hogy csendesen lépjen,
mert a gróffal szerencsétlenség történt.
Zoltán a földet érzé emelkedni lábai alatt.
– Mi történt? kérdezé reszketve.
– A gróf korán reggel kikocsikázott, nem vette észre, hogy zekéje
oldalzsebében egy töltött pisztoly volt, s a mint a lovak
megbokrosodtak, ő kiugrott, a pisztoly véletlenül a kerékhez csapódva
elsült s a grófot megsebesítette.
– Veszélyesen?
– Talán nem.
Zoltán értette a többit, Rudolf megelőzte őt a párbajban és meglövetett;
egy pillanat mulva ott térdelt ágya előtt.
A szobában nem volt Rudolfon kívül más, mint az orvos.
A véres öltönyök oda voltak levetve a pamlagra.
A gróf arcza most is ugyanazon nyugalmas kifejezéssel birt, mely mindig
sajátja volt. Halk, de töretlen hangon kérte orvosát, hogy engedje egy
pillanatra Zoltánnal maradni.
– Kedves Zoltán, szólt a sebesült az előtte térdelő ifjuhoz, én
veszélyesen meg vagyok sebesülve, még félóráig öntudatomnál vagyok,
azután beáll a láz és másik félóra mulva nem élek. Hogy miért történt
ez? azt te jól tudod, de soha sem fogod senkinek mondani. Véletlen
szerencsétlenség ölt meg, ezt mondd családomnak. Ezzel a halállal
tartozom neked, tartoztam azoknak, kik téged szeretnek ezen a világon és
a másikon. A ki engem megölt, most e miatt kénytelen elhagyni ezt az
országot, s te többet fel nem találod őt. Amott asztalomon van egy
hozzád czímezett boriték, azt vedd magadhoz és majd ha nyugodt óráidban
leszesz, bontsd fel és olvasd el: két levél van abban, az egyiket én
irtam, a másikat édes anyád, mindketten halálunk órája előtt, annak
előérzetében: mindkettő halállal hitelesített. A két irat meg fogja
veled tudatni, hogy nincs okod pirulni, midőn emlékeinkre gondolsz, e
két irat megnyugtatja lelkedet, ha volna annak még gyanúja a halottak
iránt.
A tóduló vér meggátlá Rudolfot a további beszédben, pedig csak lassan,
suttogva szólt. Zoltán az orvost akará szólítani, hanem Rudolf kezével
intett neki, hogy maradjon. Minek volna pazarlani az időt?
Percz mulva ismét beszélhetett.
– Egy kérésem van hozzád. Hogy e szörnyű mesének vége szakadjon, hogy
meg legyen az czáfolva örökre a világ előtt, vedd nőül leányomat. Ez el
fogja hallgattatni az átkozott vádat…
Az ifju úgy zokogott, hogy nem tudott egy szót is felelni.
– Igérd meg nekem, hogy szeretni fogod őt.
A néma kézszorítás felelé az igent.
– Igérd meg, hogy semmire sem gondolsz egyébre, mint hogy őt boldogítani
fogod.
A még erősebben szorító kéz azt látszott mondani: igen; hanem elébb
bosszút állok érted.
– Ez igérettel tartozol az én becsületemnek és az ő szerető szívének.
A haldokló szívét jobban nyomta a halál kezénél az a gondolat, hogy
Zoltán is találkozni fog amaz iszonyú emberrel, hogy fel fogja őt
futtában is keresni, vagy rá talál várni az s vakmerően megjelenik a
kitűzött órán még egy áldozatra. Azért követelte ez igéretet oly nagyon.
– Most küldj el családomért. Te maradj mellettem.
Néhány percz mulva ott voltak a haldokló ágya előtt mind a hárman.
Rudolf már nem tudott szólni, csak mosolyogni tudott még rájok.
Flóra nem hiheté, nem volt képes a gondolatot befogadni, hogy Rudolf
meghaljon; még tegnap oly kedves, oly vidám és ma halott. Ez lehetetlen.
Ily irtózat nem történhetik meg a világban. Nem is tudott sírni, egy
könycsepp nem jött ki szeméből. Tréfa ez, álom ez, hazugság e látvány?
Érzékei csalják.
Rudolf odaszorítá halvány ajkaihoz a kedves nő kezét. Ah, ne tréfálj,
szökjél fel ágyadból, nevess, kaczagj, mondd, hogy enyelegtél velök,
hogy meg akartad őket kínzani, hisz az lehetetlen, hogy te meghalj. Ne
tagadtasd meg az Istent!…
Hanem a két gyermek úgy zokog.
Hát ők hiszik, hogy ő meg fog halni? Rudolf odavonja magához kezeiket s
egymásba teszi azokat: úgy szorítja össze mind a kettőt.
A másik kezével Flóráét szorítja kebléhez, s olyan édesen, olyan
mosolyogva tekint reá.
Ezek a szép mosolygó szemek úgy megtörnek, úgy elhomályosulnak
lassankint, ez a deli arcz úgy elsáppad, elfehérül és a nő azt képzeli,
hogy az ő szemei homályosulnak el, az ő arcza lesz halovány.
Egyszerre lecsúszik mind a két gyöngéden szorító kéz s erőtlenül esik le
a párnára. «Anyám! anyám!» sikolt kétségbeesetten a leány, Flórát
átkarolva; az pedig hidegen, aléltan rogyik le keblére, nem a köny,
hanem a nehéz gyötrelem hideg veritéke csorog alá arczán.
Zoltán csengetésére megjelennek a cselédek, jön az orvos is. A két
hölgyet el kell távolítani innen. Rudolfnak nincs többé szava hozzájok,
Rudolf arcza nem mosolyog többé senkire.