– Ne búsulj, ne légy szomorú; szólt egyszer, midőn nejéhez belépett,
eljön neki is az ő napja.
Vilma ott ült az ablakban és jól tudá, hogy a kiről szó van, az Zoltán.
A férj bizalmasan beszélt neje előtt; leányától is miért titkolózott
volna? Közös ellenségükről volt szó.
Miért titkolta volna el, hogy szive örül, keserűen örül, mert amaz
éretlen gyermek, ki az ő fejére mert hágni, bünhödése elé megy,
irtózatos bünhödése elé.
Itt mégis lassabban kellett beszélni. Ezt mégis suttogva kellett
elmondani.
Van most Pozsonyban egy híres bajvívó, egy hatalmas spadassin, ugyanazon
Dabroni, kivel Tarnavárynak volt esete. E Dabroni nekünk jó barátunk;
most ír levelet, ő is meg van gyalázva az ellenpárt által, miként mi; ő
is dühös, elkeseredett, Pozsonyban minden nap találkozik az úrfival,
módjában van vele beszédbe elegyedhetni, bele köthet. Van-e az úrfinak
valami különös érzékeny oldala, melynek érintésénél elfelejtkezik
magáról, s elhagyja magát ragadtatni indulatától? Ezt kérdezi Dabroni.
Oh van, van; erősen érzékeny oldala van. Meg fogjuk azt ismertetni vele.
A szemtelen kölyök! Bünhödni fog. Véresen fog bünhödni! Ne búsulj. Nem
fogja azt mondhatni senki, hogy Kőcserepyt büntetlen meggyalázta.
S még ezután sokáig suttogtak e tárgyról, borzalmatos, félelmetes
dolgokat, miket jó ember kigondolni is félne. Nem gondolnak rá, hogy
valaki hallgatja őket, hiszen a mi nekik úgy fáj, fájni kell a vérükből
vett vérnek is.
Nézzétek: milyen sáppadt az a leány!
Az apa felkel és hozzá megy, megsimogatja szép fejét; milyen halavány
vagy, édes szép gyermekem!
Hiszen igazán, önzéstelenül csak egyedül őt szereti.
A gyermek nem tehet róla, hogy olyan halavány. Hiszen azt megtiltotta
magának, hogy remegjen, hiszen megállta, hogy fel nem sikoltott, midőn
Zoltánról beszéltek, mintha az a hegyes kard, a miről szó volt, az ő
szivébe döfött volna.
– Eredj gyermekem a szabadba, mondják neki apja, anyja, eredj ki
lovagolni kissé, a friss lég meggyógyít.
A leány megfogadja a szót, felnyergelteti paripáját, felveszi
lovagköntösét. Milyen szép, milyen délczeg benne. Az ablakból is utána
néznek mind a ketten.
Hisz csak ez az egy igaz érzésök van. Ez az egy igaz érzés, mit a
vadállat épen úgy nem tud magától megtagadni, mint a tanácsos úr, kinek
egyéb dolga is van.
A délczeg amazont csak egy groom kiséri, egy parányi törpe lovász; az
emberek köszönnek neki végig a falun: «de kár, hogy nem más leánya».
A mint az utolsó házakat elhagyták, megcsapkodta lovát Vilma s a paripa
vágtatva rohant vele végig az országúton.
Milyen sebesen nyargal: a szél lobogtatja fátyolát, hosszú
lovagköntösét, még sem pirítja ki orczáját.
A kisérő lovász alig bir vele érni, a kisasszony nem fárad el. Már
messze elhagyták Kárpátfalvát, a tornyait is alig látni, s a kisasszony
hátra sem tekint.
A határból is kiértek, már kezdődik az a széles erdő, mely Kárpátfalvát
elválasztja Szentirmától. Régi erdő, nagy tölgyfákkal, télen farkasok is
laknak benne; a környékbeli uraságok nagy hajtó-vadászatokat tartanak
ottan.
Itt megállítja lovát a kisasszony, s odaintve lovászát, leemelkedik
nyergéből; a kantárt odaveti neki.
– Jártasd a lovakat itt alá s fel; várj itt reám, mindjárt visszajövök.
Elmegyek az erdőbe ibolyákat szedni.
Ibolyákat szedni! gondolja magában a lovász. Rég elmult már az ibolyák
ideje, tüske van ott és haraszt; s aggódva tekint úrnője után, ki
egyedül, senkitől sem kisérve, tűnik el előle az erdőben.
Egy gyalogút vezetett az erdőn keresztül; Vilma úgy gondolá, hogy annak
a szomszéd falunál kell végződni, s a mint a fák elfedték a lovász
szemei elől, elkezdett sietni rajta.
A hosszú öltöny, melynek uszályát kezében kellett tartania, gátolta a
sietésben, a lovaglás miatt egészen el volt fulladva. Különben is oly
gyönge, oly erőtlen volt. De az iszonyat erőt adott gyönge idegeinek. Őt
kell megmentenie! Csak erre gondolt, s nem volt szabad fáradtnak,
aléltnak lennie, nem volt szabad félnie a közelgő éjszakától, erdők
sötétjétől, ismeretlen állatoktól; minden, minden más félelem
elenyészett azon egy előtt, hogy őt meg akarják ölni.
Oh bizonyára meg fogják ölni, ha azon irtózatos emberrel összehozhatják.
Zoltán oly büszke, oly heves; egy szó elég neki, hogy a bizonyos halál
elé kiálljon, s amaz ember előtt egy annyitól szeretett ifjút megölni
annyi, mint játék. Meg fogja őt ölni minden irgalom nélkül.
Oh hogy kellett sietnie. Az út oly hosszú, talán el is tévedt rajta; de
nem, harangszó hangzik felé, szivét könnyebbnek érzi rá: az
estharangszó. Még egy keveset kell csak sietnie, csak még odáig tartson
ereje; az erdő tisztulni kezd már, a ritkáson keresztül meglátszanak a
házak. Szentirmát látni a bokrok közül.
Odább már nem mer menni. Egy kis pórleány hajtja haza a mezőről libáit,
azt oda hívja magához.
A gyermek engedelmesen járul a szép úrnő elé.
– Ismered-e a grófkisasszonyt? kérdi tőle Vilma szeliden.
– A Katinka kisasszonyt? hogyne ismerném, ki ne ismerné azt?
– Elvinnél hozzá egy levelet tőlem?
– Akárhányat.
Vilma hirtelen leült a földre s egy levágott fatörzsön tárczájából
kitépett lapra irónnal e sorokat jegyezte fel:
«Zoltán ellen irtózatos terv van készülőben; meg akarják őt öletni. Egy
Dabroni nevű híres vívó van ellene uszítva: ha sikerül őt vele
összeveszíteni, Zoltánt megöli. Siessetek őt megmenteni. Adjátok
tudtára, hogy kerülje azt az embert, a hol csak meglátja. Hozzátok el
onnan, álljatok az ő és a gyilkos fegyverei közé, gátoljátok meg minden
úton e találkozást; tegyetek akármit, hogy őt megmentsétek.»
Vilma reszkető kézzel hajtá össze a levelet.
– Vidd ezt Katinka kisasszonynak rögtön, ha ő nincs otthon, add a
grófnénak; ha mind távol vannak, mondjad, hogy küldjék utánuk, mert ez
sürgetős, nagyon sürgetős levél.
A kis pórleány részvéttel nézett az úrhölgy fáradt arczára.
– A kisasszony oly bágyadt, jőjjön be a mi házunkhoz; nem messze van,
pihenjen meg.
– Köszönöm, sietnem kell vissza.
Eszébe jutott, hogy valami jutalmat kellene adni a kis leánynak a
fáradságért, akkor vette észre, hogy tárczáját otthon feledé. Hirtelen
leszakítá kebléről smaragdos mellkapcsát s oda adá neki.
– Fogd ezt jutalmul és siess. Hozzám ne jőjj többet vissza, mert én már
nem leszek itten.
A kis pórleány csodálkozva tekintett az ajándékra, a mivel úgy sem
tudott volna mit csinálni s látva, hogy az ismeretlen kisasszony ismét
visszafordul az erdőbe, ő is a helység felé tért, s nem birt magának
semmit megmagyarázni abból, a mit látott, a mit hallott. Rögtön sietve
ment a kastélyba, fölkereste a kisasszonyt a kastély kertjében.
Azt a szép rózsa-arczú kisasszonyt, a ki úgy mosolygott mindig, vagy
akarta vagy sem.
S hogy elcsodálkozott aztán, midőn látta, hogy a míg a levelet olvassa a
szép piros arczú kisasszony, az ő arcza is olyan halavány lesz, mint azé
a másiké volt…
– Édes anyám! kiálta Katinka, visszafordulva utána jövő anyjához, s mire
a levelet oda akarta neki nyújtani, már akkor leesett a földre, a sértő
bokrok közé, a nedves kavicsra, élettelen, mozdulatlan.
A pórleány elfutott onnan, mint a ki nagy kárt tett valahol, még a
smaragdos ékszert is elhajította magától s midőn anyja házához
visszatért, ki nem lehetett belőle venni, mitől ijedt meg oly nagyon?
Egy óra mulva, késő este egy fedett hintó vágtatott ki a kastély
udvarából négy tüzes paripával, melynek égő lámpásai késő éjszakai
utazásra mutattak.
Egészen sötét volt már az erdőben, midőn Vilma visszafelé vette útját.
Miután czélját elérte, miután a segélykiáltást hírül adhatá, azon erő,
mely addig fentartá, elhagyta egészen. A magány félelme elfoglalta
lelkét, elzsibbasztá idegeit; érzé, mily segélytelen, mily védtelen
állapotban jár itt e rengetegben, egyes egyedül, a mire ez előtt nem
gondolt. Az út is bizonytalanabb kezdett előtte lenni, mintha nem ezen
jött volna. Semerre sem látott már világosságot, mindenfelé csak az
egyforma véghetetlen erdő. Kiáltani akart, de a félelem visszafojtotta
szavát; egész teste roskadozott, az öltöny is nehéz volt rajta, úgy
vonta valami lefelé, olyan szívesen kinálkoztak a nagy mohos
fatörzsökök, hogy engedje rájok omlani lankadt virágtermetét, hajtsa
rájok forró, szédülő homlokát. Mintha a fák is azt susognák neki, hogy
ne menjen már odább…
Az országúton hagyott lovász nyugtalanul várta vissza kisasszonyát, már
az alkonyat is leszállt s ő még mindig nem jött elő. Kiáltozni kezdett
utána. Senki sem jött elő szavára. Éjszaka is lett, s a kisasszony még
sem került elő.
Kárpátfalván azalatt nagy ijedtség volt a háznál. Hova lett az egyetlen
lány? Éjszaka már! Lóra hirtelen minden cseléd! fáklyákat gyujtsatok,
kérdezzétek fűtől-fától, keressétek mindenfelé.
Maga a nagyságos úr is fáklyával, lovon nyargal kétségbeesetten, a merre
mondják, hogy leánya eltávozott.
Az útfélen ott találják a lovászt a két paripával.
– Hol van leányom? kérdi reszkető ajakkal a tanácsos.
– Elment régen az erdőbe virágot szedni s nem jött vissza.
– Keressétek őt! keressétek! kiált a megrémült apa, s nem gondolva vele,
hogy idegen úr birtoka, a melyet embereivel felkutat, keresztül-kasul
száguldja az erdőt, leánya nevét kiáltozva.
Késő éjfél van már, midőn egy szolga megtalálja a kisasszonyt. Ott
fekszik egy fa tövében, a zöld mohára nyugtatva fejét, – némán,
mozdulatlanul, halaványan.