Kőcserepy tanácsos palotája siralomház. Mindenki kerüli; legjobb barátai
sem találják korszerű vállalatnak hozzá járogatni. Azelőtt mindennap
két-három levelet kapott az ország minden vidékeiből, nagyhírű
férfiaktól, kik benne pártjok támaszát ismerték. Magas kilátásokkal volt
kecsegtetve, miknek elnyerése a fényes sikertől függött. És most mind
ennek vége, senki sem gondol rá többet, elfeledték, nem beszélnek róla,
nem keresik, nem hivogatják, el vannak nála nélkül. A konferencziára
küldött indítványait visszaküldték – hátirat nélkül… Semmit sem
válaszoltak rá… De mégis: néhány betű volt rájok írva vörös iracscsal.
;S. C. ;
a. r. t.
Talán csak a lajstromozó betük azok, de ő ezt olvassa belőlök: «Scart».
Scart! Minő gúny! minő megvetés! Scartba tették, mint az egyedül maradt
makkhetest!
Nem mehet sehova falujából, attól félve, hogy mindenütt gúnynyal
fogadják; nem akar senkihez levelet irni, attól tartva, hogy olvasatlan
utasítják vissza; nem viheti családját sehova, mert nem fogják őket
meglátni; nem kereshet magának a közéletben, hivatalában szórakozást,
mert nem fognak semmit reája bízni.
Minő szomorú alak: egy nagyravágyó pártfőnök, a ki megbuktatta pártját.
Valahol egy távollevő megyében rokonai éltek, szegény közsorsú emberek,
a kik a bukás után elváltoztatták neveiket Vályogosyra. Még azok is
megtagadták.
S bár találna otthon, házi körében vigasztalást. De ott érzi még
legjobban elhagyatottságát. Mindenki olyan szomorú körüle. Nincs, a
kivel egy vidám szót beszéljen. Egy búskomoly nő jár a pompás szobákon
keresztül, végtül végig valamennyin, s ismét vissza. Nem beteg már, de
még rosszabbul van, mintha beteg volna; egész nap nem hallani szavát,
csak szemlesütve jár fel s alá, mint a ki mélyen, az őrülésig
gondolkozik valami rögeszmén s csak olykor sóhajt fel nehezen, nem
törődve vele, van-e valaki, a ki hallja, vagy nincs: «minő szégyen, minő
gyalázat!»
Jönnek naponkint a fővárosi hirlapok, a nő mohón ragadja azokat; le van
írva bennök hosszasan, körülményesen, megtoldva, felczifrázva férjének
bukása. Egyszer gonoszul sajnálkoznak rajta, másszor megvetőleg szólnak
felőle és utána mindjárt következnek Kárpáthy ünnepelt diadalai a
megnyilt országgyűlésen. Hogy dicsérik, hogy hódolnak neki! És ők ülnek
itthon, Kárpátfalván…
Minő szégyen, minő gyalázat!
A tanácsos gyakran rajta kapja nejét a hirlapok olvasásán s dühösen tépi
azokat össze s vágja a kandallóba, és megtiltja azokat házába bevinni.
De mi haszna tépi össze? ezer meg ezer példányban olvassák a hirlapokat
az egész országban. Még az inasok is ő róla beszélnek. Példabeszédképen
marad fel a neve. Amarról pedig éneket készítnek, még az arató leányok
is azt danolják a tarlókon:
«Rózsabimbó borostyán,
Füzért köt a magyar lány» – stb.[3]