– Mi szükség itt szavazatra bocsátani a dolgot, midőn senki sem szól az
ellenfél mellett.
A főispán ismét csak a táblára mutatott.
– Méltóságos uram, szólt Rudolf egészen magán kívül, az lehetetlen, hogy
méltóságod most szavazatot nyisson, hiszen a mint ezek az emberek
egyenkint kibocsáttatnak az utczára, a felbőszült ellenfél rögtön
agyonveri őket.
A főispán vállat vont rá s hideg nyugalommal nevezte ki a szavazatszedő
bizottmány tagjait.
Künn az utczákon már hallható volt a künnrekedt fél vad ordítozása, mely
az üldözésből visszatérve, a kapukat zárva találta s a menekültek által
értesítve lőn a kokánfalviak árulása felől, kik most egyedül bitorolják
a választási tért.
– Be kell taszítani szekerekkel a kapukat, ordíták odakünn, s rögtön
hallható volt, mint rohannak nehéz társzekerekkel a zárt kapunak,
fejszékkel döngetve annak hevedereit, s kövekkel hajigálva a megyeház
ablakaira, honnan minden nézősereg ijedve eltisztult.
– Tessék szavazatra menni, inte a főispán.
– Tessék szavazni! mondák utána Kőcserepy és hívei, gonosz kárörömmel
fordulva Bogozyhoz, kit Rudolf és Zoltán meg akartak gátolni e
merényletben, készebbnek nyilatkozva a lemondásra, mint ily jelenet
előidézését megengedni.
– Önöket mind meggyilkolják odakünn! szólt Zoltán átölelve Bogozyt, s
remegve miatta és társai miatt.
Ez nem volt azon ok, melylyel Bogozyt meg lehetett győzni.
– Csak tessék azt reánk bízni! szólt hegykén s ő maga indult meg
legelébb a szavazat asztalához, mely lenn a nyilt folyosón volt
felállítva.
Ez asztal előtt kellett mindenkinek szavazatát adni s azután kimenni a
megyeház kis ajtaján, melyet kívülről egyre döngettek fejszével s ólmos
bottal.
Bogozy odalenn összesúgott embereivel s kiválasztva azt az ötvenet, a
kik legelébb járuljanak a szavazáshoz, a kis ajtónál szépen bevárta
őket, míg mind elvégzék a szavazást, s akkor megnyálazva tenyerét,
markába szorítá buzogányát s kinyittatá az ajtót.
– Üssétek agyon! ez volt a legelső kiáltás, mely minden oldalról
fogadta, a mint kilépett.
– De ki üt hát agyon? kérdezé Bogozy, megforgatva maga körül buzogányát
s kirohant ötven emberével a sokaság közé, jobbra-balra ütve s véres
fejeket osztva mindenfelé.
– Ti jöttök a kokánfalvi nemesség ellen? ordítá a maroknyi csapat, mint
a sárkány dúlva ellenfelei közt. Ti akartok mi velünk kikötni? Nektek
kell háború? Nesze háború! nesze vitézség.
A kokánfalviak perczről-perczre többen jöttek elő a megyeházból, a
verekedés egyre dühösebb lett, az emberek a földre gázolták egymást,
letépték ruháit, beverték orrát, fejét, lehasogatták füleit,
leharapdálták egymás képét, kitépték üstökét, egy-egy ember felugrott a
többiek fejére, onnan csépelte az alatta levőket, míg őt is le nem
tiporták; nem hallgatott már odabenn senki a szavazásra, a főispán s
hivatalnokok felugrottak az erkélyről, bezárkóztak szobáikba, a még
hátra volt kokánfalvi atyafiság kinyitá az utczai kaput s egyszerre
kirohant a csatatérre. Ez a roham dönté el a diadalt; a Kőcserepy-párt
emberei megsokalták az ütleget, s látva, hogy egy új tömeg jön ellenük,
hirtelen visszafordultak, odahagyták a megyeházat s azon az úton, melyen
néhány óra előtt ők kergették el Szentirmay négyezer emberét, most ők
maguk futottak el a kokánfalvi atyafiak előtt, kik megűzték őket a város
végeig, elszedték zászlóikat, fegyvereiket, s úgy tértek vissza a
megyeházához nagy diadalmasan végigénekelve az utczán:
«Kinyilott a piros rózsa, Szentirmay szakajts róla
Még pirosabb a mi vérünk, Azért ontjuk, kiért élünk!»
A Kőcserepy-családnál valaki nagy beteg lehet; cselédek, irnokok
szaladgálnak orvosok után, a szállás ajtai be vannak zárva idegenek
előtt, az ablakredőnyök lecsukvák. Mégis keresztül hallatszik:
«Kinyilott a piros rózsa!»