Oh!…

Ennek a gondolatnak helyet sem engedett agyában.

Sőt kényszeríté magát vigan fütyörészni, midőn szobájába belépett.

Ott pedig várt reá Eveline levele.

A rossz kártyás reszketésével bontá fel a pecsétet s a mint végig futott

a levél nagyon takarékos tartalmán, csak elállt benne a lélekzet; azt

képzelé, hogy a székek s asztalok a szobában mind tánczra kerekedtek s

forognak körüle, mint Klimius Miklós körül a zsemlye.

Jól láttak-e szemei? Magyarul van ez irva, vagy valami idegen nyelven, a

mit csak cryptograph kulcs segítségével lehet elolvasni? Talán módja van

az olvasásnak, a páros sorokat ki kell hagyni, s csak a páratlanokat

olvasni, mint II. Jakab leveleit, a miket a börtönbe küldtek neki? –

Akár jobbról, akár balról, nem volt annak más értelme, mint hogy kedves

Maszlaczky úr, tessék kocsira ülni menten és elkocsikázni innen Istennek

hírével.

A derék férfit úgy elkábítá ez a levél, hogy neki ment arczczal az

ajtónak s csak akkor vevé észre, midőn a homlokát megütötte benne, hogy

be van csukva, s előbb ki kell nyitni, azután lehet kimenni rajta.

Nem is futott, hanem csak úgy bukott le a lépcsőkön, kezében a

vészterhes levéllel, be egyenesen Kőcserepy úr szobájába, – oly ijedten,

mint a kit üldöznek.

– Uram! Barátom! Kedves egyetlen barátom!

– Nos? mi baj! kérdezé a tanácsos csendes vérrel; még csak a két kezét

is hátratette.

– Olvassa ezt! olvassa ezt! lihegé Maszlaczky – nyujtogatva eléje a

levelet.

Kőcserepy megtett annyit, hogy az egyik kezét elővette a háta mögül,

hogy a levelet átvegye és elolvassa.

Miután elolvasta a levelet a tanácsos, vállat vont és visszaadta.

Vállat vont! Hát mit akar ez jelenteni?

– Tetszett olvasni? Mi ez, kedves barátom? Mit jelent ez a levél?

A tanácsos mosolygott. Olyan furcsán mosolygott. Mint mikor valaki azt

akarja mondani másnak: «Én nekem most módomban volna igen gorombának

lennem, hanem én a helyett mosolygok, mert ez nekem jobban illik. Én

tégedet mostan pofon is üthetnélek, mert megérdemelnéd és módomban is

volna, hanem inkább mosolygok, mert tudom, hogy az te neked még jobban

fáj, hogy az téged kétségbe ejt, ijeszt és bosszant egy izromban.»

– Kedves barátom uram. Én meg nem foghatom, hebegé Maszlaczky úr,

félelmében úgy a vállai közé húzva a fejét, hogy még egy araszszal

kisebbnek látszott, mint azelőtt. Én nem tudom, én nem képzelem, hogy

mit véthettem olyan nagyot? Én egy levelet irtam a méltóságos

asszonynak, de hiszen abban semmi sértő nem volt. Itt van nálam a

fragmentuma.

A míg Maszlaczky úr zsebeiből előkereste az idézett rondítmányt

(impurum), azalatt a tanácsos folyvást galvanisálta a kicsiny izgékony

embert ráfüggesztett szemeivel, változatlan mosolyával, egyik lábát szép

csendesen rázogatva.

– Ismerem, olvastam, monda azután, midőn az irat előkerült a fiscalis úr

valamelyik kiforgatott zsebéből.

– Méltóztatott? Igen is. A nagyságos asszony is említi, hogy levelemet

megmutatta nagyságodnak.

– Igen természetes. Hasonló leveleket minden hű és erényes feleség

legelőbb is férjével szokott közleni.

A hű és erényes szavak különösen meg voltak nyomva.

A jámbor fiscalis most kezdett csak el világosan látni.

– Uram. Kedves nagyságos úr, csak nem méltóztatik arra a gondolatra

jönni, hogy én…

– Kedves Maszlaczky, én előttem ez a dolog régóta nem titok. Én szoktam

tudni mindent, a mi körülöttem történik, azért ha nem beszélek is róla.

Minden szó, a mit ön nőm előtt mondott, előttem tudva volt azon órában.

Nőm régóta sejté azt, a mit ön ma irott levelében elárult.

– De az Istenért, kedves tanácsos úr, hát nem méltóztatott őt

felvilágosítani?

– Nem értem. Hogyan?

– Uram! kedves uram! kedves tanácsos úr! én hitem szentségére esküszöm,

hogy távol volt tőlem minden gondolat, a mivel ily aljasságot

elkövethettem volna. A nagyságos asszony nem jól értett engem.

– Már megbocsásson, édes Maszlaczky, ha előttem nőm szavának sokkal több

súlya van, mint más bárkiének. Ez nálunk férjeknél nagy gyöngeség, hogy

nőnket tiszteljük meg legnagyobb bizalmunkkal, de olyan gyöngeség, a mi

nekünk jól áll.

Kőcserepy úr mester volt a beszéd félrecsavargatásaiban.

– De uram teremtőm! Hiszen méltóztatik tudni, hogy engemet egész más

vágyak, más remények csatolnak nagyságod becses családjához, hiszen én

Vilma kisasszony kezét kivántam megérdemelni, s ebbe méltóztatott

kegyesen megegyezni.

– Annál gonoszabb uram, annál gonoszabb. Ön a barátság álarczával

férkőzött szivem közelébe; én rokonomul, fiamul vettem fel önt házamba,

s ön azon törekedett, hogy e bizalomért engem meggyalázzon. Leányom

kezét kérte s nőmet akarta elcsábítani. Ne szóljon uram, nem akarom

mentségét hallani. Ez olyan tény, melynél megszünik minden barátság,

minden tekintet, mely szétszakít minden köteléket, s nagyon csalatkozik,

a ki azt hiszi, hogy Kőcserepy, azért mert csendes, udvarias ember,

ennél a pontnál engedékenységet ismer. Ez az eset törvényen kívül áll! A

hol engem férji becsületemben megsértettek, ott én nem vagyok sem

udvarias ember, sem jó barát, sem tanácsos, ott én csak férfi vagyok, s

legyen az tulajdon édes testvérem, a ki megbántott, lelövöm, vagy

kétfelé hasítom!…

Maszlaczky úr ijedten ugrott hátra, a mint a tanácsos az asztal felé

lépett, azt hitte, hogy a papirosnyiró ollóval szándékozik őt rögtön

kétfelé hasítani.

Rettenetes dolog az, mikor az ember hosszú esztendőkön át valakivel a

legbensőbb barátságban állt, a kinek az arczát soha sem látta másként,

mint mosolyogva, a kinek kegyei által elhalmoztatott, attól egyszerre,

mint a száraz mennykőtöl megrohantatni, s azt hallani tőle, hogy ketté

akarja hasítani!

A tanácsos észrevette szavainak hatását, s nagylelkű biztonsággal mondá:

– E helyen védi önt a vendégjog: küszöbömön belől, házi oltárom előtt

bármi ellenségem sérthetlennek érezheti magát; de másutt kerüljön ön,

mert ha találkozunk még valahol a világban, az csak golyóval lesz!

E mérges szavakkal ott hagyta a tanácsos a kedves barátom uramat, ki sem

fiunak, sem leánynak nem érezte magát e perczben, sőt annyira meg volt

rémülve, hogy hinni kezdé, miszerint csakugyan elkövette azt a vétket, a

mivel vádoltatik, s annálfogva tökéletesen megérdemli, hogy őt a

tanácsos megragadja gallérjánál fogva s kidobja az ajtón, mikor aztán

egyszer kinn van, akkor fegyverrel essék neki.

Szerencséjére megtalálta a kilincset és kalapját, kifutott a folyosóra,

le a lépcsőkön; ott hagyta Bogozyt, süket Tamást és a porköpönyeget,

mind a hármat saját sorsukra bízva, felugrott a kocsijába, igért tiz

pengőt a fuvarosnak, ha lóhalálában elviszi Tiszafüredig, s el

kivágtatott a kárpátfalvi kastély udvarából, hogy még vissza sem

tekintett; csak a vadaskerten túl mert hátrapillantani, ha nem jön-e

utána lóháton a tanácsos puskával, hogy meglője?

Tiszafüredig itatni sem engedett a kocsisnak, még mindig nem levén

megnyugodva a felől, hogy a dühödt férj nem érheti-e utól, sajnálta

volna ilyen fiatal korában áldozatul esni egy sajnos félreértésnek. De

még Tisza-füreden sem érezé magát biztosságban, futtatott át Poroszlóra,

eltagadta a nevét a vendégfogadós előtt, bezárkózott a szobájába s csak

akkor kezdett lassankint magához téregetni.

És a mint azután magához tért s nyugodtan végig gondolta, a mik vele

történtek, csak akkor látta át, hogy milyen szamár volt ő, hogy ilyen

nagy lovat engedett magából csinálni!

Hogy elriasztották abból a házból, a mit az ő furfangja szerzett meg a

mostani birtokosnak, s milyen szépen megszabadult Kőcserepy attól az

igérettől, hogy leánya kezét ő neki adja! Hogy kifizették őtet apró

pénzzel, a legapróbb pénzzel a világon. Még örülhetett, hogy a bőrét

elvitte onnan szerencsésen.

Ohó, nagyságos uram, nem addig van az; itt van a zsebünkben nagyságod

levele, melyben igéri, hogy az ügyvédi jutalmul igért ötszázezer forint

elengedéseért a Kárpáthyak elleni per megnyerése után leánya kezét

kedves barátja urának adandja. Ám tessék tehát játszani a megsértett

férj tragédiáját, hanem az ötszázezer forintot fizesse ki.

Ezt megirta még Poroszlóról Kőcserepynek Maszlaczky, s alig ért haza

Pestre, midőn a választ is megkapta rá.

A tanácsos igen szép levelet irt neki; elmondá, hogy csakugyan komolyan

hozzá akarta leányát nőül adni, de miután Maszlaczky úr annyira

visszaélt barátságos leereszkedésével, azt igen természetesnek

találandja, hogy olyan embernek nem adhatja a leányát, a ki nejét akarta

elcsábítani; a mi azonban az összeget illeti, az csak azon világos

esetre volt igérve, ha Maszlaczky úr a kérdéses pert megnyeri; úgy, de

nem nyerte meg, mert abban itélet sem hozatott, az alperes jószántából

egyezett meg nagybátyjával, sőt még a per maga is elenyészett és arra

hivatkozni sem lehet; a Kárpáthy-jószágok birtokváltozása tehát nem

tulajdonítható az ő fáradságának, hanem inkább Kárpáthy Zoltán

atyafiságos érzelmének. Egyébiránt is neki nem volt ügyvéde Maszlaczky

úr, hanem Kárpáthy Abellinonak; ha tehát hiszi, hogy valami követelése

van, forduljon azzal ő ellene.

Maszlaczky úr közel volt hozzá, hogy a negyedik emeletből kiugorjék az

ablakon.

Mégis azt hiszem, hogy a nagyobb holló kivájja a kisebb holló szemét.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Gondolkozzatok hát rajta, mit nyertetek?

Nagyobb örömmel jártok-keltek-e ti a kárpátfalvi kastély csarnokaiban?

nyugodtabb álmot alusztok-e annak boltozatai alatt? többet élveztek,

többet reményletek-e, mint azelőtt, mint odahaza?

Nem rág-e a féreg legkedvesebb örömeitek gyökerén? nem mondja-e apa,

anya, valahányszor leányára tekint: milyen halavány ez a gyermek!

Nem jár-e az aggodalom előttetek, mint az árnyék? nem beszél-e a lélek

néha-néha elégületlen, titkos undortól gerjedt szavakat ott belül, ott a

csendes, hallgatag szívben, mikor senki sem kérdezi?

Van-e sejtelmetek arról, hogy tulajdon gyermeketek minden tekintete egy

súlyos, terhes szemrehányás elmult éltetek folyására; gyanítjátok-e azt,

hogy ez a komoly gyermek mit gondol olyankor, midőn megvetéssel tekint

az ajándékokra, az ékszerekre, ruhákra, mikkel a ti szülői szerelmetek

kedveskedni akar neki? hogy miért veszti el vágyát minden élvezet után,

miért feledi tányérján legizesebb falatjait? érzitek-e annak a titkos,

rémületes szellemnek közellétét, ki ott ül mindig köztetek és ő közötte,

a ti sziveitek és az ő szive között és elfogdos minden gondolatot, mely

egyiktől a másikhoz szállhat?

Hát a megcsalt, hát a kijátszott társ? nem nevet minden ember a

kijátszott ügyvéden, kit életében először, de csúfosan rászedtek? nem

beszélnek-e furcsa kalandjáról valamennyi kávéházban, sétányon, szinház

udvarán, casinóban? s jut eszébe valakinek azt mondani: «szegény

Maszlaczky»?

Nem várja-e mindenki, előre kaczagva rajta, azt a mulatságos jelenetet,

midőn a rászedett ügyvéd tizenhat esztendei kárba veszett fáradságaért

régi cliensét ragadja meg, Abellinot, kinek féllába már a koporsóban, s

nem engedi, hogy a másikat is utána húzza, nem engedi meghalni

békességgel addig, míg meg nem fosztja attól az alamizsnától, a mire ő

juttatta, másnak kerítve el roppant gazdagságát? Hogy fognak majd

huzakodni, hogy húzzák le egymás képéről az eleven bőrt, hogy

szolgáltatnak elégtételt egymáson mind azoknak, kiket valaha

megrontottak.

Oh azt gyönyörűség lesz elnézni!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Kisded udvarszobában, mely csinosan, tisztán, bár szegényesen van

bútorozva, iróasztala mellett ül Kárpáthy Zoltán.

Késő már az idő; éjfél régen elmult és ő még mindig ébren van és

dolgozik.

Mindazon kötelezettségeit, miket gazdag korában hazai vállalatok

irányában tett, atyja átvett magánhagyományából lerótta. Azután nem

maradt semmije.

Semmije? Hát a tiszta szív, hát a gazdag lélek semmi?

Nemsokára egyikében legolvasottabb lapjainknak egy útleirás töredékei

jelentek meg, melyek költői eszméik, felfogásuk ujdonsága, eredetiségük

zamatja által egészen felvillanyozták a közönség kiváncsiságát az

ismeretlen szerző iránt.

Ez ismeretlen új tünemény volt Kárpáthy Zoltán.

Költői vagy politikai volt-e a tér, melynek tehetségeit szentelé? fogja

kérdezni a közvélemény itésze, mert a közvélemény előtt a politikus

nevezetesebb ember, mint a költő.

Erre én felelni nem tudok, mert a határvonalt a kettő között nem

ismerem. Csak annyit tudok, hogy soha sem olvastam jellemzőbb, élethűbb,

tanulságosabb regényeket, mint Széchenyi politikai iratai és soha

meggyőzőbb, áthatóbb politikai műveket, mint Eötvös regényei. A kettő

csak együtt valami; kivált nálunk magyaroknál, hol az egyik élete a

másikét szüli.

Zoltán rövid időn a legkedvezőbb ajánlatokat nyerte mindazoktól, kiknek

a hazai irodalom emelése érdekükben fekszik.

Utazási naplójáért oly árt igértek neki, mely megszokott nélkülözései

mellett évekig biztosíthatá anyagi zavaroktól; már hónapok óta dolgozik

rajta. Naponkint tizenhat órát szokott iróasztal előtt ülni.

Ismerői, jó barátai gyakran intik, hogy kimélje erejét, a mire ő csak

mosolyogni szokott. A lélek nem erőteti meg magát soha. Mentül többet

kérnek tőle, annál többet ad; mentül többet merítnek belőle, annál

gazdagabb forrást nyit.

Irodalmunk fejedelme, a feledhetetlen Széchenyi, figyelmezteté egy

alkalommal a kegyelt ifjut örök emlékben maradt életrendi mondatára:

«Nyolcz órát fordíts álomra, nyolczat munkára, nyolczat mulatságra.»

Zoltán mosolyogva viszonzá:

– Úgy cselekszem: nyolcz óráig irok munkából, nyolcz óráig mulatságból.

Valót mondott; a költészet istennője olyan kegyes, hogy a kik temploma

építésével foglalkoznak, azokat mulattatja. Édes munka, mely magával

hordozza gyönyörét, mely a helyett hogy fárasztana, új erőt ad! – – – –

–

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A lámpa egyformán világitott, sötét ernyőjével árnyékban tartotta az

egész szobácskát, csupán az iróasztalra vetve egy kerek fényfoltot,

melynek dicskörében az ifju költő arcza ragyogott.

Egészen átadta magát pártfogó muzsájának, lelke el volt telve a fényes

költészet ábrándképével s úszott az istenekkel határos világokban…

Hiszen ha annyira el nem lett volna merülve, észre kellett volna vennie,

hogy szobája ajtaja nagy csendesen felnyílik s rajta mosolygó kedves

alakok lépnek be, elébb egy szelid, nyájas anyai arcz, biztató, mint az

oltárkép boldogasszonyáé, azután egy lengő angyal, bűbájos,

gyönyörteljes, üdvözítő mosolygással, majd egy komoly, bánatos férfi,

vonásaiban mély érzelem és törhetlen erő.

Az ifju nem érzi e jelenet közeledtét, tán az édes szívdobogás, melynek

magyarázhatlan gyönyörét csak a költői kedélyek ismerik, megsúgá neki,

hogy szellemeitől van körülvéve, de szemei nem látták őket.

A komoly, erős férfialak hátul maradt a szoba árnyékában, az anyai

szelid arcz oda támaszkodék az ifju székére, oly közel hajolva hozzá,

hogy ha az a két könycsepp szemeiből kigördül, az ő fejére fog hullani.

Tán álmodja ő ezt a képet?

Ekkor a gyönyörű, angyalarczú gyermek picziny hókezét az ifju arcza elé

teszi s hátulról befogja gyöngéden szemét.

Ez a gyönyörtől reszketve ébredez, kezeivel a sima kezecskéket tapintva,

miknek édes érintése a szív mélyéig lehat.

– Ki van itt? kérdi tőle egy ismerős, csengő hang.

– Te vagy! sóhajt fel az ifju gyönyörmámorában s a mint székéről

felszökve visszafordult, őket látja maga előtt, jó angyalait, a szelid

nyájas anyát, kinek karjain felnövekedett s a kedves elpiruló hajadont,

kinek szűz tekintete mint testvér-arcz, mint édes álomkép él szivében.

– Istenem, Istenem! rebegi, odaborulva Szentirmay Flóra lábaihoz. Egy

okos szót nem tud mondani, hogyan tudna? csak sír, csak zokog és úgy

örül, olyan boldog.

A szép gyermek, mintha vigasztalná, simogatja gyöngéd kezével az ifju

fejét, mely anyja kezén nyugszik, a két nő épen oly szegény szavakban,

miként ő maga.

Végre odalép hozzá a férfi s az szólítja meg:

– Kedves Zoltán…

E hangra magánkívül szökik fel az ifju s az előtte álló férfi keblére

rohanva, átöleli azt oly hevesen, oly erősen, mintha szive akarna

meghasadni; karjai görcsösen kulcsolódnak össze körüle, ajkai elhalnak,

elnémulnak, s percz mulva ájultan, eszméletlenül hanyatlik össze.

Midőn föleszmél, mindhárman fekhelye körül állanak: többször végig húzza

arczán kezeit, mintha nem hinné, hogy nem álmodik. Azok megfogják

kezeit, összeszorongatják, megcsókolják homlokát; e szorítás, e csók

mind valóság, mind nem álom.

– Te nem akartál hozzánk jönni, szólt Flóra mosolyogva, tréfásan, lásd

mi jöttünk el te hozzád, s már most elviszünk magunkkal és soha sem

eresztünk el többé.

Zoltán kérdőleg tekinte Rudolfra. Helyette Katinka felelt, édes

gyermeteg modorával.

– Ismét a mi fiunk fogsz lenni, s nem lesz szabad tőlünk megszöknöd.

Zoltán még mindig nem birt felelni.

Végre Rudolf szólt hozzá:

– A mim nekem van, azt megosztom veled, örömet, bánatot. Velünk élsz,

velünk örülsz és hozzánk tartozol örökké, elfogadod-e?

Zoltán a legunalmasabb, a legostobább ember lett volna a világon, s nem

érdemelné, hogy tovább irjam róla ezt a történetet, ha azt felelte volna

erre, hogy «nem».

Szivéhez szorítá Rudolf kezét, összeölelte azokat mind, mind! a kiket

úgy szeretett, s ebben az órában nem volt boldogabb ember nálánál a

földön, ha csak azok nem, a kik őt ily boldoggá tették.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Engedjünk szép csendesen elmúlni négy egész esztendőt.

Ezekben az években nagyon gyorsan változott a világ képe. Gyakran néhány

hónap elég volt arra, hogy ismerhetlenné tegye a multat, a mi

legnépszerűbb eszme volt ma, holnap az lehetett a legelvetendőbb;

tiszteletben álló nagy jellemek rövidebb idő alatt, mint gondolák,

túlélték híröket, s együgyű sulytalan emberek juthattak nagy

jelentőségre, a nélkül, hogy számot adhattak volna maguknak, hogy

miképen?

Néha az élet szinvonalára merült egy-egy nagy eszme, mely az egész

országot forrongásba hozta; a legszenvedélyesebb harczok ütöttek ki;

megyéről megyére megújult az indulatos küzdelem, mozgásba hozatott

minden factora a közéletnek, pazarolták a pénzt, édesgették a

szavazatokat, státuscsinyeket követtek el, csodáit mívelték a hirlapi

birkózásnak, két táborra osztották az egész országot, s nevezték egymást

haladóknak és maradóknak, szabadelvűeknek és conservativeknek,

pecsovicsoknak és kubinszkyaknak, fehér és fekete tollasoknak – és a ki

együtt nem élte át ezt a korszakot, a jövő ivadék törni fogja rajta a

fejét, ha a zászlókra irt jelmondatokat olvasandja, melyek oly éles

pártokra osztottak megyét, várost, gyakran még családokat is, hogy miért

küzdöttek azok felett oly keserűen s melyik volt a szabadelvű, melyik a

tartogató párt és mi okuk volt egymást így nevezni?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Méltóságos Tarnaváry úr egyike a legindulatosabb, legszenvedélyesebb

pártvezéreknek.

Az a csekély körülmény, hogy a méltóságos úr X. megyében a conservativ

párt legerősebb paizsa, Y. megyében pedig a szabadelvűek leghathatósabb

malleusa (így híják diákul a kalapácsot), senkit se hozzon zavarba az

igen tisztelt hazafi jelleme felől: ő és még egy másik ember, meg egy

harmadik, meg egy századik és ezredik valódi szenvedélyből űzi a

zöld-asztali politikát, épen úgy, a hogy az ember szokott szenvedélyes

vadász, szenvedélyes dinnyész, szenvedélyes tengerész stb. lenni,

minélfogva egy kinálkozó alkalmat sem mulaszthat el, hol valami hatalmas

küzdelemre van kilátás.

Úgy állván azonban a dolog, hogy az igen tisztelt statusférfi

vagyonainak egy része fekszik X., a másik Y. megyében, ez által ő

tökéletesen két különböző hemisphæriumra van osztva.

X. megyében derék tekintélyes, becsületben próbált hazafiakból,

tősgyökeres ősnemesekből, tudományos irástudó férfiakból, előrelátó,

meggondolt, megfontoló úri emberekből áll a conservativ tábor, melyet

viszont holmi Kutyfalvi-féle fraterek ostromolnak, kiknek az

ellenzékcsinálás nem egyéb viszkető véralkatnál, s kiktől ha az ember

komolyan megkérdezné, hogy mit akarnak? tán maguk sem tudnák. – Hogyne

volna tehát X. megyében Tarnaváry septemvir úr a conservativek erős vára

és őriző pásztora?

Y. megyében viszont megfordítva áll a dolog: itt a tartózkodó tábor feje

először is Kőcserepy, a kit a Zoltánnali per óta szivéből, véréből

gyűlöl Tarnaváry; mellette egy csomó külföldieskedő félvér, negyedvér

magyar lord, veszekedő renommisták, rabiatus kortes-vezérek,

szolgálatkész inas-lelkek, kiknek homlokára van irva az aspirans név,

kik esküsznek mesterök szavára s kiket Tarnaváry úr még csak lenézni is

restell. Viszont ellenökben a septemvir legkedveltebb egyéniségei

állanak: Szentirmay Rudolf, a kit tisztel, becsül és Kárpáthy Zoltán,

kit a közvélemény kegyenczei közé számít, s kiről büszkén szokta a

hétszemélynök úr elmondani: «nem hiába, én neveltem a kölyket!»

Hogyne volna tehát Tarnaváry úr Y. megyében az ellenzék pörölye és

lánczos buzogánya?

Ez, úgy hiszem, oly világos és oly megnyugtató magyarázat, hogy ez után

senki sem fog olyasmit szememre vetni, hogy én hasonló meséket most

gondolok ki s csupa malitiából ráfogok becsületes emberekre.

Ilyenformán akárhányszor megtörténik az, hogy egy és ugyanazon országos

jelzőt a méltóságos úr ép olyan erősen nekivetett vállal segít X.

megyében megdönteni, mint a milyen erősen neki veti aztán a másik vállát

ugyanannak a közkérdésnek Y. megyében, hogy felemelni segítse. Ott

Kutyfalviékat üti, itt Kőcserepyéket, s biz ő nem igen szokta nézni,

hogy mivel üt az ember? Üt, a mi a kezébe akad.

Nagyszerű megyegyűlés van készülőben X. megye székvárosában; minden

jóravaló ember arról beszél. Az utczákon faluról bejött nemes atyafiak

csoportosulnak, kik közt csoportonkint elosztva látszik egy-egy kaputos,

attilás hazafi, a ki magyarázza nekik az ügy mibenlétét.

Hogy mi volt e minden sziveket mozgásba hozó kérdés? az keveset tartozik

ránk; olyas valami, a mi egy esztendeig élvezte a halhatatlanságot, s

azután helyett adott a másiknak, melyen oly feszített erővel küzdöttek

az ellenpártok, mintha annak győzelme vagy bukása volna az üdvösség, a

mi fölött azóta vagy merőben kicserélték már a véleményeiket, vagy

egészen egy véleményen vannak felőle mind a ketten.

Nekünk elég annyit tudnunk, hogy e napra az ország leghirhedtebb

szónokai jelentek meg a megyefővárosban, hatalmas, tüzes beszélők egy

részről, kik magukkal ragadják a hallgatóságot, – unalmas, lepcses

szónyujtogatók más részről, kik megkinozzák a gyülekezet türelmét, s

megszöktetik a teremből.

A kérdéses nap reggelén már korán elfoglalják a terem ülőhelyeit,

karzatait az előjogos delnők, kik szándékoznak rendületlenül végig várni

a nemes torna kimenetelét, karmantyuikon büszke lobogtatással viselik a

fehér, vagy háromszinű szalagokat, melyek közől az első a Kőcserepy, a

másik a Szentirmay-párt-jelvénye.

Jelen gyűlés nagy összemérkőzése volt a pártoknak, megelőzte ez a

közelgő követválasztást néhány héttel, s azon végre szolgált, hogy

mindegyik párt előadhassa a sarkalatos kérdések fölötti nézeteit; ha

lehet, megnyerje ellenfeleit szép szerével, szellemi diadallal, s ha ez

nem sikerült, – a minthogy nagyon ritkán sikerült, – akkor azután

kezdődtek az eredmény-gazdagabb stratagémák, a korteskedések,

ravaszkodások, nyilt és alattomos apostoloskodások.

Ez előjáték annyival volt érdekesebb magánál a tragédiánál, hogy itt még

csupán az emberi szenvedélyek szerepeltek, egyéb hatalmas vis motrix-ok

p. o. bor, égett szesz és ezüst huszasok csak a crisis napjaira

hagyatván.

A zöld asztal tetején még nem tánczolnak sáros csizmákban pőre

atyánkfiai, sem az ólmos bot nem szól bele a vitatkozásba; e derék,

kardos hazafiak nem azért jöttek ide, hogy egymást kihajigálják az

ablakon, s ez a nagy tömeg a székek mögött – ember hátán ember – nem

azért tolakodott be a gyűlésterembe, hogy ordításával érthetlenné tegye

a szónokok beszédét, hanem mindnyájan feszült figyelemmel, élénk

részvéttel járulnak a szellemi harcz elé, s kiki csak az egyik kezét

iparkodik szabadon tartani, hogy a kalpagját legyen mivel lebegtetni

kedvencz szónokai felé.

A zöld asztal elején ülnek az ország notabilitásai, egyik oldalon

Szentirmay Rudolf, hattyuprémes, meggyszin bársony mentében, alatta

arany sujtásos fehér atillával, bogláros antik kardkötővel karcsú

derekán; Tarnaváry kurta nyakával alig látszik ki mentegallérjából,

melynek nyusztprémje a két vállát takarja; annyi rajta ezuttal a sujtás

és paszománt, hogy nem különben néz ki, mint ha meg volna kötözve vastag

arany kötelekkel; beszéd közben azokat a köteleket nagyon szokta tépni.

Most az egyik könyökével az asztal közepén van. Velök átellenben ül

Kőcserepy tanácsos; ragyogó arczánál csak mentéje ragyogóbb, a kék

dzsindzsula prém közől nagy rubin gombok villognak elő tűz-szemeikkel, s

dolmánya mindegyik gombjába egy-egy tökéletes kis óra van foglalva,

melyek mind fel vannak húzva, járnak, mutatják az idő mennyiségét s

czélkarikái Tarnaváry úr szakadatlan elménczségeinek, ki nem szünik meg

a beszéd közben, a hol csak szerét teheti, ezt az óratárlatot odavetett

élczeivel meglövöldözni; mint például: «nem járnak együtt az óráink!» –

vagy pedig: «jobban felhúzza az óráit a nagyságos tanácsos úr, ha ezt,

meg azt akarja», – továbbá: «pedig tudhatná a nagyságos tanácsos úr,

jobban, mint akárki más, hányat ütött az óra?» stb. Osztoznak e

tréfákban a nemes atyafiak is; Kiss Miska, a hirhedt kortes-vezér, ki

most is ott áll az asztal alsó végén világoskék victoria-dolmányban,

piros hajtókára, fényes pitykékkel s hosszúra nyult ülés után nagy

pathoszszal mondá egy ízben e szavakat: «mély áhitattal olvassuk a

nagyságos úr hazafiui kebléről, – hogy már három negyed ötre!» stb. stb.

Más rövidebb türelmű ember rég leszedte volna az órás gombokat

dolmányáról, de Kőcserepy úr azon jellemek közé tartozott, kik csak

azért sem engednek, mert mások úgy kivánják; ezek saját maguk martyrjai.

Kőcserepy úr mellett látjuk báró Berzyt, elegans magyar toilettben,

csakhogy az atilla-dolmányhoz is feltette a fülig érő magas

inggallérokat, s szeme elé csipteté a fél szemüveget, a miért Kis Miska

részéről neki is kijárnak a mulatságos glossák, mikor feláll beszélni:

hogy «hajtsa le az álla mellől azt a kapczát, mert nem hallani tőle a

szót», meg hogy «jőjjön ki a szobából s ne beszéljen velünk az ablakon

keresztül!»

Ennyi fényes alak között a zöld asztal körül csak két egyéniség tünik

fel egyszerű viselete által; az egyik magas, délczeg ifju, egyszerű

fekete prémtelen atillába öltözve, mintegy húsz, huszonegy éves, szép

halványpiros arczát sötét gesztenyeszin szakál köríti, összefolyva az

ajka fölött szeliden aláhajló fiatal bajuszszal; mikor hallgat, olyan

nyugodt, olyan szelid egész tekintete, de látnátok őt, mikor beszél,

hogy gyulladnak ki egyszerre arczái, tekintete, szavai magukkal

ragadnak; beszédében sokkal több a költészet, mint a logika, épen azért

sokkal veszedelmesebb az, hangja a leglágyabb kérelemtől, mely a

honfisziveket megszelidíti, egész a viharos zengésig hajlékony, mely a

tömegeken uralkodik. Ismerik őt férfiak és nők, ifjak és aggok,

szeretik, bálványozzák, s leghatározottabb ellenfelei sem biztosak

felőle, hogy az ifju lelkesítő szavai után valaki a női karzatról, a ki

hozzájok tartozik, talán saját feleségök, vagy leányuk, nem fogja-e

önkénytelen elragadtatással kiáltani:

«Éljen Kárpáthy Zoltán!»

A másik megjegyzett alak báró Berzy mellett ül; különös exoticus arcz; a

lehetőségig veres, úgy hogy arcza felszinén a vékony vérerek egész

hálózatát lehet puszta szemmel látni; szénfekete haja magasra simítva,

hasonló színű vastag és rövid bajusza keveselni látszik a helyet az orr

és ajk között s bozontosan kifordul minden viaszolás daczára a vastag

száj elé; az alsó ajk alatt két ujjnyi sima tér van borotválva, ott

kezdődik azután egy csomó hosszú seprőforma kecskeszakál, mely

tökéletesen hasonlít azokhoz, a miket szinpadi emberek szoktak maguknak

felragasztani. Az egész kép három rikító színnel látszik festve; a

borotválások helyén ultramarin, másutt karmin és czinóber, haj és szakál

hamburgi korom.

Soha sem ült hasonló alak a zöld asztal mellett.

Neveli még a botrányt az a körülmény is, hogy a senkitől nem ismert

férfi bátorkodott odaülni a tekintetes karok és rendek közé egy

burnótszín felső kabátban, a mely lemelegedvén róla, egy szál fekete

kvekker tünt elő alóla közelszörnyedésre.

Tarnaváry urat egészen megigézni látszik e hallatlan tünemény, szemei

minduntalan rajta járnak, s minden pillantása világosan azt látszik

mondani: «hát ezt miért nem dobják ki innen?»

Kőcserepy és Berzy urak azonban úgylátszik, hogy jó ismerősök vele, mert

szüntelen odahajolnak hozzá, vele beszélgetni, még pedig igen nyájasan,

a mi őt Tarnaváry szemei előtt épen nem emeli, legfeljebb szaporítja azt

az okadatolatlan gyűlöletet iránta, a mit nagyon ideges emberek szoktak

érezni először látott alakok iránt, a kiknek a képe nem tetszik nekik.

Bárcsak szólna ez az ember valamit, hogy beleveszhetne kedvére.

Míg az elnök főispán megjelenik, az alatt kiki tölti az időt a mivel

tudja; a nézők megkérdezik egymástól a szereplők neveit, a csintalan

fiatalok torzképeket rajzolnak tollhegygyel az ismeretesebb szónokokról,

a nyitott ajtók előtt egyre sárűbb lesz a nép, egy-egy vállalkozó

szellem meg is kisérli keresztültörni magát valamelyik padig, hová

féllábát feltehesse.

Végre megnyilnak a középső ajtók s kilép a főispán, egy simára borotvált

arczú, idegen jellegű férfi, ki egészen kicseréltnek látszik magyar

öltözetében; azon időben csak a clerus és a katonai status nem viselt

bajuszt s szokás elleni volt más rendbeli férfit úgy látni.

A kilépőt gyönge éljenzés fogadja, mit ő a legudvariasabb mosolylyal és

bókkal viszonoz, s midőn székét elfoglalja, ép oly nyájas üdvözlettel

köszön jobbra, mint balra, de senkivel sem szorít kezet, s csak

messziről látszik, hogy mondana valamit, mert voltaképen senkihez sem

beszél.

Az elnök lemorzsolá a lemorzsolandókat. Elmondá az összegyűlés okait, a

napi kérdés tárgyát, mindezt szép halk hangon, mint a ki igen jól tudja,

hogy neki sem kötelességében, sem érdekében nem áll a tüdejét

megerőtetni. Beszéd után egy kicsinyt megint éljeneztek neki, a mire ő

egy kicsinyt meghajtotta magát, tulajdonképen a titkárjának kellett

volna magát meghajtani, mert a beszédet ő szerzette, hanem más részről ő

tőle meg elég szép volt, hogy azt megtanulta. Ezt a fáradságot senki sem

volna képes oly megilletőleg méltánylani, mint talán a pesti nemzeti

szinház énekesei, a kik legjobban megmondhatnák, milyen nehéz feladat

valami egészen idegen nyelven betanulni valamely szerepet, s a tartalom

ismeretének kellő hiányában, csak a megfelelő utasításokból (instructio)

tudhatni, hol kelljen mosolyogni, hol a kezet megmozdítani, a hangot

felemelni s több efféle?

Nem is szólt ezután semmibe az elnök úr ő méltósága, hanem bízta a

tekintetes karok és rendekre, hogy csináljanak a kérdéssel, a mit

akarnak, csakhogy egyszerre ketten ne beszéljenek, maga pedig

beburkolózott asztrakános palástjába s az egész gyűlés alatt gyémánt

solitairjeivel játszott; észrevehető volt rajta, mennyire unja ezt az

egész előadást.

A szerepek igen czélszerűen voltak kiosztva: az ellenzék indítványát egy

általunk ismeretlen s bennünket kevéssé érdeklő fiatal szónoknak kelle

előhozni, ki felől nyilt titok, hogy a «Pesti Hirlap» vidéki levelezője

s minthogy ügyesen tud formulázni, azért bízatott rá a megelőzött

conferentián az indítványtevés. Ez azután ismét leül és vele semmi

dolgunk többé; hadd irja gyorsirászati jegyeit békével.

Erre a túlsó félen egy agg táblabiró kel fel, hosszú nyusztprémes

Zrinyi-kabátban, melynek hosszú ujjai úgy eltakarják a kezeit, hogy csak

olykor-olykor látszik ki a prém közől valamelyik ujja hegye; hasonló

sorsa van tompa, elkopott hangjának is, mely úgy egymásba folyik, mintha

valaki egy üres hordóba beszélne bele. Csak a jobb oldaliak éljenzése, a

végzett beszéd után, engedi sejtetni az idegen hallgatóval, hogy a

szónok az indítvány ellen beszélt. A jártasabbak ismerik az öreg urat,

mint a megfontolt hazafiság ősét, ki tiszteletes örökségül maradt az új

ivadékra, minélfogva az első szó mindenkor neki adatik.

Most feláll Szentirmay Rudolf; a nyüzsgés, forrongás egészen elcsillapul

a teremben, mindenki ünnepélyes figyelemmel hallgat el, minden arcz felé

van fordulva.

Beszéde halk, csendes menetű, semmi szinpadi fogások, semmi mesterséges

ömlengés, egy tökéletes logikai egész az elejétől végéig, mely épen

egyszerűségénél fogva hat; egy kristály-prizma, mely minden oldalról

átlátszó s minden oldalra szivárványt vet. Velős mondatai meggyőzők,

határozottak, állításai hozzáférhetlenek. Nem mond többet, mint a

mennyit épen kellett, nem sérti, nem vágja elleneit, de meggyőzi. Nem

kaczérkodik a karzatokkal, nem iparkodik emphatikus kitérésekkel

meghódítani a tömegek itéletét, úgy beszél, mintha rajta és ellenfelein

kívül csak egy megvesztegethetlen biró volna jelen, a ki itéljen

közöttük: az a megfeszített Jézus ott a terem legmagasabb polczán!

Midőn beszédét elvégezte, az ember azt gondolná: mi szükség itt tovább

beszélni? ezek megczáfolhatatlanok. A tömegek lassú mormogása bizonyítja

a hatást, a mit rájok gyakorolt, az egyiket megszilárdítá, a másikat

megingatta. Nyertnek és vesztettnek látszik innenről és túlról a csata.

De halljuk Kőcserepyt. Ő meg fogja menteni a diadalt.

Mint mosolyog! örökké mosolyog. Végig mosolyog párthívein, hogy

lelkeiket újra felelevenítse és ellenfeleit is, pedig azok nem is

óhajtották.

Gyönyörű szinjátszó, azt meg kell vallani felőle; művész a maga

szakmájában. Tud sírni, tud elfogultan szivére utalni; ismeri, minő

hatása van a fokonkénti hangemelkedésnek, biztosan kezeli az átjáratokat

egyik indulatból a másikba; mikor keserű kezd lenni, azt hinnéd, hogy

egy egész fájdalommal leküzdött élet beszél belőle; mikor látnoki hévbe

jön, mintha egész Magyarország súlya feküdnék keblén, mintha azt a

hármas halmot és kettős keresztet mind ő viselné! Könyörög

ellenfeleinek, mint a ki testvérileg szereti őket, feltárja keblét,

mindenét felajánlja, a mi legdrágább előtte, csak hazáját engedjék neki

megmenteni; a mellett nem kiméli a legmerészebb sophismákat, mindenről

beszél, a mi rettenetes, csak a tárgyról nem; száz okot felhoz, mely

állításait igazolja, bárha a kérdéshez épen nem alkalmazható egy is, s

midőn székét ismét elfoglalja, úgy ül le, mint egy martyr, mint egy

próféta, ki látta hazája veszedelmét, fel is áldozta volna magát érte

örömmel, ha az önzés, a rossz akarat és a pártviszálkodás nagy munkáját

mindenütt meg nem nehezíté vala…

A karzatokról taps, a teremből éljenek zengése kiséri a szónokot s a

hazája sorsát igazán szivén viselő ellenfél is teljes méltánylattal

sóhajt fel e remek beszéd hallatára: miért nem lett Kőcserepy úr

szinész? most ott állhatna, a hol egy Kean, egy Macready, s mennyi

dicsőséget szerezhetne magyar nemzetének!

A tömeg részvéte könnyen megvesztegethető, a pathosz, az érzelem hamar

utat talál a szivekhez; többen az asztalon keresztül kezeiket

nyujtogatják Kőcserepy úrnak: nagy szükség van rá, hogy Kárpáthy Zoltán

felálljon.

A mint az ifju szép, nemes alakja kiemelkedik a tömeg közől, egyszerre,

mint egy jelszóra, a legviharosabb üdvkiáltás támad eléje. Itt jön a nép

kegyencze, a mindenkitől bálványozott szónok, ki hallgatóit odaragadja,

a hova neki tetszik, kinek ritka ötletei, ragyogó mondásai örök emlékül

maradnak fenn a zöld asztalok hívei között.

Ah, mint tud ez bánni a szivekkel. S valóban érzi, a mit mondott,

szenvedélye, indulatai nem állanak hatalmában, elragadják őt magukkal és

elragadnak vele együtt mindenkit, hogy a sűrű éljenzéstől alig lehet

beszédjét elvégezni, s midőn végmondataiban bátor önérzettel veszi fel

az ellenei által elhajított keztyűt, a felriadó zajtól megrendül a

terem, hölgyek kendőikkel, férfiak kalapjaikkal integetnek az ifju

szónok felé, ki miután feladatát végzé mint hős, visszavonul, mint

szemérmes szűzleány, pirulva és szemlesütve.

A tömeg már belejött a zajongásba s a Zoltán után felállt báró Berzynek

ugyancsak kell könyörögni, hogy egy kis kihallgattatáshoz jutthasson.

Sok halljukozás után végre belekaphatott a genialis báró óhajtott

dictiójába, melynek folytán bőséges alkalma nyilt hetet-havat

összehordani az angol meetingek, a dán volksthingek, a spanyol cortesek,

a yankee-congressek, a frank parlamentek, a mongol korultájok és a

kaffer vigvangok természetei felől, melyekhez hasonlítva, nagyon sok

furcsaság és hiányosság tünik fel a magyar táblabiró-gyűlések

szokásaiban elmondá azt is, hogy a nagytekintélyű Pittnek és Foxnak

micsoda véleményei voltak a kérdésben forgó tárgy felett, hogy kivánta

azt alkalmaztatni Necker és Beccaria, s több afféle nevezetes férfiak,

kik ő neki mind személyes barátai voltak. Ezzel még nem elégelte be,

hanem egyuttal alkalmat vett magának közrebocsáthatni, micsoda

jótétemény az Arcansas és déli Virginia lakóira nézve, nemkülönben

Otahayti, Uj-Wales és a Carolina-szigetek vadembereinek, hogy náluknál

czivilizáltabb népek gondoskodnak ruházataikról, a kik nélkül mai napig

tetőtül talpig mezitláb járnának s soha maguk eszétől fel nem találták

volna a harisnyakötés mesterségét, annálfogva semmi sem volna

nevetségesebb, mint ha azt mondanák most, hogy elzárják piaczaikról az

idegen gyárművek termékeit és hogy ez a hasonlatosság milyen szépen

illik magyar hazánkfiaira, s több effélét, a melyekből senki sem lett

okosabb, mint azelőtt volt.

Erre az exoticus beszédre csak elhallgattak a tekintetes rendek, annyira

helyen, időn és eszmejáráson kívüli halmaza volt az mindenféle

münchhauseni csodadolgoknak, hogy egy hirtelen senki sem birta magát

beletalálni az eszmék ellenhelyzetébe.

E rövid időköz alatt feláll az asztal túlsó végén egy kék kurtadolmányos

öreg bátyámuram s egész tréfás naivsággal azt kérdezi a geniális

bárótól:

– Nagyságos uram, mivelhogy olyan sok földet összejárt, megtudná-e

mondani, hogy mi fán terem a lencse?

E minden várakozáson kívül eső ostobaságra, mely primitiv együgyűségével

minden hosszadalmas czáfolatnál maróbb hatást gyakorolt a geniális báró

fitogtató beszédjére, egyszerre oly általános hahota támadt az egész

teremben, mely mind a két párt embereit egyiránt magával ragadta, s

melyből öt álló perczig nem birt a tekintetes gyülekezet magához térni,

s ezáltal oly dühbe hozta Tivadart, hogy felkelt az asztaltól, felrúgta

a széket s keresztülvágta magát a sokaságon az ajtóig, rögtön kocsira

ült és elhajtatott Pestre.

Ez általános hahota közepett senki sem látszott észrevenni, hogy amaz

ismeretlen úr ott a fekete kvekkerben, azzal a carmin és ultramarin

szinű orczával föláll a zöld asztal mellett, s csak midőn mindenki

szemeit törülgeté a nevetés után, akkor ötlött fel, hogy a különös

idegen áll a zöld asztal mellett.

Talán bizony beszélni akar? halljuk, halljuk! no ezt meg kell hallgatni.

Tarnaváry úr most mind a két könyökével az asztalon van, úgy várja a

beszédet.

Az ismeretlen minden mozdulata, minden arczvonása valami lenéző, kihívó

megvetést tanusít, csak úgy félvállról néz minden emberre, s midőn

beszédhez fog, a helyett hogy a szokásos «tekintetes karok és rendek»

megszólítást előrebocsátná, egyenesen az «én»-en kezdi.

– Én meg nem foghatom azt a rendetlenséget, a mivel ez az egész gyűlés

folytattatik!…

Az emberek egymás szeme közé néznek. Ilyen hangon nem beszélt még a tens

rendekhez senki fia. Hozzá még az ismeretlen kiejtésében volt valami

olyan különös, rosszul eső, bosszantó accentus, mintha Kalotaszegen

tanulta volna a magyarságot, s azután Párisban elfelejtette s Prágában

megint újra tanulta volna. Mindig másutt húzza meg a szókat, mint a hogy

kellene, a kettős betükkel nem bir, s olyan aristocraticus lassusággal

mozgatja a nyelvét, mintha restelné azt fárasztani ilyen csőcselékért.

– Én ily gyűlést soha nem láttam, folytatá az ismeretlen, a hol az ember

a saját beszédét nem hallhatja a nagy kiabálástól. Mindenféle ködmenes

embernek szabad beleszólani az okos urak tanácskozásába. Ez contrast.

Bölcseség és durvaság egy szobában. Ez így nem mehet; én felszólítom a

méltóságos elnök urat, hogy vagy parancsolja ki a lármázó sokaságot a

teremből, vagy vigyen bennünket más terembe, a hol békével

tanácskozhatunk.

No hiszen lett erre lárma; már az utolsó szavait igazán maga sem értette

a szónok. «Ki vele! le vele! fel vele!» ordították minden oldalról

fenyegető taglejtésekkel, tíz tizenkét ember a padokról, a karzatról

beszélt egyszerre neki hevült arczczal a szónokhoz, ki folyvást állva

maradt, s lusta szemeit nagy megvetően hordozá körül a háborgó tömegen,

melynek haragját sem érteni, sem félni nem látszott.

Csak arra csillapult le a zaj, midőn Tarnaváry fölkelt s helyre rángatva

magán zsinóros mentéjét, inte az elnöknek, hogy szólani akar.

Majd megfelel ő mindenkiért! Engedjük beszélni, legyünk csak csendesen.

Halljuk.

Olyan hallgatás lett egyszerre, hogy a dongó röptét meg lehete hallani,

mely az ablakokat ütögette lomha zizegéssel.

Tarnaváry mondhatatlan dölyffel nézett kétszer alá és fel az

ismeretlenen s éles, öklelő hangon szólt egyenesen hozzá, a mint

szemközt állt vele:

– Nincs szerencsém tudni, mely ország szalasztá ide uraságodat? azt sem

igen tudom, vannak-e ott őrültek házai…

«Actio! actio!» Kiálták egyszerre az ellenpárt emberei a sértegető

szónok ellen. Actiot neki!

Tarnaváry mérges büszkeséggel rántotta elő tárczáját s odaveté a zöld

asztalra.

– Itt van az actio díja! És egyúttal tessék még másodszor is kivenni

belőle a márkás büntetést, lefizetem előre, mert szándékom van másodszor

is okot adni rá.

Azzal folytatá, a mit elkezdett.

Szentirmay, a ki mellett ült, hasztalan rángatta mentéjénél fogva, csak

annyival dühösebb lett.

– Nagyon kétlem, hogy akármely ország megfeleljen rendőri

kötelességeinek, a mely szabadon engedi futni dühös bolondjait; már

pedig nem egyéb, hanem dühös bolond az, a ki egy alkotmányos

megyegyűlésen azt meri indítványba tenni, hogy a részvevő nemesi

rendeket zárják ki a teremből.

A szónok olyan sokat talált mondani, hogy a legvérmesebbek is

elszörnyedtek bele, csak a vele szemközt álló alak nem mutatott semmi

megindulást. Legfeljebb egyszer felemelé lusta szempilláit s dühösködő

ellenfelét végig nézte vele.

– Honnan jött, miért jött ide közénk az úr? ahoz semmi közöm, ez a terem

nyitva áll okosnak, bolondnak, de azt irja fel a füle mellé az úr, bárki

fia legyen, hogy nyilvános törvényeinket elébb megtanulja s tanulja

tisztelni, azután nyissa fel e helyen a száját, s máskor eszébe vegye,

hogy a kik e helyen együtt vannak, nem csürhe csőcselék, hanem országos

rend, a ki alkotmányos jogait gyakorolja itten, s az a ködmenes ember

ott csak olyan jó nemes ember, mint maga a főispán s olyan joga van neki

itt lenni, mint nekem és az úrnak, – ha ugyan joga van.

Tarnaváry e szavakkal büszkén veté magát székébe vissza, mint a ki

nagyon meg van elégedve azzal, a mit cselekedett.

Az ismeretlen még mindig állt, s a mint a buzogányos férfi leült előtte,

indulat nélküli hangon mondta neki:

– Ha kivánja tudni uraságod, ki vagyok? nevem Dabroni Manó, erdélyi

nemes. Remélem, hogy bővebben meg fogunk egymással ismerkedni.

– Nagyot nőjjön, mondá rá megvető tréfával Tarnaváry.

A főispánt nagyon genirozta ez a jelenet. Igen kellemetlenül hatott reá;

hevenyén meghajtva magát, felállt székéről s kijelenté, hogy a mai

gyűlést kénytelen feloszlatni. Jurátusai nyitották előtte az ajtót, s ő

úgy elfutott, mintha attól félne, hogy vissza találják hívni.

A rendek felálltak s csendes zúgás mellett elkezdtek aztán kifelé

nyomulni, a mi nagyon lassan mehetett csak, a tömeg sokasága miatt.

Ezalatt idejök volt az ismerősöknek egymással beszédbe eredhetni.

– Kár volt azt az embert olyan keményen megtámadnod, szólt Rudolf

Tarnaváryhoz, a jámbor a szász földön lakott ifju korában, azóta

külföldön tartózkodott, nagyobb részt Spanyolországban, biz az nem igen

ismerheti alkotmányos szokásainkat.

– Akkor miért nem hallgat? feleselt Tarnaváry, fogja be a száját, ha nem

ért a dologhoz. Tudom, hogy jövőre majd megrágja, a mit kimond.

– Alig hiszem, szólt Rudolf. Kőcserepyék jól tudják, hogy miért

szerezték meg azt az embert maguknak.

– Hát miért?

– Azt majd megtudod.

Tarnaváry ott hagyta Rudolfot s előre tört az ajtó felé. Az ajtó mellett

állt Misztizláv barátunk, ki szinte megijeszté sáppadt arczával

Tarnaváryt, a mint oda rohant hozzá.

– Kedves nagyságos urambátyám, az Istenért, mit méltóztatott cselekedni?

– Hát mi a patvart cselekedtem?

– Miért tetszett úgy összetűzni azzal az emberrel?

– Elmenj ficzkó, engemet leczkézni, vagy úgy lehordalak, hogy a lábadon

sem állsz meg.

– De hát méltóztatik-e tudni, hogy kicsoda az az ember?

– Hát kicsoda? Tán csak nem angol követ, hogy ne legyen szabad

lehordani?

– Ő egy híres…

– Micsoda híres? én soha sem hallottam hírét.

– A leghíresebb párbajvívó egész Európában.

– Hát aztán? veté oda félvállról Tarnaváry. Hát aztán?

– Ez egy rettenetes ember, folytatá magyarázatát Misztizláv aggodalmas

arczkifejezéssel, a ki még eddig akárkivel kiment párbajra, mindenkit

megölt.

Misztizláv igen méltányolható okoknál fogva iparkodott mentül halkabban

beszélni, hogy kettőjökön kívül senki se hallja, a mit előad. Tarnaváry

azonban olyan kiabálást követett el, hogy a lépcsők alján is

meghallhatták.

– Micsoda? Hát zsivány az? Hát fel kell azt akasztani. A ki embert öl!

Hát micsoda bolond ország az, a hol az emberek csak úgy egyremásra

elvagdalhatják egymás gégéjét?

– Kérem alássan, csitítá a fiatal ember nagyságos urabátyját. Az ilyesmi

nem nyilvánságos dolog. Párbajok titokban szoktak történni s olyanformán

vannak mindig elintézve, hogy a hatóságok a dolgok folyamáról soha sem

vehetnek tudomást. Oh ez az ember legalább tizenkét olyan párbajt vítt,

a hol az ellenfél halva maradt; hát még a mikről nem is beszélnek.

Spanyolországból is azért kellett neki eljönni, mert előkelő család

egyetlen egy fiát szúrta le, csupán azért, mert ez azt állította, hogy a

szivar, melyet szí, nem valódi cabanos.

– No iszen jó helyre jött ide! mond Tarnaváry. Na velem legyen neki

baja, tudom, hogy azt megemlegeti. Azért henczegett hát olyan nagyon a

gyilkos, a sicarius, a bravo; no megállj, kerülj a kezembe!

Misztiszláv furcsa kérdéssel tekinte Tarnaváry szemébe: tán bizony a

septemvir úr keresi az alkalmat, melyben a hirhedett vívót

győzhetetlensége hírétől megfoszsza. Az igaz, hogy birkózni nem volna

tanácsos vele, mert nagyon meggyomrozná az embert, de kardja aligha volt

valaha kihúzva kezében, s lőni sem igen próbálhatott egyebet ártatlan

nyulaknál.

Egy szóval Tarnaváry egy cseppet sem ijedt meg azon titok

felfedezésétől, mely Misztizláv fogait összevaczogtatá a míg elbeszélte

s e délczeg önbizalom ragadni kezde a fiatal emberre is. Ki tudja, hát

ha az öreg, épen azért, mert nem tanult víni, természetes «üsd, nem

apád» modorával leveri a Bramarbast?

Tarnaváry azzal szépen hazament a gyűlésről s nem gondolt többet arra, a

mit félelmetes öcscse beszélt neki, otthon átöltözött, kényelembe tette

magát, megebédelt úri kedve szerint, urfiait megexaminálta, megdorgálta,

s szép nap levén, kiviteté fekete kávéját a méhesbe, a honnan épen le

lehetett látni a szérüskertre, a holott egy ispán meg egy hajdu

felügyelete alatt nyomtattak, szórtak a munkás emberek, onnan fumigálta

az egész világot.

Egyszer nagy csörtetés hangjai vonják magukra figyelmét; valami idegen

hang tudakozódik utána s mire hátratekint, három férfi lép be hozzá a

méhesbe: az egyik a híres sicarius, a másik két fiatal ember, kiknek

egyikében Emanuel barátunkat ismerjük meg, ki szintén hosszú legénynyé

nőtt már fel, a másik pedig valami provinciális celebritás, ki mindig

párbajok elbeszélésével szokta mulattatni a rászorult hölgyeket, melyek

sohasem történtek meg – s minélfogva mint híres párbajsegéd van

kikiáltva a megyei székvárosban.

– Hm, jó napot! szólt Tarnaváry egész illendőséggel és biztonsággal.

– Jó napot; viszonzának azok, egymást előre bocsátva.

– Tessék leülni. Van itt szék elég, nem szeretem, mikor a vendégeim

állnak, én meg ülök.

Erre fontos orczával előlépett az említettük párbajsegédi celebritás s a

tárgyhoz mért ünnepélyes hangon elkezdé mondogatni:

– Uram! Ön tudni fogja, miszerint minden ember előtt van egy pont, a

melyet legkisebb bántalommal érinteni nem szabad s ez a pont a becsület

pontja.

– Tudom hát; bizony nem is tőled fogom azt most tanulni, öcsém.

Az öcsémezésre alig hogy ki nem esett méltóságos szerepéből az ifju

ember.

– Ez a pont az, mely drágább mindenki előtt, mint minden a világon.

– Az is igaz, tessék folytatni.

Folytatta volna is a derék fiatal ember, de egy alkalmatlan méh

minduntalan körüldongta az orrát, s attól félt, hogy megcsipi s ez a

pont még a becsület pontjánál is erősebben érdekelte, a mint nem is

késett el-elhárító taglejtésekkel bebizonyítani.

Ekkor Dabroni maga lépett közbe türelmetlenül:

– Uram, ön jól tudja, hogy engemet megsértett.

– Rászolgált az úr, felelt laconice Tarnaváry, pipája tüzét tollkése

szurkálójával felbolygatva.

– Ön e sérelemért nekem elégtétellel tartozik.

– Nem tartozom. Két izromban lefizettem érte a birságot, a mint láthatta

az úr.

– Kénytelen vagyok önt figyelmeztetni, hogy ez ügy nem tréfa! szólt

indulatos hangon Dabroni. A becsületsértést ringyrongy pénzzel kifizetni

nem lehet, azzal én meg nem elégszem.

– Hát indítson az úr pert; van biró, a ki itéletet hoz benne, az nagyon

egyszerű dolog.

Emanuel barátunk ajkpittyesztve fordult társához, elég hallhatóan súgva

neki:

– Szepeg az öreg úr.

Tarnaváry jól hallotta a szót s a vér a fejében járt már, a midőn

Dabroni kihivó tartással egész az orra elé lépett s emberevő kék-piros

orczáját odatartva szeme elé, fogcsikorgatva monda:

– Nem biróról, nem prókátorról van szó, uram, hanem kardról és

pisztolyról; önnek meg kell velem vívni!

Tarnaváry e szóra felugrott székéről.

– Héj gyilkosok! haramiák! ordítá tele torokból; bicskás zsiványok,

gyilkos bojnyikok!

Azok megrettenve mondák neki, hogy de hát ne kiabáljon olyan nagyon, az

minden bevett szokás és lovagiasság ellen van, lármát csapni, mikor az

embert párbajra hívják; nem hallgatott rájok, felkapott egy széket, a

melyen ült, a másik kezével belemarkolt Emmanuel barátunkba s azt egy

csomó üres méhkas közé úgy oda vágta, hogy majd ott veszett benne; azzal

becsapta az ajtót, neki vetette a hátát, egyre kiáltozva: «gyilkosok!

rablók! haramiák!»

A kihívó fél el volt zárva a visszavonulástól azáltal, hogy Tarnaváry úr

az ajtóba vetette magát s közelíteni hozzá semmi szin alatt sem volt

tanácsos, mert úgy leüti az embert azzal a székkel, hogy soha sem fog

többet párbajt vívni.

A lármára és gyilkos kiabálásra pedig felriadt az udvari cselédség és a

méhállványon keresztül lehete látni, mint rohan minden oldalról a méhes

felé cséplő, nyomtató, hajdú és béres, cséppel, szórólapáttal,

vendégoldalakkal…

Nem jó dolog lesz itten! gondolá magában a két fiatalabb ember s a hol

rést látott a méhes osztályai között, sebten kibujt rajta s azzal «ne

hagyd magad!» futott a kerten keresztül. A celebris párbajsegéd

siettében feldönté az utjában álló tele méhkast, az egész raj neki esett

s bár a fogdmegek markaitól megmenekült is, de e kicsiny párbajvívók,

kiknek egész point d’honeur-jöket felfordítá, úgy megszurkálták hegyes

spádéikkal, hogy mire haza ért, maga sem ismert magára, egyik arcza két

akkorára dagadván, mint a másik.

Emanuel barátunk másfelől csak félfrakk hátrahagyásával menekült egy

utána iramodott civilizálatlan szelindek fogai közől, a ki végig

hasította nanking mondhatlanját, a mint a sövényen átmászott.

Csak Dabroni maradt meg a csatatéren rendületlenül. Összefont karokkal

ott állt a méhes közepén, megvető nyugalma egy perczig sem hagyá el.

A béresek és hajdúk odaérkezének, Tarnaváry ekkor kinyitá előttök az

ajtót.

– Ahol áll a gyilkos. Az akar engem megölni! szólt odamutatva Dabronira.

Fogjátok meg, kötözzétek meg.

– Uram, szólt e szóra egészen dühbe hozva Dabroni, ez alávalóság, ez

illetlenség. – Ön lovagiatlan ember.

– Én az ország törvényeire felügyelő hivatalnok vagyok, a kinek

kötelessége önt elfogatni, mint ország s világszerte hirhedett

veszekedőt, ki a nyilván- és magánéletben keresve keresi az okot a

dulakodásra, s gyilkos módra leöldösi a legbecsületesebb embereket,

kiknek nem az volt a dolguk, hogy egész életökben a kardot tanulják

forgatni; igen jó helyre jött az úr hozzám, én majd elveszem a kedvét az

ilyen lovagias haramiáskodástól. Kisérjétek a vármegye házára. Ha nem

megy szép szerével, meg kell kötözni.

Dabroni egyszerre fenyegető állást vett s egy veszett állat hangján

ordíta:

– A ki hozzám mer nyúlni, halál fia!

– Dehogy halál fia! mondá rá egy hajdu, ki hajdan pandur volt, s azzal

rárohant Dabronira. Kapott ugyan egy olyat a fejére, hogy holmi gyönge

koponya szerteszakadt volna tőle, de már az övé megszokta, s daczára

Dabroni ütlegeinek, pofozásainak, átnyalábolta őt s lerántotta magával a

földre, ott azután a többi béresek, cselédek elnyomták, a nagy küzdésben

betörték az orrát s gonoszul megtiporva, össze-vissza kötözték egy

hosszú ruhaszárító kötéllel, hogy mozdulni nem volt képes, úgy tették

fel egy gyalogtargonczára s azon szállíták a megye házáig, átadva ott a

várnagynak.

Tarnaváry nagy lármát ütött, törvényes vizsgálatot, bűnvádi eljárást

követelt, s Kőcserepynek minden befolyását elő kelle venni a főispánnál,

hogy Dabronit kiszabadíthassa a börtönből, s a további következéseket

elsimítsa.

A derék gladiatornak azonban el kellett tisztulnia a székvárosból s

Pozsonyig meg sem állani, a hol aztán elegendő ideje maradt végig

eszmélni azon furcsa prózai expediensen, a milyennel ez az alföldi

táblabiró a párbajkihívást viszonozta. Az ilyesmi a spanyol romantika

előtt merőben ismeretlen eset.

Az előleges vitatkozó gyűlések után három hétre volt kitűzve az

országgyűlési követek megválasztásának határideje.

A viták terén tökéletes kudarczot vallott Kőcserepy pártja. Azonban még

három hetök volt e veszteséget más úton helyre hozhatni.

Az ő követjelölt társa volt Korondy, jelenleg a megye első alispánja, a

főispán kegyencze, ennélfogva nagy befolyású férfi a megyében;

valamennyi ügyvéd és ügyes-bajos fél, a kinek pere van nála, kénytelen

tőle remegni, s szükségből pártjára állani.

A tömegek előtt nekik meglehetős állásuk van, mindkettő köznemes ember,

ámbár odahaza büszkébb és hozzáférhetlenebb és követelőbb bármelyik

herczegnél; mindazáltal nekik előnyük azt mondhatni a bocskoros

választók előtt: lássátok, mi épen olyan közönséges nemes emberek

vagyunk, miként ti; veletek egy rangban állunk, jobban ismerjük hol fáj,

mije fáj a szegény nemes embernek, jobban megtudjuk védeni igazait, mint

ezek a mágnási jelöltek, Szentirmay és Kárpáthy, az egyik gróf, a másik

báró. Hogy bíznátok ezekre ügyeiteket, hogy várnátok, hogy majd mikor a

mágnási osztály el akarja nyomni az alsóbb nemességet, akkor ők

emeljenek szót érdekeitekért, hogy saját maguk ellen képviseljenek

benneteket!…

Másik előnye a Kőcserepy-pártnak az volt, hogy a Szentirmay-Kárpáthy

párt legutóbbi értekezletén szilárdul elhatározá, miszerint ügye

szentségét vesztegetésekkel nem fogja befertőztetni.

A practicusabb hazafiak ugyan ily módon lehetetlennek tarták a

győzelmet, s maga Tarnaváry, azt gyanítva, hogy a többség gazdálkodási

szempontból egyez az indítványba, felajánlá, hogy ő egymaga kész az

összes költségek viselésére, hanem azután addig könyörögtek neki, míg

megigérte, hogy nem, egy pohár bort sem fog adni senkinek.

Mennyivel jobban értették ezt a másik párton; míg ezek bölcs beszédekkel

jártak faluról falura, az emberek lelkeit hódítva, az alatt Kőcserepyék

a sokkal könnyebben hozzájárulható úton kisérték meg a tömeget: az ínyen

és a torkon keresztül, melyek, mint tudva van, sokkal értelmesebb

organumok a szívnél.

Kárpátfalván is nagy conferentia volt. Előtte való napon a tanácsos úr

három uzsorásnak eladta jövő évi gabna és gyapju-termését

kétszázhuszezer pengőért, melyért rendes idejében még egyszer annyit

kaphatott volna, s ennyi pénz levén szekrényében, könnyen beszélhetett.

Fel voltak rendelve a járások, falvak legszájasabb emberei, az

előcsahosok, kik tudnak részeg fővel részeg emberek közt beszélni, a

kolomposok, kik után a tömeg megindul, vidéki celebritások, kik bár

annyira még nem vitték, hogy a zöld asztalnál tudnának beszélni, de a

falu házánál, hordó tetején, meg lakomákon pompásan el tudják azt

ismételni, a mit másoktól hallottak.

Mindenkinek kiosztották szerepeit: ki melyik járásba megy? hol fognak

tanyázni? a falukon rendelet adatott a korcsmárosoknak, hogy ételről

italról gondoskodjanak s a míg a nemes pártfelekre szükség lesz, ingyen

legyen számukra minden, s ha tányért, poharat összetörnek jó kedvökben,

vagy valamelyiknek az érdemes atyafiak közül megtetszik a kés, villa, a

melylyel ebédelt s azt tévedésből a csizmája szárába találja eltenni, ne

üssenek érte lármát, engedjenek mindent történni; a tekintetes urak

mindent kifizetnek.

Minden egyes szavazatképes férfiunak két pengő forint igértetett

napidíjul az egész követválasztás folyamára, ingyen dinom-dánom egész

odáig, tollas bokréta a kalapja mellé s forsponton szállítás a megye

székvárosáig.

A kortes-vezéreknek nyilt budget adatott. Kiki határozza meg, mennyi

pénzre van szüksége? költse a mire jónak látja, s adjon számot tetszése

szerint; semmi áldozat nem kiméltetik.

Maguk a főfő tekintetes urak is el fogják járni sorba a falukat,

sallangos fogatú parasztszekéren, pitykés dolmányokban, pörge kalapban,

úgy, a hogy a többi nemes atyafiak járnak; ott leszálnak a tanyázó

testvérek közé, együtt isznak velök, össszecsókolóznak a részegebbekkel,

meghordoztatják magukat vállaikon s tartanak olyan beszédeket, hogy a

szegény kortes rekedtté ordítja magát az éljenzésben.

Czigányokról is gondoskodva lesz; a nemes törvényhozók nehéz jogaik

gyakorlatában meg ne unják magukat, húzzák nekik kedvencz nótáikat.

A legügyesebb népszónokok megbízattak, hogy járják el rendre azon

helységeket, a hol a Szentirmay-párt többségben van, térítsék józanabb

gondolatokra az embereket; igérjenek öt-hat pengőt egy szavazatért, mely

tőle elpártol s Kőcserepy számára eladó; terjeszszék az elégületlenséget

közöttük; mondják el nekik, hogy az illetlen: szegény emberektől oly

áldozatot kivánni, miszerint nyári munka idején saját költségükön

menjenek alkotmányos jogaikat gyakorolni, holott Kőcserepy mindenkiről

busásan gondoskodik, a mi rendén is van, mert azt kivánni falusi

embertől, hogy olyan nagy uraknak ingyen szolgáljon, csunyaság. Áztassák

el erősen Szentirmayt és Zoltánt, hogy azok mind a ketten el akarják

árulni a nemzetet; hogy azt akarják, miként a nemes ember is paraszt

legyen ezután; amazok pártvezetőit biztassák, hogy ha megtérnek, a

Kőcserepy-Korondy párt nem lesz irántok háladatlan, jövő tisztújításon

megválasztják őket szolgabiráknak, s több efféle.

Ilyen előkészületek folytak Kőcserepynél épen, midőn egy ismerős

emberünk beállít hozzá a nagy tevékenység közepett.

Ez frater Bogozy.

Nagyon alázatos képpel jött az atyafi, bátorkodik reményleni, hogy

emlékezik rá valahogy a méltóságos úr.

– Hogyne, fiatal barátom, ön Maszlaczkynál praktizált nemde?

Bátorkodik a kérdésre igent mondani; de most már nincsen nála, mert

Maszlaczky úr gonoszban töri a fejét, mintha pert akarna indítani ő

méltósága ellen. Ő ilyen embert nem kiván szolgálni; inkább a méltóságos

úrnak ajánlja fel tehetségeit.

A méltóságos úr előtt nagyon jó ajánló levél a Maszlaczky rágalmazása.

Bogozy úr majd lesz bátor igen sok anecdotát mondani róla.

Most pedig igen boldognak érezné magát, ha a méltóságos úr megtisztelné

magas bizalma egy sugarával. Az alázatosan folyamodó maga is ebből a

vármegyéből való, még pedig a híres Kokánfalvából, a honnan a legjobb

markú, legjobb torkú kortesek szoktak kikerülni. Ő már gyakorlott az

efféle eljárásokban. Sok alkalma volt rá. Országgyűléseken szerepelt,

tudja, hogy kell az emberek nyelvén beszélni; ha a méltóságos úr rá

merné bízni, valójában senki olyan hatalmasan fel nem lovalná a

kokánfalviakat, mint ő.

– Igen örülök ön szép tehetségeinek tért nyithatni, kedves barátom.

Miben sem gyönyörködöm annyira, mint midőn fiatal embereket sikerült a

józan elvek számára megnyerhetnem. Önt megbízzuk ezennel a kokánfalvi

nemesség vezényletével. Ne kiméljen ön semmi áldozatot, melyet az ügyre

nézve szükségesnek talál. Vegye magához ezt a kétezer pengőt; ne

engedje, hogy nemes barátaink szükséget szenvedjenek; ne mondja, hogy

sok lesz, önnek magának is úri módon kell előttük föllépni, hogy

respectálják. Mi az ügy érdekében semmi áldozatot sem sokallunk és ha

sikerül önnek az ottani nemességet ügyünk számára megnyerni, számolhat

ön hálánkra. Egy-két ezer pengőről biztosíthatom önt. Aztán közel van a

tisztújítás, a főispán úr hallgat szavunkra s egy aljegyzői hivatal

üres.

A megtisztelt folyamodó bátorkodik megjegyezni, hogy egy actuarius

esküdt minősége még inkább betöltené óhajtásai netovábbját. Ez még

biztosabb kilátásba helyeztetik reá nézve.

Frater Bogozy ezenfelül még teljesen equipiroztatott; kapott egy egész

új atilla-dolmányt ezüst gombokkal, nagy hatású pörge kalapot sallangos

szalaggal, melynek czafrangjait, mint mondák, maga a nagyságos asszony

hímezte A philosophnő igazi spártai részvéttel osztá meg a férfiak

küzdelmeit, egész nap harmadmagával kalapcsokrokat hímezve, a közös ügy

bajnokai számára.

A lovaggá ütött vén jurátus (bocsánat! fiatal ügyvéd) a jelenvolt

celebritások által összecsókolt arczczal s megszorongatott kézzel

távozék el Kárpátfalváról, zsebében hordván a patenst, mely számára a

felhasználandó forspontok tetszés szerinti mennyiségét elrendelé.

Ez jó fogás volt, mondák maguk közt a Kőcserepy-pártiak, a kokánfalvi

nemesség igen sokat nyom a latban, mert hirhedett veszekedők mind; azok

szoktak legtöbb széket, ajtót összetörni tisztújításon, s legtöbb

beütött fej nekik köszönheti eredetét. Eddigelé inkább látszottak

hajlani Szentirmay pártjára, mert Kiss Miska, a Kárpáthy-család régi jó

czimborája, tartotta őket pórázon, csak egy ily körmönfont ficzkó, mint

Bogozy, lehet képes őket jobb útra téríteni, a mint hogy bizonyosan

megcselekszi, az semmi kétséget sem szenved, az ember oly alázatos, oly

földig lekötelezett úri pártfogói előtt, mint a milyen megátalkodott és

impertinens kortesei élén. Arra, hogy egy ilyen kézcsókoló simplex ember

olyan előkelő nagy urakat, kik őt asztalukhoz ülteték, s kik vele kezet

szorítani leereszkedének, megtaláljon csalni, ugyan ki gondolt volna?

Hogy lehetne ezt Bogozyról feltenni? Ez minden logikai, minden

psychologiai valószinűségen kívül esik.

Nehány nappal a követválasztás határideje előtt sorba vették a

követjelöltek a falvakat, személyes megjelenésökkel megerősitendők

párthíveik bizalmát, mely alkalommal a mint Szentirmayék részéről nem

hiányzottak a válogatott dictiók, még inkább gondoskodva volt

Kőcserepyék által válogatott jó borokról s mindkettő megtette a maga

hatását.

Kokánfalván is megjelent Kőcserepy s nagy megelégedésére szolgált az

egész faluban egyetlenegy józan embert sem találhatni; mindnyájan édes

kedves testvéröknek nézték, sorba csókolták, óhajtották, hogy igyék a

borukból: veszteni való rossz volt! csakugyan nagy hatással kell lenni

ennek a Bogozynak a vad tömegekre, hogy rá vegye őket, miszerint ettől a

bortól leigyák magukat. A frater impromtu tartott is egy dictiót ott

Kőcserepy hallatára, melynek hiányzott ugyan eleje-veleje, de a sok

éljenzés és közbekiáltás miatt úgy sem lehetett kivenni, hogy vajjon a

töltött káposzta fölött tart-e apologiát, vagy az alagutakról értekezik.

Kőcserepy teljesen megnyugodva hagyá el Kokánfalvát. Bogozy valamennyi

«fűzfán fütyülő», «jégen kopogó», «kifordított subáju» s más efféle

népszerű epithetonokkal emlegetett szentekre esküvék, hogy az egész falu

a miénk! Kiss Miska mutatni sem merte magát Kokánfalván azóta, hogy ő

otthon van; azt jól is tette, mert szíjat hasítottak volna a hátából.

Eljött végre a nagy alkotmányos ünnepély napja, melyre oly szent

lelkesüléssel egyfelől, mint borfogyasztással más részről készülének

hetek óta.

Minthogy a megyeház termei nem voltak képesek befogadni a választók nagy

tömegét, künn a megyeház kővel kerített udvara rendeztetett el számukra.

Az erkély alá nagy faállvány emelteték, melyen a főispán s az ünnepély

előkelői helyet foglaljanak, tarka függönyökkel s háromszinű lobogókkal

felékesítve.

A megelőző estén már tarka látványoknak volt tanúja a székváros; minden

oldalról jöttek hosszú szekérsorral a választók tömegei; elül lóhátas

legény vitte a lobogót, melyre a választottak neve fel volt irva,

melyről a két párt feleit meg lehete ismerni, a mire egyébiránt még

erősebb különböztető jel volt az, hogy Szentirmay hívei csendesen, szép

rendben vonultak be minden utczán, pompásan öltözött mentés, délczeg

lovagoktól vezetve; a szekerek mellett kardos ifjak nyargalnak, a rendre

ügyelve s az egész menetet előre kitűzött tanyáikra vezették, míg

Kőcserepy korteseit messziről meg lehete sejteni a nagy ordításról,

melylyel közeledtek; legelső volt a czigány-banda, mely az

insurrectionális marsot húzta, utána mindenik szekéren dalolta

összevissza kiki a maga nótáját, s valahányszor egy-egy jótorkú embernek

eszébe jutott emelt itczés üveggel felállni a szekérben s elordítani

magát: «megállj!» meg kellett állítani a lovait mindenik parasztnak,

hadd mondhassa el ő kelme a mondókáját.

«A mi nagyságos és tekintetes követjelölteinket, Kőcserepy és Korondy

urakat az úr Isten éltesse!»

«Éljen!» – ezer torokból.

S ez így ment minden utczaszegleten. Este felé már oly muzsikálás és

kurjongatás vette fel a várost, mintha minden ember férjhez ment és

megházasodott volna benne. Tiz óra felé már egy kicsinyt verekedni is

kezdtek, valami tanyát el akartak a tarka tollasok foglalni az

egyszintollasoktól, szerencsére az utóbbiak vezérei közbe veték magukat

és lecsillapíták a vitát, s ilyen formán az egész éjszaka minden

nevezetesebb baleset nélkül folyt le, csupán a kortesvezetőknek kellett

résen lenni mind a két felekezetnél, hogy valamikép a farkas be ne

lopózzék juhaik közé, s rá ne beszéljen egyet és mást, hogy reggel

átálljon az ellenpárthoz.

Az volt a szerencse, hogy a kokánfalviakat nem hozták be a városba. Már

az hagyományos dolog volt, hogy őket az eldöntő nap előtti éjszakán a

városon kívül eső «Térjkineki» csárdában szokták hagyni, mert ha

éjszakára behozzák, nem marad beveretlen ablak s megveretlen ember a

városban. Nekik csak épen a mulhatatlan órában kellett a helyszinén

megjelenni.

A Szentirmay párthívei rendszeres tömegekben levén felosztva, miket

értelmes és nagyhatású férfiak vezettek, sokkal könnyebb volt őket

rendben tartani, kormányozni, mint Kőcserepy rakonczátlan hadát, melynek

nagy részét a túlságos bővölködés úgy eláztatta, hogy semmi szót be nem

vett.

Ennek köszönhető, hogy mindjárt a legelső tacticai előnyt az elsőbbeknek

sikerült megnyerni.

A nap kimenetele nagyrészben az előnyös álláspont választhatásától függ,

ezt tudja minden hadvezér, a ki valaha csatatéren volt; vagy ha nem

tudta, a legelső alkalommal bizonyosan megtanították rá. A választási

harczmezőn kétségtelenül kedvezőbb helyzete volt annak a seregnek, mely

a főispán s egyéb fő-főurak állványához közelebb férkőzhetett; mert

először is az ő kiabálását jobban lehetett hallani, mint ellenfeleiét,

kik a tulsó oldalra szorultak, másodszor sokkal könnyebb volt onnan

fenyegetőzni, hogy ha a főispán kiáltásaikat nem akarja meghallani, az

egész faalkotványt szétszedik alóla.

Az volt tehát a legelső feladat, hogy korán reggel négy órakor, midőn a

megyeház kapui megnyittatnak, melyik párt foglalja el hamarább a

megyeház udvarát?

Szentirmay választói pontban három órakor hajnalban már mind talpon

voltak, s végezve a rövid, de szükséges szíverősítő reggelizést, szép

rendben, egymás sorjában megindulának tanyáikról a megyeház felé, s

midőn annak kapui megnyittattak, helyzetükhöz illő méltósággal vonultak

be a tágas udvarra s körülfogák a főispáni tribunet, a nélkül, hogy

ebben valaki által akadályozva lennének.

Kőcserepy embereibe pedig még hat órakor sem lehetett lelket verni.

Hasztalan volt biztatás, kiabálás, a mulató tömeggel nem birt senki, a

vezetők rekedté ordították magukat a nagy buzgóságban s még utóljára

csak azzal birták őket kimozdítani tanyáikról, hogy az ivó-edényeket

mind összetörték, a mikor azután néhány fanaticus bacchanson kívül, a ki

kalapkarimából is megissza a bort, a többi ráadta a fejét, hogy

meginduljon a vármegyeház felé.

De ez is oly zavarral ment véghez, minden lépten-nyomon megállottak az

utczán, felemeltek valakit a vállukra maguk közül s annak beszédet

kellett tartani, a mi némelynek nehezére is esett; egy helyen eszökbe

jutott, hogy a követjelölt uraknak fáklyás-zenét kellene adni s nagy

erőfeszítéssel sikerült a vezéreknek elhitetni velök, hogy korán reggel

nem dívik a fáklyás-zene. Még felgyujtanák a várost.

Ilyenformán túl volt hat órán az idő, midőn a legelső csapat Kőcserepy

választói közül a megyeház udvarára nagy énekszóval bevonult s elbámulva

tapasztalá, hogy már akkor az udvar jobbik felét egész tömött rendben

elfoglalva tartá az ellenpárt.

Kőcserepynél korán reggel volt még nyolcz órakor, midőn a kortesvezérek

megjelentek nála. A nagyságos úr diadala előérzetében kissé sokáig

talált aludni. A derék pártkolomposok boldogoknak érezték magukat, ha

egy dolmányt vagy egy mentét fölsegíthettek az öltözködő főúrra.

Esküdtségek és szolgabiróságok néznek ki azon mente és dolmány ujjaiból.

Minden jól megy, legkisebb aggodalomra sem lehet ok, a positiók

megvíhatatlanok, a hadsereg a legjobb borszesztől van lelkesülve, az

ellenség száma kevés. Ki merne valaha egy hadvezérnek ellenkezőt

mondani? Ki merné őt arra figyelmeztetni, hogy hátha megveretik?

A szolgálatkész kolomposok egészen bizonyossá tevék a tanácsos urat,

hogy diadala minden kétségen kívül van, s ő előre biztosítá őket hálás

lekötelezettségéről.

A tanácsos úr számára a főispán a megyeházban rendeltetett szállást s

annak hátulsó szobáin keresztül jól lehete már hallani a légbolygató

«éljent», mely Kőcserepy és Korondy nevei után riadozott. Szentirmay

emberei nem kiabáltak; a hivatalos állványon még akkor senki sem volt

jelen, néhány kiváncsi patvaristánál egyéb, a ki keresztül ment rajta s

annak a kedveért biz ők nem igen erőltették hangműszereiket, hanem

engedték az ellenpártnak ezt a mulatságot, kiknél kész volt az éljenzés,

mihelyt valaki egy ablakon kidugta a fejét.

Kőcserepy tehát egész gyönyörrel hallhatá szobáiba saját nevének

kizárólagos hangzását s ragyogó orczával kérdezé nejétől, kihez órákkal

diszített harczias köntösében belépett: «hallja-e ezt az égzengést

odakünn?»

A tanácsosné kezét nyujtva harczba induló bajnokának, igazi philosophi

felfogással mondá:

– A népszerűség soha sem szerencse, az az érdemek méltó jutalma.

Eveline őszinte bámulója volt férje érdemeinek s magában tökéletesen meg

volt a felől győződve, hogy a haza és az emberiség eléggé soha le nem

róható hálával tartozik Kőcserepy úrnak.

A tanácsos megcsókolá Eveline homlokát, megölelte leányát s elvárta mind

a kettőtől, hogy őt nézni fogják ablakaikból.

Vilma arcza olyan hideg volt, mint a hó, a diadalmas csók alatt, az ő

szivét nem hatotta meg semmi gondolatja a családi örömnek; titkon

szívében, midőn atyjára s anyjára nézett, s látta őket büszke, elbízott

reménynyel egymást biztatni, az a keserű gondolat támadt: «hátha

megszégyenülnének?»

A tanácsosné figyelemmel vizsgálta gyermeke halavány arczát, mely e

diadalban sem birt kipirulni s magában ezt következteté: «ez a gyermek

valakit szeret». Nagy gyanúja volt, hogy ez a valaki Emánuel barátunk

lesz.

Ez éppen illenék hozzá. Emánuel a legszeretetreméltóbb fiatal ember

minden ismerősök között, tanulmányait fényesen végezte, családja gazdag

és nagy befolyásu, Vilma örömest látja őt, örömest hallgatja, mint

beszél előtte apró rágalmakat a család gyűlöltje, Kárpáthy Zoltán felől

s ha kifogyott belőlök, még ő biztatja rá: «nem tud több rosszat

felőle?»

Azt a philosophnő nem is gyanítja, hogy Emánuel barátunkat kora

kicsapongásai azzá tevék, a mit a biblia «festett koporsónak» nevez s

hogy Vilma senkit a világon úgy nem gyűlöl, úgy nem utál, mint őt, s a

midőn biztatja, hogy rágalmazza előtte Zoltánt, ugyanakkor gyönyörrel

gondol a rágalmazottra s édes eszmének találja őt szerető szívébe

eltakarhatni. Mentül jobban szidják, mentül jobban üldözik, annál

erősebben öleli ő magához annak eszményképét, mintha azt hinné, hogy az

ő édes hivatása elleneitől megvédni őt.

A tanácsos úr magával voná hízelgő kiséretét. Ő maga is kiváncsi volt a

harczmezőt, seregeik fölállítását megtekinteni, e végett egy hátulsó

terem ablakán kegyeskedett kitekinteni.

Ez a pillantás nagyon elrontotta belső jó kedvét.

Egyetlen tekintettel keresztül láthatá, hogy kolomposai vagy magukat,

vagy őt csalták meg, a midőn a a diadalt minden kétségen kívülinek

állíták. Sőt inkább nagyon is világosan látható, hogy az ő párthíveinek

tömege kevesebb, mint Szentirmayé; más szemei ugyan csalódhatnak, a

tarka-tollasok tömegei a tágas udvar minden terén szétoszolva, százakra

menő lobogóikkal két annyit látszanak mutatni, mint Szentirmay tömött

rendben álló phalanxa; de Kőcserepy egy tekintetre meg birja becsülni a

két sereg számértékét, néhány százzal aligha többen nincsenek

ellenfelei. És azonfelül a legkedvezőbb állást ők foglalták el. Itt csak

észszel lehet segíteni.

A kolomposok észrevették a nagyságos úr örök mosolyán keresztül a

kellemetlen benyomást, s igyekeztek elsimítani azon új reményt adó

biztatással, hogy a kokánfalvi nemesség még nem érkezett meg, miután az

a városon kívül tanyázott, s ha az berukkol, bőségesen túlnyomja az

ellenfél létszámát.

Kőcserepy mindamellett úgy kezdé érezni, mintha sokkal sebesebben

vernének azok az órák ott a keblén, vagy talán a szíve volt az? midőn

kolomposait visszabocsátá híveihez s maga a főispán látogatására ment.

Valami futó gondolat háborította meg lelkét, hogy ezek az emberek puszta

szóval több eredményt birtak kivívni, mint ő pazarlással! hogy többet

érnek azok puszta kézzel, mint ő minden kincseivel együtt. Oh mennyivel

jobban gyűlölné őket, ha az a gondolat megérnék szívében, miszerint azok

magasan, – magasan állanak ő fölötte.

A megye előkelő rendei már ott voltak a főispán udvarlásán, mind a két

párt fő-fő vezetői, kik kölcsönösen iparkodtak egymásnak alkalmatlanok

lenni s mind a ketten a főispánnak.

A mint Kőcserepy úr sorba mosolygá ismerőit, Korondy fülébe súgta

halkan:

– A kokánfalvi nemességért jó volna előre küldeni, mert az ellenpárt

rögtön szavazatot fog követelni.

Kőcserepyt ez a tudósítás nagyon megrettenté. Szavazás alkalmával a

kapuk bezáratnak, s minden szavazó egyenkint bocsáttatik ki a

megyeudvarról az őrálló huszárok kis ajtaján keresztül. Ennélfogva

természetesen, a ki már a szavazás kezdetekor a zárt kapukon kívül

rekedt, az többé nem jöhet be.

Rögtön felszólítá a tanácsos Emanuelt, hogy üljön lóra s nyargaljon

lóhalálban a «Térjkineki» csárdához, beszéljen Bogozyval, hogy rakja

szekerekre embereit, úgy a hogy vannak és siessenek megjelenni a

színhelyen, különben az igért diurnumot vesztik.

Emanuel sietve fogadott szót s veszedelmes buzgalommal vágtatott végig a

városon, nem különben, mint a ki egy ostromlott vár sorsát viszi

magával, a felmentő seregért iramodván.

Azalatt a főispán és alispán és a tanácsos összesúgtak; a

legjavasolhatóbb terv az volt, hogy a választás megnyitását mindenféle

ürügy alatt el kell diplomatizálni addig, míg a várt segédsereg

megérkezik.

E végett a főispánnak hirtelen fontos levelet kellett kapnia valahonnan,

azt hirtelen keresztülolvasnia, bocsánatot kérni, hogy kénytelen egy

pillanatra elhagyni a rendeket és szobáiba vonulni. Az alatt a

jegyzőknek nagy sietséggel kelle futkosniok a termeken keresztül, mintha

rettenetes, elmulhatatlan dolgokkal bizattak volna meg a főispán úr

által, ki koronkint megjelenik ajtajában s bocsánatot kér a zúgó

rendektől, hogy csak még egy pillanatig kénytelen távolmaradni.

E diplomaticus jegyzék-váltások ideje alatt a künn levő választó

közönség türelmetlen kezdett lenni; már tíz óra is elmúlt, a mi falusi

emberek előtt csak két óra járásnyira van az ebéd idejétől, a miből

hihetőleg vacsora lesz, ha a méltóságos urak még sokáig késnek. A

nemesség eleinte csak zúgni, később hangosan kiabálni kezdett, mind a

két párt elkezdte jelölteit éltetni, a miből oly gonosz lárma támadt,

hogy a gyűlésterem ablakai remegtek bele.

Végre Tarnaváry, ki mindenütt tüskében látszott ülni, felugrott,

nekigyürkőzött s jobbra-balra taszigálva a főispán ajtajában álló

hajdúkat, beront hozzá erőszakosan.

Kőcserepy és Korondy ott álltak az ablakban, türelmetlen várakozással,

egy csomó fiatal ember ott ácsorgott a főispán körül, iszonyú

dologtalanság kifejezésével arczaikon; maga a főispán pedig pamlagán ült

s valami hosszukásan összehajtott papirosból látszott olvasni nagy

figyelmesen. Akkor kapta fel azt, midőn Tarnaváry belépett a szobába.

– Méltóságos uram, szólt egyet csavarintva izzadt üstökén Tarnaváry,

megbocsásson, hogy így berontok, de kénytelen vagyok méltóságodat

figyelmeztetni, hogy az idő telik, s az egybegyűlt nemesség odakinn

türelmetlen kezd lenni.

A főispán vállat vont, s tovább is figyelmesen nézett abba az

összehajtott papirosba.

Tarnaváry föltette magában, hogy most igen higgadt kedélylyel fog

szólani.

– Kérem méltóságodat, vegye tekintetbe, minő rossz származhatik abból,

ha méltóságod még sokáig késlekedik. Az egybegyűlt nemesség odakünn

hajnal óta készen várakozik, egy része ugyan jól felpálinkázva, de a

nagyobb rész étlen-szomjan. Az emberek zúgnak zajongnak, máris kezdenek

egymással feleselni, ha méltóságod meg nem jelenik előttük, én nem

tudom, mi fog történni? a leggyalázatosabb verekedés üt ki közöttük,

mely szégyent hoz mindnyájunkra.

A főispán úr erre sem felelt semmit, szép nyugodtan olvasván abból a

fontos okiratból, melyet kezében tartott; hanem helyette nagyságos

Kőcserepy úr mutatta némajátékkal, hogy ő méltósága nagyon el van

foglalva most.

– Dolga van ő méltóságának? kérdé Tarnaváry.

– Fontos, sürgetős, mulaszthatlan! súgá Kőcserepy lassan, nehogy

megzavarja őt fontos elmélkedéseiben.

De annál hangosabban beszélt Tarnaváry.

– Semmi sem fontosabb a jelen ügynél! Semmi sem elébb való kötelesség

ennél és én komolyan figyelmeztetem méltóságodat szent kötelességére.

Valami szerencsétlen titkárja a főispánnak arra a gondolatra talált

jönni, hogy valahonnan a kuczkóból előszólaljon:

– Bátorkodom emlékeztetni uraságodat, hogy itt a főispán úr szobáiban

vagyunk.

Tarnaváry felöklelte a megszólamlottat tekintetével.

– Tessék visszaülni az úrnak oda, a honnan felkelt! Ez nem a főispán

háza, ez a megye háza! s a főispán csak olyan szolgája az országnak,

mint az úr a főispánnak.

A főispán megint csak olvasott s a vállát vonogatta.

Tarnaváry föltette magában, hogy olyan szelid lesz, mint a bárány.

– Méltóságos uram. Én elismerem méltóságod hazafiui érdemeit…

A főispán egy új lapot fordított olvasmányában s oda sem hallgatott.

E megvető közönyösség oly dühbe hozta egyszerre a bárány Tarnaváryt,

hogy sem látott, sem hallott többé; az erőszakosan elnyomott vér mind a

fejének rohant; egy percz alatt, mielőtt valaki csak sejthette volna,

kikapta a főispán kezéből azt az irást s úgy vágta a földhöz, hogy

minden levele szétrepült.

– Ah ez erőszak! Violentia! crimen læsæ! actus majoris potentiæ!

kiáltának a szobában levők s ugrottak a földhöz csapott iratokat

felkapkodni.

Késő volt már: Tarnaváry megleste, hogy mik voltak azok? A fontos,

sürgetős okirat nem volt egyéb egy csomó képes Charivárinál, mely épen

akkor érkezett a postán, s melyben nagy gyönyörűségét szokta találni a

főispán úr üres óráiban.

Tarnavárynak sikerült egy számot megragadhatni belőle.

– Ah! Tehát ezek azon sürgetős dépêchek! ez azon fontos ügy! ez azon

elhalaszthatlan olvasmány, mely miatt az összes nemességnek várakozni

kell, mely a közügyeket háttérbe szorítja. Jó napot, uraim. Jó napot! Ez

ugyan derék dolog.

Utolsó szavait már a gyűlésteremben mondá el Tarnaváry, mint valami

elfoglalt zászlót rázva kezében az elrabolt Charivarit.

– Ime, tekintetes karok és rendek, itt van a mindennél fontosabb

diplomatiai jegyzék, a mitől országok sorsa függ, a miért úgy kellett

szaladni a megye jegyzőinek, majd nyakukat törték. Ez ám ama sürgetős

staféta, a mit lóhalálában hoztak a főispán úrnak. Tessék! olvassák önök

is, hogy szólhassanak hozzá. Tessék uraim, a fontos dépêchek.

Míg a gyűlésteremben levő előkelők egy része szörnyűködött, más

kaczagott a bárány Tarnaváry dühös ragadományán, az alatt odakünn a

köznemesség békétlenkedése a végső fokát érte el. A tarka-tollasok

belefáradtak már a kiabálásba, a vezetők a csillapításba, s a

Szentirmay-párt emberei egyhangulag kezdék sürgetni a szavazatot.

Bizonyosnak lehete tartani, hogy szavazat útján ők fognak győzni. Az

egyszerű felkiáltássali választás ezuttal a Kőcserepy-pártnak szintén

nem használt, mert ellenfeleik álltak az erkélyhez közelebb.

E rossz helyzet régóta bosszantá az érdemes atyafiakat s több izben

megkisérlék már egyes csapatokkal amazok közé nyomulhatni, de itt oly

szigorú rend uralkodott, hogy a zárt tömegen sehol sem lehetett

keresztül hatolniok s mindannyiszor kényszerítve voltak visszahuzódni a

tulsó oldalra.

Az alkalom végre a leggonoszabb tanácsadó; a megyeház udvarának egyik

szögletében nagy rakás tégla volt felhalmozva, jövendőbeli építkezés

végett; egy ideig csak arra használták e téglahalmazokat a tisztelt

választók, hogy felálltak azokra s onnan lármáztak, később azonban,

midőn az ellenpárt a szavazást kezdé sürgetni, mulatságosnak találták

amazokat olyanformán birni más gondolatokra, hogy egynéhányat azon

téglák közül az előttük állókra hajigáltak.

Ez igen jó gondolat volt. Amazok oly sűrű tömegbe vették magukat, hogy

minden elhajított kőnek emberére kellett találni közöttük.

A rossz példánál semmi sem gyümölcsözőbb; az ingerelt, mámoros sereg

egyszerre rohant az alkalomnak s mintha ez így volna legjobban, elkezdé

ostromolni téglabombáival az ellenfél választóit. Ebből pokolbeli lárma

támadt; a Szentirmay-párt emberei nem akarták magukat engedni, s ki

botot, ki csákányt ragadva, elkezdék visszaverni támadóikat, egy pár

zászlót már el is vettek tőlök, s azoknak a nyeleit odaverék a

zászlótartók hátaihoz, a miből ott a szűk, megszorult helyen a

leggonoszabb öldöklés támadt volna, ha hirtelen maga Szentirmay és

Kárpáthy meg nem jelennek párthiveik között, a midőn Zoltán a választók

vállaira emelkedve, a mérges zsivajon keresztülható szózattal hivá fel

választóit, hogy rögtön hagyják el a megyeház udvarát és protestáljanak

ez alkotmánytörő erőszak ellen.

Józan választói igen helyesnek találták e felszólítást, s azonnal

kezdtek a főkapun keresztül kifelé nyomulni.

Az ellenfél az által még vérszemet kapott s a távozóknak rohant egész

dühvel, vége volt a rend, a fegyelem utolsó szinének is; «üsd, vágd!»

hangzott minden oldalról, a bőszült ittas sereg űzte az előle

menekvőket, kiknek hátul maradozói csak úgy birtak a világos

agyonveréstől megszabadulni, hogy elhajigálták megismertető tollaikat s

üldözőik közé vegyülve, ők is kiáltozák: «üsd, vágd!» míg amazok mind ki

voltak az utczára terelve. – Ekkor valaki elkiáltja magát:

«Ki kell őket verni a városból.»

A merész gondolat rögtön pártolásra talál.

– Ki velök a városból! hazáig kell őket verni!

Amazok sem veszik tréfára a dolgot, hanem látva, hogy ez már csakugyan

nem mulatság, futnak, ki merre lát; ellenfeleik mindenütt nyomukban,

egész a város végeig, s hogy a szavuknak álljanak, még az országútra is

ki! Ők haza kergetik ellenfeleiket.

Egy csapat a legittasabb vérengzők közül ez alatt felrohant a lépcsőkön

furkós botokkal, s az ajtóban álló hajdukat földreverve, elfoglalá az

előtermet, felugrált a székekre, asztalokra s onnan ordítá

torkaszakadtából: «le a mágnásokkal!»

Néhányan a gyűlésterem ajtajának estek s azt zárva találván, nekiveték

vállaikat, hogy befeszítsék.

Az ajtó egyszerre felnyilt s a dühödt vakmerők előtt állt Tarnaváry.

– Megálljatok! ordíta rájok mennydörgő szóval, hogy azok ijedten

hallgattak el egyszerre.

– Nem tudjátok-e, hogy ez a hely szent? ez a hely az ország terme! Ki

innen, istentelenek! Takarodjatok ki rögtön, vagy a ki e küszöbre

merészeli tenni lábát, azt én ezennel a kardommal hasítom ketté!

Az ugyan problematikus dolog volt, ha vajjon az a kard kihúzható

állapotban van-e? De a fenyegetés oly határozott modorban volt téve,

hogy a kortes urak jónak látták azt komolynak venni s szépen leszálltak

a zöld asztalról, s a nélkül, hogy újabb ostromot kísérlenének meg a

gyűlésterem ellen, szép csendesen kimentek az előteremből, csak az

ajtóban állt még meg valami coryphæus, s rekedt hangon onnan kezdett el

dictiózni holmit; de azt is úgy túlkiabálta Tarnaváry, hogy maga sem

hallotta, mit beszél. Csak elment azután ő is, a merre a többi.

Tarnaváry dühtől reszketve fordult vissza a gyűlésterembe.

Épen akkor lépett ki a főispán a szobájából a nála volt urakkal, kik az

egész botrány-jelenet alatt nem is mutatták magukat. Most jött elő s a

főispán oly diplomatice mosolygott, mintha nem történt volna semmi.

– Méltóságos uram! ordított rá Tarnaváry, én protestálok ez

alkotmányszegés ellen, s óvást teszek minden lehető eredmény ellen,

melyet nyers erőszak szült.

– Protestálunk! kiálták minden oldalról Szentirmay pártfelei, a mit a

méltóságos elnök úr épen annyiba vett, mintha Bécsben az olasz operában

hallaná, mint kiáltanak bravot a jól kivitt ensemblenak. Szép csendesen

kilépett az erkélyre s ott a számára rendelt helyet elfoglalá. – Az

egész udvaron alig volt egyéb ember, mint néhány marodeur Kőcserepy

táborából, holmi vén fogatlan kortesek, a kik féltették irháikat, s

néhány okosabb honoratior, a ki nem tartotta rangjához illőnek az

utczákon végig verekedni.

– Méltóságos uram, szólt Szentirmay a legcsendesebb vérrel a főispánhoz,

hiszi-e méltóságod, hogy mai napon végre lehet hajtani ez alkotmányos

lépést?

Az elnök Szentirmay irányában legalább volt annyi tekintettel, hogy

kérdését feleletre méltatá.

– Præsentes concludunt. (A jelenlévők határoznak.)

Rudolf egy sarcasticus tekintetet vetett az udvaron lézengő néhány

választóra s visszahuzta magát. A veletartók mindnyájan elhatározák,

hogy együtt el fogják hagyni a megyeházat.

E pillanatban jött Bogozy a maga kokánfalvi híveivel. Mintegy

háromszázan lehettek mindössze; a hátulsó kapun vonultak be az udvarra s

mind az, a mi az első kapun túl történt, tudomásukon kívül esett.

Szép rendben történt bejövetelök; elül lóháton Emanuel barátunk, ki e

pillanatban a legfontosabb embernek képzelhette magát s büszkén

köszöngetett fel kardjával az ablakokból alátekintgető hölgyekre,

különösen a szép Vilmára: milyen diadalt hozott ő most magával.

Utána Bogozy jön, hosszú tenyérnyi szalagja hátig lobog kalapjáról,

kezében rézbuzogányos botot visel, a sallangos dohányzacskó szíja mellé

dugva.

A többi atyafiak is mind sallangos, kaczkiás vitézek, egyik kézben a

rézcsákány, másikban a kotyogós kulacs; gyönyörűség rájok nézni!

Üdvözlik is őket mindenünnen, erkélyekből, ablakokból, a hölgyek

kendőiket lobogtatják feléjök. Kőcserepy kalpagjával köszönt rájok.

Milyen pompás derék fiuk! A főispán rögtön kiiratja nagy betűkkel a

fekete táblára e végzetteljes szót «vox».

A menet szép toborzó lépésben járul a főispáni erkély elé, ott Bogozy

felállítja őket katonás rendbe, s mikor sorban állnak, egyet int nagy

ménkü botjával s megriad egyszerre háromszáz torokból:

«Éljen Szentirmay és Kárpáthy!»

Mi volt ez? hogyan volt ez? álom-e ez? A nyelvek beszélnek-e rosszul?

vagy a fülek nem hallanak jól? Az erkélyen állók elsáppadnak,

elszörnyednek, a főispán felugrik helyéről, mintha alatta sütötték volna

el a bombát s két kezével int, hogy hallgassanak el, a mi által még

rettenetesebbé teszi a veszedelmes éljenordítást.

Bogozy felemeli buzogányos botját és egyszerre elhallgat az egész tömeg,

egy intésére.

Oda mutat botja bunkójával a fekete táblára: «vox!» s azzal egyet int a

kapuk felé:

– Be kell zárni a kapukat.

– Nem szabad! nem szabad! nem kell megengedni! kiáltoznak alá az

erkélyről, mire Bogozy stentor hangon felordít:

– Præsentes determinant! (a jelenlevők határoznak!)

E szóra lehetetlen Tarnavárynak megállani, hogy hangosan fel ne

kaczagjon a teremben.

– Méltóztatott kimondani! szól, odalépve az elnök széke mellé, s egyik

kezével annak támláját ragadva meg, másikkal az előtte álló papirra

mutat, hova az alispán untával tollpróbaképen tizszer, tizenkétszer

leirta ezt a mondást: præsentes concludunt.

– Ne engedjétek a kapukat bezárni! kiálta az őrt álló megyehajduknak

Korondy, az alispán.

Egy pár sujtásos vitéz szót akart fogadni, a mivel azt nyerte, hogy

kilökték a kapun s azután bezárták annak mindkét szárnyát, elébb

megkérdezve, hogy akar-e még valaki kimenni? A felszólításnak rögtön

engedett is néhány jámborabb fél, a ki félt ott maradni a küzdtéren.

Csak Emanuel ficzánkolt még ott egy magában. Bízott nagyon bársony

dolmányában, prémes mentéjében, azt hitte, ahhoz nem mernek nyulni, s

lovát hánykódtatva, váltig iparkodott beszédet tartani az áruló

tömeghez, de soha sem vitte tovább a megszólításnál: «Barátim, kedves

barátim!» Senki sem hallgatott rá. Olyan szép tarka szalag volt

kalpagjára tűzve, maga a tanácsosné kötötte azt csokorba s azt mondá

neki, midőn mentésen, kardosan meglátta: az «én hősöm!» Ezt a hős nevet

meg kell érdemelni! A szép hölgyek mind ő reá néznek. Egyedül ő mentheti

még meg a Kőcserepy-ügyet. Kirántá kardját s a kapuhoz nyargalva,

elkezdé kiáltozni:

– Nyissátok ki a kaput; a ki hozzám mer nyulni, halál fia!

Eleinte nem hallgattak reá, később azután könyörült rajta Bogozy.

– Adjátok ki az urfit a kapun, ha úgy kéredzkedik!

Egy pillanat alatt lekapták lováról az én hősömet, elvették a kardját,

hattyuprémes mentéjét letépték nyakából s kivetették a kapu tetején át,

mint egy macskát. Senki sem kérdezősködött utána többet.

Ez alatt, hogy a szertartás megkezdéseig ne teljék hiába az idő, az

érdemes választók seregéből koronkint előállt egy-egy hangosabb hazafi s

fokos-kiséret mellett épületes verseket mondott a gyülekezet

felvidítására.

Legelébb egy görbedt nyakú, őszbajuszú kortes emelte fel szavát, minden

sor után diadalmasan tekintve végig minden jelenlevő emberen.

Kőcserepy gavallér. Van zsebében sok tallér,

Nem kell nekünk inggallér. Lehet Pesten ácspallér!

Az öreg megtörülte utána a száját s a tömeg iszonyatos éljent kiáltott

az ostoba versre.

Hetyke korteslegény ugrott ki utána, s daczosan csóválgatta nyakát, míg

a verset mondta.

Kőcserepy és Korondy! Minket tovább ne bolondíj;

Ha megittuk a borodat, mégis megüljük torodat.

A kokánfalviak hires költők ebben a genre-ban.

Jött utána a harmadik; ez már valami notáriusféle ember volt:

Szentirmay, Kárpáthy hazánk igaz baráti.

Korondy, Kőcserepy Honunkat nem szereti.

Valaki oda hátul mindjárt rögtönzött reá:

Kőcserepy uram csak olyan tanácsos,

A kitől még soha sem kértek tanácsot!

Képzelhetni, hogy ezt a felvonást már nem nézték az ablakokból, a

tanácsosné elájult, a főispánné rosszul lett; milyen szégyen, milyen

bosszúság!

– Ily részeg, ittas csapattal alkotmányos ügyeket kezelni nem lehet,

monda Kőcserepy odafenn elhalaványult ajakkal.

Oh a kedves, délczeg, szeretetre méltó fiuk! Az elébb pompás derék fiuk,

most már részeg ittas, csapat. Pedig bizonyára azóta egy csepp bort sem

ittak. Azelőtt sem itták Szentirmay borát, ha részegek, nem ő itatta le.

Az irigység sem mondhatja, hogy Szentirmay vesztegette meg őket,

Kőcserepy borát itták. Háládatlan hitszegők! Ez a név illik rájok

legjobban. Öt forintot kaptak fejenkint s még sem adták el lelkeiket.

Az urak odafenn végtelen zavarban voltak. A tarkatollas tábor mind künn

szaladgált az utczán, Szentirmay vert táborát kergetve ki a városból, s

mire hírt vettek a veszedelemről, a kapuk be voltak zárva; a fekete

táblán kiirva a szavazat visszavonhatlanul. Mit lehet itt még tenni?

– A kokánfalviak érdemes vezére jőjjön fel egy szóra a terembe! hangzott

alá az erkélyről.

A nemes urak, gonoszat sejtve, nem akarták engedni, hogy Bogozy

felmenjen.

– Hátha tüzes sárkánynyal volna tele mind az egész ház, vajh nem

mennék-e fel? monda büszke önbizalommal a szittya vezér, s távolléte

alatt alhadnagyaira bízva a fővezérséget, megindult ad audiendum verbum,

maga előtt bocsátva hosszú bunkós botját.

Kőcserepy eléje futott, még az ajtóban elfogta.

– Mit cselekedett ön, szerencsétlen ember! támadt rá fogcsikorgatva.

– Ha tudni kivánja nagyságod, megmondom, hogy mit cselekedtem: nagyságod

és czinkostársa, Maszlaczky, az én tiz körmömet használták fel Kárpáthy

Zoltán megrontására, mert ha én le nem irom neki azt az átkozott pert,

nagyságod most nem ül Kárpátfalván; azért én most helyrehozom, a mit

vétettem azon derék hazafi ellen, a kit az úr Isten éltessen sokáig. Ezt

cselekedtem, nagyságos uram.

– Ön gyalázatosan, undokul megcsalt engem; ön egy, egy…

– Mérsékelje magát, méltóságos uram! Tessék meggondolni, hogy én

Kokánfalváról jövök, s kokánfalvi nemes embert még a pap se leczkézzen

meg a templomon kívül.

Azzal rá sem nézett többet, hanem ment egyenesen a főispánhoz. Illendően

meghajtotta magát előtte, a hogy tudta s szépen megállt ott, két keze a

botja végén. A Kőcserepy-párt emberei úgy körülállták, hogy Tarnaváry

minden törekvése mellett sem férhetett hozzá.

Az elnök sokat beszélt az előtte álló vadszittyához, de részint oly

halkan beszélt, részint oly rossz accentussal, kissé hebegve is, hogy a

ki nem volt szokva hozzá, ki nem találhatta, melyik idiomáját gyakorolja

az indogerman szólásnak?

Bogozy csak hallgatta türelemmel; végtül végig várta az egész beszédet,

helylyel-közzel igen megelégedve látszott vele lenni, általában

legkevesebb kételkedést, ellenvetést, avagy tiszteletlen felindulást sem

engedett arczkifejezései közé vegyülni az egész beszéd alatt, mely

kedvéért tartatott, hanem áhitattal állt ott az utolsó szóig, midőn az

elnök úr ő méltósága ismét mentéjébe takargatta magát, azon hittel, hogy

ezt az embert most az igaz útra térítette.

Bogozy ekkor a legnagyobb kegyelettel és deferentiával tevé töredelmes

hangon ezt a végre tartogatott alázatos vallomást:

– Méltóságos uram, egy szót sem értettem ezen gyönyörű beszédből, mivel

nagyot hallok.

Nem ismerem azt a geniust, a ki ebben a pillanatban megőrizte Bogozyt

attól, hogy Kőcserepyék rögtön nyakon nem ragadták és le nem vetették az

erkélyről nyakra-főre. Annyi bizonyos, hogy egyszerre öten-hatan kezdtek

el hozzá beszélni, s ez a beszéd aligha volt valami magyarázat. Bogozy

úgy tett, mintha semmit sem értene, pedig olyan közel jártak az orrához

ököllel, mint egy paraszthajszál.

Túldörgé valamennyi beszédét Tarnaváry harsány szava.

– Ne hallgasson senkire Bogozy! ezek az urak csak időt akarnak nyerni.

Az ő embereik megtámadták a mieinket s gyilkos verekedéssel kiűzték őket

az utczára, a nagyságos urak engedték megtörténni a verekedést s most

megakarják azt újítani; ki akarják nyittatni a kapukat, hogy bőszült

hadaikat önökre bocsássák.

Bogozy e szóra felcsatolta egygyel magasabbra rezes fringiáját s mutatá

tenyérrel, hogy már most ő is beszélni akar.

– Megértém a szép szót, méltóságos uram. Tehát az a szándék, hogy

kinyitván a kapukat, birokra ereszszenek bennünket a künn dörömböző

ellencsapatokkal. Már hiszen ismerik méltóságos és tekintetes uraim a

kokánfalvi nemesség hires krónikáját, a ki nem ismeri, annak im

elmondom. A mióta Árpád e helyen megszállott, Kokánfalva nemes legényei

mindig híres-neves verekedők voltak. Ők pogány vallásuk gyakorlása miatt

még második András király alatt is beverték egynémely úr fejét, s ők

maguk hadat izentek egész Biharvármegyének, mely határaik fölött

igazságtalanul itélt. Negyedik Béla király alatt csak Kokánfalva

mocsárai közé nem jött be a tatár, s ha bement, ott maradt. Dózsa

paraszthadát ezernyi ezerrel verte meg Dobzse László alatt egymaga e

helység, s mióta Mohács alatt siralmasan elesett nemzetünk, hány

különböző úr foglalta el már ezt a vidéket, de nem fizetett Kokánfalva

egynek is harácsot soha, egy harapás kenyeret sem, sem pedig uraskodni

oda még be nem jött senki apja fia, a kit ki nem vertek; még csak

szolgabiró sem járt a tájékon, mióta ember él. Az utolsó győri

insurrectiónál hátát vetette a többi nemesség a franczia seregnek, a

kokánfalviak ott is szembe álltak s megfokosozták a nehéz vasasokat, úgy

mentek azok panaszra Napoleon császárjokhoz, mondván: «nem tudjuk, mi az

a görbe, de nagyon rossz.» Azok a görbék most is kézben vannak, azok a

kezek most is oly izmosak, mint ősapáinké és semmivel sem kisebb bennünk

a tudomány fejek beverésére, mint volt nyolczszáz esztendő leforgása

alatt. Azért, ha azt kivánják a méltóságos urak, hogy most szavazatot

adjunk rendes úton-módon, mi megteszszük azt is rendben becsülettel; de

ha jobban tetszik ökölre bocsátani a határozatot, mi annak is állunk,

kinyitjuk a kaput, s fogadom a Jeremiás keserüségeire, hogy úgy

elkergetjük innen a tarka-tollasokat, mintha soha itt sem lettek volna.

Ez a szép szónoklat mind lehallatszott az udvarra; a kokánfalviak ősi

dicsőségük emlegetésére irtóztató ordításhoz kezdtek, a melyből annyi

volt leginkább kivehető, hogy bizonyára kedvök volna egy új hősi tettel

megszaporítani apáik hírnevét.

A pártok mindegyike végtelen zavarban volt. Szentirmay odafutott a

főispánhoz.

– Méltóságos uram, az emberiség nevében könyörgök, vessen véget e

természettelen tusának, napolja el a választást, oszlassa el a

választókat, különben a legirtózatosabb dolgok fognak ma itt történni.

– Történjék a mi akar! kiáltott közbe daczosan Tarnaváry, a kik

verekedve elhagyták az udvart, azok nem jöhetnek vissza többé.

Méltóságod azt mondta, a jelenlevők határoznak; ime tessék a jelenlevők

határozatát meghallgatni.

Odalenn egyhangúlag kiálták:

«Éljen Szentirmay, Kárpáthy!»

Egy hang sem éltette Kőcserepyt.

– Méltóztatik hallani a jelenlevők kiáltását? szólt Tarnaváry erőszakos

hévvel ostromolva a főispánt.