Kőcserepynek rossz éjszakája volt. Annyi veszteség mellett Eveline
betegsége volt rá nézve a legsulyosabb csapás. Férje meggyaláztatásán
elájult a túlérzékeny delnő s egész éjjel a legnagyobb kínok közt
fetrengett; ha néhány perczre egészen magához tért, lankadtan susogá:
«minő gyalázat! minő gyalázat!» – és azután ismét elkezdett sírni,
vonaglani, hogy ajkán a kín tajtékja habzott.
Milyen éjszaka ez!
Odakünn az utczákon egész éjjel hangzott a víg zene, a nemzeti induló, a
fáklyák fénye bevilágítá az utczákat. Bizonyosan a nap diadalmas
vezéreinek adnak fáklyás-zenét.
Mégis legalább egy vigasztalása volt a megbukott pártfőnöknek: az, hogy
ha ő gyalázatosan vesztett, de ellenfele is gyalázatosan győzött. A
szégyen közös. A diadallal ők sem fognak dicsekedhetni senki előtt. Az
eredmény által ők is le vannak rántva azok sorába, kik személyeiket
kiemelték, de letaposták az elvet.
Nem marad neki az a vigasztalása sem.
A fáklyás-zene hősei nem találták sem Rudolfot, sem Zoltánt
szállásaikon, mindkettő egész éjjel távol maradt, csak másnap reggel
jelent meg Zoltán egyedül a megyegyűlésen, a midőn a főispán kimondá a
tegnapi nap eredményét. A jelenlevők szavazata Szentirmayt és Kárpáthyt
választá meg követekül.
Mindkét név hangos éljent kapott. Csupán a kokánfalvi választók voltak
jelen a teremben. A karzatok gyéren voltak látogatva, a hölgyek mind
elmaradtak onnan.
Pedig kár volt nekik ez órában Zoltánt nem láthatni.
Halaványan, mint a ki az egész éjt átvirrasztá, kelt fel az ifju az őt
követi székében megerősítő éljenzések után.
Mindenki azt várta, hogy e megtiszteltetést meg fogja köszönni.
– Sokkal szentebbek előttem hazám törvényei, szólt az ifju, nagy sötét
szemeit a gyülekezeten végighordva, hogysem azokat még ügyfeleimnek is
meg engedném szegni. A mi tegnap e szent helyen történt, az örökké
megsiratandó emlék marad én előttem és annak eredményét, midőn reánk
nézve kedvező az, ép olyan kevéssé ismerem el jogosnak, törvényesnek,
mintha az ellenkező esett volna meg, s alkotmányos jogaink durva
megszegése ellen a mint óvást tettem ellenfeleimnél, ép úgy óvást teszek
saját pártom ellen, s a választást semmisnek tekintem. Én oly helyet,
hol alkotmányunk fentartására kellene őrködnöm, el nem foglalhatok azon
az úton, melyre engem az alkotmány megszegése vezetett s a kényszer és
erőszak, mely alulról jő, ép úgy ellenére talál bennem, mint az
ellenkező. Én igazságot keresek, nem diadalt. Azért e választás ellen
mind magam, mind jelölttársam nevében ünnepélyesen tiltakozom, a
küldetést el nem fogadom, s új, jogszerű és törvényesen megtartott
választást kivánok.
E szavak mindenkit megleptek. Az ellenzék itt-amott zúgott utána, mintha
bosszankodnék, de mégis jól esett nekik ez a beszéd, hogy kedvök lett
volna az ifjut sziveik mélységébe takarni; a mi pedig Kőcserepy híveit
illeti, bizonyosan mondhatjuk, hogy Zoltán e váratlan lemondással
legalább egy harmadát azoknak maga részére hódította úgy hogy midőn
néhány percz mulva megzendült az általános éljenkiáltás rá, azt – a jobb
oldalon kezdték.
Maga a főispán is megrendítve érzé magát. Lehetetlen volt neki meg nem
vallani maga előtt, hogy kettő közül ez az igaz ember.
Egész tisztelettel inte Kárpáthy felé s valódi meghatott hangon mondta a
gyülekezetnek:
– A nemes báró lemondását nagyrabecsülöm és elfogadom; az újabb
választásra a jövő hét ugyanezen napját tűzöm ki s férfiui szavamra
mondom, hogy legkisebb szabálytalanságot sem fogok eltűrni! Igérem és
megtartom.
A főispán úr ezuttal őszinte és általános éljent kapott. Azt iparkodott
is megérdemelni.
Szentirmay még a választás éjjelén sietett fel a kormányhoz, a választás
eredményét megsemmisíttetni. A következő hét alatt nagy felügyelet volt
rá, hogy minden vesztegetésnek eleje vétessék.
A kijelölt napra a nemesség újra egybehivatott. Bölcs megfontolással,
józanon, cselekvényök nemzeti fontosságától áthatva jelentek meg mindkét
oldalon.
A szavazás mély csendben, egész kegyelettel ment végbe, legkisebb
botrány, legkisebb undorító tény sem történt. A választók háromnegyede
Szentirmay és Kárpáthyra szavazott. Tehát csak egy negyedrész maradt
Kőcserepynek.
Tehát meg kellett győződnie a felől, hogy nem szeretet, nem becsülés
vonta hozzá az embereket, hanem csak mámor. Midőn kijózanultak,
megvetették.
Oh mint kellett neki gyűlölnie ez embereket, kikről kénytelen volt
elismerni, hogy jobbak, mint ő, mert hiszen azok, a kik kezet
szorítottak vele, még ők is elpártoltak tőle.
Hát még ha arra gondolt volna, a ki szivéhez legközelebb áll, s a kinek
a szive még is tőle legtávolabb van és leggyűlöltebb ellenségeihez
közel: tulajdon leánya?…
A második választás letörlé az első gyalázatát; nem az intézmény volt
kárhozatos, hanem azok, a kik visszaéltek vele, nem a nép volt a rossz,
oh a nép mindig jó, hanem rosszak voltak azok, a kik konkolyt hánytak
közé, s valahányszor hasonló esetek jöttek elő alkotmányos életünk
történetében, annak soha sem a pártviszály volt az oka, mert e nép
mindig meg tudott férni magával, hanem a vezetők lelketlen önzése, hiú
nagyravágyás, személyes ellenszenv, a mi bűn volt, mindig a nagyok bűne
volt, de nem a nemzeté, nem az intézményé.