Veteres migrate coloni!
A mely kapun reggel kihajtatott Kárpáthy Zoltán ősi kastélyából, délben
azon csörtetett be a tágas udvarra tekintetes Maszlaczky úr. Egy rossz
félfedelű bricskában ült, mert fedett hintóban életveszélyes dolognak
tartá utazni, nyakig és sarkig szürke porköpenyeg biztosítá a küllevegő
befolyása ellen; egyéb történhető veszedelmek ellen pedig elhozá magával
frater Bogozyt, ki Pesttől idáig aludt, s Tamást, a nagyothallót, ki ült
a kocsis mellett s az egész úton mindig beszélt a forspontos
kocsisokkal; a szekérzörgés miatt és különösen Tamás specialis
süketségénél fogva ugyan valószinű, hogy egyik sem hallotta hogy a másik
miről értekezik, de az mindegy; szegény ember a maga bajáról szokott
beszélni, s elég neki látni, hogy más hallgatja.
Az udvaron elébb leszállítá a fiscalis úr frater Bogozyt, hogy tudja
meg: nincsenek-e itten kutyák? s ha vannak, csukassa el, kötöztesse meg,
veresse vasra, s több afféle.
Bogozy azzal a megnyugtató válaszszal tért vissza, hogy a volt ifju
nagyságos úr emberekkel szokta őriztetni a házát, nem oktalan barmokkal;
az öreg Nábob kedvencz agarai pedig rég megtértek már az ő apáikhoz,
csak egy vén ordas él még belőlük, annak sincs már foga, s az is a
tiszttartónál van biztos őrizet alatt.
Ezt hallva, le mert szállni a fiscalis úr, s betért a kastély tornácza
alá, meghagyva segédének és huszárjának, hogy csak mellette maradjanak
mindig; olyasmi foroghatott a fejében, hogy a Kárpáthy-családnak valami
ősi tisztviselőjétől még kitelik, hogy őt, az új birtokos
meghatalmazottját, valahol valami rejtett kaszatömlöczbe letaszítja.
Az öreg Varga fogadta a fiscalis urat. Kölcsönösen elmondák egymásnak,
milyen minőségben állanak egymással szemközt? s azzal szabad tetszésére
bizatott Maszlaczky úrnak azon kezdeni, a mit legmulatságosabbnak talál.
Ha tetszik, mindjárt átveheti a kulcsokat.
– Még nem, szólt a fiscalis úr, nagyon meg levén elégedve azon
felsőbbségi öntudattal, miszerint ő jártasabb némely dolgokban, mint ez
az öreg ember. Én nem a jószágot átvenni, csupán csak azt rendbehozni a
birtokos megérkezte előtt, jöttem előre. Maga a statutió a birtokos
jelenlétében, hivatalos személyek által fog megtörténni, egész
ünnepélyes szertartással. Ennek ez a rendje.
Varga uram sokkal rosszabb kedvében volt, mint hogy e kelletlen
oktatásért neheztelhetett volna; igen szépen kérte az ügyvéd urat, hogy
tessék hát organizálni minél elébb.
Maszlaczky úr e kék magyar nadrágos, régi divatú, kifent őszbajuszú
embert látva, azt hitte, hogy ez is csak valami vén alárendelt
tisztviselő, s iparkodott vele egész magas bizalmasságát éreztetni.
– Csak előre, öregecském, menjen maga előre, nyissa fel az ajtókat,
végig akarok menni a szobákon.
Varga uram az öreg Pált hívta elő, hogy teljesítse az ügyvéd úr
parancsát. A vén szolga sokkal szomorúbb volt a szokottnál, még a
bajusza sem volt kipödörve.
– Ő a kulcsár? kérdé Maszlaczky úr.
– Nem kulcsár, felelt Varga uram.
– No kulcsár fog lenni. Vén cselédek már csak kulcsárnak valók, egészen
illeni fog annak. Hajdúnak egy kicsinyt vénecske.
Palkó megállta felelet nélkül s kitárta mind a két szárnyajtót a
jövevény előtt, mintha nem fért volna az be az egyiken is.
– Phü! milyen dohos szag van itt. Micsoda illat ez, kedves öregecském,
ez a szoba tán Kárpáthy János úr halála óta sem volt szellőztetve.
Nyissuk ki csak azokat az ablakokat.
Ez a «nyissuk» Pálnak szólt, ki olyan szépen engedelmeskedett, hogy
kitört két ablaktáblát a könyökével.
– Oh, oh, oh. Kend ügyetlen ember. Jól van, jól. Nem kulcsárnak való
kend, kocsisnak hamarább. Az öreg lovakhoz. Öreg lovakhoz öreg kocsis.
Ez illik össze ugy-e? hehehe.
Az ügyvéd úr szokás szerint elmés kezdett lenni.
Pál csak annyit gondolt magában, hogy majd leszek én még kertész is,
szakács is, csak várj.
Maszlaczky úr minden szobát keresztül-kasul járt. Sehol sem volt a
dolgok rendével megelégedve.
– Ezek a csillárok rossz helyen függenek, ezek az ablakok nem elég
magasak, az ajtóknak nem erre kellene nyílni; a kandallók kimentek már a
divatból, s micsoda festések ezek? micsoda ronda mázolás! ezeket
papirszőnyegekkel fogjuk befedezni. Oh, így nem maradhat. A
Kőcserepy-család sokkal finomabb izléssel bir, mint hogy ilyen dolgokat
megtűrhetne maga körül. A bútorok legalább is húsz esztendősek. No, no,
természetes. Pör alatti jószágra senki sem örömest költ. Ez rendén van.
Majd máskép lesz ezután.
A jó Vargának keserves volt ezt hallani, a ki jól tudta, hogy Szentirmay
gyámi évei alatt a jószág legnagyobb jövedelme nagyszerű javításokba
ruháztatott be, míg a pusztaságot paradicsommá változtatták át. – De
ugyan mit feleselt volna érte ezzel az emberrel?
Maszlaczky úr aprólékoskodó emberek szokásaként minden zeget-zugot
összejárt, padlást, konyhákat, pinczéket, s természetesen mindenütt
számtalan javítani valót talált; semmi sem volt úgy, a hogy kellett
volna. A cselédeket általában igen szép kilátásokkal biztatta. – Nem
lesz ám azután Csákiék szalmája az uradalom, mint eddig volt. Minden
osztálynak meglesz a maga felügyelője, egy főpinczemester fog állíttatni
a vinczellérek és borkezelők fölé, egy főháztartó jön a kulcsárok nyaka
közé, okleveles szakács veszi kormányzata alá az eddigi szakácsokat;
mindenről számot kell adni; a kocsisok, inasok, lovászok, kertészek
mindennap beadják számadásaikat a konyhamesternek, pinczemesternek,
kertmesternek és istállómesternek, mely úri mesterek viszont számadással
és felelősséggel tartoznak az udvarmesternek és így tovább. Oh egészen
más rendszer fog itt ezután lenni.
Zoltán egykori cselédei mind próbált, hűséges emberek voltak, a kik
gyermekségök óta uraik jóvoltából nevekedve, meg sem tűrték maguk között
a tolvajt, a csalót; olvasatlan pénzt lehetett volna rájok bízni.
Maszlaczky úr mintha arczul verte volna valamennyit. Csak összenéztek és
köszönet nélkül eltávoztak előle.
– Nos, kedves öregecském, monda Maszlaczky úr, kedves bizalmassággal
ütve Varga uram vállára, most még csak egy van hátra: vezessen el engem
azon szobákhoz, melyek Kárpáthy Zoltán úr által kivétettek, mint
melyeket felnyittatnunk nem szabad. Illik, hogy ismerjük azokat, nehogy
a szerződést tudatlanságból megrontsuk.
Varga uram inte neki, hogy menjen Pál után, ő maga hátul maradt, még
Tamást is előre bocsátotta.
A hosszú folyosón végig haladva, egy zöldre festett fal előtt állott meg
a vén Pál s oda mutatva monda:
– Ezek a szobák.
– Másunnan nem lehet beléjök jutni?
– Nem.
– Ez igazán különös kivánság, az embernek így saját lakásán megtiltani a
járás-kelést. Ezek a szobák így valóságos holttetemet képeznek ebben a
kastélyban.
Bogozynak helyeselni kellett az ötletet.
– Vajjon nem szoktak-e innen kisértetek előjárni? kérdé tréfásan az
ügyvéd úr a vén szolgától.
Az egész komolysággal felelt:
– A jó embert nem kisértik.
Maszlaczky úrnak nagyon tetszett ez a bohó komolyság. Nem állhatta meg,
hogy ne nevessen rajta.
– Mulatságos vén gyerek. Nem fél a kisértetektől, de hiszi őket. Hát
maga kedves öregecském fél-e tőlök?
Varga uram, kihez a tréfás megszólítás intéztetett, szótlanul tekinte az
ügyvédre s ez meglepetve látta, hogy az öreg ember szemeit elborította a
köny.
Az agg férfi hosszan végig nézett könyes szemeivel a profanus alakon, s
aztán elfordult tőle, nagyot sóhajtva.
Az ördögbe, milyen gyöngék ezek az öreg emberek, mindjárt elpityerednek,
gondolá magában a fiscalis úr.
Varga uram sietett arról a helyről, s csak a levéltári teremben tért
annyira magához, hogy szólni birt.
– Parancsol ön még velem valamit? kérdé az ügyvédtől. Első eset volt
életében, hogy valakit önnek szólított, a kinek czíme is van. Maszlaczky
úrnak is feltünt ez a gorombaság. Csak per «ön».
– Kedves öregecském, hogy irná az én nevemet, ha levelet irna?
– Tekintetes, nemes, nemzetes és vitézlő Maszlaczky Gábor táblai ügyvéd
úrnak.
– Ugy-e?
– Tehát bátor vagyok tekintetes, nemes, nemzetes és vitézlő uraságodtól
alázatosan kérdezni, parancsol-e még velem valamit?
– Csak menjen öregecském a lakására a másik öreggel együtt, majd ha
kelleni fog, előhivatom.
– De én messze lakom innen s Pál is nálam lakik.
– Hol?
– A saját jószágomon, melyet megboldogult Kárpáthy János úr ő méltósága
hagyományából van szerencsém birni.
– Tehát ön nem ezen jószág tisztviselője?
– Nem.
Maszlaczky urat e fölfedezés nagyon nyájassá tette. Nem nézte ki ebből a
kékbenjáró emberből, hogy saját ura legyen, azt hitte, valami kasznár.
Most már kedvében iparkodott járni: kérte, hogy maradjon nála ebédre.
– Köszönöm, otthon várnak.
– Igen is, várnak bennünket ebédre, erősíté Palkó, Varga mellé
furakozva, s nagyon látszott örülni, hogy Maszlaczky urat itt
hagyhatják, a mit meg is cselekedtek, megigérve, hogy az ünnepélyes
beigtatásnál ismét hivatalos minőségben meg fognak jelenni; addig tartsa
magánál Maszlaczky úr a kulcsot s mulassa magát, a hogy tudja.
A két öreg eltávoztával Maszlaczky úr sorba feküdte a pamlagokat,
kritizálva azoknak rugalmi képességét s valamennyi órát a kastélyban
mind összehasonlította a magáéval: természetesen egy sem járt jól, csak
az övé.
De ha rosszul jártak is az órák, azért csak mégis eltelt az idő, s
kisebb-nagyobb pontossággal már a három órát is elverték délután s ilyen
időben kivált utas ember gyomra meglehetősen érzékeny szokott lenni.
– Későn ebédelünk, mondogatá Maszlaczky úr, éhségében alá s fel sétálva,
azután pedig egy Hugo Grotiust szemelt elő a könyvtárból, azzal kezdett
el mulatni, s azon közben szinte négy óra lett már.
– Ez a fatalis Zoltán urfi angolosan szokott ebédelni, öt órakor. Úgy
szoktatta a cselédeit. Menjen csak frater Bogozy, mondja meg a
szakácsnak, hogy az én kedvemért térjenek el ezuttal a régi rendtől,
hatfélénél többet ne csináljanak, hanem confectet adhatnak akármennyit,
a mayonnaiset, köztünk mondva, nem szeretem, de ha önnek tetszik,
megeheti. Bort a fehér villányiból hozzanak, desserthez a ménesiből.
Vadpecsenyéket nem bánom, ha készítenek. Ebben az uradalomban híres
fáczányos kert létezik. Tésztaneműekből az édeseket szeretem. Magának
csináltathat turós csuszát, az inasoknak pedig parancsolja meg, hogy
csak ide terítsenek, úgy is ez lesz az ebédlő, mert könyvtárnak nagyon
zajos. Azonközben hozzanak abból a régi silvoriumból appetitorium
végett.
Bogozy az ilyen küldetést számítá a legkedvesebbek közé, s nem is
mondatta azt magának kétszer, hanem szaladt ki az ajtón. Oda volt egy
álló óráig. Maszlaczky úr az alatt el nem tudta gondolni, hogy mit
gondoljon? Mindenféle mulatságot elővett, a mivel éhes ember szokta
üldözni az időt, az ablaknak állt dobolni, végiglapozott húszféle
könyvet, semmi sem maradt azokból a fejében, talált egy tuczat kártyát,
s rakta vele a Napoleon-passiencet, egyszer sem jött ki. Mikor már
hetedszer nem jött ki, akkor jelenik meg frater Bogozy kétségbeesett
ábrázattal.
– De ugyan hol jár amice dilectissime, a poklokban?
– Mindenütt! a hova csak lábbal menni lehet.
– Hát miért nem ebédelünk már?
– Hát legelőször is egyetlen egy inas nincsen a háznál, a ki asztalt
terítsen; másodszor sehol egy szakács, egy kukta, vagy csak egy árva
szolgáló, a ki egy főzőkanalat megmozdítson; következőleg sem hat tál
étel, sem confect, sem dessertek, sem vad, sem szelíd pecsenyék, sem
édes, sem keserű tészták nem existálnak sehol, de még csak tűz sincs
rakva és még csak egy árva ember sincs, a kitől meg lehetne kérdezni,
hogy hova lettek a többiek?
– De hát hova lettek?
– Most mondom, hogy nincs a ki megmondja.
Ez már aztán jó mulatság.
Maszlaczky úr mérgében füttyöket hányt.
– Hova lettek? Hogy mertek elmenni hír nélkül? A semmirekellő
gazemberek. Hát a kamarák kulcsait hol hagyták?
– Azok Varga uramnál maradtak. Kinálta a tekintetes urat, miért nem
vette át? Az pedig holnap reggelig vissza nem jön.
– Nem tesz semmit. Gaz ficzkók. Még én velem daczolnak. Egy sem fogja a
lábát többé a kastélyba tenni. Menjen frater a tiszttartóhoz, mondja meg
neki, hogy rögtön ebédet készíttessen számunkra. Én parancsolom.
Bogozy sietett, meg is találta a tiszttartó lakását. Maga a tiszt nem
volt otthon, hanem egy pirospozsgás gazdasszonyka épen akkor szedte ki a
kemenczéből a jó illatos kapros turós lepényt. A frater letelepedett a
menyecske mellé, körülczirogatta, elmondta neki, hogy az ő ura milyen
körmönfont gazember, hogy kiszúrta azt a derék Zoltán urfit ebből a
jószágból. A menyecske jól tartotta a fratert lepénynyel és hideg
sülttel; bort is adott neki hozzá s a két zsebét megtömte
boszorkánypogácsával és füstölt kolbászszal estére, de megátkozta a
bélét, ha ad belőle a gazdájának.
A frater aztán megtörülte a száját, s hazatérve Maszlaczky úrhoz,
elmondá neki, hogy a tiszttartó nincsen itthon, csak egy vén cseléd van
a háznál, az is himlőben fekszik, s minden kulcs el van zárva.
Maszlaczky úr fujt dühében, mint a czethal, Tamást küldé el másodszor,
hogy keressen fel valami boltot és hozzon akármi ennivalót, ha egyebet
nem, szalámit, azt megehetik eczettel, olajjal. Tamás azt mondta, hogy
érti; s aztán a boltban kért eczetet, olajat, mert más minden van
odahaza.
Maszlaczky urat majd a guta ütötte meg, a mint Tamás visszatért, semmit
sem hozván magával, mint két üveget eczettel, olajjal.
Hogy vágta a hátához! – Menjen kend az ördögökbe s hozzon akár honnan,
ha egyebet nem, hát kenyeret!
Bogozy pedig majd szétpattant nevetésvágy miatt Tamás tévedésén, s nem
állhatta meg, hogy az ajtóban a markába ne dugja saját proviantja egy
részét, némajátékkal mutatva, hogy másnak ne adja.
Késő este tért vissza Tamás a boltból a kastélyba, hozván magával egy
kitudhatatlan dátumú páros zsemlyét. Az volt Maszlaczky úrnak ebédje és
vacsorája, ki maga is megvallá, hogy deák kora óta annál keményebb,
szivósabb, haraphatlanabb portékával nem beszélt.
Ha ezt az én kedves Kőcserepy barátom tudná!
Kedves Maszlaczky úr ilyen szépen rendbehozott mindent rendszer-alkotó
talentumával; úgy, hogy mikor másnap reggel megérkeztek Kőcserepyék, a
statuáló hivatalos vendégekkel, szolgabirákkal és alispánokkal,
rokonokkal és szomszédokkal, az sem volt, a ki a kaput kinyissa előttök,
s ha velök együtt Varga uram is meg nem érkezik, s a kulcsok hollétét
fel nem fedezi, kénytelenek lettek volna ostrommal bevenni a kastélyt.
Maszlaczky úr, mint egy szomorú lélek tudósítá kedves barátját, a
tanácsos urat, a cselédség rejtelmes eltünése felől, a mint a legelső
gratulátiók után négyszem közé kaphatta egy perczre, míg a többi úri
vendégek a palota szobáit bámulták, magasztalták, birálgaták.
– Én meg nem foghatom, mi ütközött a cselédekhez?
– De én megfoghatom, szóla a tanácsos úr. Ön bizonyosan rájok
ijeszgetett jól, egyszerre rendet akart hozni ez elkényeztetett nép
közé, s azok egész évre ki levén fizetve, szépen búcsút vettek a
kapufélfától. Maszlaczky úr bámulatában nem tudott mit felelni.
Ördöge van ennek, hogy úgy kitalálja egyszerre az igazi okot.
– Már most mi a patvart csinálok ennyi vendéggel? haragoskodék a
tanácsos. Sem szakácsot, sem egyebet nem hoztam magammal, jól tudva,
hogy itt egész személyzet van, s ön kapja magát, előre jön, hogy
elkergesse őket. De ki bizta önre, hogy beleavatkozzék? Csak legalább a
feleségem itt ne volna: az görcsöket kap, ha megtudja, micsoda
rettenetes helyzetbe hozott ön bennünket. Itt az egész úri vendégsereg
és sem egy inas, sem egy szobaleány, sem egy szakács a háznál. Mit
csinál a feleségem, ha megtudja?
Maszlaczky úr nyomorultul érzé magát, mint egy leforrázott kutya. Így
leszidatni tulajdon azon kastélyban, melyet az ő fáradságos küzdelme
szerzett Kőcserepy úrnak, ugyanazon a napon, melyre mint diadalünnepre
számított évek óta. És nem tudott mentségére mit felhozni, hiszen
világos volt, hogy lehetetlen szakács nélkül ebédet főzni. Milyen
szégyen, milyen gyalázat!
Pedig azt a nagyságos asszony elébb megtudja, mint kellene. Ő azért
bocsátá Maszlaczky urat egy nappal előre, hogy lövessen vadakat,
készíttesse el a hosszabb munkát igénylő tortákat, geléeket,
czukorsüteményeket, intézkedjék, hogy a másnapi vendégség asztala
fejedelmileg legyen kiállítva, hogy az egész környék beszélhessen még
esztendők mulva is felőle, – s ime még csak tűz sincs a konyhában és nem
tudja az ember, hogy mihez kapjon?
A tanácsosné közel volt az elájuláshoz. Ilyen esetben vége van minden
philosophiának. Adjátok egy nőnek Platot és Aristotelest és égesse meg a
szakács a rántást, veszni kell a bölcsészetnek. A konyhai gondok
hatalmasabbak minden theoriánál. Csak próbáljon valaki álmodni olyat,
hogy sok vendéget hítt, tele minden szobája úri csoportokkal, s egyre
többen jönnek, délre jár az idő s ő még nem tudja, hogy mit fog nekik
főzetni és kivel?
Eveline magánkívül volt, pörölt, jajveszékelt minden systéma nélkül; ha
most megkaphatja Maszlaczky urat, kiássa a szemeit, minden argumentum a
priori mellőzésével.
Szerencse volt, hogy Varga uram megszánta az asszonyságot, s
megvigasztalá azzal az igérettel, hogy majd ő elhozatja a pusztáról a
maga szakácsnéját, süttet, főzet vele, nem lesz semmi fogyatkozás.
Ez kissé megnyugtatta Evelinét; csak arra kérte még Varga uramat, hogy
húzzák mentül tovább a hivatalos eljárásokat, mi által neki ideje
maradjon tisztességesen elkészülhetni az ebéddel.
Ezen tette által Varga uram lett a család becsületének s az egész nemes
egybegyűlt társaságnak megmentője, melyért is az összes vendégsereg
Kőcserepy tanácsos úrral együtt iparkodott őt oly mértékben kitüntetni,
a mily mélyen érezteték Maszlaczky úrral rejthetetlen és igen
természetes neheztelésöket.
A jámbor ügyvéd le volt sujtva, le volt gázolva, beszélni sem mert, vagy
olyanokat mondott, a miket maga sem értett, a statutiónál figyelmeztetni
kellett őt másoknak a szokásos formaságokra; azon gondolat, hogy a
nagyságos asszony most ő reá haragszik, egészen elvette eszét,
bátorságát, öntudatát. Rosszabbnak érezte magát egy inasnál, a ki
tányérokat tört el s fél, hogy a béréből lehúzzák.
Este felé lett vége a hivatalos szertartásnak, mely által Kőcserepy
tanácsos a Kárpáthyak uradalmába beigtattaték, akkorra elkészült az ebéd
is.
A tanácsosné philosophhoz nem illő buzgalommal sietett sajátkezűleg
nagyhirtelen elkészíteni azon süteményeket, mikhez Varga uram pusztai
szakácsnéja nem értett. Varga uram s a tiszttartók gondosságának
sikerült az asztalokat illendő fénynyel felruháztatni, s ha valami
hiányos volt, az tulajdoníttatott Maszlaczky úrnak.
Az ebéd elég izletes volt, a tanácsosné maga is megjelent az asztalnál,
természetesen igen fáradtan, kihevülve; magának kellett szegénynek a
pörkölt tortát czifrázni, mert Maszlaczky úr megszöktette a szakácsokat.
Minden volt ugyan elég, de még többnek kellett volna lenni. Eveline nem
győzött bocsánatot kérni vendégeitől, hogy ily egyszerű vendégségben
részesíti őket, hanem tudhatják, milyen balsors érte őket véletlenül, a
minek nem ő az oka. És itt minden szem Maszlaczky úr felé fordult, a ki
szeretett volna a földbe elsűlyedni. Varga úrnak ellenkezőleg nem
győztek eleget hálálkodni, nála nélkül a legnagyobb zavarban volnának.
Varga úr valóságos jóltevője az egész társaságnak, hogy a szakácsnéját
ide kölcsönözte.
Varga úr pedig gondolta magában a sok magasztalás alatt: bár főzhettem
volna számotokra mérget; nem az én hibám, hogy olyan bolond jó ember
vagyok.
Elég az hozzá, hogy ebéd végeztével a jó ősi borok, a mi hiányzott a
kedélyekből, azt is helyrehozták; ittak egymás egészségeért a jelenvolt
urak, asszonyságok, mindannyian pedig és pedig több izben ismételve a
derék házi úr és családjáért, melyet is a házi úr kellő áldomásokkal
viszonzott.
Hagyjuk őket ott mulatni. Hasztalan mende-monda, a mi ilyenkor történik;
nem érdemes, hogy valaki jóllakott emberek beszédét leirja.
Távol az asztalok zajától, a pohárcsörgéstől, a toasztok áldomásaitól, a
kastély kertjében sétál két szép lányka egyedül, midőn mindenki figyelme
egészen másfelé van vonva.
Az egyik a tanácsos leánya, Vilma, a másik a vak leányka.
Ide, e száz meg száz esztendős aristocratikus platánfák alá nem hangzik
a teremek profanus zaja, ha vannak még tündérei a földnek és égnek,
nyugodtan eljátszhatnak a hűs levelek alatt, s mérhetik parányi
araszszal a sétáló lánykák piczi lábnyomait.
Liza odadőlt védnője keblére, ki őt gyöngéden tartja átölelve, úgy
sétálnak együtt az angolkert tekervényes utjai kavicsán.
Mindketten két évvel idősebbek már, mint midőn legutolszor láttuk őket,
egyik sem gyermek többé, a vak leányka arcza sokkal ragyogóbb még,
Vilmáé sokkal halaványabb.
Halkan beszélgetnek egymással, még a falevél sem hallja meg, mit
mondanak?
– Aztán oda jött hozzám és azt mondta, hogy öleljelek meg szépen és el
ne bocsássam kezedet, mert akkor esni fogsz, mélyen, nagyon mélyen.
A vak leány valami álmát beszéli el bizonyosan, a miről azt hiszi, hogy
ébren történt. Reá nézve mindegy, akár álom, akár ébrenlét, szemei előtt
zárva a fény, csak lelkével lát s abban összezavarja a kettős lét
tüneményeit.
– Úgy ám. Milyen erősen tartott bennünket ölében, tégedet az egyik
karján, engemet a másikon, így repült velünk a levegőn keresztül, s
alattunk meg a mély víz zugott. Oh, hogy féltem!
– Sokat álmodol róla Liza, sokat gondolkodol róla.
– Mindig, mindig. Talán te nem? Mikor olyan sokáig elhallgatsz és
haragszol, ha valaki megszólít, talán nem tudom, hogy olyankor felőle
gondolkozol, mikor melletted alszom, kezedet kinyujtod s nyakamat
átöleled vele, talán nem tudom, hogy ő róla álmodol olyankor? Én nem
láttam, én nem ismerem, én csak annyit tudok róla, hogy a mint Istenhez
imádkoztam a halálveszélyben, az ő szava felelt imádságomra és midőn
karjára emelt, kezemet végigcsusztatám fején, olyan volt mint a selyem
és arcza mint az égő bársony. És én mégis erről a hangról álmodom annyit
s erről a selyemhajról; hát te, a ki láttad őt, a ki azóta is láthattad,
beszélhettél vele!
– Soha sem láttam azóta.
– Nem-e? szólt egészen elszomorodva a vak leányka. Miért nem?
– Messze utazott, igen messze.
– Igen messze! ismétlé Liza. Mit tesz az egy vak előtt: igen messze?
– S nem jött még vissza?
– De igen.
– Hát miért nem jön ő is ide? Mit hagy váratni magára, annyi időn
keresztül? Sok nap elmult már azóta, ugy-e bár? Miért nem jön hozzánk
beszélni? Látod, én csak szeretném szavát hallani, vagy ha a kezét
megfoghatnám, azt a hatalmas, erős, azt a gyöngéd, selyempuha kezet, de
te láthatnád is őt, talán meg is simogathatnád homlokát, mint az
enyimet, talán beszélhetnél vele olyasmit, a min mind a hárman
kaczaghatnánk. Miért nem tud ő ide jönni, ide mi hozzánk?
Vilma szive úgy szorongott, úgy dobogott. Tán meg kellett volna
szakadnia, ha ki nem öntheté, a mi kínnal telve volt.
Körültekinte, ha nem hallja-e meg valaki?
Senki sem járt hozzájok közel, mindenkit elfoglalt a vigalom.
– Kedves Lizám, szólt remegve, a kiről te beszélsz, azt mi nem fogjuk
látni soha, azzal mi nem beszélünk soha, azt mi legfeljebb
megsirathatjuk titokban.
– Hát nem szeret ő minket? ha nem szeret, miért jött oda, minket
megmenteni? hiszen sokkal jobb lett volna, ha el hagy ott veszni.
Vétettünk mi neki valamit? Mi oka van neki minket kerülni?
– Az igen szomorú dolog, kedves lánykám. Lásd, ez egy gazdag ifju volt,
a ki, mert maga gazdag volt, jót tett a szegényekkel, s most ő is
egyszerre szegény lett és legjobban fájhat az neki, hogy másokon nem
segíthet többé. Földönfutóvá lett. Semmije sincsen.
– Hogyan történhetett az?
– Más emberek elpörölték jószágait, miket atyja hagyott reá, csak azért,
hogy ők annál többet hagyhassanak saját gyermekökre.
– Oh gonosz emberek! kiálta fel a vak leány elszörnyedve, az Isten ne…
– Ki ne mondd! kiálta Vilma, kezével befogva társnéja száját, nehogy
kimondja az az őszinte átkot az ő szülőire.
– Azok az emberek, a kik őt koldussá tették, az én szülőim, és ez a
jószág, ez a kastély, melybe ma oly nagy zajjal helyeztek bennünket, az
ő igazságos birtoka, ez a kert az ő kertje és én szeretnék a föld alatt
– a föld alatt lenni, – a melyről őt elűzték!
A leányka zokogva dőlt le egy mohos jávor-fa tövében, magával vonva
gyámoltalan társnéját, ki szintoly hevesen sírt, mint ő, világtalan
szemeit az ég felé forgatá, mintha az Istent keresné ott, a kit sehol
sem lát.
– Minden virág, a mit itt látok, folytatá a leány zokogva, azt mondja
nekem: ez is az övé volt, ezt is ő tőle rabolták el; minden ételnél,
minden pohárnál az jut eszembe, hogy ő most talán éhezik, szomjazik, s
mikor én pihenek csöndes ágyamban, talán ő neki nincs hová fejét
lehajtani, a kit elkergettek az én szülőim ősi örökéből, azért, hogy
engemet tegyenek gazdaggá. Oh ez a gondolat megöl engem.
A vak lánykát úgy megzavarta ez az eszme, hogy sírni is elfelejtett,
mintha a túlságos rohamtól megtompultak volna túlérzékeny idegei. Csak
tagolatlan szavakat birt rebegni.
– Őtet tették nyomorulttá! kiálta fel ellenőrizhetlen fájdalmában
Kőcserepy tanácsos leánya; a kiért a lelkemet is oda adtam volna, s
nekem szerezték meg azt a vagyont, a mit az ő átka terhel!
Ha valaki lett volna a kertben, okvetlen meg kellett volna az indulatos
szavakat hallania.
– De meghidd, Liza, az Isten nem bocsátja azt meg nekik. Higyjed, hogy
szomorú vége lesz ennek. Azzal fogja őket megbüntetni, a mi nekik
legkeservesebben esik. Egész életökben az volt a vágyódásuk, hogy
engemet gazdaggá tegyenek. Én értem követtek el mindent, miattam bántak
olyan igazságtalanul ő vele; majd megtudod, hogy én meghalok nem soká és
ő nekik nem lesz, a kit szeressenek többé.
Milyen szomorú gondolat egy gyermek szivében: «nem lesz nekik, a kit
szeressenek többé!»
Odabenn a víg teremben zajosan csendülnek össze a poharak, lelkesült
vendégek rivalló hangon kiáltják az éljent az új birtokosnak, ki
diadaltól ragyogó arczczal ül a Kárpáthy családfők ősi székében s
életében talán először igazán szivéből örömmel mosolyog.
Pedig bizony mondom nagyságos tanácsos úr, rossz diadal lehet még ez!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Azt mondják, hogy egyik holló nem ássa ki a másik szemeit.
A statutio éjszakáján senki sem aludt olyan rosszul a kárpátfalvi
kastélyban, mint a mi kedves barátunk, Maszlaczky úr.
Mit ér neki, hogy a Kárpáthyak ellen megnyerte a perét, ha most a
Kőcserepyek ellenében kell azt elveszteni?
A nagyságos asszony keservesen meg van bántva általa. Egész nap egy jó
szót sem szólt hozzá, este mindenkitől személyesen elbúcsúzott, ő rá
pedig rá sem nézett.
Ez kétségbeejtő.
Ha valaki Vilma kisasszony után tudakozódott tőle, azt felelte:
– A konyhán van szegény, neki kell teljesíteni a szakácsné tisztét.
Maszlaczky úrnak mintha a szivébe döftek volna ilyenkor.
Este bocsánatot kért az elnyugodó vendégektől, ha tán hálószobáikban
valami hiányosságot tapasztalandnak.
– Legyenek ezuttal elnézők, csak egy szobaleányunk van, magamnak kellett
mindent rendeznem, a Vilma leányommal.
Maszlaczky úr oly bűnösnek, oly minden mentségen alól álló gonosztevőnek
érezte magát e szavaknál, hogy szinte jól esett volna neki, ha
büntetésből neki nem is vetettek volna ágyat, hanem azt parancsolták
volna, hogy feküdjék a pokróczon, melyen Kárpáthy János agarai szoktak
hálni.
Milyen keserves hangulatban lehetett, midőn Tamás lehúzta a csizmáit;
Bogozy régen horkolt a másik szobában. A mint lefeküdt, nem volt képes
egy szemét is lehunyni; szüntelen azon törte a fejét, hogy tehesse jóvá
szertelen hibáját? szüntelen leveleket irt majd a tanácsoshoz, majd
feleségéhez, egyszer érzékeny levelet, majd meg barátságosan vigat,
ismét férfias komolyat, azután meg alázatos meghunyászkodót s mikor
elaludt is, egyre levelet irt, mintha tizenkét Kőcserepy tanácsos volna
tizenkét feleségével s mindeniket megbántotta volna s mindenikhez irna
külön különféle engesztelő, magyarázó, felvilágosító, behizelgő,
figyelmeztető, barátságos, illedelmes, szenvedelmes, gerjedelmes
leveleket: hogy mire felébredt, csuron izzadság volt minden hajszála.
Még aludt mindenki a háznál, midőn felkelt, felöltözött, Tamást
felrugdalta álmából, gyertyát gyujtatott vele, felczibálta Bogozyt, hogy
csináljon neki irótollat s mind a kettő által titokban a poklok fenekére
ajánltatva, neki ült hajnalnak idején a levélirásnak; egy korán éber
kakas segített neki gondolkozni az ablak alatt, minden három perczben
egyet kukorítva, melytől minden jó ötlet szanaszét szaladt menten a
fejéből.
Mire a kastély élénkülni kezdett, elkészült a levél, tömérdek törléssel;
letisztázta szépen, be is pecsételte gyűrűs czímerével s feltámasztva
Bogozyt újra lefektéből, reá bízta szörnyen, hogy azzal a levéllel
fusson minden késedelem nélkül a nagyságos tanácsosné asszonysághoz, s
kézbesítse neki; de kezet csókolni el ne felejtsen.
Jobb időt nem is választhatott volna ki ennél. Este későn meghagyta
Eveline Varga uram improvisáló szakácsnéjának, hogy reggel, mielőtt
őfelkelne, forraljon vizet theának, a kávét meg készítse el, a theát
majd elkészíti ő maga.
– Soh se fáradjon azzal a nagyságos asszony, biztatá a túlbuzgó
szakácsné. Majd elkészítem én azt.
– De főzött-e már theát?
– No de akár mennyit.
Ebben hát megnyugodott a tanácsosné, sőt még ki is adta neki a drága
illatos pecco-theát az egész bádog-szelenczével.
Reggel azután, mikor a reggelizéshez csengettek, kimegy a konyhára s
kérdi a szakácsnétól, hogy forr-e már víz a theának?
– Oh már be is főztem régen.
– Befőzte! Régen! kiálta fel a tanácsosné s majd elájult ijedtében.
Természetesen, a befőzött thea olyan keserű volt, hogy ha valakinek egy
kanállal le kellett volna belőle nyelni, inkább kivallotta volna, hogy
megölte az apját.
Eveline szeretetett volna valakit találni, a kinek fejéhez vághassa az
egész theás ibriket; a szakácsnéhoz nyilván nem vághatta, mert ez a
jámbor a legnagyobb buzgóságból követte el a hibát, azt gondolva, hogy a
chinai theával is úgy kell bánni, mint a czitromfűvel.
Ekkor jött frater Bogozy a fiscalis levelével.
Dehogy csókolt kezet, azt sem mondta, hogy itt van. Suttyomban letette a
levelet a konyhaasztalra, majd meglátja a nagyságos asszony, ha arra
fordul, maga pedig szépen neutralis térre vonult a veszedelem elől.
Eveline, miután minden felállított elv és rendszer nélkül kidühöngte
magát, egyszerre megpillantja az alkalmatlankodó levelet az asztalon.
Micsoda ez? Hogy jött ez ide? Ki küldi?
Látja, hogy neki van czímezve, felbontja, s legelső, a mi szemébe ötlik:
Maszlaczky Gábor szépen kicalligraphiázott neve.
Ez jókor jött.
A tanácsosné szobájába ment vele, hogy elolvassa, a mi itt következik:
«– Mélyen tisztelt és keblem minden érzetével innepelt úrnő!
«Nincs fájdalom az enyimhez hasonlatos, mely azon tudásból támad,
miszerint én nagyságodnak kellemetlen érzelmeket okozni valék
szerencsétlen; én, a ki életemet áldoznám fel azért, hogy nagyságod
élete csupa kellemetes érzéseken folyjon keresztül. Bárha hibám
öntudatlanul támadt, nem vagyok képes azt menteni: appellálok csupán
nagyságod megbocsátani kész angyali jó szivére, mely engemet e reményre
eddig tanusított kegyei által jogosít. Reménylem, miszerint e rövid ború
ismeretségünk egén annál mulékonyabb leend, minél inkább közeledni
hiszem azon időt, melyben azon érzelmeimet, miket nagyságod eddig is
kitalált, nagyságod lábainál bevallhatom, hová engemet azontúl a
legerősebb kapcsok lánczolandnak, oly boldogság rég óhajtott érzetével,
a minőt csak az én mindent feláldozó fáradalmaim lehetnek képesek
jutalmul kiérdemelni, stb.»
Maszlaczky úr azt hivé, hogy valami okos dolgot cselekedett, a midőn ezt
a levelet megirta.
Eveline arcza lángvörösre gyulladt, a míg azt végig olvasta, s úgy
reszketett kezében a papiros, mintha az a szégyen-pir lobogtatná, mely
arczát égeti.
Magánkívül kiálta szobaleányának, hogy sietve hívja ide férjét.
A tanácsos úr rögtön jött s meglátva neje felhevült állapotját, aggódva
kérdezé, hogy mi baja?
– Nézzed ezt! Olvasd, rebegé Eveline, a fatalis levelet férje kezébe
adva.
Kőcserepy úr változatlan arczczal futotta át a levelet.
– Mi ez? Mit akar ez az ember mondani? kérdé Eveline indulatosan.
Kőcserepy úr érté, hogy mi az? azt is tudta, hogy mit akar a kis ember
mondani? Vilmára czéloz minden szavával. Ezt ő jól tudta.
Szépen összehajtá a levelet s hideg vérrel nyujtá vissza nejének,
átkozott nyugalommal felelve:
– Ez, úgy látszik, hogy szerelmi nyilatkozat.
– Nekem! Kiálta Eveline, felszökve helyéből, mint egy tigris, s ketté
szakítva a levelet.
– Úgy hiszem, hogy neked volt czímezve.
De most igazán közel volt Eveline az elájuláshoz.
Lerogyott pamlagára és elkezdett keservesen sírni dühében, szégyenében.
– Mivel érdemlettem én ezt? Mivel adtam én erre okot?
A tanácsos gonosz hidegséggel mondá:
– Úgy látszik, hogy szokott szivességeidet félreérthette, mert eddig
tanusított kegyekről beszél. Ezt magad szerezted magadnak. Miután
érzéseit előre kitaláltad, nem kellett volna azoknak táplálékot adnod.
Így tesz az, a ki a meggyulladt zsirt hideg vízzel oltogatja, hogy a
láng egyszerre a kéményen csapjon ki.
Eveline indulata nem ismert semmi philosophiai határt, kitöréseiben
minden rhetorikai formát mellőzött, a szégyen leverte, a harag ingerlé,
s e két visszás befolyás között egyátalában nem birta föltalálni azt a
belső harmoniát, a mit az antik philosophok a világ fönnállása alapjául
fölvettek.
– Iszonytató! Minő gyalázat. Én ilyen embertől…! Oh ki nem mondhatni.
Mivel érdemlettem én ezt? Én? Én!
A tanácsosné szerette volna, ha férje azzal vigasztalandá, miszerint ő
sem foghatja meg, mint lehessen valaki oly vakmerő, tekintetét Eveline
feddhetlen erényeihez bűnös gondolattal emelni, s hogy Maszlaczky
legalább is megbolondult.
E helyett a tanácsos igen hideg nyugalommal mondá neki:
– Édes gyermekem, ez az eredménye az ilyen lélektani búvárlatoknak.
Hasonló okok mindig hasonló következményeket hoznak elő. Te sejtetted,
nekem is mondtad, hogy ez az ember irántad különös érzésekkel
viseltetik, s tanulmányul akartad őt venni. E miatt tán elnézőbb voltál
iránta, mint kellene; gyakran órákig elbeszélgettél vele, mindig szabad
bejárása volt hozzád, szivesen láttad, elvitatkoztatok abstract
philosophiai tételekről, metaphysicus, psychologicus rendkívüliségekről;
– én nem akartam ellenvetéseket tenni, én teljes bizalommal akartam
megtisztelni nőmet, hanem lásd, a férfiak nagy része olyan, hogy a nőket
csak egyoldalúlag ismeri s egyről kettőről valamennyire következtet s
nehány olcsó diadal után azt képzeli a legbüszkébb, a legerényesebb
nőről is, hogy az is csak oly esendő, mint a többi, a kiknek büszkesége
meglágyult a meleg szavaktól, s a kik kezdték Pláton, s végezték
Epicuron, s hogy utoljára nincs olyan férfi, a kit a nők meg ne
hallgassanak…
Kőcserepy úr jónak látá nem zúzni össze jobban Evelinet elméje
fensőbbségével, ki valóban oly halavány volt már, a milyenné a szinpadok
minden arczfestéke sem tehette volna.
– Mennem kell vendégeinkhez, szólt gyöngéden megcsókolva neje halavány
homlokát, mondjam-e azt, hogy a tegnapi szokatlan fáradságtól gyöngének
érzed magadat, s nem jelenhetsz meg közöttük?
Eveline némán igenlé a kérdést. A tanácsos eltávozott.
A tanácsosné pedig sírt haragjában és szégyenében keservesen.
Kőcserepynek csak egy szavába került volna felvilágosítani, hogy semmi
oka sincs erre a haragra és szégyenre, de Kőcserepy úr azt az egy szót
ki nem mondta.
Eveline sietve előkeresé iróeszközeit uti böröndjéből s leült levelet
irni: választ Maszlaczky úrnak.
Kevés gondja volt a tropusokra, periodusokra, stylusa sem volt igen
virágos, hanem hangzott ilyen formán:
«Uram!»
«Én nem vagyok képes Önnek vakmerőségét eléggé méltón viszonozni.
Levelére csak megvetéssel felelhetek, s lesz gondom rá, hogy akárhol
találkoznom kell önnel, a mitől Isten őrizzen meg, ezt a megvetést
eléggé érthetőleg tudtára adjam Önnek. Levelét elébb megmutattam
férjemnek s azután a tűzbe vetettem. Több szót vesztegetni nincs
akaratom – Kőcserepy tanácsos neje.»
Punctum, pecsétet rá. A szobaleány rögtön vigye el a fiscalis úr
szobájába.
A vendégek ezalatt végezték a reggelizést, melynél Vilma teljesíté a
házi asszony kötelességeit s még egyszer elhálálkodva szertartásosan,
készen álló kocsijaikra ültek s elhagyták a kárpátfalvi kastélyt.
Maszlaczky úr utoljára maradt. Arra várt-e, hogy ott maraszszák, vagy a
válasz után epedett, vagy még valami végezni valója volt a tanácsossal?
elég az hozzá, hogy midőn az ő kocsija volt már csak az udvaron befogva,
ő még ott maradt. Pedig már Vilma kisasszony is eltávozott a teremből s
nem volt ott más, mint maga a tanácsos.
Ez is olyan fagyos, olyan visszatartózkodó volt irányában; Maszlaczky úr
háromszor is beszélgetésbe eredt vele víg, bizalmas, humoristikus
beszédbe, a tanácsos ur soha sem volt mosolygásba hozható; végre
engedelmet kért, hogy szobájába kell mennie, némely dolgait elintézendő,
s azzal ott hagyta a fiscalist.
Maszlaczky úr is kénytelen volt felmenni szobájába. A lépcsőkön végig
gondolta, hogy vajjon mi oka lehet a tanácsos e hideg magaviseletének?
még mindig az inasokért haragszik, vagy tán csak azért kedvetlen, mert
neje beteg? vagy talán valami családi jelenete volt a tanácsosnéval?
Vagy – talán nincs már szüksége az ő szolgálataira, többé nem akarja
ismerni, hanem elhajítja, mint egy kifacsart czitromhéjat?