Egy hétnél több nem kellett a hivatalos működések lefolyására.
Maszlaczky úr gondoskodott, hogy minden a leggyorsabban haladjon, nehogy
Abellino előbb meg találjon halni.
Zoltán ez alatt lement Kárpátfalvára. Keresztül kellett esnie az utolsó
kisértésen: – elbúcsúzni a régi eszméktől.
Nem ez a gazdagság, nem e birtok, nem e hatalom elvesztése volt az, a mi
legnehezebben esett lelkének, hanem a hozzájok csatolt eszmék.
Mennyi jót, mennyi nagyot tudott volna ő tenni, ha mind ennek birtokában
marad!
Mennyi megkezdett eszme fog veszendőbe menni az által, hogy ő egyszerű
birtoktalan fiává válik a hazának, ki majd ide s tova azzal lesz
elfoglalva, hogy saját sorsáért küzdjön, s a közügyekben ne számítsanak
rá többé.
Lemondása saját sorsán kívül sok egyéb körülményt hozott zavarba, mikért
felelősség háramolt reá. Néhány hónap előtt felbiztatá jobbágyait, hogy
az örökváltság nagy eszméjét ők hozzák legelébb létre, megegyezését
előre birták, a váltsági csekély összeg meg volt határozva, összegyűjtve
s a korszelemmel haladó párt mint diadalára várt azon napra, melyen e
nemzetünket újjászülő tény létre fog jőni.
Ennek abban kelle maradnia. Kénytelen volt könyes szemekkel mondani el a
derék emberek küldöttsége előtt, hogy csak tegyék el boldogabb napokra
váltságdíjaikat s tartogassák azt szerencsésebb napokra, mert ő
megszünik jószágaival rendelkezhetni, nem szabadíthatja fel őket, s
Isten tudja, milyen urok lesz azután.
Mikor a becsületes ősz emberek utólszor megszoríták kezeit, mikor
eltávoztak előle, a nélkül, hogy egy szót tudnának mondani, akkor eszébe
jutott egyszer, hogy tán mégis többet áldozott fel, mint a mennyit
szabad volt áldoznia, hogy a fiui érzet kötelessége tán nem nyomná le a
mérleget, melynek tulsó felében a honpolgár kötelességei vannak letéve.
Egy perczig gondolkozott rajta, hogy nem méltó-e azon gondolat, melyben
egy új nemzedék boldogítása fogamzott, arra, hogy három ember élete
holtig keserű legyen miatta? hogy nem könnyebben elhordják-e ők,
Szentirmay és ő, az egymásért szenvedett gyalázatot, mint ez árva nép,
mely önbűne nélkül szenvedi öröklött terheit?
Magasztos volt a gondolat! de Zoltán sokkal erősebb akarattal birt már
ekkor, mint hogy egyszer megkezdett útjából visszatérhetett volna. Oda
adta a «nagy hazafi» nevet a «becsületes ember» nevéért; az utókor
magasztalását a szív nyugalmáért.
Mi lesz e derék munkás népből, mely másfél évtized alatt boldogságra,
lelki jólétre emelkedett Szentirmay gondjai által, hová fog lesűlyedni
ismét egy vesztegető, pazarló, szívtelen úr rendszere alatt, ki csak
nyerni, zsarolni tud, s saját fényével elszívja a közjóllét életszínét.
Hogy fognak félbenmaradni a megkezdett közintézetek, iskolák,
kisdedóvók, takarékmagtárak, hogy változnak majd át béreslakokká, mikben
boltokat nyittat az új földesúr, hogy azokon keresztül szívja ki a föld
népének valahogy még megmaradt zsirját, hogy szaporodik el orv, tolvaj
és zsivány a munkaképtelen vidéken, melynek ápolásához, még ha akarna
sem értene az új gazda, mert csak a készet pusztítani tanulta, s özön
adósságot hoz magával gyarapítás helyett, a mi azután szaporodik,
gyorsabban mint a féreg, s egy emberélet alatt széthull az egész roppant
uradalom s vad idegen nevek hasogatják széjjel egyes darabjait.
Keserű volt rá gondolni, végigkövetni az egész eszmét s nem találni
abban sehol megállapodást.
Néhány hónap előtt nagy hazafiak felszólítására nevezetes összegeket irt
alá közczélú vállalatokra, miknek létrejötte nagy diadala leend a haladó
pártnak, rossz sikere annál nagyobb kudarcz a minden javulást ellenző
szemében. Most e kötelezettségeket teljesíteni többé nem álland
hatalmában, ki fogják nevetni, le fogják nézni, mint hitvány gyermeket,
ki nagy számokat irt le, a miknek mennyiségéről még fogalma sem volt.
Ez a gondolat kínzotta legjobban. Minő arczczal fog megjelenni azon
komoly férfiak előtt, kik azzal tisztelték meg, hogy aláirásait úgy
fogadták, mint egy igazi emberét s nem kérdezték tőle, hogy hány
esztendős? Még e megaláztatás is várt reá, még erre is készen kellett
lennie.
Nehéz volt a kisértet pohara, melyet ki kellett ürítenie, de kiitta az
utolsó cseppig.
Egy egész napja volt arra, hogy búcsút vegyen azon kedves emlékektől,
mik Kárpátfalva minden zugából élő szóval látszottak hozzá beszélni;
beszélt a puszta levegővel itt és amott; tele volt az ránézve élő
alakokkal. Este felé magához hivatta atyja hajdani jószágigazgatóját, a
becsületes Vargát, s átadta neki a falakról leszedett családi képeket, a
levéltár okiratait, vigye azokat magához, azon pusztára, melyet Kárpáthy
János végrendeletileg hagyományozott hű tisztelőjének s őrizze meg
ottan.
A jó öreg ember ajkai görcsösen remegtek, midőn átvette a család ősi
emlékeit s szekerére rakatá. Annyit birt rebegni ifju ura előtt, hogy
azért ne hagyja el örökre ezt a tájat, legalább néha őt látogassa meg
egyszerű pusztáján, melyet áldott emlékű édesatyja jóvoltából bir.
– Köszönöm, jó öreg bátyám, monda az ifju erőtetett jókedvvel, meglehet,
hogy ha egyszer a világon nem lesz hová lehajtanom fejemet, majd csak
megjelenek a kegyed kapuja előtt s azt mondom, ide jöttem lakni, van-e
szüksége kegyelmednek valami béresre?
Varga uram nem találta ezt a tréfát valami elmésnek s nem késett azt
kinyilatkoztatni:
– Édes ifju uram, nagyon tudnék keseregni az ilyen mondáson, ha nem
tudnám, hogy ennyire nem fog jönni a dolog; nagyságod, ha már lemond is
uradalmairól, de szűkölködni azért nem fog, mert megboldogult édes atyja
végrendeletében több százezer forintra menő összeget hagyott Szentirmay
gróf rendelkezésére, azon általános utasítással, hogy azokon hazai
vállalatok mozdíttassanak elő. A méltóságos gróf ez összeg nagyobb
részét olyan részvényekbe fekteté, mik annak idejében akármikor
készpénzzé fordíthatók, s egyik veszteségét pótolja a másik. Ez összegek
még mindig elégségesek fognak arra lenni, hogy nagyságodat a
szűkölködéstől és a megaláztatástól megőrizzék.
Zoltán egy rettenetes álomból ébredt fel e szavakra. Neki még néhány
százezer forintja marad, melylyel rendelkezhetik! Ez megváltó gondolat
volt reá nézve. Tehát módjában lesz azon nagy becsületbeli
kötelezettségeket beváltani, mik az egész Kárpáthy-uradalomnál, de az
egész kárpáti hegyláncznál is nehezebben nyomták szivét. Helyt fog
állhatni azon fogadásokért, a miket tett mint gyermek, s miket úgy
tekintének, mint férfi fogadásait! Ez újra fölemelte, ez aczéllá edzette
szivét! Lehet, hogy e kötelezettségek kielégítése után igazán szegény
lesz, hogy semmije sem marad, de mit tesz az: megmarad a becsület, a
férfi-szó szent tisztasága s drága az olyan helyen, a hol arra kell
építni a jövendőt…
Zoltán kifizetteté a jószágain levő tisztviselők és cselédek egész évi
fizetéseit; ki tudja: az új birtokos fogja-e őket továbbra is
megtartani?
Mindenről leltárt készített, számadást csinált, hogy az új birtokos
rendben találja az egész gazdaságot s azt ne mondhassa, hogy ő valamit
elvitt onnan. Még azt a hintót és azokat a lovakat is leltárba iratta
fel, a miken ide jött; azok is a Kárpáthy-uradalomhoz tartoznak, viselje
egészséggel az új birtokos. Ő maga azon a bérelt szekéren utazik vissza,
melyen ügyvéde fog megérkezni Pestről, kit minden órán vár.
Kovács pontos ember; épen akkor hajtatott be a kastély udvarára, midőn a
gyertyákat meggyujtották.
Minden cseléd, minden ácsorgó jobbágy olyan gyászos képpel nézett eléje.
Tudták már, hogy a Kárpáthy-uradalom a jó Zoltán urfi kezéről egy
idegen, még nem is ismert gazda kezére fog kerülni, bár e változás okát
még csak sejtelemmel sem birták utólérni, s mindenki olyan csüggedt
volt, mintha saját sorsa változását érezné.
Kovács egy bekötözött iratcsomagot vett ki kocsija üléséből s azt hóna
alá véve, az ifju báró után kérdezősködék. Az ismeretes pitvarnok az
ajtóig vezeté, ott megmondta neki az ügyvéd, hogy senkit se bocsásson be
többé, s azzal belépett a levéltári terembe, hol a Kárpáthy-ősök
pallosjogi gyakorlata hajdan úri székeket tartott, s e végett tágas
kandallóval látták el.
Az öreg Vargának gondja volt tüzet rakatni e kandallóba, mert az idő
őszi esőkkel járt, s elkelt a meleg szoba. Zoltán elfáradtan ült egy
karszékbe, inkább lelki, mint testi küzdelemtől, az öreg Varga segített
neki hallgatni.
Az ügyvéd megjelenése föleleveníté mind a kettőt, Zoltán eléje ment, míg
az a kezében tartott iratcsomót már messziről nyujtá feléje:
– Itt van…
Azok az átkos iratok, azok a gyalázatos, utálatos, förtelmes eszmék,
miket egy ördögi kiszámítás úgy össze tudott szedni, végre itt vannak
letéve, átadva annak a kezeibe, a kinek lelkét, életét megmérgezék,
tehet velök a mit akar, nem kénytelen tőlök félni, velök álmodni többé.
– Minden irat közötte van? kérdé Zoltán, midőn a pert remegő kezeibe
vette.
– Magam győződtem meg róla; az eredetiek adattak át. A per megszüntnek
nyilatkoztatott, a felperes visszavonta keresetét, s Kőcserepy
befolyásának sikerült magát e pert a levéltárból kitöröltetni.
Zoltán dobogó szívvel fogá a csomagot, s úgy a hogy összekötve volt,
belehajítá a kandalló tüzébe.
A három férfi szótlanul állt a kandalló körül, s szemeit le nem vevé a
lángoló percsomóról, mely apródonkint foszlánynyá égett. Az egyenkint
felhajló tüzes lapok úgy lobogtak a kandalló forró légvonatában, mintha
valami pokolbeli kéz hajtogatná fel azokat, hogy még egyszer végigfusson
az izzó sorokon, s minden kihamvadt lap foszlánya fölrepült a lángok
közé, a kürtőn kiragadtatva az erős légvonat által, mely úgy bömbölt,
úgy üvöltözött a szűk kémény csöveiben, mintha valami örülne vagy
haragudnék ottan belül. Az egész percsomónak még csak hamva sem maradt
ott; minden eltünt, csupán a kemény boritéktábla hajladozott
összezsugorodva a parázs között, fekete felszinén végigjártak csavargó
vonalokban a kósza tűzférgek, a mik halottaikat keresik.
Milyen könnyebbült szívvel sóhajtottak fel mindhárman.
– Nincsen többé!
Zoltán örömtől ragyogó arczczal fordult az öreg jószágigazgatóhoz.
– Megirhatja ön Szentirmay grófnak, hogy látta ez iratokat hamuvá égni.
– Még szebben hangzanék ez nagyságod szájából reá nézve, szólt az öreg.
Most már semmi sem gátolja, hogy őt meglátogassa, ők bizonyára nagyon
fognának örülni, ha Kárpáthy Zoltán ismét családjok tagjává fogadtatnék.
– Tudom, jó barátom. De most még korán volna az. Eddig ők tiltottak
vissza engem, most én tiltom el magamat. E perczben semmi sem vagyok. És
én senkinek sem akarok terhére esni, legkevésbbé azoknak, a kik
szeretnek.
Kovács tetszését inté fejével. Ilyennek ismerte ő Zoltánt mindig. A
sorsváltozás nem változtat a jellemen.
– Még egy izenetünk van, szólt, változatlan arczczal vonva elő
oldalzsebéből egy pecsétes levelet, mely Zoltánnak volt czímezve.
A levelet Maszlaczky irta, melyben tömérdek virágos szóhalmaz között
tudatja vele, miszerint sikerült neki kieszközölni a jószivű Kőcserepy
tanácsostól, hogy _saját jóindulatából_ (ez duplán is alá volt huzva)
Zoltán számára tizenkétezer forint vitalitiumot rendeljen élete
fogytáig, mely nemeslelkűség a derék méltóságos úrnak nagy becsületére
válik; másodszor szintén az ő nemeslelkűségének befolyása egy másik
nemeslelkű kedélyre idézte elő azt a nemeslelkű eredményt, miszerint
Kovács ügyvéd úr ezentúl is megmarad elébbi hivatalában, a
Kárpáthy-család ügynökségét a Kőcserepy-családéval váltandván fel,
miután ő (t. i. Maszlaczky úr) úgy is egészen más állást fog elfoglalni
a méltóságos úr családjánál. Jelen levele szolgáljon biztosítékul az
igért dolgok hitelessége felől; egyebekre nézve pedig ajánlja mind a
kettőjöknek legszivélyesebb pártfogását, stb.
Zoltán egészen elpirult, midőn e levelet végigolvasá. Annyira felingerlé
az, hogy minden észrevétel nélkül négyfelé repesztette s a tűzbe akarta
vetni. Csak akkor jutott eszébe, hogy e levél Kovácsot is érdekli, s
bánni kezdte, hogy azt elrepeszté, barátja szerencséjét akadályozva az
által; hátha ő elfogadja az ajánlatot?
Egy tekintet e változatlanul komoly arczra ismét más gondolatra téríté.
Összemorzsolta a levelet s a tűzbe vetette.
Csak azután mondta meg Kovácsnak, hogy mi volt abban foglalva.
Nem kételkedett, hogy az ifju ügyvéd épen oly megvetéssel hajította
volna a neki tett ajánlatot a tűzbe, mint ő a magáét, s a fiatal
jogtudós jobban örült védencze e merényletének, mint bárminő jutalomnak,
mely a csalárd emberek előtt megfogható és megszámlálhatóságánál fogva
becsben szokott tartatni.
Ő is úgy cselekedett volna s jól esett neki, hogy Zoltán nem is mondta
ki az ellenkezőt.
Másnap még hajnal előtt elhagyták Zoltán és az ügyvéd Kárpátfalvát.
Varga ott maradt a jövendő uraságnak átadni a számadásokat.
Egész csendben távoztak el a kastélyból, mikor még mindenki aludt.
Cselédjeitől még este elbúcsúzott Zoltán; a pitvarnok is megtudta, hogy
miért hívták őt «szegény fiu»-nak. Zoltán tudtára adá, hogy ezentúl nem
leend módjában őt tarthatni.
Midőn a kárpátfalvi vadaskert végéhez értek, mely kétfelől a nagy
jegenyefákkal beszegett út mellett terült, ép akkor jött fel a nap s a
két utazó akkor vette észre, hogy a merre keresztül kellett haladniok,
az egész út el volt lepve parasztemberektől; férfiak, nők és gyermekek
állták el az árokpartokat, s midőn szerény bérkocsiján elhaladt előttük
a volt tulajdonos, hangos éljenkiáltásokkal üdvözlék minden oldalról.
Megtudták a jó emberek, hogy mikor utazik el, s bármilyen titokban tevé,
rálestek, hogy még egyszer láthassák, hogy utána kiálthassák: «Hordozza
az Isten szerencsével; hozza vissza minél elébb újra!»
Tizenkét lovas legény rugtatott a fák mellől kocsijához két felől.
Marczi volt a vezetőjök, a megboldogult úr lovásza. Zoltán kérte őket,
hogy maradjanak el tőle.
– De biz elkisérnők a világ végeig is!
Egész a tiszai révig elnyargaltak kocsija mellett, csak a parton
maradtak el tőle, ott is utána kiálták, kalapjaikkal integetve felé:
– Hozza vissza az Isten minél elébb!
Zoltán eltávozott Kárpátfalváról, a nélkül, hogy vesztett örökségére
csak egyszer is visszatekintene. Ha a tárgyak is úgy mentek volna vele
mindenütt, mint az emberek szívei!
Éjjel sem pihentek meg sehol, váltott lovakon utaztak tovább, s másnap
este Kovács laka előtt álltak meg Pesten.
Mikor le akartak szállni, nagy meglepetésökre a Kárpátfalván elhagyott
pitvarnok jött kocsijokhoz annak ajtaját kinyitni.
Zoltán nem tudta, mit mondjon neki. A jó fiu hátul a bakon ülve jött
velök Kárpátfalváról.
– Már engemet Zoltán urfi nem hagyhat el magától, ha nem fizethet is,
majd csak megélek valahogy.