Régi mese s csaknem minden vallás hitregéiben előfordul, hogy egy-egy
veszendő lelket kiszemel magának az a furcsa szellem, mely a gonosz
elvet képviseli a világban, nevezzék azt sátánnak, dæmonnak, Asmódinak,
vagy Mephistophelesnek, sokféle neve levén e minden országban
currentált, de soha el nem fogott földalatti iparlovagnak, a mely
veszendő lelket azután, hogy gonoszul ne járjon, egy másik idealis
szellem, kit egyszerűen csak angyalnak szoktak nevezni, vesz pártfogása
alá, s küzködik azzal a fáradságos munkával, hogy egy nyomorult párát
megőrizzen attól a balesettől, hogy saját jó kedvéből beleverje az orrát
a pocsolyába, a mi bizonyára csakis angyaloknak való időtöltés, emberi
türelem régen sorsára bízná az ilyen ostoba ficzkót, s engedné, hogy
vigye hát vagy őtet az ördög, vagy ő az ördögöt, a hogy megalkudtak
egymással, s nem törődnék velök többet.
Ilyen nem emberi idegeknek való feladathoz fogott a mi ügyvéd barátunk,
a midőn felment Pozsonyba, hogy Abellinot lelki eszközökkel az igazság
és értelem soha nem ismert útjára térítse.
Néhány hónap letelte alatt sikerült neki védencze számára a kivánt
engedélyt megszerezni. Nagyon kevés akadálylyal kellett megküzdenie; a
pártküzdelmek erős befolyása mellett oly egyéniséget mint Zoltán,
örömest látott mindenki önállóvá téve, annyival inkább, hogy még maga a
gondnok, Tarnaváry is helyeslé Zoltán felszabadíttatását a gyámsága
alól; hihetőleg örült, hogy megszabadult e nyakára nőtt fiuróli
felelősségtől.
A mely nap megkapta Zoltán az engedélyt, a másikon már Pozsonyban volt
Kovács, s megtudva, hogy Abellino hol lakik, sietett őt felkeresni.
Mint tudjuk, Maszlaczky is épen odafenn volt akkor.
Az a kis epizod az orvossal gátolá, hogy Abellinot értesíthesse arról, a
mit erősen gyanított, miszerint Zoltán csak azért folyamodott
nagykorúsági engedélyért, hogy a per fölött önakaratúlag
rendelkezhessék. Könnyű volt ezt kitalálnia, miután tudta, hogy az ifju
a per tartalmát megismeré s rögtön azután folyamodott az engedélyért.
Az ügyvédnek psycholognak kell lenni!
Másnap karöltve tért vissza az orvos úrral a fekvő szerencsétlenhez, ki
nagyon csodálkozott, azt látva, hogy még nem lőtték egymást keresztül.
Arra mindkettő nagyon okos ember volt, ügyvédek és orvosok nem igen
szoktak párbajt vívni. Az elsők igen jól tudják, hogy ez törvényen kívül
eső actus, az utóbbiak pedig ismerik az innen származható physikai
következéseket; azután egy hivatása szellemétől áthatott ügyész azt
mindig tartozik szem előtt tartani, hogy ő épen a támadott
viszálykodások törvényszerű eligazítására van rendeltetve; egy józanul
gondolkodó orvos viszont könnyen elképzelheti, miszerint nem azért kapta
a diplomáját, hogy sebeket csináljon, hanem inkább, hogy azokat
begyógyítsa; azért a párbajnak e két facultásnál helye nincsen. Maradjon
az elégtétel-vevés módja könnyelmű grófoknak, báróknak és más olyan
embereknek, a kik fegyverek kezelésére vannak rendeltetve.
– Kedves nagyságod, hogy érzi magát tegnap óta? sokkal jobban néz ki; a
kedves doctor valóban csodát követ el, valóban remekel.
Ezt Maszlaczky úr mondta.
Doctor úr sietett a bókot visszaadni.
– Két héttel hamarább elhagyandja az ágyát méltóságod, ha azon ujságokat
megtudja, a mikkel barátom uram szolgálni fog. Maszlaczky úr remek
ember. Alig várom, hogy valami perem legyen, hogy rábízhassam.
– Én alig várom, hogy beteg legyek, hogy magamat doctor úrral újjá
alkottassam.
– Ugyan mit csinálnak önök? nyafogott Abellino panaszos, kényes hangon,
a két egymásnak hízelgő diplomatára.
– Hát mit csinálunk?
– Ne komplimentirozzanak annyit az én jelenlétemben; hozzátevé azonban,
nehogy megbántsa a két urat: egy beteg ember jelenlétében.
Vagy úgy?
– Az nem igaz, hogy én jobban vagyok. Inkább egészen oda vagyok, nyögé
Abellino, alig birva a száját összeragasztani. Az önök csunya
veszekedése miatt az egész éjjel lázban feküdtem.
Abellino oly nyögve, szótagolva beszélt, mintha most tanulná a
silabizálást ábéczéből. A két diplomata engedte magát leczkéztetni.
– Csunya dolog az, egy beteg ember előtt úgy összeveszni. Tudhatják,
milyen ideges vagyok. Három héttel visszaestem a gyógyulásban.
Maszlaczky macskai hunyászkodással szólt közbe:
– Hat héttel előbbre fogja vinni a jó hír kedves nagyságodat, a mit ma
hozok.
Máskor oly hetvenkedő, most oly tejczukorédes volt. Megvolt annak a
saját oka.
– Hát mi az? mondja el, erőködék Abellino. Kín volt hallgatni, a hogy
beszél.
Mind a két férfi közelebb lépett az ágyhoz, mosolyogva.
– Zoltán ügyvédje Pozsonyba érkezett s meg fogja látogatni kedves
nagyságodat.
– Hát azután? kérdé a beteg, kinél egészséges korában is nehezen
mozogtak az értelem kerekei.
– Hihetőleg egyezkedést kiván ajánlani.
– Minek fárasztja vele magát? Engemet úgy is elvisz már az ördög
idestova. Nem várhat addig? Azután majd senki sem háborgatja.
– Az istenért! hogy beszélhet így méltóságod? szólalt meg ekkor az
orvos. Méltóságod épen most van abban a stadiumban, hogy minden
életműszere újjá alakuljon, még két heti cura, azután egy kis friss
kirándulás a marienbadi fürdőbe, azután a nyarat Ischlben tölteni s úgy
fog méltóságod hazatérni, mint egy Antinous. Nézzen meg engem
méltóságod, ne mást; én saját magam kiálltam ezt a curát, olyan
vékonynyá száradtam, mint egy keszeg és milyen vagyok most? Tessék rám
nézni. Beteges, nyomorék voltam, végrendeletet tettem, fiatal feleségem
volt, azt hitte, majd kedve szerint férjhez mehet másodszor;
csalatkozott, azért is én éltem túl őt, s én házasodtam meg másodszor.
Abellino elmosolyodott. Arra a gondolatra-e, hogy milyen jó tréfa volt
az orvostól túlélni a fiatal feleségét, a ki még utána férjhez akart
menni? vagy tán arra, hogy még hasonló remény benne is támadhat?
– Semmi organicus baja sincs méltóságodnak s egészen magához fog térni,
mihelyt az élet aggodalmával nem lesz terhelve, mihelyt ismét úri
kedvtöltéseit feltalálhatja, utazhatik, mulathat, vadászhat, kényelmesen
élhet s több efféle; s e tekintetben tisztelettel kell átengednem a
helyet fiscalis barátomnak, mint a ki gyógyrendszerem e hátralevő részét
egyedül képes kiegészíteni.
E képzelet-ingerlő biztatásokra elevenülni kezdett Abellino
csontváz-arcza; nagy küzdéssel felemelkedett könyökére, s nem vette
észre, hogy alig birja a fejét tartani.
– Igazán? Igazán úgy lesz az, doctor úr? Ha az csakugyan igaz, akkor én
kiviszem a diætán, hogy az urat kinevezzék nemes embernek! Én magam
teszem le az indigenatusi díjt.
A doctor úr igen hízelgőnek találta ezt a biztatást; mondhatnékja volt
pedig: hogy inkább tegye az ő kezébe azt az indigenatusi nem tudom
mennyit, s neveztesse ki őt parasztembernek.
Kopogtak az ajtón.
– Lehet! szabad! kiáltottak mind a hárman.
Jól sejtették. Zoltán ügyvéde volt az érkező.
Kovács szelid, csendes természetü ember volt, hanem ezt a tulajdonságát
nem hordozta az arczán. Kissé túl a rendén is barna volt, alacsony
homlokkal, sürű szénfekete hajjal, vastag szemöldei elül csaknem
összeértek úgy, hogy a ki közelebbről nem ismerte, könnyen azt
gondolhatta magában, hogy ezzel az emberrel nem jó volna valami félreeső
helyen egyedül találkozni. Meglehet, hogy ez alkalommal még a szokottnál
is kevesebb gondja volt arra, hogy nyájasnak lássék.
Elmondta röviden, hogy ő ki és mi? és hogy néhány percznyi beszélgetést
óhajtana a nagyságos úrral a tudvalevő perben; e mellett néhány
oldalpillantást vete a jelenlevő két úrra, mely elég világosan látszott
kifejezni, miszerint nem bánná, ha ebben az órában műutazáson volnának.
Rosszabbat nem kivánt nekik.
Maszlaczky úr észrevette a tekintetet és sietett azt bevágni.
– Mi bizalmas emberei vagyunk a nagyságos báró úrnak; én ügyvédje
vagyok, ki jogaira őrködni tartozik.
– Én pedig házi és családi orvosa, ki becses egészségére felügyel.
– Mi egy perczig sem távozhatunk el tőle.
– Úgy van, erősíté Abellino együgyű túlzással; ezek az urak itt laknak
nálam, itt is hálnak mindig.
Kár volt Kovácsnak meg nem kérdezni, hogy az ágy alatt-e vagy a fali
szekrényben?
– Jobb szerettem volna, ha négy szem közt beszélhetünk, de így is el
kell azt fogadnom.
– Tessék leülni, kedves collega úr, kinálkozék Maszlaczky úr nagy
készséggel s leültetett minden embert Abellino ágya körül, ez utóbbi
nagy bosszuságára, ki azt szerette volna, hogy mind a hárman
tiszteletteljesen állva maradjanak.
– Egyenesen a tárgyhoz szólok. Nagyságodat sem akarom hosszasan
terhelni. Nagyságodnak egy pere van védenczem ellen s én fel vagyok
általa hatalmazva, e pert nagyságoddal lehetőleg kiegyenlíteni.
– Miután Kárpáthy Zoltán úr ő nagysága nagykorusági engedélyt kapott,
ezt előre kellett volna önnek bocsátania, jegyzé meg Maszlaczky úr. No
csak azért mondtam, kedves collega úr, hogy az informátióknál mindig
szükséges megtartani a logikai rendet. Egy ügyvédnek logikával is kell
birni.
Kovács meg sem köszönte a szives oktatást, hanem igen lapidaris
stylusban folytatá:
– Védenczem nevében bátor vagyok nagyságodnak egyezkedési ajánlatot
tenni. A Kárpáthy-család birtoka két egyenlő uradalomból áll, egyik a
kárpátfalvi, másik a madarasi. Jelenleg mindkettő igen jó karban áll s
czélszerű kezelés mellett két-háromszázezer forint évi jövedelmet ad.
Védenczem rokoni osztályt ajánl nagyságodnak. Bármelyiket tetszik
választani az uradalmak közül, azt engedi által, a kérdéses per
megszüntetését tűzvén ki feltételül.
Abellinonak a lélekzete elállt ez ajánlatra; már a kezét nyujtotta felé,
midőn Maszlaczky úr felpattant helyéről s hevesen közbevágott.
– Semmi alku; vagy mindent, vagy semmit, kedves collega uram. Egy
Kárpáthy Abellino ily ajánlatot nem enged magának tenni, midőn pere
végeztéhez közelít. Miért nem tették önök az ajánlatot, midőn a per
kezdődött és miért teszik most, midőn itélet alá készül? mert látják,
hogy mindent el fognak veszteni.
Kovácsnak sok felelni valója lehetett volna e kérdésekre, de egy
negyedik jelenlétében el kellett hallgatnia védencze titkát. Maszlaczky
nagyon jól tudta, hogy Kovács ezt nem mondhatja ki, de nem sejtheté,
hogy egészen más titkot fog kibeszélhetni.
– Uram. Ön az elébb engemet egy becses dologra tanított, hogy az
ügyvédnek logikájának kell lenni. Van szerencsém viszont egy másik
tanulsággal szolgálhatni. Az ügyvédnek hűségének kell lenni védencze
iránt. Én nem állitom, hogy ez önnek nincs, hanem annyit bizonyosan
tudok, miszerint ön védenczétől cessiót csikart ki egy harmadik ember
részére a Kárpáthy-uradalmak felől, s neki csak holmi koldus alamizsnát
biztosított a másnak elszerzett roppant jövedelemből. És most, midőn én
az önök által igért huszonnégyezer helyet kétszázezeret igérek ő
nagyságának, ön közbelép, hogy ezt meggátolja, mert jól tudja, hogy ha
mi kiegyezünk, az adott cessio minden alapját elveszti, olyan
körülmények mellett levén az kibocsátva, melyek be nem következtek s
akkor ön ama harmadik számára vesztette el az ügyet, melyből védenczét
magát ki akarta játszani. Ez, uram, olyan tény, a miért önnek védencze,
ha kedve tartja, önnek holta napjáig tartó hallgatást (silentium)
szerezhet, a miért ön elvesztheti ügyvédi oklevelét. Én bátor vagyok
nagyságos Kárpáthy Béla urat egyszerűen felhívni, vajjon többnek
tartja-e az általunk ajánlott kétszázezer forintnyi jogos és becsületes
évi jövedelmet a saját ügyvédje által rátukmált huszonnégyezer forintnyi
gúnyos alamizsnánál?
Abellino e szókra kiugrott az ágyból. Mint egy sírból feltámasztott
csontváz. Fogai összeverődtek s a két keze reszketett.
– William! William! rikácsolá. Gyere be! öltöztess fel! Megyek. Azonnal
megyek. Szörnyűség ez, gyalázat, a mit velem tesznek. A kaputomat, a
csizmámat, William!
Maszlaczky közel volt az elájuláshoz. A doctorhoz fordult
assistentiáért, de az is majd megette.
– Ügyvéd úr! annak a másik ügyvéd úrnak tökéletes igaza van! Én
silentiumot adatnék az úrnak! Ilyet még nem hallottam. Hozzám ne jőjjön
közel. Én félek az úrtól. Ez crimen stellionatus!
Maszlaczky úr érzé, hogy még így soha sem volt megakadva életében.
Abellino csakugyan az öltözéshez fogott, ámbár minden csontja csak az
ágy felé húzta vissza.
– Jól van, nagyon jól van, dohogott magában a fiscalis úr s ő is
elkezdte felső kaputját magára venni. Csak tessék méltóságodnak azt
tenni, a mit ellenségei tanácsolnak. Tessék engemet kidoboltatni, mint
országos csalót, tessék ellenem silentiumot kéretni, tessék azokat a
nagy befolyású urakat, kiknek ügye kedvező állását köszönheti,
compromittálni. Ezt én megérdemlettem, a miért tizenhat esztendeig
fáradtam nagyságod ügyében, minden díj nélkül, most legalább egyszerre
nemes emberhez illő módon megjutalmaztatom. Oh csak tessék.
Maszlaczky úr e beszéd alatt egész torkig begombolta felső kabátját s
most meg azon volt, hogy egy irgalmatlan nagy shawlt a nyaka körül
tekergessen, mialatt Abellino William segélyével sem birt annyira menni,
hogy csizmáit felhúzza. Nem volt jártányi ereje. Kénytelennek érzé magát
czipőit vétetni elé. Azok meg nem voltak hetek óta kitisztítva s szépen
kizöldültek azalatt. Oh milyen rendetlen ember vagy te, William!
Maszlaczky úr már a keztyűit is húzta.
– Én, kedves nagyságos úr, örökre eltávozom. Lesz idő, midőn kedves
nagyságod örömest kérdezősködnék utánam, én távol leszek. Menjen
nagyságod, a hova hívják. Térjen kedves unokaöcscséhez vissza, csókoljon
neki kezet, akár az orczáját is. Nagyon hasonlít az édes anyjához. Sőt
az édes atyjához is. Igen kedves emlékezet leend nagyságodra nézve ő
vele találkozhatni. Szentirmay gróf is igen jó ember, derék férfiu.
Szívesen fogja nagyságodat látni. Kár volt eddig is háborúságban élni
vele. No de mind ezt el fogják nagyságtok egymásnak feledni. Kibékülnek,
megosztoznak, összeölelkeznek. Énnekem mindezekre semmi gondom többé.
Nagyságodnak senki sem vethet charactertelenséget szemére, miért vetne?
nagyságod jó keresztyén, a ki tizenhat évi szenvedést örömest megbocsát
halálos ellenségének egynehány ezer forintért. Én, megvallom, hogy nem
vagyok oly jámbor samaritánus. Engem nem bántottak nagyságod ellenségei,
nekem nem rabolta el az orrom elől szeretőmet Kárpáthy János úr, engem
nem csúfolt, nem szégyenített meg, engem nem járattak tizenhat
esztendeig koldulni őseim házába a mindennapi falat kenyérért, engem nem
tettek világ csúfjává, de ha énnekem nyujtanák kezeiket és ajánlanának
egy egész világot… én szegény ember vagyok, fejemmel keresem kenyeremet:
de én visszautasítanám s meghalnék inkább az utczasárban, de büszkén.
Én, Maszlaczky Gábor, a ki nem vagyok sem gróf, sem báró, sem gentleman;
de azért kezemet nem szorítaná meg az a tenyér, a melyik egyszer arczul
ütött.
Maszlaczky úr e beszéd alatt ismét letekergette a shawlt nyakáról, pedig
senki sem kérte rá.
A szerencsétlen báró a beszéd alatt kínosan összegörnyedt ágyában, nehéz
fejét tenyereibe sűlyeszté, sovány könyökeit pedig sovány térdeire
szegezte, lábszárait vigasztalanul lógatva alá ágya széléről, melyen
ült.
William elhozta a czipőit kitisztítva, a báró azokat a fejéhez vágta
neki, hiszen két felemás!
Azután ismét hanyatt dűlt ágyába, magára rántva takaróját s kősárga
szemével merően nézett fel a plafondra.
Kovács összefont karokkal nézett a dühöngő ügyvédre, gúnyos kitöréseit a
tehetetlenség ömlengéseinek tulajdonítá, s egy szóval sem szakitá félbe.
Maszlaczky úr lassankint kigombolta újra felsőkabátját, a nélkül hogy
felszólíttatnék rá.
– Hadd menjenek az együgyű emberek önkényt a kelepczébe. Ha valakinek
kedve tartja a szerencséjét kihajítani az ablakon, ki gátolhatja meg
abban? Én nem. Ilyen dolgokkal nem fárasztom magamat. Elég sok ideig
voltam ennek az ügynek bolondja. Nem nagyságod kedvéért, korán se tessék
hinni. Ha egy angyal nem kényszerített volna rá, tettem volna tán egy
lépést az ügyben? soha! Igen, egy angyal, a ki azt mondta: itt e szegény
sorsüldözte ember mennyivel boldogabb életre volna méltó, segítsük őt
felemelni, szerezzük vissza elrablott örökségét, tegyük őt boldoggá,
tegyük üdvözültté. Igen: üdvözültté! Tudja ön, mit vesztett ez órában?
Egy tiszta, ártatlan lélek szeretetét, kinek keze önt ősei javadalmainak
teljes birtokába vezette volna be; s ki önt nemcsak gazdaggá, de a
legboldogabbá tette volna az ég alatt. Áldom a mindenhatót, hogy azt
nagyságodnak elébb meg nem mondtam. Legalább így egy ártatlan gyermek
kigyógyul abból a képzelgésből, hogy önt boldoggá tehesse.
A derék psycholog férfiu képes volt saját eljegyzett mátkája kezével
kecsegtetni védenczét, hogy őt megnyerhesse magának. Gondolá, hogy úgy
sem fog ez addig élni.
– Ah, de mit érdekli ez nagyságodat? Mit gondol nagyságod családi
örömökkel? Csendes, otthonos, bájos fiatal nő, vidám, csevegő család,
derék utódok! mit gondol nagyságod azokkal?
Oh pedig Abellino szívének ezek voltak legkedvenczebb eszméi, mint
minden megvénült bűnösnél szokott lenni.
– Mi szükség nagyságodnak családról gondoskodni, folytatá éles, metsző
gúnynyal Maszlaczky úr. Hiszen kibékülhet Szentirmay gróffal, s akkor
nem szükség családi boldogságról aggódni…
– Uram! kiálta fel Kovács, felpattanva helyéből, e tárgyról megtiltom
önnek beszélni!
A tiltakozás oly hangon s oly mozdulattal volt téve, hogy a jelenlevő
három férfi mind némává ijedt s a jámbor orvos ijedtében akkorákat
kezdett csuklani, hogy félteni lehetett, miszerint saját magán keresztül
esik.
Kovács szemei úgy szikráztak, ajkai úgy remegtek, hogy méltán lehetett
attól tartani, miszerint valaki csak a Szentmihály-kapu melletti házban
lakik, azt azon az egy ablakon mind kihajigálja.
Abellino az orráig rántotta magára takaróját s Maszlaczky úr két lépést
hátrált visszafelé. Csak azután jutott eszébe, hogy nem szükség félnie,
sőt inkább volna ránézve óhajtandó, hogy bár megütné ellenfele; ez által
actus majoris potentiæt követne el, még pedig két tanú jelenlétében, – s
ismét közelebb lépett.
– Mit tilthat ön meg én nekem? szólt kétfelé vágva kabátja elejét
mellén. Azt, hogy védenczemet ellenfelei által rászedetni ne engedjem?
Azt, hogy bele szóljak egy ügybe, a mi engem is érdekel? Vagy mit?
– Azt, hogy Szentirmay grófról tiszteletlen hangon beszéljen! szólt
Kovács határozott egyenességgel.
– Azt én világért sem teszem. Tettem-e valaha? Kivéve, a mit
kötelességem parancsolt. De bizonyára azt nem engedem Szentirmay
grófnak, vagy önnek, vagy Kárpáthy Zoltán bárónak, hogy az általam
összeállított per végén védenczemet részökre hódítsák. Ha önök felét
igérik a Kárpáthy-uradalmaknak, azt én is biztosítom; ha önök igérik két
harmadát, én igérem három negyedét; ha önök odaigérik egészen, én meg
ráadásul egy bájos angyal kezét igérem hozzá. No tessék árverezni.
E szókkal Maszlaczky úr kihivólag ült le Abellino ágya elé.
– Tessék árverezni.
– Tessék! akará mondani az orvos úr is, ki ismét Maszlaczky pártjára
állt, de a csuklás ismét szó közt kapta s majd a feje tetején lökte ki a
hangot.
Kovács hallgatva tekintett Abellinora, kinek arczán kínos feszültségben
látszott kifejezve lenni az a gondolat, hogy könnyü már ő neki
százezreket, milliókat, földi angyalokat igérni, – mikor a sír szélén
fekszik!…
Kovács mély szánalom és megvetéssel tekinte a tehetetlen nyomorú
emberre, kit minden új szó új gondolatra téritett s ki most annyi viszás
befolyás között nem birt testének, lelkének megállapodást találni.
– Hagyjanak az urak én nekem békét! nyavalygott, türelmetlenül rugdalva
nyoszolyája végét. Mit háborgatnak az urak egy szegény beteg embert?
Menjenek innen, végezzék el egymással, a hogy akarják, csak én tőlem ne
kérdezzenek semmit; én nem irok alá semmit, én nem felelek semmire.
Azzal befordult a fal felé s elkezdett sírni, hogy milyen istentelenség
az, hogy őt nem engedik meggyógyulni.
Kovács átlátta, hogy pere el van veszve; annak a nyomorult embernek egy
óráig sincs saját akaratja.
– Holnap reggelig irásban fogom önnel közleni véghatározatainkat, mondá
Maszlaczkyhoz fordulva s azzal vette a kalapját és eltávozott.
Abellinót annyiba sem tekinté, mintha egy darab fa feküdnék ott előtte,
paplannal betakarva. Valóban úgy feküdt ott, mint egy darab fa.
Maszlaczky úr kezeit dörzsölé s ágaskodott örömében, kedve lett volna
nyelvével is csettenteni s felállni a szék tetejére, onnan örülni.
A darab fa megmozdult az ágyban. Meglátta az ott maradt két férfit.
– Hát önök miért nem mentek el? Menjenek. Az Istenre kérem, hagyjanak
magamra. Ne jőjjön hozzám senki, nem akarok látni senkit.
Maszlaczky úr vidáman tekergeté nyaka körül nagykendőjét s odahajolva a
beteg feje fölé, édes gyöngédséggel suttogá fülébe:
– Kedves, édes kedves nagyságom. Nem sokára czélnál leszünk.
«Nem sokára czélnál leszünk.» Súgá utána magában a darab fa, gondolván a
minden czélok czéljára, a fekete sír fenekére.
Maszlaczky úr majd felrúgott asztalt széket, a nagy búcsúvétel közben s
már az ajtó kilincsét tartá kezében, midőn a doctor, ki eddig az
ablaknál állt és kinézett, visszafordult, fontos gyanakodó képpel
mondva:
– Még nem láttam őt a kapun kimenni.
– Kit? kérdé Maszlaczky úr megrettenve.
– Azt az elébb elment embert. Semmi jó sem néz ki a szeméből. Nem mernék
vele találkozni este az utczán. Azt hiszem, stilétes pálcza volt nála.
Úgy nézett barátom uramra, mikor elment, mintha valami rosszra gondolna.
És itt ezen a sötét lépcsőn úgy ütheti valaki az embert pofon, hogy azt
sem tudja meg, ki volt?
– Doctor úr, szólt Maszlaczky, menjünk együtt.
– Nem tehetem, szabódék amaz. Nekem consultálnom kell a patienssel, az
eltart soká, egy óráig, kettőig is.
– Uram, szólt Maszlaczky a rettegés vakmerő hangján, ez öntől
szívtelenség. Engemet így egyedül hagyni a veszély torkába menni. Ön
képes volna elhallgatni, hogy valaki gyilkost kiált és segítségére nem
sietni.
– Én, uram? Én anélkül sem védelmezhetném meg önt, nekem nem az a
foglalatosságom. Én békességes ember vagyok, én nem szolgálok senkinek
salvus conductus gyanánt.
Maszlaczky urat az izzadság verte. Örömei már előre vonták, hogy
röpüljön Kőcserepy karjaiba diadalhírével, de azon tudat, hogy szárnyai
nincsenek, ismét azon gondolatra hozta, hogy tán jobb volna itt maradni.
Végre feltalálta magát. Ott künn az ajtó előtt ácsorgott William, azt
körülfogta szépen.
– Lelkem, jó William, ráérsz most ugy-e bár? nesze egy tizes, kisérj el
hazáig; csak a bérkocsi-állásig, onnan visszajöhetsz; ugy-e bár
megteszed?
William megtette egy tizesért, hogy elkisérte Maszlaczky urat, a ki elül
hagyta őt menni a sötét lépcsőn, mint egy avantgardot, a kapun kijutva
pedig hátul hagyta fedezetnek.
A békeszerető orvos meglátván az ablakból, hogy Maszlaczky viszi magával
Williamot, nagyon természetesen saját becses élteért kezde remegni.
– Elviszi az egyetlenegy férfit a háztól! Az az ember vissza talál jönni
s mind rendre gyilkolhat bennünket. Az egész emeleten nem lakik más,
mint egy vén asszony, szakácsnéjával. Nagyságos uram, én ajánlom
magamat. Én senki kedveért el nem vágatom a gégémet. Alázatos szolgája!
Kapta a kalapját, elfutott; a botját itt feledte, ezért még egyszer
visszajött. Bot nélkül nem tanácsos haza menni s míg a sötét lépcsőn le
nem ért, szüntelen beszélt hátrafelé, mintha oda hátul öten-hatan
állanának, a kik őt kisérni szándékoznak, a kik levilágítanak utána.
Protestált, hogy ne fáraszszák magukat, s csak a kapun kívül mert
lélekzetet venni, érezve, hogy itt már mégis a nyilvánosság és a
törvények oltalma alatt van.
Az a darab fa pedig odafenn feküdt csendesen, mereven a maga kínlódási
helyén. Hogy ő neki e perczben kincscsel tölt ládákat igértek, hogy őt
hosszú-hosszú élettel biztatták, – hogy új meg új tarka örömmel, víg
élettel, csendes élettel, szeretőkkel, feleséggel, kéjmámorral, családi
nyugalommal játszottak szemei közé, hogy a régen óhajtott gazdagság s a
vele együtt szomjazott boszú ott függ megérve kezei előtt és hogy épen
ez órában senki, egy lélek sincs, a ki ő reá gondoljon, hogy egymagára
van hagyatva ebben a szegény szobában, a hol minden nyomoruságát
hirdeti, hogy sehol az ég alatt nincsen nálánál nyomorultabb,
elhagyottabb ember: – mindezekről annyi tudása, annyi érzete sem volt,
mint egy darab fának, mint egy elrothadt, elhajított, redves, szúőrlötte
fának…