Még akkor is jókor reggel volt, midőn Zoltán andalgásából haza tért;
pitvarnokát elküldé ügyvédeért, kéretve Kovácsot, hogy mihelyt érkezése
lesz, jőjjön hozzá.
Annyira tele volt a feje a messze jövendő iránti gondolatokkal, hogy
midőn előteremén végighaladt, s ott a nagy, földig érő tükörben
megpillantá magát, csodálkozva állt meg, kedve lett volna azt kérdezni
magától: ki ama fiatal ember? Ha egy meglett, koros férfit látott volna
abba a tükörbe tekintve, az legkevésbbé sem lepte volna meg. A lélek
olyan könnyen vénül! Szinte nehéz volt magával elhitetnie, hogy tegnap
este óta csak tizenkét óra mult el; neki úgy tetszett, hogy az tizenkét
esztendő.
Kovács nem sokáig váratott magára, Zoltán még mindig gondolataiban
elmélyedve járt alá és fel szobájában, midőn meghallotta barátja ismerős
szavát, ki az előszobában tudakozódott felőle. Hirtelen rendbe kellett
szednie magát, hogy az előtt zavartnak ne mutatkozzék.
Mosolyogni kellett előtte, nehogy szive fenekéig engedje látni.
Nyájas kézszorítással fogadta s kényszeríté, hogy üljön le. Ő maga állva
maradt, hogy járkálhasson; e pillanatban nem lett volna képes egy
helyben ülni.
– Kedves barátom, szólt vidámságot szenvelgve, nekem egy sajátságos önző
gondolatom támadt, hanem hiszen az önzés emberi dolog, ugy-e bár?
Kovács csak a fejével bólintott, nem tudva, hogy mit akar ezzel mondani?
– Lássa, én megvallom gyöngeségemet, kezdé újból Zoltán, egy felkapott
tollal mindenféle elképzelhető forgatásokat elkövetve, hogy én magamat
valami különös derék embernek képzelem. Ez bohóság, de ön előtt
megvallom.
Az ügyvéd ráhagyta, s várta, hogy mi lesz belőle.
– Például, mondá Zoltán, s a kezébe vett tollat egészen gömbölyűre
hajtotta össze, én azt hiszem magamról, hogy nekem már van annyi eszem,
a mennyinél több ezután sem lesz, tiz esztendő mulva sem.
Kovács összefonta karjait, úgy hallgatá.
– Ne itéljen el, kedves jó Kovács, mondá Zoltán, s most már a toll orrát
kétfelé hasította, én egy kissé nagyravágyó vagyok, engem nem elégít az
ki, hogy az én jövedelmeimet mások kezelik s mások határozzák meg, hogy
hová tegyem?
Kovács még mindig nem mutatta, hogy ért valamit.
– Teszem föl: nekem annyi új eszmém van, a mit szeretnék kivitelbe
hozni, folytatá Zoltán s ezzel már leült Kovácscsal szemben a megkinzott
toll egyik orrát begörbítve, úgy hogy tökéletes csáklyaformát adott
neki, mintha legelébb is egy hajóhadat akarna megkezdeni; és nekem arra
mind oly kevés eszközöm van, pedig mint mondják, atyám roppant
gazdagságot hagyott rám, s nekem még sokáig kell várnom, a míg arról
önállóan rendelkezhetem. Meddig is kell várnom?
– Jól tudja ön, viszonzá Kovács szárazon, még hét esztendeig!
– Az sok, az nagyon sok, szólt Zoltán felugorva s lecsapta a
széthasgatott tollat. – Addig irtóztató volna várakozni.
– Nagyságod azt akarja megtudni, monda Kovács, okos szemeit az ifju
arczára szegezve, hogy lehető volna-e nagyságod számára nagykorúsági
engedélyt eszközölni?
– Igen, igen, azt akarom. Meg akarom előzni az időt, mely nem enged oly
sebesen haladnom, mint a hogy én akarnám. Nagyszerű vállalatok,
nagyszerű nemzeti mozgás támad mindenfelé és én nem vehetek azokban
részt, mert még éveim hiányzanak, pedig tudom, érzem, hogy sokat, igen
sokat tudnék használni azzal az erővel, mely fiatalságom miatt így
meddőn hever.
Kovács úgy szánta e beszéd alatt fiatal védenczét, mert a lelkébe látott
annak, s elgondolá, minő kínba kerülhet neki ez eszméken végigjártatni
lelkét, mikor az egészen más gondolat alatt szenved.
– Értem. Értem. Ön nagykorú szeretne lenni, – azért, hogy megismerhesse
végzetteljes perét…
E szóknál vége volt Zoltán erőtetett szerepének; lerogyott a székre,
titka ki volt találva.
– Már ismerem azt, rebegé, nyitott fiókjában a leirt másolatra mutatva s
azután tenyerébe hajtá fejét és sírt keservesen, a hogy gyermekek tudnak
sírni.
Az ügyvéd szomorúan tekinte rá, azután oda lépett hozzá és megölelte.
– Oh mennyit szenvedtem! nyögé az ifju alig hallható panaszszal.
– Elhiszem.
Zoltán letörlé könyeit s nagyot sóhajtva, reszkető lélekzettel szólt:
– Megbocsát ön, hogy ily gyöngén viselem magamat, midőn épen azt kellene
bebizonyítanom, hogy erős vagyok; de e könyekkel tartoztam annak, ki
értem még keserűbb könyeket hullatott, s a kinek még sok mással
tartozom, a mit még mind le fogok neki fizetni.
– Ez volt, a mitől féltem, sóhajta fel az ügyvéd, valódi megilletődés
hangján.
– Mitől? kérdé tőle Zoltán csodálkozva.
– Attól, hogy el fogom veszteni ezt a pert, mihelyt ön ennek létezéséről
tudomást kap.
– Bár úgy elveszne az, hogy soha nyoma se maradna.
– Tudom, hogy ön ezt óhajtja, kedves Zoltán, megbocsát, hogy így nevezem
most is, a czímmel ráérek, majd ha önt teljeskorúnak elismerendik.
– Akkor még kevésbbé lesz arra szükség, mert akkor szegény, szegény
ember fogok lenni.
– Talán nem egészen.
– Mit mond ön? Akkor ön engem nem ért. Én ezt a pert meg akarom
semmisítve látni.
– Azt tudom. Az ellenfélt nagy áldozatokkal reá fogjuk birni, hogy
lemondjon folytatásáról.
– Nem áldozatokkal. Egészen nekik engedem a vitatott tárgyat; lemondok
minden jogomról atyám birtokaihoz, czímemről, születés-adta rangomról s
leszek egyszerű polgár, mint más.
– Hová gondol ön?
– Most csak egy gondolatom van: hogy bármi árt szabjanak ellenfeleim a
kárhozatos pör megsemmisítésének, én nem alkuszom velök, beleegyezem.
Az, hogy azoktól, a kiket szívemből gyűlölök, a kiknek azt a fájdalmas
éjszakát, a mit átéreztem, meg nem bocsáthatom soha, miután jogos
birtokomról lemondtam, alamizsnát elfogadni nem fogok, mint bizonyos áll
előttem. Hogy azután mi történik velem, az a jó Isten dolga. Elég fiatal
vagyok még pályát kezdhetni magamnak, ott fogom azt kezdeni, a hol más
szegény ember; midőn gazdag voltam, jóakaróim sok hizelgő tulajdont
ruháztak reám, meg akarom látni, birok-e azokkal, mint szegény ember is?
Valami azt súgja bennem, hogy jobb fogok lenni így, mint ha gazdag
maradtam volna, de ha bizonyos volnék felőle, hogy az utczák szemetjén
halok meg, mint hasznavehetetlen tagja a világnak, a ki csak addig ért
valamit, a míg pénze volt, mégis azt tenném, a mit elhatároztam
magamban. Önnek ki kell eszközölnie, hogy nagykorúsági engedélyt kapjak.
Ha e szándékomat vagy ön, vagy Szentirmay rosszul felfogott
gondoskodásból megakadályozzák, akkor nem tudom, mi fog történni! Én
csak azt tudom, hogy ha ez undok per a világ elé kerül, és énnekem meg
kell várnom azt, a míg hét esztendeig végig kínzanak vele, én ezalatt a
hét esztendő alatt elvesztem az eszemet, de izmaim megerősödnek, s hogy
akkor nem ölöm-e meg azt, a kit utamban találok? azt csak a Mindenható
tudja!
– Ön teljes diadalt szerez ellenségeinek.
– Nagyobbat szerzek magamnak, ha be tudom bizonyítani, hogy gazdagság
nélkül is meg tudok állani a világban. Én minden munkára kész vagyok.
Tudok nélkülözni, tanultam dolgozni. Szomorú dolog volna, ha
Magyarországon egy pár munkás kéz el nem tudná tartani gazdáját. És hát
végre, ha minden kötél szakad, ha kitünik utoljára is, hogy nem érek
semmit, s ha ezen a tejjel-mézzel folyó földön, mely minden ember
számára megtermi kenyerét, csupán számomra nem virulna zöld ág, akkor
elmegyek a tengerre és senkinek sem fogok terhére esni, sem barátaimnak,
sem ellenségeimnek.
– Kedves Zoltán. Most hagyjuk el egy kis időre ezt a patheticus tért, s
beszéljünk, mint philosophok ez ügyről. Azt előre is kimondom, hogy
lebeszélni önt azon szándékáról, miszerint a Kárpáthy-pert
megsemmisítse, nincs gondolatomban.
– Ezt köszönöm önnek, szólt az ifju, melegen szorítva meg ügyvédje
kezét.
– Hogy ön ezt tenni fogja, arról bizonyos voltam, azt tudtam előre,
mihelyt meg fogja ismerni e per tartalmát.
– Örülök e jó véleménynek.
– Fájdalom, hogy én nem annyira örülök rajta. A pernek ily kimenetele
előre látható volt. Nyerni, sikert aratni azon az alapon, melyre
keresetüket alapíták ön ellenfelei, nem lehetett. Daczára azon igen
gyanús pártolásnak, melylyel egy nagybefolyású ember az igazság mérlegét
lenyomni törekedett, sokkal több lelkiismeretesség van biráinkban,
hogysem ily gyenge okoskodásokat oly sulyos vád bizonyítékául
elfogadhatnának.
– Ki lehet azon nagybefolyásu férfi?
– S ön nem gyanította volna? Nem látta ön még Kőcserepy tanácsost
mosolyogni?
– Valahányszor találkoztam vele.
– Tehát tudnia kell önnek, hogy a kire ő mosolyog, annak legnagyobb
ellensége.
– Én nem vétettem neki soha.
– Sőt egyetlen leányát megszabadította ön. Nem is haragból ellensége
önnek, hanem a miatt, hogy Kárpáthy Béla cessiót adott neki a
Kárpáthy-uradalmakra.
– Hogy lehetne az?
– Maszlaczky, a tanácsos jó barátja, rábeszélte ezt a gyönge fejű
embert, hogy huszonnégyezer forint évi díjért adja át örökre a
tanácsosnak a jószág iránti jogait.
– Midőn még a per meg sem volt nyerve?
– Midőn még meg sem volt kezdve. Oh ezeknek az uraknak bizonyos játékuk
volt. Azt tudták, hogy a per ily tartalommal soha sem fog itélet alá
kerülni; de volt gondjuk rá, hogy önt majd annak idejében megismertessék
vele.
– Megbocsásson. Mentenem kell őket. Én magam jártam utána, hogy e pert
megismerjem. Maszlaczky itthon sem volt akkor.
– Maszlaczky soha sem dolgozik saját ujjaival, neki sok kéz áll
rendelkezésére. Én meg fogom azt tudni elébb-utóbb.
– Kérem, ezt ne tegye. Olyan ártatlan ember szenvedne tán e miatt, a ki
egészen az én kedvemért, az én kértemre fáradott, a ki azt hitte, hogy
nekem jó szolgálatot tesz ezáltal.
– Jól van. Maszlaczky gondoskodott róla, hogy valaha szeme közé ne
vághassák, miszerint a titoktartására bízott ügyet épen ő segített
elárulni, de mégis úgy van. Ez gyalázatos dolog volt tőle, hanem én hát
magamra vállalom.
– Hogyan?
– Azt bizonyosan meg fogják kérdezni, hogy kettőnk közül melyikünk
ismertette meg önnel a pert? Legyek én az. Tőlem ifjui könnyelműségnek
fogják azt venni, de Maszlaczkyt álnoksággal vádolnák miatta. Ne
tartozzék ez a kérdés a dologra. Én egyszer mint ügyvéd, másszor mint jó
barát állok itt önnel szemben; fogadja a mit mondok, úgy, a hogy e két
minőség mondatja velem.
Zoltán az ügyvéd karjába ölté kezét s figyelmesen hallgatott annak
szavaira, míg a teremben alá s fel sétáltak egymással.
– Az egész pert megoldja az, hogy Abellino biztosított évdíjat kapott
igéretül Kőcserepytől. Ez ugyan mély titok volna, ha Abellino saját maga
száz zaklató hitelező vigasztalására szigorú hallgatás feltétele alatt
tudomásra nem juttatja a dolgot. Így jutottam én hozzá. Rudolf grófnak
nem is szóltam e felől, mert a milyen heves ember ő, s a milyen kényes
ügy az egész, ha megtudná, hogy Kőcserepy minő szerepet játszik e
perben, képes volna vele rendkívüli dolgokat elkövetni; a mi,
meggondolva azt, hogy a tanácsos állásánál fogva egykönnyen meg nem
sérthető, Rudolf politikai ellenfeleire nézve nagyon kedvező ürügyet
adna, őt működése hatályos teréről leszorítani.
– S következhetnék ily eset is gyámatyámra nézve?
– Azt hiszi ön, hogy ha Szentirmay csak egy távoli reményével birna
annak, hogy ez utálatos perben férfira akad, a ki legalább megállhat
előtte, nem régen karddal vágta volna ketté a csomót? S ez még rosszabb
lenne reá nézve, sokkal rosszabb. Üdvösebb, hogy ő Kőcserepyről egyelőre
ne tudjon semmit. Abellinót férfias találkozásra nem is hívhatja, mert
az nyomorék, vak, tehetetlen, kimerült. Maszlaczky pedig egy helóta, a
ki gyávaságával szokott kérkedni; s az igen jó, hogy Szentirmaynak ilyen
ellenfelei vannak. Valamivel különb emberek régen földönfutóvá tették
volna.
– És mindezt én miattam! Nem maradok adós, nem maradok adós annyi
szenvedésért! sóhajta Zoltán, halavány arczát megtörülve kendőjével.
– Minekünk, illetőleg nekem, mint ügyvédnek, az a kötelességem:
Kőcserepy érdekét elválasztani Abellinoétól s egyedül az utóbbit vonni a
kérdésbe.
Zoltán kezdett nem figyelni arra, a mit az ügyvéd beszélt; Kovács az
éjszakai virrasztás s a háborító indulatviharnak, a mit kiállott,
tulajdonítá az ifju védencz szórakozottságát s félbeszakítá beszédét:
– Talán jobb lesz, ha délután beszélünk erről tovább, s most lefekszik
ön és kinyugodja magát.
Zoltán feltekintett rá, nagy, könyben úszó szemeivel s indulattól remegő
hangon viszonzá:
– Nekem mindegy, akármit fog cselekedni, én átengedem a vitatott
birtokot akárkinek; mindegy rám nézve, ki fog bele ülni? Nekem nem kell
belőle semmi. Csak egy követelésem van. A kárpátfalvi kastélyban van egy
befalazott folyosó, a helység mellett van egy bekerített tér; az a
folyosó anyám szobáihoz vezet, ez a kerek tér az ő sírját rejti. E
kettőhöz ne legyen joga senkinek…
Az ifju nem birta befejezni beszédét. Elfordult, lerogyott térdre egy
szék előtt, s arczát karjaiba rejté némán; nem lehete tudni, hogy sír-e
vagy meghalt?
Kovács részvétteljesen nézte és nem zavarta meg az ifju tiszteletreméltó
fájdalmát, míg az magától ismét föl nem emelkedék.
– Oh anyám, kedves jó anyám!
Karjait az ég felé terjeszté, mintha magához akarná őt onnan ölelni.
– Mennyire meg van gyalázva édes, édes arczod! susogá magában
beszélgetve. Az a jóságos arcz, a mely engem mindenüvé kisért; jó
nemtőm, jó angyalom.
Azután Kovács karjára tette kezét.
– Tegye ön helyettem a mit jónak talál. Nekem ne legyen benne szavam. Az
Isten őrizze azokat, a kik velem ezt eselekedték, hogy valaha
találkozzunk egymással! Végezze ön úgy, hogy én össze ne jőjjek velök
soha. Mindenre felhatalmazom önt. De végét vesse a pernek minden áron!
Oly keserű vagyok, csak most kezdem érezni, képes volnék megölni
valakit, talán magamat. Siettesse az ügyet; ha ennek sokáig vége nem
szakad, belőlem igen rossz ember fog lenni. Félek magamtól.
– Legyen nyugodt. Én tudom, hogy a szív nemessége a legnagyobb kincs, ha
a többit el fogja is ön veszteni, ezt nem hagyom elrabolni öntől soha. A
világ ki fog nevetni, mint ügyvédet, ön becsülni fog, mint barátját.
A két ifju megölelte egymást. Kovács tanácslá Zoltánnak, hogy túlságosan
ne évődjék e gondolattal, iparkodjék szórakozást keresni, mások előtt ne
mutassa búját és most feküdjék le és pihenje ki magát.
Zoltán csak mindenre a fejét csóválta; megigérte, hogy le fog feküdni.
Szüksége is volt rá, mert egész teste olyan volt, mint a tűz.
Midőn Kovács elhagyta, az előszobában meghagyá a pitvarnoknak, hogy
délig senki se háborgassa Zoltánt, mert lefeküdt.
– Talán beteg? kérdé ijedten a hű cseléd.
– Nem nagy baj, csak hogy sokáig fenn volt az éjjel.
A jó ember kétkedő arczczal tekinte rá, mintha még többet akarna
megtudni.
– Szegény jó fiu te, mondá elmentében az ügyvéd.
Már megint «szegény fiu!» gondolá magában a szolga.
Mit sajnálkoznak ezek ő rajta? Elébb az úr, most meg az ügyvéd.
Azt sajnálják «szegény fiu», hogy ilyen jó hű szolgának, hogy kell majd
más gazdát uralni? mert Zoltán nem lesz többé gazdag; a jó Isten tudja,
ki fog majd ő róla is gondoskodni.