Rudolf kaczagott jó kedvében e levél olvastára. Azon kaczagott-e, hogy e
derék, nyers, nyakas hazafi, a kit semmiféle lében meg nem főztek, minő
sajátságos nézpontból veszi fel a dolgokat? vagy a fölötti örömében,
hogy Zoltánt nemes, emelkedett, magasztos irányban látja haladni?
minden, a mit tesz, a mit érez, egy túlömlő, érzelemgazdag ifjui kedély
nyilatkozványa, a tudnivágy, a becsérzet, a használni törekvés, a
veszélyek bátor fölkeresése és a költői, az ábrándok után vezető hajlam,
mind ezek a legszebb díszei egy nemeslelkű ifjunak, ki hivatva van arra,
hogy gyermekkorától fogva ideálja legyen a férfitökélynek. Valóban,
ilyenné akarta őt nevelni; csalódni kellett volna, ha másformának látja
s első elégtétel ez volt ránézve a sorstól, hogy az ifju egyedül, a
világba kivetve is az maradt, a minek ő nevelte.
A mit igért a septemvir, nemsokára meg is tartá.
A küldött levél hosszabb volt minden eddiginél.
«Ks btom stb.
Kátrányon és szirupon végeztem a mult levelemet, kátrányon és szirupon
kezdem ezt. Úgy nézz ezentúl a szemem közé, hogy én ezentúl nem leszek
többé septemvir, hanem czukrot főzök, te meg szintén nem fogsz lenni
főispán, hanem posztót szővsz: Zoltán a mint haza jön, rögtön állít az
egyikünk számára egy czukorfábrikát, oda betesz engem, mellé egy
posztógyárt, oda beállít téged, magának meg egy irtóztató nagy
kovácsműhelyt emel, ott fog készíteni rettenetes mennyiségű ásókat,
kaszákat, peniczilusokat és gőzhajó-masinákat. Már ezentúl a magyar
embernek ez lesz a hivatása. A sok prókátor, táblabiró, a sok
vitézkötéses dalia, a nagy méltóságos rendek mind tanulnak – ki szőni,
ki fonni, ki meg patkószögeket csinálni, s a tekintetes karok és rendek
csak úgy sodorják a selyemczérnát egyik falutól a másikig; az iskolában
nem syntaxist és grammatikát, nem metaphysikát és nem mythologiát fognak
ezentúl tanítani, hanem tanul a sok szedtevette kölyke porczellánt
csinálni, meg indigót főzni, otthon maga befesti az apja szűrét kékre,
zöldre. Ilyen világ lesz itt, mihelyt Zoltán megjön.
A mik eddig történtek a fiuval, az még mind tréfa volt. Eddig csak
versben volt bolond, most már prózában az. Úgy teleszedte magát
Angliában reformokkal, hogy ha rajta állana, tetőtül talpig újba
öltöztetne valamennyiünket, még az ökreink szarvait is másformára
szabná. Hogy ott milyen boldogság van, milyen gazdag a nemzet, mekkora a
hitel, milyen óriási az ipar, mennyi új találmány, mily üzlet, mily
gyors emelkedés! (Nem is tudom, hogy minek lakunk mi itt, s miért nem
megyünk oda?) Azzal ijesztget, hogy jőjjön csak ő haza, majd
megmutogatja, hogy lehet ipar és tanulmány által a nemzet gazdagságát
tízszeres fokra emelni! Hoho! Ne siess úgy öcsém. Hagyj te nekünk békét
a te Angliáddal. Itt ugyan nem igen hánykolódunk a millióinkkal s nagyon
megnézzük azt, a ki pengőben beszél; de viszont nem is halnak nálunk
éhen az emberek százával, ezrével, s ha nincs is creditünk, de nincs
adósságunk, mint a te Angliádnak, a mit körül lehetne rakni háromszor
azokkal a tallérokkal, a miket nem bir fizetni.»
Negyedik levele a 7 vir úrnak.
«K. b. m.
Ha az Isten megengedi érni az én kedves gyámfiamnak, hogy nagyra
megnőjjön, csodákat fog velünk elkövetni. Eddig csak tréfának vettem a
dolgot, de most már látom, hogy komolyan fenyegetőzik.
Legközelebbi levele Londonból érkezett; leküldeném azt neked, de meg
akarom tartani magamnak, mint curiosumot. Nevezetesebb pontjait, illető
commentárjaimmal együtt, olvassad.
Így kezdi:
«A szentirás szavaiként sokkal könnyebb a hajókötélnek a tű fokán
keresztülmenni, mint a gazdagnak a mennyországba jutni.»
(– Itt parenthesisbe teszi, hogy régi fordítások szerint hibásan van
héberből a hajókötél tevének áttéve; – hol a patvarban tanult ez a
gyermek zsidóul?)
«Szomorú itélet a gazdagokra nézve!»
«A mondat logikája az, hogy a gazdagoknak sokkal több módjuk, több
eszközük van arra, hogy vétkezzenek, mint másnak. Az ő szenvedélyök
ismerteti meg a romlottsággal a nép erkölcseit, az ő pénzök híjja
vásárra az erényt; azon a piaczon, a hol az ártatlanságot árulják, ők az
egyedüli fogyasztók; az ő oktalan fényűzésök fosztja meg az emberi
tökélyt, a nemzeti emelkedés utáni törekvést életnedveitől; az ő
hidegségük áll jéghegyként, jeges felhőként az ég és a föld között,
kétségbeejtve a melegebb szíveket, kik nálok nélkül hasztalan
törekesznek minden nagy és szép után; az ő nagyravágyásuk, viszályaik
hoznak vészt, pusztulást az emberiségre, s mindazért, a mit tettek, őket
éri a legkevesebb vezeklés itt a földön. Azért nem juthatnak ők a
mennyországba.»
(Ez idáig meglehetős kemény prédikáczió. De megengesztel mindjárt.)
«Ama nagy szellemnek, ki e szigorú itéletet hozta a gazdagok felett,
nagy öröme lehetett ott fenn az égben, ha a legutóbbi évek alatt
letekintett erre a kis földre s ezen a kis földön a mi kis hazánkra s
látta, miként ment át vékony selyemszálként a tű fokán hatalmasaink
legnagyobb része, mint iparkodott azt a mély sebet, mit Isten keze ütött
hazán és társadalmon, elfedezni oltáráldozataival, mint érdemelt ki
egyszerre két mennyországot, egyet mint embertárs, mást mint jó hazafi.
Oh, csak mostan érzem, mennyi édes kötelességet ruházott Isten arra,
kinek gazdagságot adott; egy nap alatt annyi jót tehet az, mint más
egész életében; a min egész nemzedékek hiába dolgoztak, azt ő neki elég
meggondolni, akarni – és létrejött; teheti boldoggá, nagygyá, míveltté
nemzetét, építhet a jövő ivadékok számára, s még a mennyországba sem
egyedül megy fel, oda is ezreket vihet magával.
Oh, nagy és nemes hivatás gazdagnak, hatalmasnak lenni. Ha én
visszatérek jó hazámba, fogadom az égre, nem leszek utolsó, a ki e
hivatást betölteni törekszik. Csak most látom, milyen szegények vagyunk
odahaza, pedig milyen gazdagok lehetnénk.
Más nemzetnek nagy népvilágító szellemei vannak; nekünk is van elég,
azok a homályba vannak temetve; fel fogjuk őket keresni, felemeljük
őket, hogy új fényt, új nagyságot kölcsönözzünk tőlük s velök
emelkedjünk. Más nemzetnek vannak nagyszerű emlékei, nálunk is vannak, a
kik azt megérdemelték volna; a mi kötelességünk őket megmenteni az
elfeledéstől. Más nemzetnek tudománya, ipara, gazdagsága, hatalma van, s
vajjon a mienknek nincs-e természeti esze, szorgalma, bősége és ereje,
hogy mindazt megszerezze? Csak vezére legyen.
Sohasem örültem, hogy a sors gazdaggá, főnemessé engedett lennem, most
örülök annak.
Anglia jó iskola annak, a ki tanulni akar és tenni tud.
Mikor egész nap London utczáin járok, elkezdve reggel az ipartárlatokon
s végezve este a Drurylane szinházon s az éjszakai parliament ülésein,
azután haza térve, eloltom a lámpásomat s behunyom szememet, akkor magam
előtt látom Pestet. Midőn elhagytam azt, egy összedőlt, néphagyott rom
volt az; csak húsz évig építhessünk rajta fáradatlanul, én Istenem! mivé
fog lenni az?
Hogy látom magam előtt a paloták sorait, mik büszkén néznek a Duna
vizébe fényes ablaksoraikkal. Minden magyar főúr építtet magának házat a
nemzet fővárosában, hogy oda térjen meg örömeivel, ragyogásával, miket
eddig máshová hordott; amott magas oszlopzatos csarnokok felé hullámzik
a nép, mik nagy népes intézetek számára épültek; az idegen szemei
megakadnak nemzeti múzeumunkon, melynek termeiben multunk becses
ereklyéi lesznek összehordva, elismerőleg járandja végig szellős
bazárjaink boltíveit, hol a hazai ipar és terményvilág gazdag választéka
tanúskodik haladásunk felől; benézhet közintézeteinkbe, egyetemeink,
szinházaink, középületeink nem fognak félni egybehasonlító itéletétől és
minden, a mit lát, el fogja ragadni, hogy midőn elhagyja Pestet,
árnyékos ligeteivel, hűs szökőkútjaival, fájjon a szíve utána és még
akkor is megálljon hátra nézni, midőn az alkony eltakarja azt szemei
elől, s csak ezernyi lámpafény mutatja, hová szállt le egy darabja a
csillagos égnek?
(– – Notabene: tegnap este tíz órakor a kocsisom felfordított a
bálvány-utczán, mert a lámpások már kialudtak, s az utcza közepén
nekimentünk egy halom omladékkőnek. Szerettem volna, ha Zoltán fráter
ott ült volna mellettem, a mint ezt a sok furcsát behunyt szemmel
kigondolta.)
És hogy ne legyen a két város között több válaszfal, ott álland, mint
még most csak rajzban látni, a világ nyolczadik csodája, a lánczhid,
egyik partot a másikhoz kötve, mintha óriások csinálták volna remekben!»
(– – Itt álljunk meg egy szóra. Erről a micsodáról már Széchenyit is
hallottam beszélni s azért nem állhatom szó nélkül, még pedig először
azért, mert nem értem; másodszor, mert nem hiszem; és harmadszor és
ezerszer azért, mert nekem nem kell! nem! Ha lehetséges volna is, hogy
valaha ilyen monstrum elkészüljön, nekem törjék el a lábam, ha valaha
reá lépek, hogy ott engemet, mint ős nemes embert mindenféle vámszedő
kaputomnál fogva megragadjon, s én ott a zsebemből krajczárt keressek
elő, mint holmi armer Reisender mesterlegény s a tulsó felén meg a
czédulát kérjék el tőlem, mint egy fontostalpú, zsírszagú paraszttól.
Inkább csónakon vitetem át magamat! Pedig irtózom a víztől és nem ültem
hajón soha, de csónakra ülök és azon megyek át, mert nem irtózom sem a
Dunától, sem a tengertől úgy, mint attól a gondolattól, hogy engemet,
vagy a hintómat megállítsanak Magyarország kellő közepében egy
krajczárért vagy kettőért!)