Rudolfot egészen felvidítá e sajátságos vad kedélylyel irt levele a
hétszemélynöknek, ki nyers, egyenesszívű emberek szokásaként csak első
feltünésével szokott ijedelmet gerjeszteni, de hosszasb ismeretség után
a legtisztább őstermészetű szívbe engedett látni. A kérdéses per nem
aggódtatá tovább Rudolfot: Kőcserepy befolyását eléggé ellensulyozá
Tarnaváry makacs magatartása; arról, hogy Kárpáthy Abellino Zoltánnak e
per által árthasson, szó sem lehetett, a saját magát érthető
kellemetlenségekhez pedig már hozzá szoktatá magát Rudolf.
Rögtön válaszolt a hétszemélynöknek, megköszönve szíves figyelmét
iránta.
Alig mult el néhány hónap, ismét új levelet kapott tőle. Úgy látszik,
hogy a hétszemélynök úr kezdi mulatságát találni a levelezésben, melyet
ránézve a tárgy furcsasága tesz egyre érdekesebbé.
«Ks btom stb.!
Ki nem jövök a csodákból. Zoltán egyik bolondból a másikba esik. Alig
ugrattam ki a doctoratusi cathedrából, megint mit cselekszik? A helyett,
hogy az én okos tanácsaimat fogadta volna s egyenesen ment volna
Párisba, útba ejti Genuát, ott hajóra ül s onnan ir nekem a hajó
fedezetéről gyönyörűséges tirádákat a tengerről, hogy milyen szép a
tenger, hogy milyen pompás dolog a zivatar, hogy micsoda mulatság az
orkán zúgása mellett a vitorlakötelekbe kapaszkodni stb.; nekem! a ki
utálom a tengert és mindenféle néven nevezendő vizeket, s a ki nem
jártam másként vizen keresztül soha, ha csak álló hidon nem, s a ki rá
nem ülnék egy gőzhajóra, ha mindjárt Széchenyi maga volna is a
kormányos, s három tűzkármentesítő intézetbe volna is assecurálva minden
hajam szála. Azután engedelmet kér, hogy ő meglátogathassa a tengerparti
városokat s hogy magának némi fogalmakat szerezhessen a tengerészetről,
ott nagy bölcsen előadva, hogy milyen nagy szüksége van magyar embernek
arra, hogy a tengeren otthonos legyen; hogy milyen derék volna, ha
magyar ifjak tengerészeknek képeznék magukat s hogy mekkora kedve volna
ő neki ebben a részben példát mutatni mások előtt! No iszen gyere csak
haza! Hát azért neveltünk téged becsületes, okos embernek, hogy a
czethallal nyelesd el magadat? hát azért van te neked hetvenkét ezer
hold földed a legáldottabb vidéken, hogy az operencziákra járj ladikkal
szántani? Olyan dühbe jöttem, hogy maig is emlegeti nagyobbik fiam, a
hogy pofon találtam vágni Zoltán helyett; mindjárt stafétát küldtem a
kölyök után, hogy leszálljon rögtön arról a fatömlöczről, mert én vasban
hozatom vissza, én felelős vagyok életeért az egész vármegye előtt, ha
valahol el talál sűlyedni a tengerbe, rólam semmiféle tenger le nem
mossa, hogy én öltem el az ellenségei kedveért!
Persze a levél soha sem jutott el hozzá: nincs a tengeren sem statio,
sem vendégfogadó, s én ettől az időtől kezdve két álló hónapig nem
hallottam róla egy commát sem. Képzelheted azt az anxietást, a mit ez
alatt ki kellett állanom. Hol járhat, mi történhetett vele? Nem
sűlyedt-e el vele a hajó? nem vetette-e ki a szél valami puszta
szigetre, mint Robinsont? hátha eltévedtek a tengeren, elfogyott az
eleségök s most a csizmájokat főzik meg, azt eszik, s ha az elfogy,
akkor majd egymást eszik meg, vagy hátha valami tunisi tengeri rabló
elfogta s elvitte, eladta valami szerecsen fejedelemnek. Ezt legjobban
megérdemelte volna!
Két egész hónapig kellett ilyen halálos aggodalmakat kiállnom, ekkor
kapok csak tőle levelet Calaisból. Tudja patvar, honnan került oda?
Csakhogy megvan a lánczhordta kölyke; bizony már attól tartottam, hogy a
magaméi közül kell egyet helyette adnom, ha elvész. Jól is leszidtam
azután egy levélben, azt tudom, hogy nem teszi az ablakába; nem a
magyarnak való a tenger, az anglus sem menne arra, de nem fér egymástól
a száraz földön, ember hátán ember, mint a fügelevél, mi pedig egyik
toronyból nem látjuk a másikat, olyan tágan vagyunk, hát mi a lelkét
keresnénk a víz hátán?
No, de végre Párisból kapok tőle levelet. Itt már, gondoltam, csak
eszére fog térni; ha mind annak a szépnek és jónak, a min Abellino
bátyja keresztül-kasul járt, csak egy tizedét elveszi, az neki épen elég
lesz, s azzal átesik a korhelyesztendőkön, a miken minden fiatal
embernek át kell esni, mentül elébb, annál jobb. Levelét is azzal a
hittel bontottam fel, hogy bizonyosan pénzt kér; játékház, mulatság
sokba kerül abban a drága városban, illendő is, hogy ha egyszer magyar
mágnás, tegyen ki magáért, hadd lássa az a sok puruttya nép, hogy mi sem
tökmaggal élünk ide haza. Egy szó sincsen abból. Az én Zoltánom, a
helyett, hogy a hozzá illő clubokba vezettesse magát, megismerkedett
nyakrafőre mindenféle ütött-kopott tudós, bikficz komédiás néppel,
nyifnyaf poétákkal s más efféle csavargókkal, azok között tölti az
idejét, velök estélyezik, nálok vesztegeti talentumát. Összeirt nekem
egy csomó kimondhatatlan nevet, s azzal akart megvesztegetni, hogy
hozzátette mindegyikhez, hogy ez ilyen híres, meg amolyan híres. Jutnék
csak én oda közétek! tudom, hogy híresebbek lennének. Ezek az emberek
egészen kicsavarták Zoltán eszét a helyéből. Még egy szinművet is irt, a
mire Hugo Viktor (csak tudnám, hogy melyik a keresztneve?) azt mondta,
hogy tökéletes romantikai iskolai mű. Sőt egyszer annyira vették, hogy
egy irkászokból és pénzért síró emberekből (értsd: szinész) álló
társaságban többféle nyelveken szavalt, miket azok nem ismertek s azok
közül egyhangúlag mindnyájan a magyart találták legszebb kiejtésűnek.
Hiszen azt elhiszem, hogy a magyart találták legszebbnek, de az mégis
rettenetes, hogy egy magyar mágnás ivadéka Párisban nyilvánságos
estélyeken több ember előtt kiálljon és hadonázzon mások mulattatására,
mint a pesti kávéházakban a tirolise zengerek. Bárcsak meg ne tudnák
idehaza, mert engem megeszen a szégyen. Haragomban azt akartam neki
irni, hogy ha illendően nem viseli magát odakinn, hát nem küldök neki
több pénzt; hanem a levele végén megelőzött, mert azt irja, hogy ne
fáraszszam magamat a pénzküldéssel; mert a mit elvitt magával, azzal két
esztendeig is beéri. Piha! Magyar mágnáshoz való az ilyen zsugoriskodás?
Kivált külföldön, még azt gondolják majd róla, hogy nincs neki. No,
ezeket a leveleket nem szeretném, ha amice Maszlaczky megkaphatná, mert
ezekkel a világra be lehetne neki bizonyítni, hogy Zoltán nem az apja
fia.
Legutóbbi levelében példálózik, hogy ide s tova elhagyja Párist és
átmegy Angliába. Szeretném tudni, hogy hát ott miféle új csodát talál ki
a bosszúságomra? mert valami még lesz belőle; Németországban hónaljig
esett a tudományba, Genuában nyakig a tengerbe, Párisban fülig a
poézisbe, még hátra van Angliában a kátrány és szirup; abból tudom, hogy
ki sem fog látszani.
A legközelebbi gyorsszekéren veszed a kérdéses szindarabot, ha
komédiások járnak arra, még el is játszathatod a kárpátfalvi szinházban.
Hogy nem él az öreg János úr, hogy megláthatná!
Ugyanehhez van mellékelve egy csoport költemény is, a miket Zoltán úrfi
francziából fordított valami Berengártól (talán Beranger?), a ki nem
lehet valami nagyon fain ember, mert azt irja róla Zoltán, hogy be is
volt csukva. Ezzel jobb lett volna, ha elhallgat.