Két esztendő mult el e levelek dátumai között s azon két esztendő vagy
előbbre, vagy hátrább, de minden esetre nagyon messzire elvitte régi
helyéről a világot itt Magyarországon.
Legkisebb hivatást sem érzek magamban birálatot hozni azon idők
küzdelmei felett, midőn két erős pártnézet harczolt egymással a jövő
birtokáért, hanem követem krónikairó Lisznyay Györgyünk példáját, a ki
jónak látja a Mátyás király után történtekről, rövidségnek okáért, egy
szót sem szólni.
Mindannyian fogunk emlékezni azon mozgalomgazdag időkre, midőn a nemzet
czímeres osztálya dicséretes országlási vágytól áthatva, megyegyűléseken
és azokon kívül szenvedélybe menő elvtusákkal keserítette életét s
minden néven nevezett párt kifogyhatlan furfangú buzgalommal toborzá
vezéreit és közkatonáit. Mily nagy eredmény volt, ha egy-egy híres
pártvezért sikerült a másik pártnak a maga részére hódítani; mennyi
áldozattal járt egy ily eredmény s mily erőfeszítés, mily pénz- és
munkavesztegetésbe került ismét az elpártolt helyét másikkal pótolni, az
elveszett csatát újra kezdeni, az eltántorult megyét ismét
visszahódítani? mind erről már csak a régieknek van fogalmuk; az újabb
koreszmék előtt oly otthoniatlanok ez eszmék, mint a lovaghősök és a
troubadourok korszakai, s egyéb a költészettel határos általánosságai a
históriai multnak.
Akkor senki sem csodálkozott azon, hogy egy szabadelvűségéről híres
megyében egy előkelő gazdag család egyetlen ivadékát tizenhat éves
korában teljeskorúnak nyilvánították.
Ez alig tizenhat éves ifju volt Kárpáthy Zoltán. Saját kivánatára a
környék legelső celebritásai veték befolyásukat a mérlegbe, hogy a
nagyreményű ifjut a gyámnoki felügyelet alól kiszabadítva, saját
sorsának urává tegyék. Elég indok szólt mellettök. Az ifju két
világrészt beutazott, tapasztalatainak eredménye ott feküdt a
közvélemény asztalán egy két kötetes úti naplóban, melynek sorain a
tárgyak újszerű felfogását, nemzeties irányát, nagyratörő lelket
lehetett észrevenni. Így csak érett észszel lehet irni, a ki így
gondolkozni képes, az valóban megérdemli, hogy férfinak neveztessék.
Legnagyobb oka azonban a mellette kifejtett buzgalomnak az volt,
miszerint benne egy hatalmas bajnokot vélt magának nevelhetni a haladó
párt, mely akkor azon megye kormányán ült s titkos örömmel látta már
előre baloldalra téve át azt a széket a nagy zöld asztal mellett, melyen
az ősz Nábob annyi esztendőn át a jobboldalon ült.
E nagykorúsági engedély kivívására fejet csóváltak az öregek, míg a
fiatal nemzedék annál hangosabb éljent kiáltott rá.
De senki sem kiáltotta oly hangosan ezt az éljent (tulajdonképen
vivátot), mint tekintetes Maszlaczky úr.
Vivát! vivát! victoria! hangzék egy, a Szentmihály-kapu melletti
sikátorban levő szűk emeletes ház még szűkebb lépcsőjén az ismeretes
vékony hang, mely előttünk már, mint Maszlaczky úré, nevezetes.
A Mihálykapu Pozsonyban van, azért az emeletes házat Pesten senki ne
keresse, melyben Maszlaczky úr még a lépcsőkön kiabál. Egészen útiasan
van öltözve, a hogy épen a gőzhajóról leszállt, s mint a ki nagyon jól
tudja itt a járást, vágtat felfelé, tarisznyáját hóna alá kapva.
Az említett ház nem épült holmi herczegi lakók számára, sem
kapus-páholya, sem előszobája, sem tágas lépcsői nincsenek, hanem ha
valami magyar mágnás szállásolta bele magát, annak az inasa kinn
előszobázhat a folyosón, mint épen Abellino Williamja, a kit tulajdonkép
nem hívnak Williamnak, hanem Ferkónak s a ki jobb szeretné, ha
kifizetnék a hátralévő bérét, mint hogy angolul beszélnek hozzá.
– Victoria, William öcsém, victoria! kiált rá, meglátva az ácsorgó
ficzkót a fiscalis, s confidenter legyezget felé a kezével, mit az
olyformán akar viszonozni, hogy ő is nyujtja a fiscalis úr felé a kezét,
ki azonban rossz néven veszi a félreértést.
– Itthon van a nagyságos urad?
– Itthon, felelé, véghetetlen szánakozást és lenézést tanusító hangon az
inas s vállvonva mutatja Maszlaczky úrnak, hogy menjen be, ha kedve
tartja. Nem érdemes az egész dolog, hogy az ember jelentést tegyen róla.
Maszlaczky úr derült arczczal nyit be a szobába, melybe a belépőnek a
legelső dolga az, hogy a szeme világát őrizze, mert az ablakok
biborveres függönyökkel vannak elfedve, s a mint a nap odatűz, okos
embernek meg kell vakulni a szobában, melyben minden tárgy rózsaszínűre
van festve.
A mint a nagy verességtől magához bir térni a fiscális, nagy
megdöbbenéssel veszi észre, hogy senkit sem lát a szobában, míg egy
tarka spanyolfal mögötti rejtekből valami gyönge, fáradt hang nem
nyögdécsel felé.
– Ki az? Ki van itt?
Maszlaczky úr félénken lépett a spanyolberekhez, mintha attól tartana,
hogy valaki csak azért beszél ott olyan gyenge hangon, hogy őt odacsalja
s azután nyakon ragadja és jól megtépázza. De egészen megilletődött,
midőn félrehuzva a papirosliget egyik szárnyát, egy megismerhetetlen,
alaktalan vázat látott ott a nem épen fényűzéssel rendezett fekhelyen
szétterülni.
Valóban nagy mértéke kellett a jóakaratnak hozzá, hogy valaki e beesett
arczú, sápadt, sovány alakban Abellinora ismerjen. Haja kihulltával
homloka aránytalanul megnövekedett, s a képe olyan vékony volt, s
itt-amott átlátszott, másutt meg felverte a borotválatlan tüske.
Sokáig mereven nézett Maszlaczkyra azokkal a mozdulatlan szemeivel, a
miknek oly kőszerű színe volt, mintha ó-elefántcsontba volnának foglalva
színehagyott zöldes turquoisok. Úgy látszott, hogy nem ismert rá addig,
míg az meg nem szólította.
– Az Istenért, nagyságos báró, méltóztatik talán beteg lenni?
Szaváról aztán ráismert Maszlaczkyra, s telegrafszerű készséggel veté
feléje hosszú, száraz kezét, melynek sárga bőrén keresztül meg lehetett
számlálni a kék ereket.
– Épen nem vagyok beteg, drága fiscális úr, mondá mosolygással keverve
szavait, de mely elsoványult arczára nagyon rosszul illett. Ha tovább
maradna itt, megláthatná, hogy semmiképen sem vagyok beteg. Au
contraire. Ellenkezőleg.
– Ellenkezőleg? Nem értem én azt.
– Ellenkezőleg, új egészséget gyűjtök. Új vért, új egészséget.
– Új vért, új egészséget? ismétlé gépszerűleg az ügyész, a kinek most
annál okosabb nem jutott eszébe, mint a mesebeli öreg asszony, a ki a
kétszáz esztendős vért kibocsátotta az ereiből s azután fiatal lánykák
vérét szivattyúzta beléjök vissza.
Egy asztal volt Abellino ágya mellett, azon egy tányérban félzsemlye
állott, láthatólag igen száraz és egy marok öregre darált só.
Abellino odamutatott hosszú, sovány mutatóújjával.
– Látja azt ott, fiscális úr?
– Hm. Mi lesz abból?
– Gondolja csak. Most akadtam egy ügyes orvosra, a ki egészen új embert
fog belőlem teremteni. Új vért, új kedélyt, új egészséget, Isten tudja
meddig tartó élettel.
– No no.
– Kérdi ön, hogy mi által teszi ő e csodát? Egyszerű, uram! Egy fél
zsemlye és egy marok só.
– A patvar!
– Minden nap be kell vennem egy adag sót, elébb csak egy szemernyit,
most már több latot, egész félfontig napjában.
– Teringettét, attól szomjas lehet az ember.
– Pokolbeli szomjas, a nyelvem a szájam padlásához szárad, és nem szabad
innom egy csepp vizet sem.
– Hát?
– Ennem is csak egy száraz zsemlyét szabad, háromnapos száraz zsemlyét,
nézze, hogy kopog; csak minden ötödnap engedtetik meg azt egy vízbe
mártott zsemlyével fölváltani.
Maszlaczky úr egy darabig csak nézett, hogy higyje-e mindazt, a mit most
neki beszélnek? Abellino meggyőzte őt szavai valóságáról, ott szeme
láttára költve el néhány sólapdacsot, szánalomgerjesztő arczfintorgások
között; nyomorult arczának, mely oly vékony volt, mintha valami
numismaticai gyűjteményből kereste volna ki a legviseltebbet, minden
vonása az undor, az émely legiszonyúbb kifejezésére torzult, s a lenyelt
lapdacsok után szemeinek égésén, vékony, elkékült ajkainak tátongó
lippegésén ült a legkínzóbb, a legepesztőbb minden állati ösztönök
között, a szomj, a tengerivó szomj.
– De hát nem szomjazik, kedves nagyságod, ilyenkor? kérdé szánó
borzalommal a fiscális, kiben annyira felgerjedt e látványra az
emberszeretet, hogy kész lett volna neki egy pohár vizet adni.
– Oh dehogy nem, viszonzá az önkínzott, száraz égő nyelvét alig birva
forgatni. Pokolbeli szomjúságot érzek. Ilyenkor azt képzelem, hogy meg
tudnám inni a Dunát. A Dunát meg a Tiszát, meg valamennyi vizeit az
országnak. Legyen csak vége a gyógyrendszernek, kimegyek a hegyek közé,
beveszem magam egy forrás mellé, ott iszom napestig a jó hűs
forrásvizet; azt, azt.
A báró úgy biztatta magát, mint a hogy beteg gyermekeket szokás
vigasztalni.
– De kedves báró, hát mire való ez az öngyilkosság? kérdezé aggódva a
fiscális, ki azon aggódott leginkább, hogy ha el találna halni Abellino
elébb, mint a Kárpáthy-jószágok Kőcserepy kezére jutottak, a per
állapotja nagyon meg fog nehezülni. Mire való ez az inquisitionalis
kínzás?
– Mire való, édes barátom? Nézzen ide.
Ezzel a szóval odanyujtá a fiscális elé halálszáraz karját.
– Látja itt ezeket az ereket? úgy-e látja? az egyik milyen kék, a másik
milyen piros. Ezek a kékek a régi rossz vért viszik ki, a régi rossz
anyagot, a megromlott életnedvet; ezek a pisosak pedig friss, új, eleven
vért hoznak vissza. Látja, milyen lassan vernek ezek a kék erek,
tulajdonképen alig látszik, hogy ütnének; az nagyon jól van, ki kell
nekik egészen apadni, a helyett a piros erek fognak megtelni mindig
jobban-jobban.
(Látszik, hogy a báró úr valami kuruzslótól tanulhatta az anatomiáját.)
– Oh én egészen új ember fogok lenni. A doctorom biztosított felőle, már
három hetet kitöltöttem, még három hét van hátra. És azután kell majd
megnézni Kárpáthy Abellinot. Lovat fogok tartani, lovaglok. No úgy-e
bár, azt tehetem huszonnégyezer pengő jövedelem mellett? Visszanyerem
délczeg alakomat, meghizom. Nem, nem hizom meg oly kövérre, mint Jancsi
bátyám, olyan hassal nem szeretném keresztülélni a világot, de izmos,
délczeg fogok lenni, a jövő farsangon már tánczolhatok. Még meg is
házasodom. Bizonyosan megházasodom. Komoly szándékom van reá. Elveszek
egy tisztességes leányt, hozzám illő családból, a kit megszeretek, és a
ki engem is szeretni fog. Majd meglássák, milyen szép életet fogok élni.
Az orvosom azt mondja, hogy el fogok élni még húsz esztendeig is. Úgy-e
bár, úgy-e bár, kedves Maszlaczkym, az meglehet, abban semmi különös
sincs, hogy a cessióba bele van írva, miszerint azt a huszonnégyezer
forintot nem csak én, hanem a maradékaim is fogják kapni? Teszem föl, ha
meg találnék házasodni. Az bele legyen írva. Okvetlenül fiatal leányt
veszek el.
(Majd elveszed te az öreg kaszást! gondolá magában az ügyész, fejével
pedig ráhagyta a mondást.)
Abellino úgy örült magának! mennyi önszeretet kell hozzá, hogy valaki
hiú ragaszkodásból az élet örömeihez, ily kínzáson vigye keresztül
magát. Az indu fakir legalább a mennyország örömeiért visz véghez magán
hasonló embertelenséget, a mit ez kiáll azért, hogy – az árnyékvilág
tükörből látott napjait még néhánynyal megtoldhassa.
– Kedves nagyságos úr, de vajjon egész bizonyossággal tudja-e azt, hogy
ennek a kínzásnak kivánt sikere lesz? kérdé Maszlaczky, aggódva cliense
állapotján.
– Csalhatatlan a siker! nem veszi észre hangomon, milyen csengő, hogy
megerősödött? No majd meglátja. Én magam érzem, hogy javulok már eddig
is. Olyan könnyűséget érzek a mellemben, úgy tágul minden porusom, úgy
zsibongnak a gangliák, a májam, lépem szemlátomást lappad; a hallásom
kezd megjőni. Minden legkisebb hangot meghallok. Bár próbálja meg.
Nyomjon egyet azon a kis repetir-órán az asztalomon, s én megszámlálom,
hogy hányat ütött? Egy, kettő, három, négy. Úgy-e négyet ütött?
Az ugyan egyet sem ütött, mert nem volt felhúzva, hanem az ügyész
ráhagyta, hogy annyit ütött.
– Hát még a szemeim! Nem is lehet hasonlítást tenni a mostani szemeim,
meg a régiek között. Most egyszerre ráismertem önre, a mint belépett,
pedig máskor húsz lépésről meg nem bírtam volna itélni: kicsoda ön? az
inasom-e, vagy valami handlirozó zsidó?
(Üm. A phantásiája nem igen javult a nagy curában, gondolá Maszlaczky
úr.)
– Még a hajam is mind újra kinő. Nézzen csak ide a fejem tetejére, látja
itt ezt a sok apró, fehér szöszforma szálakat? Ebből mind haj lesz. Szép
fekete bodor haj, a milyen volt ifjabb koromban; igen szép hajam volt,
az egész világ szerelmes volt bele.
Itt felsóhajtott a beteg e szomorú visszaemlékezésnél, s egy pillanat
alatt ismét halálszomorú képpé esett össze galvánizált arcza, mintha azt
hallaná magában mondani, hogy mindaz, a mit beszélt, csak hiú hazugság
volt, a mivel önmagát áltatja, hogy roskadozó, omladozó épület az,
melyben lakik és semmi teremtő erőnek sem lehet már kedve azt egészen
újból építeni.
Ez elhallgatási perczet sietett felhasználni az ügyvéd.
– Kedves nagyságod, én most örvendetes hírrel jövök Pestről. Annak is
nagyon örülök ugyan, hogy nagyságodat a javulás útján találom, e nem
annyira kellemes, mint gazdaságos gyógyrendszer mellett; azonban…
– Oh nem gazdaságos, ragadá ki az ügyvéd szájából a szót Abellino;
nagyon is sokba kerül. Magának az orvosnak minden napra egy aranyat
fizetek, a miért felügyel rám.
– A biz elég sok.
– Hanem a gyógyszerekről ő gondoskodik.
– Már az más. Azonban még inkább kell örülnöm azon, hogy ügyünk
örvendetes megoldatása küszöbén áll.
– Hogy-hogy? kérdé Abellino, törekedve magát félkönyökére emelni, hogy
jobban hallhasson.
– Kérdéses pörünknek e napokban kelle az itélőszék előtt fölvétetni.
Ahhoz, hogy megnyerjük, meglehetős kevés reményünk volt.
– Csak az Istenre kérem, ne izgasson most, hanem egyenesen a végét
mondja a dolognak.
– Azt azonban elérhetjük általa, hogy Szentirmayt homályba állítsuk a
világ előtt.
– Tovább, tovább, ezt már mind tudom.
– Azt is tudja méltóságod – kedves – miszerint Kárpáthy Zoltán e
napokban nagykorúsági engedélyt kért és azt meg is nyerte.
– Azt nem tudom, nincs is hozzá semmi közöm.
– Kedves nagyságod, monda Maszlaczky úr, ha én azt tudom, miszerint
kedves nagyságod sót eszik, ide nem fáradok, hanem elvégzem a
dolgomaimat irásban; mert azt jól tudom, hogy mikor az ember sót eszik,
akkor türelmetlen; ha én nekem sós ételt adnak a vendéglőben, az emberek
szeme közé ugrálok, mint a hörcsök. Már évek előtt mondám kedves
nagyságodnak, hogy a mi czéljaink létesítésére semmi sem oly kivánatos,
mint kedves nagyságod Zoltán öcscsének szívbeli nemessége, s azért
minekünk különösen ezt kell figyelemmel kisérnünk. Az ifjú odautazott,
meg is jött, járt Amerikában is, igen művelt ifjúvá képezte magát, semmi
kicsapongása hirét nem hallani, testben lélekben ép, egészséges,
lelkületére nézve ábrándos és tettek után vágyó. Mindezek helyett, én
elhiszem, hogy kedves nagyságod sokkal örömestebb hallaná azt a leirást
unokaöcscséről, hogy az egy korhely naplopó, haszontalan ember, kinek
csak hivalkodáson jár az esze, kinek jelleme nem ér egy fapénzt, a ki
nem szeret semmit és a kit nem szeret senki. Ez nagyságod magánindulatát
nagyon kielégítené. De nem volna belőle semmi haszon perünkre nézve. Ha
ő olyan korcs ficzkó volna, a milyennek őt kedves nagyságod képzelni
szeretné, akkor ő azt mondaná az egész Szentirmay ellen folytatott
perre, hogy vigye őt a tatár, a hova akarja, tegyenek a gróffal, kinek
mit tetszik, ő azért egy fillérről sem mond le, hogy a grófot e
kellemetlenségtől megmentse. Még ő maga tréfát csinálna belőle, hogy úgy
kell neki, mit udvarolt az anyjának, legvalószínűbb esetben is
félvállról venné a dolgot, jól tudva, hogy hasonló esetekért senki sem
lőtte még magát főbe. Szentirmay majd kimenti magát a felesége előtt,
majd kibékül vele, a szép kis Katinka pedig már régen el volna nála
feledve, emléke régen kitörülve szívéből új meg új szépségek által, a
kik kegyeikkel épen nem bánnak fukarul gazdag ifjak ellenében. Azonban
egészen másképen áll a dolog: egészen úgy, a hogy nekünk szükséges, hogy
álljon. Tessék rám figyelmezni.
E figyelmeztetés alatt egy előttünk eddigelé ismeretlen egyéniség jött
be észrevétlenűl az ajtón, melyet a fiscális úr maga után nyitva
hagyott. Kövér, borotvált arczú úri ember, egy szál frakkban, mely a
hasán elül nem akar összeérni, orczájának két domborulata oly kövér,
hogy szinte elvész közötte a kis tömpe orr, mely lyukaival előre áll,
mintha ő segítene a szemeknek nézni, melyek szintén hasonló sorsban
részesülnek, a nagy kövérség miatt alig adódván nekik hely, a hol
mozoghassanak. Csak a száj nem engedte magát kiszoríttatni helyéből, bár
két oldalt sánczot képez mellette a pofakövérség, melyen túl nőni nem
szabad, de alá és felfelé annál több meg van neki engedve, kétfelé
dudorodva, mint egy-egy kolbász.
Az említett egyéniség már több percz óta áll a spanyolfal mellett
felhuzott szemöldökkel, azaz hogy nem szemöldökkel, mert az nem volt
neki, hanem azzal a valamivel, a mi a szemöldök helyén volt, s orrát
feltámasztva nádpálczája gombjával, figyelmezett Maszlaczky úr szavaira;
az a két orrlyuk úgy tetszék, mintha nemcsak nézni, hanem még hallgatni
is szokott volna.
Mikor a fiscális épen az érdekeséhez kezdett a beszédnek, akkor
előlépett a kövér úr s pálczája gombjával megérinté a beszélőt.
Az, mint a galvánizált fordult egyszerre hátra s ijedten bámult az
idegen jövevényre, két hegyesen előre pödrött bajuszát mintha védelmül
tartaná im e másik ránéző szörnyeteg orrlyukai ellen.
– Mi tetszik uram? mit akar?
– Én megtiltom önnek a beszélést, felelt az érkezett, s ekkor kitűnt,
hogy még a nyelve is oly éktelenül kövér, miszerint alig bírja forgatni
szája üregében s e miatt minden nyelvhangot kettősen ejt ki, s a hol
csak lehet, selypít.
– Kicsoda az úr? förmedt rá Maszlaczky, magához térve az első
ijedtségből.
– Én a méltóságos báró házi orvosa vagyok, doctor Mauz.
– Én pedig a nagyságos úr családi ügyésze vagyok, Maszlaczky, s kérdem
az úrtól, hogy micsoda jogon tiltja meg nekem, hogy beszéljek, micsoda
törvényczikkelynél fogva?
– Uram, szólt doctor Mauz, nyakát kravátlija közé igazgatva, az orvosok
jogai nem alapulnak emberi, hanem isteni törvényeken; én megtiltom önnek
a beszédet, mert megtiltottam betegemnek az izgatottságot és erre jogom
volt, mert az orvos korlátlan uralkodója az ő betegének és a patiens
feltétlen rabszolgája az ő doctorának, és én nem engedem meg, hogy itt
valaki haszontalan patvarkodásaival az én curámat félbeszakítsa.
– Haszontalan patvarkodásaival?! kérdé Maszlaczky úr s már ekkor felállt
a székéről.
– Haszontalan patvarkodásaival, ismétlé doctor Mauz.
– Én pedig nem engedem meg, kiálta Maszlaczky úr egy hanggal magasabban,
hogy az én processusomat valaki elrontsa haszontalan kuruzsolásaival.
A doctor vére főni kezdett ez érzékeny ripostera, s minthogy nála ez
indulatot nem lehetett a szemek szikrája által kifejezni, az orrczimpák
szokatlan tágulásának kellett e jelenséget magukra vállalni.
– Méltóságos úr! szólt a patienshez fordulva. Én követelem
méltóságodtól, hogy ezt az embert bocsássa el rögtön magától, különben
én megyek és soha sem jövök vissza.
Maszlaczky úr lábújjhegyeire emelkedve, viszonza:
– Kedves nagyságos úr, én prætendálom, hogy ezt a dominust dobassa ki
innen, vagy én dobom ki az ablakon az egész processust.
– Ha én itt hagyom az urat a cura közepén, lihegett a doctor, akkor
mehet ön aztán meggyógyulni a paradicsomba.
– Ha pedig én ott hagyom a pert a levata előtt, akkor mehet ön koldulni
az operentiákra.
Abellino összetett kezekkel rimánkodott összeveszett udvari
személyzetének, hogy az Istenért csendesüljenek le, a mivel még jobban
összeveszíté őket.
– Majd én az úr rongyos exceptivái miatt koczkáztatok egy ilyen remek
curát.
– De majd én koczkáztatok az úr bűzös decoctumai miatt egy tizenkétéves
pert.
– A melyik még másik tizenkét évig el fog tartani, úgy-e?
– A melyiknek végét fogja érni a cliensem hat hét alatt, ha addig az úr
értetlensége meg nem öli.
– Uram, ezt én nekem ne mondja, én diplomaticus orvos vagyok, ön pedig
egy simplex pörvesztő.
– Az úr egy charlatán, az úr egy pénzcsaló, az úr nem is doctor, hanem
csak borbély!
– Az úr pedig tyúkprókátor!
A két diplomata azon a ponton állt, hogy a facultas becsületéért egymást
kihajigálja az ajtón. Abellino egy szót nem birt csillapításukra
feltalálni s csak hosszú, sovány kezeit terjengette feléjök.
– Mit! mi vagyok én? kérdé Maszlaczky, mintha nem jól hallott volna, s
odalépett a nálánál háromszor nagyobb tömegű ellenség hasához.
– Tyúkprókátor!
– Az úr pedig egy méreg-keverő!
– William! William! jajgatott Abellino, mire aztán bejött az inas, ki
is, hogy a harczos feleket egymástól elválaszsza, azt a furfangot
gondolta ki magában, hogy legelébb is Maszlaczky úr fülébe súgta: «Ugyan
mit tud lármázni vele a tens úr? nem tudja, hogy minden délután részeg?
a részeg embernek még a szénás szekér is kitér».
– Vagy úgy! monda Maszlaczky úr, no akkor hallgatok.
Azután a doctornak súgta William: «engedje útjára menni, doctor úr, jó
ember az, csakhogy most fel van pálinkázva».
– Már az más, engedékenykedék az orvos s megvetően elfordult
ellenfelétől.
Ez együgyű hadicsel által sikerült a háborút lecsillapítani.
– Úgy én elmegyek innen, monda gúnyosan a fiscális, kalapját véve. Az
ilyen embernek a szénás szekér is kitér.
– Úgy sajnálom, hogy a szót vesztegettem, monda az orvos, kezeit hátul
összetéve s az ablakhoz sétálva. Az ilyen állapotban inkább szánalomra
és gyógyításra méltó az ember.
Maszlaczky úr az ajtónál állott már, Mauz úr az ablaknál; a fiscális nem
állhatta meg, hogy még egyszer oda ne mondja, búcsúszóképen:
– Kuruzsoló!
– Pörvesztő! kiálta egyszerre a doctor, fejét hátra fordítva, s csak
szája egyik végén bocsátva ki a szót.
Maszlaczky becsapta maga után az ajtót, s a lépcsőkön végiglépdelve,
elég hangosan mondogatá utána a többi megtisztelő czímeket; nem akart
belőle egyet is haza vinni:
– Méregkeverő, mirigyfőző, borbélylegény!…
Melyet meghallva az orvos, utána rohant, s az ajtón kidugva fejét, utána
kiáltá:
– Zúgprókátor, tyúkprókátor, pörvesztő, pénzért hazudó!!!
Az ügyvéd eltűnt a kapu alatt, akkor meg rohant Mauz úr az ablaknak, s
azon kihajolva, kiáltozott utána «pörvesztő!» Maszlaczky az utczáról
fel: «méregkeverő!» és mikor már olyan messze elment Maszlaczky, hogy
egymás hangját nem hallhatták, akkor is visszafordult, mutatóújjával a
képét faragva, mintha ez által akarná Mauz úrnak mondani, hogy ő csak
borbélylegény, mire Mauz úr egy csomó papirost vett a hóna alá, s azt
lehullatá onnan az utczára, ily elmésen fejezve ki a pörvesztés
eszméjét.
Abellino félholtan maradt ott magában a küzdtéren. Legnagyobb baj volt,
hogy nem tudhatta meg, miért jött Maszlaczky s mit akart neki mondani
Zoltán felől?
Másnap összetalálkozott a két összezördült diplomata a promenádon,
melyet az elparasztosodó kor kezdett már akkor sétánynak nevezni, s ez
által kétségessé tette, ha vajjon convenant dolog-e még azon a helyen
fashionable társaságoknak megjelenni? A doctor az egyik, a fiscális a
másik végén jött az alléenak, (mit a barbár nyelvújítók szeretnének
egyszerűen fasornak nevezni) s a mint megpillanták egymást, a helyett,
hogy mint rendes ember cselekedett volna, rögtön hátat fordítanának
egymásnak s visszatérnének, ki merről jött, mind a kettő derült orczával
sietett egymás elé, doctor Mauz messziről nyújtotta már a kezét,
Maszlaczky pedig sietett azt megragadni és megrázni, a hogy termetétől
kitelt s szíve fenekéből biztosítá a doctor urat, miszerint rendkívül
sajnálja a tegnapi esetet, s reményli, hogy a doctor úr szokatlan
hevességét a szokatlan körülményeknek fogja felróni, mire doctor Mauz is
bátorkodott reményleni, miszerint a fiscális úr tekintetbe veendi
sanguinicus temperamentumát, melyről ő már nem tehet, s azzal nagy
ölelkezések közt békét s dacz- és védszövetséget kötöttek egymással,
szentül bizonyítván, hogy újdon barátságukat a legkisebb félreértés
felhője sem fogja ezentúl megháborítani, s végre karöltve siettek végig
az utczákon, melyek első viszálkodásaik tanúi valának, egész Abellino
lakáig.
A két derék úr meggondolta az éjen keresztül, hogy nagy balgatagság ő
nekik egymással háborút folytatni, miután egyik a másiknak nagy hasznára
van. Az ügyvéd úrnak ugyancsak nagy szüksége van rá, hogy egy oly
balgatag ember, mint Abellino, mentől tovább húzhassa e földi életét, a
doctor úrnak pedig arra, hogy állandó patiensének állandó pénztára is
legyen, s e kettős érdeknél fogva czélszerűtlen nekik egymás működését
paralyzálni, a mit nem is fognak cselekedni ezután.
Engedjük őket menni karonfogva a maguk útján.