Szentirmay egy évig fel nem jött jószágáról Pestre; családja előtt így
is sok talányos maradt Zoltán minden előkészület nélküli elutazásában, a
rejtély még aggodalmasabbá lett volna, ha ők Pestre feljönnek s
tapasztalják, hogy a kedvencz, a szeretett ifju még csak fel sem keresi
őket. Rudolfnak ezt ki kellett kerülni. Családjának még azt sem volt
szabad tudni, hogy Zoltán nem levelez Szentirmára.
Azért ő mindig tudott kérdezősködéseikre felelni. Minden lépése
Zoltánnak tudva volt előtte; minden héten kapott levelet Pestről,
melyben egy előtte egészen ismeretlen kéz tudósítá egykori gyámfia
hogyléte, haladása, apróbb bajai felől, előre bocsátva, hogy ő ezeket a
leveleket nagyságos főnöke, a hétszemélynök megbizásából irja, levén ő
senki más, mint egy jámbor jurátus tabulæ regiæ notárius, a kit
Kovácsnak hínak.
Rudolfot ugyan meglepte néha az a meleg, részvevő hangulat, melyben a
megbízott tudósítások tartva voltak a jurátus által, sokat is irt, sűrű
négy oldalt mindannyiszor. Ez holmi jurátustól igen szép buzgalom, ki
négy sorral is lerázhatná nyakáról az ilyen accidentiát nem hozó
commissiót, hanem az ifjui részvéten alig volt annyi csodálkozni való,
mint nagyságos Tarnaváry úr e rendkívüli figyelmén, melyet is nem
mulasztott el neki egynéhányszor igen meleg férfias szavakkal
megköszönni, melyeket, midőn levélben olvasott a hétszemélynök úr, nem
tudta, hogy micsoda gorombaságot gondoljon Rudolf felől; azt-e, hogy az
esze tisztul? vagy hogy vele kötekedni akar? Ő biz csak egy szóval sem
bízta senkire, hogy Rudolfnak minden héten levelet irjon. Azt hitte,
hogy az Rudolftól csak élcz volt, a miért egyszer sem tudósíttatá.
A pesti gyásznapok után még egy levelet kapott Kovácstól Szentirmay,
melyben leirja Zoltán magaviseletét a vész napjaiban. Szentirmay
elolvasá a levelet nejének és leányának s az ifju hő érzelmű irata abban
az elégtételben részesült, hogy a legszebb szemek könyei hullottak reá.
Oh, ha e perczben ott lett volna közöttük Zoltán!
Ezen levél vétele után hetek, havak multak és Rudolf nem kapott újabb
tudósítást. Eleinte csak várt, később türelmetlenkedni kezdett, végre
levelet irt Tarnavárynak, hogy a mely gyöngéd figyelmet ez ideig
éreztetett vele, azt legyen szíves ezentúl is folytatni, s ha netalán az
eddig levelezett Kovács nevű jurátus nem érkeznék e levelezés
folytatására, kegyeskedjék e teherrel más valakit megbízni heverő
emberei közül.
Már erre csak kénytelen volt a hétszemélynök ősi restségét leküzdeni, s
megerőltetvén magát, irt sajátkezűleg Rudolfnak. Ha a levél egy
archæolog kezébe jut, az chaldæi rúnákat, vagy skandinav cryptographiát
fog kiolvasni belőle, oly minden korlátokat túlcsapongó féktelenséggel
valának annak betüi elhányva vetve, felkarmolva vastagorrú mérges
tollal, mely szerteszét frecskelte a tintát, kicsiny és nagy pontokat és
felkiáltó jeleket lövöldözve köröskörül mindenüvé, a hol nem kellett,
néhol az egész sor csupa «m» betüből látszott lenni, csak imitt-amott
lódulván ki belőle valami hosszabb betünek a nyele, sehol egy comma
föltéve, de annál több etcætera; hogy pedig a törvénytelen összevonások
minőségéről, a mik abban előfordultak, fogalmunk legyen, nem szükség
csak a levél kezdősorait ideigtatnom, mely zengett ekképen:
«Ks btom! mlgs gr. úr.
Vt szcsém f. é. küldött tb rendli lleidet kézh vennem, Ilyekk folytán g
értettem, h Te kd 1 ik j. t. r. n-om pr. dil. rel kat küldöz az i. úr
fl.»
Olvasd:
«Kedves barátom! méltóságos gróf úr.
Volt szerencsém folyó évben küldött több rendbeli leveleidet kézhez
vennem, melyeknek folytán megértettem, hogy Te neked egyik juratus
tabulæ regiæ notariusom propria diligentia (saját buzgalmából)
relatiókat küldöz az ifju úr felől.»
Látnivaló, hogy ilyenformán igen sok betüt megtakaríthat az ember, s
ennélfogva az ily irásmód előkelő uraknak eléggé nem ajánlható, a kik
nem a könyvárus számára vetik a betüket.
«Erről én semmit sem tudok, mert én nem bíztam rá a levelezést. (Így
folytatták tovább a nagyságos hieroglyphok.) A mit tett Kovács, azt maga
jószántából tette. Én bizony erre a czélra külön hivatalt nem
tarthattam. Hogy az érintett levelezések megszüntek, annak oka ez:
Kovács letette a censurát – præclarummal – s ilyformán megszünt
jurátusom lenni; az ifju úr pedig feltette magában, hogy ő külföldre
utazik, oda lesz egy pár esztendeig; elég nem szép tőle, hogy ő maga sem
tudósított semmiről, mikor te még most is olyan jól emlékezel róla,
pedig milyen galibába hozott tégedet. Az a per különben rád nézve igen
jól áll, ha nem restellenéd egy kissé kitenni magadat, eclatanter
megnyerhetnéd, pedig Kőcserepy erősen üti a vasat; már nyomára jöttem az
érdekeltségnek: cessiója van attól a bolondtól. Zoltán az árvíz
alkalmával a haláltól mentette meg az egyetlen leányát. Szeles kölyök.
Magam is majd elpatkoltam akkor, azóta nem iszom rostopsint. Rettenetes
dolog volt az, barátom, na de hiszen olvashattad az ujságokból. Zoltánt
három napig nem láttam, mindig Miklóssal járt; olyan szeles bolond lesz
belőle, mint az; nem fog rajta semmi. Egyébiránt maradok igaz barátod és
alázatos szolgád Tarnaváry.
U. i. Majd elfeledtem, hogy Kovács censurázván, elébb haza ment
szüleihez, onnan felhívta őt az úrfi, hogy kisérje a külföldön, ő
bizonyosan tudósítani fog.
N. B. A küldött leveleidet elégettem; baj lehetne, ha ellenfeleid kezébe
kerülnének, pedig én is körül vagyok véve az auscultansaikkal, ennek a
Kőcserepynek a szemei mindenütt ott vannak.»
Még egy postcriptumot kezdett a derék úr, de azt már kitörülte, elégnek
találva egyszerre ennyi által bebizonyítani, mennyire terhesnek találja,
hogy elébb gondolkozzék is rajta, a mit le akar irni.
Különben minden levelét azzal szokta végezni, hogy nem irhat már többet,
mert a papiros szélére jutott, meg hogy a posta indul és hogy jövő
alkalomra több maradjon, s más afféle haszontalan kifogásaival a lusta
levelezőknek.
Rudolf ebből annyit megtudott, hogy Zoltán a nagy világot járja, egy
előtte egészen ismeretlen ifju kiséretében. Előkereste Kovács leveleit,
azoknak eszméiből, vonásaiból iparkodva fölfedezni irójok jellemét; ezek
a figyelmesen, de férfias biztossággal odavetett vonások egyenes lélekre
mutatnak, a kezdőbetük egyszerűsége szabadelvűségre mutat, a toll
gyöngédebb kezelése, a hol csak Zoltán neve előfordul, bizonyítja a
szeretetet, melylyel ez ifju növendéke iránt viseltetik, s a
czikornyátlan aláirásban meglelhetni a magát túl nem becsülő
szerénységet, a komoly, ábrándtalan férfit.
Mindezek csalóka elvonások is lehetnek, de a gondolkozó fő a legapróbb
dolgokban is mély titkokat tud meglátni.
Rudolf sokszor visszatért e gondolatra és mindig megnyugodott benne. Az
ifju kedély jövőjére nagy hatással van az első rokonszenv és az első
szerelem. Ép lelkeket értek ilyenkor; a cretinnek nincs rokonszenve, sem
szerelme.
Rudolf meg volt győződve a felől, hogy Tarnaváry kínnal és verítékkel
irt levele után ismét egy örökkévalóságig várhat, a míg tőle egy másik
levelet kap. Mekkora lehetett meglepetése, midőn alig mult el pár hónap,
s ismét megérkezének a nem is várt becses hieroglyphok, mikről a czímet
a pesti posta ugyan nem tudta elolvasni, de annyit kivehetvén belőle,
hogy Szentirmára szól a levél, csak elküldte oda, gondolván, hogy majd
rátalál, a ki ott lakik.
Rudolf remegve önté ki a porzót, mely legelébb is kihullott a levélből,
s melylyel oly bőséggel szokott bánni a hétszemélynök, hogy mikor
Széchenyinek irt levelet, a nemes gróf elébb rendesen kiküldé azt a
pitvarnokától, hogy kefélje le az előszobában. A nagyságos úr irását
épen úgy a homok közül kellett kiásni, mint a becsületes egyiptomi
hagyományokat.
A levél oly sűrűn tele volt irva, hogy még a széleire is jutott irás
keresztben, hosszában, hogy keresni kellett, hol az eleje, hol a
hátulja? mint a Cálvinus János köpenyegére irt tizparancsolatot és
hiszekegyet.
Megtalálván a cryptographia kulcsát, Rudolf ilyenformát olvasott ki
abból, nem minden fejtörés nélkül:
«Ks. btom. mlgs g. úr!
Számtalan dolgaim közepett, mikkel el vagyok halmozva (oda tehette volna
zárjel közé: «és a miket soha sem végzek el»), fáradságot veszek
magamnak, hogy hozzád ezt a levelet irjam. Tudhatod pedig, hogy mennyire
nem kenyerem a levélirás, hogy képes vagyok inkább elmenni gyalog oda, a
hova valami izennivalóm van, mintsem leüljek neki és irásba tegyem.
Zoltán fráter Németországban időzik, kaptam tőle két, Kovácstól három
levelet. A mit ő irt, azt nem értettem, mert igen czifra; hanem a
Kovácséiból megtudtam ennyit.
A kölyök, mi az eb ingének, minek nem? el nem képzelhetem; beállt
Berlinben a philosophiai cursusba s a napokban letette a doctoratust,
küldött is egy egész láda nyomatott dissertatiót, fel nem bontottam,
azon módon küldöm neked, tétesd a családi archivumba. Hiába, csak
mindenik Kárpáthynak van valami bolondsága. János úr ilyen idős korában
már leányokat szöktetett el, Abellino pedig háromféle adósok börtönét is
megjárta, ez meg a lánczhordta, doctorságot szerez, ugyan mi a kőnek az
olyan embernek, a ki fél milliót költhet esztendőnkint? Valamelyik őse
azt vette fejébe, hogy Kárpátfalván collegiumot építtet, mintha előre
érezte volna, hogy egyik utódja professor fog lenni, prælegálhat majd a
fűzi és nádi múzsáknak.
Ha ezt az öreg Nábob megtudná, megfordulna a sírjában; ő még syntaxist
sem végzett, s gyűlölt mindent, a mit doctornak neveznek, még a
lódoctort is.
A gyerek alig tizennégy esztendős, az ilyennek még labdázni kellene,
engemet tizennégy esztendős koromban hej be sokszor elfenekeltek, hogy a
leczkémet nem akartam megtanulni, pedig most a kisujjamban van a Corpus
juris. Nem ér semmit az a korán érés; az ilyen romlik el azután
leghamarább. Az én ficzkóim bezzeg azt sem tudják, mi fán terem a könyv?
pedig az egyik kamasz már tizenegy esztendős, azért mégis fogadom, hogy
olyan statusférfiak válnak majd belőlök, hogy csak úgy ragyognak. Meg is
irtam az öcsém uramnak, hogy nekem az ilyen ostobaságokkal hagyjon
békét; pusztuljon rögtön abból a tudós Németországból a kínjába; menjen
Párisba, ott első dolga legyen felkeresni valami szép grisettet, vagy
más effélét, az azután majd bevezeti a világba, csak arra az egyre
vigyázzon, hogy ott a bolond francziák között valami párbajba ne
keveredjék, hanem ha valaki kihívja, mondja neki, hogy ökölre szívesen!
Az nem veszedelmes, s ott aztán nem féltem a ficzkót, öklei elég jók, ha
csak a doctoratus, meg a porosz koszt meg nem rontotta.
Azonban kikoptam már a papirosból, azért levelemet befejezve, maradok
stb.
U. i. (a levél szélén) Kőcserepy mennykő ember; ellenfeled ügyvédét,
Maszlaczkyt, nagyon megnyergelte; a mint veszem észre, azzal hitegeti,
hogy a leányt neki fogja adni. Félbolond! S ez meg olyan egész bolond,
hogy elhiszi, s eget, földet pokollá változtat ellened és Zoltán ellen.
Én csak azon csodálkozom, hogy mikor annyi helyen leüt az istennyila,
miért nem tud beleütni épen ebbe az egy emberbe?