Vakon született és rá nézve mindegy: fehéren, vagy feketén van-e
bútorozva ez a szoba és ez az egész világ, mezeivel, egével,
csillagaival, a mik ő rá nézve mind nem léteznek.
Egykor a pesti vakok intézetét látogatá meg szülőivel Vilma, ott látta
meg a több ifju szerencsétlenek között ezt a kis lányt. Nagyon
megszánta, megszerette s addig könyörgött szülőinek, míg azok magukhoz
vették a boldogtalan árvát.
A tanácsos úr azt gondolá, hogy a vaknövelde ő fensége a herczegnádor
pártfogása alatt állván, e gyöngédság által annak magas kegyét magára
fogja vonni, Eveline pedig, mint philosoph nő, igen helyesen okoskodék,
hogy e leánykának társasága a legkevesebb veszélylyel jár Vilmára nézve.
A vak leány nem taníthatja őt tiltott eszmékre, hisz ő maga sem ismer
semmit, nem hizeleghet neki, mert hiszen azt sem tudja, mit neveznek
szépnek?
Eddig igaza volt.
A vak gyermek társasága legkevésbbé volt veszélyes Vilmára nézve, a hogy
szokták a philosophok értelmezni a veszélyt fiatal lányoknál. Egész
napokon át eljátszott vele, ápolgatta, öltöztette a nálánál pár évvel
fiatalabb gyermeket, kit «leánykám»-nak szokott nevezni, s oly különösen
illett a sápadt gyermekarczhoz azon mélabús anyai kifejezés, melylyel
kis társnéját ápolgatá, oly komolyan, oly meglett tekintettel, mintha
számtalan évvel volna nálánál idősebb, mintha nem is anyja, hanem valami
nagyanyja volna annak.
Éjszaka maga mellett hálatta, imádkoztatá, lefekteté, betakargatta,
épen, mint a hogy anya bánik gyermekével, reggel maga öltözteté fel, s
egész nap elvesződött vele, míg egy-egy dalra megtanítá a zongorán, vagy
a guitarreon, vagy különös mintákat kötni és olvasni a könyvre tett
ujjai hegyével, míg oly tökélyre vitte, hogy a gyermek a legsűrűbb
nyomtatást is elbirta olvasni túlérzékeny ujjaival.
Olyankor azután, midőn gyakran fél napokon át elüldögéltek egyedül a
budai nyári lakban, vagy hosszú éjszakákon, mikor Vilma nem tudta
lehunyni szemeit, akkor odaülteté maga mellé Lizát és meséltetett vele
magának.
Oh mennyi szép mesét tudott a kis vak leány! Csodálatos alakokról,
képtelen tüneményekről, minőket csak egy vakon született túlömlő
képzelete tud teremteni, a ki soha sem látta a világot s iparkodik azt
maga elé állítani, egyes felfogásokból, miket hiányos érzékei közöltek
vele, hangokból, mikről a tárgyakra következtet, emberek szavaiból,
eget, világot, élő állatokkal, beszélő, csengő virágokkal, utazó
erdőkkel tele mindenséget, hol emberek, állatok közösen uralkodnak –
teremtve maga elé; s képtelen történeteket szőve, fonva azokból, melyben
emberek és angyalok, állatok és növények, menydörgés, tűz, vihar és nap
játszanak csodálatos regéket. Vilma olyan örömest hallgatta mindig e
furcsa meséket, miket Liza oly folyvást tudott mondani, mint egy hosszú
álmot.
Vilma egy idő óta nagyon sokszor volt beteg.
Tapasztaltabbak azzal nyugtaták meg a szülőket, hogy ez állapot csak
természetes stadiuma a hajadoni kifejlődésnek.
A lányka különösen kerülni látszott minden zajosabb társaságot. Olyankor
mindig feje fájt, s ha ezt mondá, bizonyára halvány arcza s égő szemei
nem engedtek benne kételkedni. Eveline hozzá szokott e pillanatnyi
bajokhoz; az orvosok azt állíták, hogy mindez igen természetes és nem
kell rajta megütközni. Eveline emlékezett rá, hogy hasonló idős korában
ő is hasonló bajokkal küzdött, azóta pedig soha a feje sem fájt. Azért ő
bizton elmehetett a meghivások után, s bár anyai szívének jobban esett
volna gyermekével otthon maradni, de miután az elmenetel miatt Vilmának
mi baja sem történhetett, az elmaradás pedig könnyen kellemetlen
surlódásokra adhatott volna alkalmat, ebből a leglogikaibb mérlegezés
útján ki lehetett vetni, hogy Eveline távolléte metaphysice helyes.
A kis Liza odaült egy zsámolyra Vilma ágya mellé, s kis úrnője gyöngéd
kezét keblén szorongatá, magában tusakodva a fölött, hogy milyen
különös, hogy ennek is csak öt ujja van, mint a vaknövelde
zene-professorának, pedig az csak hegedülni tud, azt sem igen nagyon,
míg Vilma úgy zongoráz, mintha mindegyik billentyűre külön ujja volna.
A tűz hangosan kezdett pattogni a kandallóban.
– Meséljek neked valamit, jó anyácskám, kicsi anyácskám?
Miről meséljek? Meséljek azokról a madarakról, a mik a tűzben laknak?
Hogy lármáznak, mikor az ember enni ad nekik, fát meg szenet. Oda
csapnak a szárnyaikkal az ember kezére, s hajtják be a meleget a
nyíláson és mondják: rop, rop, rop, pitt, patt! Ha nem adsz ennünk,
elmegyünk. Mikor a szegény ember egyszer télen épített magának egy kis
házat, jégből építette, aztán kitapasztotta hóval s abba elbujt, mert a
szél haragudott rá nagyon. Odabenn előhítta a tűzben lakó madarakat, s a
kezeit melengette nálok, azok csak pattogtak, csak kiálták: rip, rop,
ennünk adj, mert meghalunk. De a szegény embernek nem volt fája, elment
hát a szomszédjához, a ki gazdag ember volt, volt nagy háza, hogy egész
az égig fölért és sok sok fája. A szegény ember kért tőle, de az nem
adott. Azt mondta neki, menj az erdőre, vágj magadnak. A szegény ember
kiment az erdőre fejszével: de a fák mind elmentek már előle. A mint
meglátták messziről, hogy fejszével jő ellenök, kihúzták a földből
azokat a hosszú hosszú lábaikat, megereszték azokat a nagy suhogó
szárnyaikat, s elfutottak, elrepültek. A szegény ember visszament a
jégkunyhóba. A tűzmadarak alig beszéltek már hozzá. Nem vertek
szárnyaikkal meleget, egyenkint elrepültek onnan, csak az utolsó hagyott
ott egy piczi piczi tűztojást, azt is beletojta a hamuba, hogy nem
látszott. A hogy azután a tűz elrepült, megjött a szegény ember
ellensége, a szél, először a hasadékokon süvöltött be: sírj – ríjj –
félj! – ne beszélj! A szegény ember reszketett. Azután az ablakokra
került a szél, a mik jégvirágokból voltak csinálva, azokat rázta: – bújj
– júj – fúlj – zuzmara zörög! – A szegény ember bújt előle és
reszketett. Végre az ajtón dugta be fejét a csunya szél, üvöltve,
morogva: – úr! őr! űr! én vagyok az úr! én vagyok az őr! én vagyok az
űr! És azután megfagyott a szegény ember. Mikor aztán a gazdag szomszéd
megtudta, hogy a szegény ember meghalt, odament hozzá, hogy a tűztojást
elvegye tőle. Megtalálta azt a hamu között, s odatevé a pipájába s haza
vitte. Otthon lefeküdt vele, a pipa a szájában, a pipában a tűztojás és
elaludt. Éjszaka kikelt a tűzmadár a tojásból, talált ennivalót
köröskörül; rop, rop, jöttek a többik is egész seregestül, betöltötték
az egész szobát, az egész házat, fel a háztetőre rop, rop, rop!
megnőttek nagyra, rettenetesre, megemészték a rossz embert házastól,
kincsestől, míg csak porrá nem lett; a vén szél jajgatott a nagy tűzben,
a mint a tűzmadarak szárnyaikkal korbácsolták, s beleverték szakállát az
égő parázs közé s megpofozták nagy éles körmeikkel. Képzelem, hogy fájt
a gonosznak, a ki csak a hideget és a zuzmarát szereti.
Ilyen képtelen meséket szokott rögtönözni a világtalan gyermek kis
úrnője mulattatására, miket az figyelmesen végig hallgatott, nem zavarva
annak szerteszét csapongó képzeletét.
– Mondjak még mesét? kérdé egy másikra készen.
– Elég lesz leánykám, fekügyél le te is, ne találjanak fenn, ha
megtalálnak jönni.
– De hátha majd tudni akarják, hogy van kis anyácskám?
– Semmi bajom sincs.
– Hiszen az elébb sóhajtani hallottam. Én jól hallottam. Miért
sóhajtott?
– Csak úgy rám jött a sóhajtás. Valamire gondoltam.
– Mire gondolt, kedves anyácskám?
– Arra, hogy engemet senki sem szeret.
– Hát én? kérdé a gyermek elszomorodva.
– Csak te.
– És a nagyságos asszony?
– Nem.
– Hát az édes papája?
– Az sem, senki sem. Minek is szeretnének? Mi oka volna rá valakinek,
hogy szeressen? Mit szeretne rajtam?
– Mikor kegyed olyan jó és olyan szép, rebegé a gyermek, úrnője kezét
ajkához szorítva.
– Az nem igaz; én nem vagyok sem jó, sem szép. Azt csak úgy mondják, de
nem igaz. Én magam jobban tudom, hogy milyen vagyok. Rossz vagyok és
rút, azért nem is szerethet senki.
– De hogyan lehet az? kérdé a vak leány, elbámulva a hallottakon, ki nem
birta képzeletével utólérni a gondolatot, hogy valaki magát rossznak és
rútnak ismerhesse, ha mindjárt ép szemekkel bir is, s kívül és belül
láthatja magát azokkal.
– Miből gondolhatja az én kedves kis anyácskám, hogy őt nem szereti
senki, mikor mindenki úgy szereti, úgy keresi kedvét? rebegé a gyermek,
kezecskéjét reszketően jártatva végig Vilma forró testén, mintha azt a
fájó részt keresné rajta, a honnan ezek a szomorú gondolatok jőnek, s
azt hinné, hogy ha rajta fogja tartani kezét, majd meggyógyul bele.
– Kedvemet keresik, ugy-e? de én jól tudom, hogy terhökre vagyok!
szüntelen beteg, szüntelen nyavalygós, az egész ház szemben hizeleg és
ki nem állhat. Én kiállhatatlan vagyok, látom minden ember szeméből,
tudom magam is, hogy kiállhatatlan vagyok, s nem bánnám, s tudom, hogy
más sem bánná, ha már régen-régen a föld alatt volnék.
A vak gyermek elfakadt sírva e szóra s hevesen átölelé kis úrnőjét,
zokogva:
– Ne mondja, oh ne mondja azt! Mi lenne akkor én belőlem, ki szeretné
akkor a szegény árva Lizát?
Vilma gyöngéden simogatá végig a vak gyermek fejecskéjét, mint valami
komoly édes anya. Még csak nem is sírt.
– Ne búsulj te, gondoskodtam én felőled. Ha én meghalok, itt van
irószekrényemben egy ezüst persely, a mi pénzt ajándékba kaptam, azt
mind abba szoktam rakni. Ez a tied lesz, ha én meghalok. Látod, mikor
ezelőtt négy esztendővel ide hoztak hozzám, akkor mindjárt elkezdtem
rólad gondoskodni. Minden darab pénzt félre tettem az én kis leánykám
számára. Régen, régen megirtam én azt már egy levélbe, le is pecsételtem
az amethyszt gyűrűmmel, melyen a nevem van, öt fekete pecséttel, – itt
van a fiókomban, – hogy az én kis leánykámra hagyok mindent. Tied lesz
az a kis zsámoly is, melyen ülsz, magam hímeztem, az ágyam és hímzett
takaróm, a hajból font karpereczem, te viseled azt majd és megemlegetsz
róla.
A szegény vak leányka úgy sírt, úgy zokogott és könyörgött kis
úrnőjének, hogy ne mondjon neki több ily félelmetes meséket, mikor abból
úgy sem igaz egy szó is, ő még sokáig fog élni, olyan derék úrnő lesz
belőle, mint édes mamája, ő neki ne is akarjon semmit is hagyni, mert
neki semmi sem kell, csak hogy az ő kedves úrnőjének szavát hallhassa.
Vilma pedig mosolyogva czirógatá a gyermeket, mintha örülne annak, hogy
őt valaki így megsiratja.
E pillanatban úgy tetszék, mintha titkos rázkódás futna végig a ház
alatt.
– Jézusom! mi ez? kiálta felszökve zsámolyáról a vak leányka.
– Hintó járt a kapu alá, szólt Vilma, ki a keresztül futó földrengés
hatását, az ágyban fekve, nem érezte oly erősen. Talán anyám érkezett
meg.
– Nem, nem, rebegé Liza s nyugtalan kebellel kezde el hallgatózni. Arcza
egészen elsápadt, hogy Vilma ijedten emelkedék fel vánkosairól,
megragadva a reszkető gyermek kezét.
– Mi lelt, mit hallgatsz?
Még Vilma nem hallott semmit, de a vak idegei sokkal érzékenyebbek; mit
a természet az egyik érzéktől megtagadott, azt a másikban iparkodott
kipótolni. Ő már hallotta azt a távoli zúgást, zajgást, mit a gátjait
átszakasztott folyam rohanása támasztott, a titkos dübörgést, mit a
földalatti csatornákon át a pinczékbe rohanó víz omlása okozott, s a
nőttön növekedő vészkiáltást egyes emberek, majd százak, majd ezrek
ajakáról és nem tudta magának kimagyarázni, hogy mi az? azért állt ott
oly halványan, mint a fal és keble lihegett, erősen zihálva és szemei
forogtak, mint a hogy egy vak szemei tudnak forogni, czéltalanul,
tétovázva.
– Mit hallgatsz? kérdezé újra Vilma, kerekre nyilt szemeivel a sötét
ablakra bámulva.
Egy halvány villanás derítette fel egy pillanatra az ablakokat s rá egy
ágyúlövés erőszakos taszító dördülete rázta meg azokat.
Liza sikoltva esett térdre a dörgés rögtöni hangjára. A város felé
fordított ágyúkból soha sem volt szokás lőni; ezt a mennydörgő,
ablakrázkódtató csattanást nem hallotta ő még soha.
És ismét egy lövés, és egy harmadik is… azután elkezdtek kongni a
harangok, először egy toronyban, azután kettőben, háromban,
valamennyiben.
– Tűz van! Tűznek kell lenni valahol; monda Vilma, a vészharangra
figyelve.
– Tűz, hebegé utána a vak leány. A tűzmadarak repülnek; ki vétett
ellenök? gondolá téveteg lelkében.
– De messze kell lenni, mert odakint egészen sötét van, susogá Vilma, a
fekete ablaktáblákra függesztve szemeit. Ne félj, leánykám, semmit se
félj; biztatá a gyermeket, ki oda huzódott keblére félénken, remegve, és
hallgatá a mindig közeledő zajt, a hömpölygő morajt, a meg-megrendülő
vészordítást, a távolban omladozó házak siket zuhanását és egyre jobban
reszketett és halaványult.
Az egész házban nagy zaj és hurczolkodás keletkezett egyszerre,
hallatszottak az emeleten végigfutók dobogásai, a nyugtalanító
jajveszékelések, a mikből nem lehetett az ijedelem okát kivenni. Vilma
háromszor is csengetett a cselédeknek; egy sem jelent meg a hívásra.
Hallatszott, hogy vágják be maguk után az ajtókat, hogy futnak el.
Egy-egy nőcseléd sírva keresi a mellékszobában nem talált holmiját, de a
hívásra nem felel, nem hallja, vagy nem ér rá. Senki sem törődik vele,
hogy a szomszéd szobában két gyámoltalan lény marad el, egy beteg leány
és egy vak gyermek.
A zaj, az emberlárma mindig közelebb jött az utczán, végre egyes futók
száguldó rohanása kezdett kivehető lenni; a rémkiáltások közől, mik
eddig rémséges zűrhangot képeztek, kihallatszott egy ijesztő
vészordítás:
«Az árvíz!»
«Jön az árvíz! Meneküljön a ki tud. A Duna két oldalán elszakította a
gátot. Isten irgalmazz!»
– Isten irgalmazz! sikoltá a vak leány, arczát Vilma vánkosai közé
temetve, s kétségbeesetten ölelve védnője kezét keblére, mintha azt
hinné, hogy az képes lesz őt megmenteni.
Az árvíz! az árvíz! – Mi volt az ő képzeletében az árvíz? A híg, fagyos
elem meghódította a földet, egy rettentő hatalom, melyet ember nem képes
feltartóztatni, rászakadt, ráomlott az élők fejére; a hullám jő nagy
zúgással, morgással, mint a hogy jött azon negyven kárhozatos napon,
melyen a biblia szavaiként oly irtózatos módon eltörölte az Isten a
földről mindazt, a mi él; hasztalan kiáltás, imádkozás, nincsen hova
szabadulni; a rémséges hullám egyre nő, egyre árad, túlcsap a legnagyobb
házak tetején, a legmagasabb tornyok csúcsán és addig nő, addig dagad,
míg be nem tölti azt a véghetlen űrt, a mi a föld és az ég között
fenhagyatott. Ah az irtózatos, irtózatos!
A szegény gyermek homloka hideg verítéket vert e rémeszmék láz-nyomása
alatt, miket eleven képzelete rettentő képekkel népesíte meg. Úszni ott
a vizek tetején, mikor sem fa, sem hegy nem látszik már ki többé a
víz-egyetemből, járni az utczák fenekén s minden lélekzetre éltető lég
helyett megölő vizet szívni be; találkozni a vízfenék hideg csodáival;
akár hova nyúl, az ő csúszos, iszapos, pikkelyes testeiket érinteni, s a
meleg, pelyhes ágy helyett ott a nyúlós, utálatos iszapban feküdni, a
csúnya, eviczkélő férgekkel egy fészekben, – vízalatti nyálkás virágok
között, vízalatti süketes hangok rejtélyes mormogása mellett. Oh hogy
reszketett, hogy nyögött e gondolatok rémei alatt…
A futók, a menekvők őrületes ordítása lassankint elhangzott, csak néha
időközönkint riasztá fel a támadt hallgatást egy-egy segélykiáltás
bizonytalan hangja. A házból mindenki eltávozott már, akár meg lehetett
volna őket számlálni, a mint a lépcsőkön nagy dübörögve végig futottak.
A két gyermek szorosan tartá egymást átölelve. Az egyik lázasan
reszketve halálfélelem miatt, a másik oly nyugodtan, csendesen, mintha
mind az, a mi alatta és felette történik, rá nézve nem volna ijesztő,
ismeretlen, megfoghatlan.
Nem sokára hallani lehetett, mint omlik be a pinczeablakokon a víz nagy
zuhogva, bugyborékolva, folytonos rázkódásban tartva az egész épületet,
néhány percz mulva megteltek a földalatti üregek s a túltömött nyílások
tompa böfögéssel adtak helyet a kiszorított légnek; még egy-egy nagy
hörgés hallatszott, mintha valami óriási állat fulladna a vízbe, s
okádná vissza a torkába rohanó hullámot; azután elfojtott csend állt be
néhány perczre.
Csak a reszkető gyermek lihegése hallatszott oda fenn a szobában, ki
képzeletében ott volt azon nagy ismeretlen állat előtt, mely lábaik
alatt oly rémségesen fuldoklik.
Két-három percz mulva elkezdtek egyes pattogások, roppanások hallatszani
az egész épületben; de az mind oly közel hangzott, mintha lábaik alatt
történnék.
A pinczébe tódult víz most emelgetni kezdé a tömör boltozatokat, a
meghajlott vaspántok voltak azok, a mik úgy ropogtak, s a földszinti
szobák padlatának egyes deszkái, a mik az ellenállhatlan feszítéstől
felpattogtak, támaszták az ijedelmes hangokat.
Egy pohár állt a beteg leány éji asztalán, abban egy ezüst kávéskanál.
Lassankint elkezdett csengni a pohár, a mint a kanál hozzá verődött,
mintha az is félne, mintha az is vészhangot akarna adni, miként a
félrevert harangok a tornyokban.
Egy rémületes óra folyt le így, melyet nem számlált a percz-inga
otthonos ketyegése, mert a folytonos rázkódástól maga a fali óra is
megállt s a tizenegy órát úgy ütötte el, hogy minden ütésnél perczekig
megpihent.
Egyszerre valami hosszasan készülő moraj kezdett támadni az épület
belsejében, mely úgy hangzott, mintha az egész ház porrá omolnék, s
egyik kő a másikon keresztül akarna rohanni. Egy irtóztató dördülés
következett reá, mely lomha morajban végződött perczek után.
A vak leány úgy nézett merev, világtalan sötét szemeivel, mintha azt
várná, hogy ha a napsugár nem hatott át azoknak örök éjszakáján, e
halálos rém alakja keresztül törhetne azon.
A lépcsőzet omlott össze. Még sokáig hallatszott utána, a mint a
hátramaradt rész kőfokai egyenkint utána estek s az omló kőpor suhogva
csordult alá a falon.
Vilma csendes nyugalommal ölelé át reszkető társnéját s a mint kezei
összeértek, imára kulcsolá azokat felette, és nyugodtan hallgatá a
rombolás közeli neszét.
Valóban nem félt attól, a mi következik.
Az életunalom szenvelgése nem szokatlan tünemény növendék gyermekeknél;
sokszor hallani gyermekektől a balga óhajtást, hogy bár meg tudnának
halni, – kik még nem éltek; de ha maguk előtt látják a halál eleven
képét, elfeledik a szenvelgett életunalmat, s reszketnek a fenyegetett
életért. Vilmánál ez óra ijedelmeiben volt a léleknek legszomorúbb,
legvalóbb próbája. Oly közel hozzá a halál és ő nem érzett félelmet
előtte. Jőjjön, ha jönni kell. Végig gondolt mindazokon, a kikhez
rokonláncz köti, egyik nevénél sem jött szemébe köny. Majd elfelejtik, –
kigyógyulnak. Az az egyetlen egy, a ki megsiratná, a kinek fájna, ha ő
nem lesz, vele együtt vesz el; úgy vesz el, hogy majd ha a romok közől
hulláikat előkeresik, még akkor is egymást átölelve fogják tartani.
Valami könnyű recsegés hallatszott a szobában. Oda tekinte, s észrevevé,
hogy az átelleni falon egy vékony repedés támadt, a papirszőnyegek ketté
hasadtak egy helyen s látható volt, mint repednek szép csendesen odább.
A nyílás mindig hosszabb, mindig tágabb kezdett lenni, a papirszőnyeg
pattogott a falon.
A vak leányka felgerjedt figyelmét nem kerülték ki e hangok; jól meg
tudá azokat különböztetni.
– Ugy-e, most mindjárt meg fogunk halni? kérdé Vilmától, arczát annak
keblére rejtve.
Vilma nem felelt neki rá, csak erősebben szorítá magához. Valóban ő maga
is azt hitte, hogy úgy lesz. Elnézte szép csendesen, mint tágul egyre a
támadt hasadás, már kilátni rajta az éjszakába, egy-egy ködös csillag
néz be rajta a vigasztalan távolból. Már egész a tetőig hasadt a
repedés, az egész boltozás menete látható, a hogy építve van, még csak
aláfelé kell neki végig hasadni, s azután elérni az ablakok közeit és
azután vége van mindennek, vége egy pillanat alatt, vége hamarább,
mintsem bánni lehetne az életet és azután a vak és a látó között nem
lesz különbség, egyik oly boldog lesz, mint a másik és oly hideg, mint a
másik.
E gondolattal zárta le szemeit, hogy becsukva találja azokat az örök
álom.
– Hahó! itt álljatok meg! hangzott egy mély, szívrendítő, szívbúzdító
hang ott alant a vízben úszó utczán.
– Ah! a szabadító jön. Az Isten eljött! kiálta felsikoltva a vak leány s
örömrepesve emelkedék fel úrnője fekhelyéről s rohanni és szólni akart,
de egyikre sem volt képes.
Jól mondád, jó leányka. Isten jár a vészek között. Az ő lelke vezérli a
nagyok, a nemesek gondolatát, hogy ott legyenek, hol ő hozzá imádkoznak.
Áldott a kéz, áldott a szív, a kit Isten kiválaszta, hogy általa
hirdesse csodatételeit. – Wesselényi van ott alant.
A másik pillanatban egy lábtó csapódott az ablakhoz, mely annak üvegeit
bezúzta.
Vilma hevesen szökött fel e hangra ágyából.
– Ruháimat! kiálta, ijedten kapkodva öltönyei után. Az a gondolat, hogy
meghal, nem ijeszté meg, de az igen, hogy meglepetik.
Alig volt ideje felső ruháját magára rántani; valaki sietve futott fel a
lábtón s benyújtva kezét a tört ablakon, felnyitá a táblákat. Csak a
lebocsátott fehér függönyök takarták még el az érkező alakját.
– Ne még! susogta Vilma alig hallható hangon, a midőn a következő
pillanatban szétváltak az ablak függönyei s a párkányról alálépve,
előtte állt – Kárpáthy Zoltán.
Vilma nem reszketett eddig, de most elkezde minden tagjaiban remegni, a
vér majd arczába szökelt, majd ismét szívébe vissza; egyszerre piros
lett, majd ismét fehér, mint a halál.
Igen, ha a halál angyala jelent volna meg előtte, nem érzett volna
láttára annyi félelmet, – annyi gyönyört.
Zoltán egy pillanat alatt észrevette a veszélyes repedést a falon s
odasietve Vilmához, megfogta remegő kezét.
– Kisasszony, siessen velem jönni, a falak repedeznek.
El kellett bámulni rajta, a midőn Vilma visszahúzta kezét s szótlanul
leült ágya szélére. Olyan volt e perczben, mint valami álomjáró.
Oh igen, hiszen e lány beteg, jutott hirtelen eszébe Zoltánnak s
megpillantva a karszékre vetett meleg téli shawlt, azt hirtelen felkapta
s szótlan a lányka vállai körül keríté.
– Már most siessünk.
– Hová? kérdezé a lyánka, felvetve nagy sötét szemeit, a mik Zoltánt úgy
zavarba tudták hozni.
– Szüleihez! Kétségbe vannak esve ön miatt.
– Kétségbe vannak esve? ismétlé az ifju szavait a leányka, keserű
mosolylyal; hát miért nem jöttek értem?
– Az lehetetlen volt.
– Mindenkinek lehetetlen volt, csak önnek nem volt lehetetlen.
Zoltán türelmetlen kezdett lenni.
– Vilma kisasszony, az Istenre kérem, tegye félre irántam való haragját
ebben a pillanatban, akármiért neheztel rám és siessen velem menekülni,
mert az alant álló derék szabadítóknak még sok dolguk fog ma lenni.
A vak leányka is oda veté magát kis úrnője keblére, hevesen könyörögve:
«menjünk innen, menjünk, a ház leszakad, a víz elnyel, meghalunk».
Vilma felállt.
– Elébb azt a lánykát mentse meg ön, súgá remegve Zoltánnak. Látja:
kétségbeesnék, ha ő maradna utoljára. Kérem.
Zoltán szót fogadott, ölébe vette a vak gyermeket, ki azonban nem akarta
elbocsátani úrnője kezét.
– Hát Vilma? Vilma nem fog jönni? Én nem maradok el Vilmától. Én nem
megyek el nála nélkül.
– Én is elmegyek, biztatá Vilma, veled leszek. Engedd magadat vitetni.
– De ki ez az ember, a ki engemet visz? kérdé az ismeretlenség
félelmével, én nem ismerem. Hova visz?
– Csak menj, szólt Vilma érzékenyen; olyan ember az, a milyen csak egy
van.
Zoltánnak egész a tutajig mindig fülében csengett ez a szó: olyan ember,
a milyen csak egy van; mit tesz az? Olyan bohó, vagy olyan rossz, vagy
olyan jó?
A leány pedig odafenn erőtlenül rogyott le fekhelyére.
Tehát szülői kétségbe vannak esve miatta! de azért nem azok jöttek őt
megszabadítani, hanem engedték e munkát egy ifjunak, a kit gyűlöltek, a
kiről soha egy jó szót nem szóltak előtte, a kiről azt hitték, hogy ő is
utálja és a kit meg akarnak rontani.
Mert a figyelmező gyermek előtt nem volt titok, hogy Zoltán ellen valami
nagy, valami megsemmisítő terv van készülőben és a tervnek fonalait az ő
szülői tartják kezökben, hogy Zoltán egykor minden vagyonát el fogja
veszíteni és azt ők szerzendik meg és azzal leányuk leend gazdagabb. Ha
tudnák, mit cselekesznek?
Zoltán sietve tért vissza a szobába. Vilma ismét felemelkedett ágyáról,
de nem birt lábain állani, oly gyenge volt. Valóban nagy betegnek
kellett lenni. Zoltán sürgette, hogy nyujtsa kezét és siessen vele
menni. A leány akart volna, de nem birt megmozdulni. Tán még valami
nehezebb ült szívén, mint a betegség.
– Látja ön, hogy lépni sem tudok.
Nem volt pedig sok idő a tanakodásra.
– Úgy megbocsásson ön, szólt Zoltán, nincs más mód, mint hogy önt
karomra vegyem. S azzal nem várva be a feleletet, hirtelen átkarolta a
leányt, mielőtt az ellene mondhatott volna.
E pillanatban oly sebesen vert a leányka szíve, hogy lehetetlen volt azt
nem hallania.
– Boruljon reám kegyed és ölelje át karjával nyakamat erősen.
A lányka hevesen, lázasan lihegett. Ő reá boruljon? átölelje nyakát? oh
igen; reá borult, arczát fejére fekteté s karjával, mind a két karjával
odaszorítá magához az ifjut és azon perczben megeredtek könyei és Zoltán
érzé, mint hullanak arczára e forró harmatcseppek.
Ah, e pillanatban megtudta, mi az a sötét delejes sugár, a mi a lányka
szeméből úgy szokott reá világlani, mint a harag?
Szegény gyermek, szegény gyermek!
Betakargatá őt meleg kendőjébe és sietett vele ki a romlatag épületből.
A mint az ablakon voltak, Zoltán egyik lábát a hágcsó legfelső fokára
téve, a leány hideglelős reszketéssel ezt súgta fülébe:
– Oh Zoltán, hajítson ön engemet le innen a vízbe hadd veszszek el: jobb
lesz mind a kettőnkre nézve.
Az ifju még erősebben szorítá őt magához, s le nem téve addig öléből,
míg Lizához nem ért vele, a hol rábízta a vak leánykára, hogy tartsa
átölelve úrnőjét, nehogy ki találjon a vízbe esni.
– Odább! kiálta érczhangon a szabadító, s izmos karjával felragadá a
csáklyát, egy hatalmas taszítást adva azzal az elhagyott háznak, mire a
tutaj az utcza közepére lódult. A ház pedig, mintha az egyetlen emberi
lökés ingatta volna meg, elkezdett elébb tetőtől talpáig két helyen
végig hasadni, a külső fal mindig külebb hajolt, az ablakok üvegei
szerteszét pattogtak s azzal egyszerre az egész előfal levált, iszonyú
robajjal omolva a vízbe, s fehér porfelleggel borítva el az egész
környéket. A mint a por felszállt, csodálatos volt e házra nézni. Az
előfal úgy bukott le, hogy az épület hátulja megmaradt, mintha egy
szinpad függönyét húzták volna félre, akként lehetett végig látni a tág
szobákon. Némely terem egészen épen maradt, a zongora, asztal, karszékek
szokott rendben álltak, másutt egymásra volt dőlve minden, mint valami
nagy költözködés idején.
Zoltán aggodalmasan keresé szemeivel a fehér szobát. Arra nem lehetett
rá ismerni többé. A felső emeletből az egész fölötte levő szoba reá
szakadt s a sötét idegen bútorok eltemették az egész kis fehér
menedéket, a porrá tört fehér romok fölött zöld kályhák, barna pamlagok.
Ugy tetszék neki, mintha azt hallaná háta mögött susogni:
– Miért nem hagytak engem ottan?
Más oldalra ment. Ettől a szótól jobban fázott, mint a csipős éji
széltől.
A tutaj tovább úszott a váczi-út mentiben, mindig jobban megrakodva
megmentett szerencsétlenekkel. A terhet le kellett már rakni az újtéren,
addig is, míg alkalmasb helyre lehetne szállítani.
A nagyhid-utcza szegletén összetalálkoztak egy csónakkal, mely nagy
ügyetlenűl eviczkélt volna előre, de a benne levő hat vagy hét férfi
közől egy sem tudott kormányozni, a jég minden pillanatban
megrekesztette s a folyamár az utcza közepére sodorta őket.
– Hova igyekeztek? Kiálta rájok a szabadító, látva gyámoltalanságukat.
Azok nem tudtak a nagy ügyekezet miatt felelni. Szerencsére Zoltán
felismerte közöttük Tarnaváry cselédeit. E csónak a septemvir
pinczéjéből húzatott ki, hol előre készen állt, de míg Tarnaváry magához
nem tért, senki sem tudta, hová van elrejtve? Most azon hihetőleg
Kőcserepy házához siettek.
– Itt a kisasszony! kiálta rájok Zoltán.
Azok nem tudtak közel jönni, a tutajnak kellett hozzájok vergődni.
Egy pár urfi volt a csónakban, a vitézebbek közől. Nagyon örültek, hogy
a kisasszonyt megmenekülve látták, tudniillik, hogy nem kellett érte
olyan messze menni, s meleg buzgalommal ajánlkozának, hogy hazáig már
majd ők is elszállítják. A szárazföld oda nem volt messzebb húsz
lépésnél s a víz csak csipőig ért.
Zoltán látva, hogy itt úgyis elég segítő kéz van, közel sem ment, midőn
Vilmát a tutajról a csónakba szállíták. Az volt boldogabb az urfiak
közől, a ki karját ajánlhatta neki, a ki helyet csinálhatott számára.
– Hát te nem mégy velök? kérdé Wesselényi az ifju Kárpáthytól.
– Én itt maradok segíteni, ha ön megengedi.
Wesselényi megveregette a fiu vállát. Eleinte azt hitte, hogy szerelmes
a lánykába, a kit meg akar szabadítni, s most látta, hogy miután
megszabadítá, miután látja, hogy elég kéz siet számára helyet készíteni,
ismét hátra vonul s még csak nemes bátorsága jutalmát is átengedi
másnak.
Az urfiak elszállíták Vilmát szerencsésen a Tarnaváry-házhoz, nagy
diadallal vitték szülői karjai közé; a tanácsos és neje összeölelték,
csókolták őket egyenkint, három óráig tartott, a míg elbeszélték mily
iszonyú veszélyek közt jutottak a kisasszonyhoz; csak hogy
megmenthették, az Isten áldja meg őket érte. Hogy a legnagyobb
veszélyből ki szabadítá meg az egyetlen leányt? arról fölösleges lett
volna nekik beszélni. És Vilma – egy szót sem szólt Zoltánról senkinek.
De nem is örült senki látásán. És nem könyezett, midőn mások sírtak. És
nem hálálkodott, midőn megmentői égig dicsekedtek nagy tetteikkel.