Talpon volt már minden ember, tele munkával minden kéz; a kiben csak ép
szív dobogott, a kiben csak bátor, emberszerető lélek élt, sietett
menteni, szabadítani azokat, a kik nálánál erőtlenebbek, a kik nálánál
nagyobb veszélyben vannak. Minden utczán, minden téren lehete látni e
küzdő hősöket, kik ajtókból, gerendákból összetoldozott lélekvesztőkön
siettek embertársaik mentésére.
A történet feljegyezte lapjaira e hősök, e bátrak neveit, s nem méltók-e
e nevek, hogy irántok a későbbkori költő lelkesülni tudjon? kik merész,
elszánt csatát vívtak – az enyészet ellen, ezer veszélylyel terhes,
három nap, három éjjel tartó harczot; s diadalmasan tértek meg abból,
mert a midőn a romboló víz két harmadát a fővárosnak sírhalommá
változtatta, e derék, e bátor férfiak küzdése mellett nem jutott annyi
sír számára több halott, csak minden ezer közől egy! – (Hiteles
kimutatás szerint.)
Nagyobb az ő nevök, mint a csatatérek hőseié!
Most mutatták meg ők, kiket haza atyjainak nevez a hír, hogy nem hiába
viselik e szent nevet, most mutatták meg, kik honfiaknak nevezik
magukat, hogy megtudják érdemelni czímeiket. Tizenhat év ködös távola
takarta el ez emlékeket, de még most is fényesek, most is magasak ez
alakok, s ha az emlékezet végig hordozza őket szemeink előtt, most is
megjelenik szemeinkben a köny és nem tudjuk mi az: öröm-e, vagy hála,
vagy fájdalom?
A legelső borzalmas éjszakán látjátok ott a sötét vizek felett végig
sikamlani Wesselényi hajóját. Mint az őrszellem maga, jár ő a
legveszélyesebb helyek között: szűk utczákon, omlatag házak mellett,
miknek vízből kiálló tetején halálfélelem közt reszkető csoportok várnak
reá, várnak az Isten kezeire. Az ember nem mindenható. Egyszerre nem
szabadíthatja meg az egész világot. Oh mint szeretné, ha azon karoknak,
miknek ereje a hitregék mondáival határos, valóban volna azon hatalma,
hogy ezreket ragadhatna ki a halál öléből, ha azon kebelnek, mely
küzdeni tanult vészszel és viharral, volna hatalma visszanyomni az
elemek veszedelmét is, ha azon menydörgő szónak, mely előtt annyiszor
megrendült az emberi akarat, volna ereje visszaparancsolni medreibe a
rontó áradatot, miként vissza tudta űzni annyiszor a rontó
szenvedélyeket, oda a honnan kijöttek! De az ember nem mindenható. A
hősnek az a fájdalmas szerep jutott: mérlegre vetni az emberi
fájdalmakat, itéletet tartani a veszély közepett a fölött, kit kell
megmenteni rögtön, ki várhat tovább? – Itt egy ingadozó ház tetején
sírva kiáltanak hozzá; de amott már nem is kiáltanak, mert a ház
összeomlott s lakói a romok közé vannak temetve. Azokat kell előbb
megmenteni. Oda a romok közé, oda a legnagyobb veszélybe. Ti többiek
imádkozzatok addig, tinektek még vannak perczeitek élni, ezekre már a
halál tette kezét, rajta férfiak, rajta bátran, küzdeni a halállal,
belerohanni a sírba, kiragadni a haldoklókat az omladékból? egy-két
ütést az omló gerendáktól ki venne most észre? jeges áradatot, melyben
nyakig kell gázolni, ki bánna most? két-három férfi ereje van most
minden karban, százé meg százé az övében; félkezével képes feltartani a
dülő háztetőt s másikkal kiragadja az alélt veszendő népet. Mindenünnen
sírás, mindenfelől jajszó kiált felé és ő nem szabadíthat meg mindenkit.
A csónak, a tutaj már túl van terhelve, senki sem fér rá több és még
annyian vannak. «Gyermekeket adjatok csak ide!» kiált indulattól
reszkető hangon a szabadító, s a háztetőkről, az ablakokból remegő
karokkal rakják kezeibe apák, anyák apró gyermekeiket, mintha Isten
kezeibe tennék le őket, s áldva néznek az eltávozó után, felényire sem
érezve a veszélyt, hogy gyermekeiket megmentve tudják. «Visszatérek
ismét!» hangzik a messzeségből és a nyomorultak onnan várják a hajnalt,
a merre az ő fáklyáinak fénye elhaladt.
Minden mozog, minden kéz cselekszik. Itt egy polgár, köztiszteletű férfi
hajtja a csónakot, amott egy szerzetest látunk felgyűrt csuklyával a
vizek közt evezni, szóval és karral vigasztalva a veszendőket.
Amott úszik egy dereglye, megrakva kenyérrel, az utczákon. Az emberek
éheznek is. Ki az, a kinek eszébe jutott, hogy az éhezőkön segíteni
kell, addig is, míg meg lehet őket menteni; ki osztja ott a kenyeret a
hajó ormára felállva a sáppadt szűkölködőknek? E férfiu Dessewffy Aurél.
Künn a legtávolibb városnegyedekben láttok küzdeni egy Szapáryt, mint
emeli karjain, vállain a rongyos, nyomorult embereket csónakjába, mint
tör a vízben úszó házakba, a betegeket mély vizek közül hordva elő s
kezében Pest város térképével kiszámított terveket alkot, órákra osztva
fel a napot és éjszakát, hol, mikor kell megjelennie, okosan, előre
látva, mint a gondviselés.
A főutczákon Prónay Albert jár, a főispáni helyettes, mellette bátor
hivatalnokai, Pajor, Egressy, buzdítva, szabadítva azokat, a kik félnek,
a kik romlásnak indulnak, mindenütt helyükön, mint illik a megye első
hivatalnokaihoz.
Félig betegen, de elfeledve minden fájdalmát, alig gondolva magával, tör
a segélyért kiáltók közé egy Podmaniczky. Áldhatják az Istent, a kikre
rátalál: minden szűkölködőt közel jószágára szállít s saját palotáját
megnyitja előttük; lakjanak abban. Oszszák meg vele a mije van.
Így tett egy Károlyi, így a két Eötvös: Dénes és József; Szapáry
Ferencz, Draskovics, a Wenckheimok, kiket három nap és három éjjel
láttatok mindenütt, ti, a kik vártátok a szabadulást és bizonyságot
tehettek róla, hogy ők megérdemlették ezt a czímet:
«A nemzet szíve.»
Éjfél után két órakor már minden utcza meg van népesülve; száz meg száz
úszó jármű szeldeli az árt. A legtöbb csónakon, dereglyén Szitányi név
olvasható. A derék nagykereskedő a vész kitörése pillanatában sietett
minden hajóját, egész szolgálati személyzetét nemeskeblűleg a hatóságok
rendelkezése alá adni. Bizonynyal ő is készen volt a veszélyre, ő is
számította annak közelgő perczeit, de számította nemes
áldozatkészséggel, s midőn megkondult az óra, az áldozattevő nem találta
elégnek vagyonát letenni a nyomor oltárára, magát az áldozattevő kezet
is oda adta és ment fáradni napszámosaival egy sorban.
A küzdők, a szabadítók a legveszélyesebb utczákon találkozhatnak egy
barna, izmos vállú férfival, ki dörgő, mély szóval hívta fel a nyomort,
hogy jelentse magát, s a hol romokat talált, mindenütt megállt elébb,
nem maradt-e ottan élő? nem hallatszik-e a halálküzdelem nyögése s úgy
kereste, úgy kutatta a szenvedők rejtekeit, mintha azoknak vesztesége
volna az övé, az ő fájdalmuk az ő fájdalma, az ő menekülésök az ő
menekvése. Pedig e férfi talán ez órában minden vagyonát elveszti. Ez
Fűskuti, a nyomdász. A hullám az ő nyomdájába is betört. Annyi
szorgalmas év keresménye, annyi fáradság jutalma ott lett semmivé a
vizek között; de a nemes lélek nem ér rá most saját vagyonát menteni,
becsesebb annál a polgárok élete. A ház, melyben lakik, tömör boltozaton
épült; alant a hullám foglalta el veszendő vagyonát, fenn az emeleten
száz meg száz menekült áldja szabadítóját, kiknek éltét ő foglalta
vissza a hullámtól, s kiket étellel, itallal és meleg nyughelylyel ő lát
el, rájuk költve el, a mije még vagyonából megmaradt.
Mindenütt új meg új jelenetei a csodának, a borzalomnak, a fényes
polgárerénynek és a mély förtelemnek!
A Lipótváros egyik utczájában a segélykiáltozás közé vad, embertelen
szitok hangjait halljuk vegyülni. Istentagadó rablók járnak ott az éj
borzalmában s a védtelen könyörgőket a mély sötétség közepett ingó
házaikban fosztják ki, elrabolva tőlök a mit azok vagyonuk romjai közt
legbecsesebbnek találnak. A rettegők örömmel látják jönni a csónakot,
mely őket biztos révbe vigye, s midőn átadták magukat nekik, akkor ez
emberarczú ördögök meztelen rakják ki őket a puszta romokra! Hol van
most az Isten, a ki őket megbüntesse?! Szabad a bűnnek a vásár.
Nézzétek, hogy bujdoklik csónakával a sötétben a gyalázatos szenvedély a
házak falai mellett. Bele ne lépj hajadon, ki a szabadulást várod; a
kéjencz förtelmes karjai várnak ott, ki az Isten itéletóráját
alkalmasnak találta arra, hogy undok bűnökkel népesítse meg az éjt.
Elhal a sikoltás a fekete éjben. Ha hallaná is valaki, hogy jöhetne
segíteni? Alant az ár.
De mégis van, a ki hallja: hallja az Úr! Ime fáklyafény közeleg a
sötétben a rablók felé, s egy csónak sikamlik alá gyorsan az utczán.
Benne ülnek a jurátusok, a mi ismerőink.
– Megállj! ordít a gazokra Kovács; társai fegyvert ragadva állnak a
csónakban, mely nyílsebesen közelít a rablók felé.
A kéjencz csónaka elfutott, magányos martalékát elhagyva a romok között,
de a rablók szembeszálltak. Három csónakjuk volt nekik, az ifjaknak csak
egy. A megrabolt nép áldva, buzdítva nyujtja kezeit a bosszulók
csoportja felé, míg átkozva mutat a szörnyetegekre.
– Előre barátim! kiált Kovács, merészen odakormányozva a csónakot a
rablók közé; hárman vannak egy ellen. Az mit sem tesz. Himpellérek azok,
ti pedig jó vitézek vagytok, kard van kezetekben, vágjatok közéjök. Úgy
ni! Az egyik csónak már a falnak szorult. Azt a felingerelt nép kövekkel
fogadja, révészei kénytelenek kiugrálni a vízbe, hogy a két tűz közül
megmeneküljenek. De a másik kettő dühösen áll ellent. Sikerült nekik a
jurátusokat közre szorítani; a jámbor Bogozy a csónak orrán állva már
egy ütést kapott a homlokán csáklyával, a többit számba sem vette s
Kovács kardja markolatban törött ketté, a mint az egyik rabló a nehéz
evezőlapáttal neki sujtott. Már két-három csáklyát döftek csónakuk
oldalába s azon törekszenek, hogy azt felfordítsák, a midőn egyszerre a
rablók háta mögött egy váratlan ellenfél kiáltása riad fel. Fűskuti jő
ott, a nyomdász; a futó kéjenczet épen az útban fogta el s csónakját
elvette, a magáé után kötve, a midőn meghallá a kardcsattogásokat. Épen
jókor érkezett. A rablók nem várják be, hogy odaérjen, hanem
megfordítják hajóik orrát s egy melléksikátoron keresztül menekülnek a
Duna felé. Utánok! kiáltanak az üldözők; s végig kergetik az orvokat a
vízben úszó utczákon, kik iparkodnak nyomot veszíteni a tekervényes
sikátorok között.
– Megálljatok! dördül meg egyszerre a közelből egy erős férfihang.
Izmos, magas férfi jő szemközt csónakkal, egyenesen a rablókra. A derék
mészárosmester Dorn az, csónakja tele van menekvőkkel. A rablók körül
vannak fogva. Nincs mit tenni más, keresztül kell nekik törni magukat.
Hátul az erősebb ellen, egész erővel a gyöngébbnek kell fordulniok. Az
egyik csónak emberei előre szegzett csáklyákkal rohannak a
mészárosmesterének. Egy izmos mészároslegény áll felgyűrt karokkal a
csónak orrában, s két marokra fogja az evező-lapátot. Ne hagyd magad,
fiam! A rablók nekidöfnek a csáklyákkal, az evező egyet süvölt a
levegőben s a hová lecsapott, egyszerre két zsivány bukott le alatta.
Emberül van fiam, remekbe sem adhattál volna különb csapást. A rablók
meg vannak szorítva; a jurátus, a nyomdász és a mészáros kezei
képzelhetni milyen kék és zöld nyomokat hagynak maguk után, a hol
megmarkolászszák őket. Egy nagy terebély fához viszik őket.
Megérdemlenék, hogy arra akaszszák fel sorba; de azt nem fogják
cselekedni. Azon fát egy egész család lepte meg, mely omlott házból oda
menekült fel. Most a családot leszedik a csónakba, s a rablókat rakják
fel a fára. Ott hadd várjanak addig, míg valaki értök jő, hogy itéletet
tartson fölöttük. Az elvett csónakot aztán feloszták a győztesek egymás
között s mennek tovább itéletet, igazságot tartani azok fölött, kik e
borzalom éjszakáján a bűnnek virrasztanak.
A diadalmas hangok elmúlnak, a fáklyafény lassankint eltünik szemeink
elől, ismét a sötét fekete utczákon megyünk végig, a hömpölygő ár
mentében, a kivilágítatlan házak előtt. Minő zilált kép tünik fel újra
előttünk? egy sziget a vizözön közepett, melyen a félváros menekvő népe
gyűlt össze; ez az újtér. Kétszáz lépés előre, kétszáz lépés oldalra, és
köröskörűl a fagyos hullám. Ezen a körülzárt téren ezer meg ezer férfiu,
nő, gyermek, a kiknek nincs semmi biztosságuk, egyedül az élő Isten ott
fenn. A menekvő emberek között félénken húzzák meg magukat a kóbor
állatok csoportjai is; házi ebek, lovak, tehenek, mik hazulról
elszabadultak, s miket az ösztön ide vezetett, úgy kiáltanak, úgy
nyögnek, úgy üvöltenek, mintha a világ romlását éreznék előre, s
huzódnak az emberek közé, a kik oly tehetetlenek, miként ők magok. A tér
vásári bódékkal van most tele, az idegen kereskedők megnyiták sátoraikat
a jövevények előtt, s ott várják a futókkal együtt az utolsó menhelyen a
közelgő órákat, könyörögve, imádkozva, térdepelve. Még jobb itt a
kunyhók alatt. Ime a magas paloták itt köröskörül, hogy ingadoznak. Mint
a a villámfutás terjedt el a csoportok között a híre, hogy a roppant
Derra-ház, egyike a város legszilárdabb épületeinek, összeomlott! A
szörnyedés láza növekszik. Mi történik ennyi emberrel, ha az áradat még
néhány lábnyira emelkedik? Itt egymás karjai közt fognak meghalni
mindannyian. Rémület látni, mint bontják az előrevigyázóbbak a
vásárkunyhók tetőit, hevenyészett tutajokat rovátkolva belőlük. Oh úr
Isten! hát el fogod sűlyeszteni ezt a várost? A vásártér közepén
félelemgerjesztő ének szokatlan hangjai hallatszanak. Ott a héber
kereskedők vénjei gyűltek össze egy fabódéban, azt kivilágíták ünnepi
lámpáikkal, magukra teríték halotti lepedőiket, letevék a szentirást a
földre s arczra borúlva körüle, imádkoztak az erős bosszúálló Zebaoth
Istenhez, s ott siratták az elenyészendő világot, melyre elbocsátá a
haragvó Jehova az ő pusztító angyalait és nincs a ki megvédelmezzen
bennünket azok ellen. A rémület éjszakájában oly borzasztóan hangzanak a
vének siralmi, hogy a bátrabb szív is megdöbben hallatukra. Igazán vége
volna-e hát mindennek ez éjszakával? Száz lépéssel odább orgonahang és
zsoltárok éneke zeng az éjben. Ez a protestánsok templomából jő, hol a
nép ezrei kiáltanak Istenhez utolsó menedékhelyről. Éjszakai ima,
éjszakai ének! Kiben ne remegne a lélek? És távol a hullám moraja zúg és
távol a nép siralma üvölt…
Összeomlanak a magas paloták is, nemcsak a nyomorultak kunyhói. Amott
egy kétemeletes ház erkélye hajlik alá; átellenben földszinti vityilló
tetejét nyaldossa a hullám. A palota urát megmenték, a kunyhóban minden
csendes. Amott gazdag kersekedő, itten szegény asszony lakott. A
kereskedő, midőn a csónakba lépett s életét megmenté, csak akkor jutott
azon gondolatra, hogy pénztára, minden iratai a házban maradtak. Nosza
fel! Ki lesz a bátor, a ki azokért visszamegy? ötezer pengő a jutalma, a
ki a pénztárt lehozza. A révészek fejöket csóválják. Nagyon meg kellene
annak unnia életét, a ki így kisértené a sorsot. Senki sem ajánlkozik
rá. Ekkor egy kopott, szegényes napszámos evez oda rongyos lélekvesztőn
a gazdag úrhoz s ajánlkozik, hogy ő lehozza a pénztárt. A kereskedő
tétovázás nélkül nyujtja át kulcsait. A napszámos már a ház előtt van,
midőn hátra tekint, s meglátja, hogy a szomszéd kunyhó padlásablakából
valami fehér int felé. Egy szegény vénasszony integet onnan kendőjével;
szólni már nem bir, csak a kendőt lobogtatja. A napszámos visszafordul:
«Megbocsásson jó uram, szól a kereskedőnek, elébb ezt a nyomorultat
szabadítom ki innen, az ön pénztára azután is ráér» s azzal a kicsiny
ház tetejére szökve, megragadja az aggnő kinyujtott kezét: «Ide hozzám!»
kiált az ájuldozónak… Azon pillanatban ropogva dől össze az épület s a
hullám összecsap mind a kettő fölött. A kereskedő háza még órák mulva is
fennállt; a nemeslelkű szabadító ott veszett a romok között. De
megtalálta őt, a ki minden nemes halálát feljegyzi – az Isten…
És ennyi szép, ennyi megragadó jelenet között volt egy lélekemelő
tünemény: a katona mint honpolgár! A mint a veszély kitört, a
hadparancsnokok gyorsan gátakat vonattak a kaszárnyák előtt, hogy az ár
azokat el ne foglalhassa, s míg a helyőrség egy része hatalmasan küzdött
meg az erőszakos elemmel, elűzve azt udvarai elől, azalatt a többiek
úszó tutajokon, hidász-dereglyéken indultak ki a nemes csatába, hol nem
halált, de éltet kelle osztogatni s a megszabadított szerencsétleneket
oda hordták kaszárnyáikba, ott átadta nekik a katona meleg szobáját,
fekhelyét, kész ebédjét, megosztá kenyerét velök s ápolta a betegeket,
vigasztalta a szenvedőket, mintha teljes életében azt tanulta volna.
Egy magas épületből mindenki megmenekült már, csak a legfelsőbb
emeletben van még egy családapa beteg nejével és gyermekeivel; egy
csónak érkezik oda bátor harczfiakkal, megállnak az össze-vissza
repedezett ház alatt s kiáltják fel neki, hogy kössön össze lepedőket és
azokon bocsássa le egyenkint családja tagjait. Az ember követi a
találékony eszmét, s egyenkint leeregeti nejét, gyermekeit, kiket a
derék harczfiak a csónakba elhelyeznek. Midőn az utolsó gyermek is lent
van, egyet roppan a ház s az egész előfal menydörögve zuhan alá, csak a
két oldalfal áll még, a tetőzet gerendáitól összetartva. A csónak
menekülni kénytelen az omló kőzápor elől. De a megmentett gyermekek
sírva karolják át a bátrak térdeit s kezeiket ölelve esengenek, hogy
atyjokat is mentsék meg számukra, ne vigyék el őket innen atyjok nélkül.
Ekkor egy fiatal hős kiválik a többi közül, kiszökik a kőhalomra, egy
aláhajlott gerendán felkapaszkodik az emeletbe, s keresi az apát. Az
ájultan fekszik a szétnyilt padozaton. A bátor harczfi hirtelen körüle
csavarja a mentő lepedőt s gyorsan lebocsátja az aléltat az ablakon. Úgy
recseg-ropog minden körülötte; a halál torkában áll. Egy percz mulva a
gyermekek örömkiáltása tanúsítja, hogy az apa meg van mentve; erre egy
irtóztató roppanás következik, az egész ház omlik, bomlik, a tető is
alázuhan. Hidegvérrel, meleg szívvel hallja a derék bajnok e halálos
rémhangokat s egy kiálló gerendáról azon perczben, midőn minden
összeomlik, a víz közé veti magát s a bámulat örömriadása között úszik
ki mentő csónakához. Nevét nem jegyezte fel senki a deréknek, csak
annyit tudni róla, hogy tüzér volt.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Vajjon hogy fogna esni, ha ennyi borzalmas jelenet között egyszerre csak
valaki elnevetné magát?
Hallga! Ez valóban kaczaj. Ép, tele torokból jött jókedvű röhögés, a
hogy csak az ember víg mulatságok alkalmával szokott nyeríteni, kedves
anecdoták fölött.
Egy csónak evez végig a szomorú utczákon, benne öt vagy hat férfialak
ül, azok nevetnek oly jóízűen, hogy szinte elnémul benne a
veszélykiáltás, a haldoklók nyögése, s mintha gonosz csúfolódó szellem
kisértene a vész közepett, gúnyolva az imádkozókat, oly borzasztóan, oly
visszásan hangzik e kaczagás a puszta falak között.
Ah, ezek a mi kedves ismerőink, báró Berzy, Misztizláv, Emmanuel
barátunk, Abellino és még egy pár jeles gavallér, kik egy csónakra
tettek szert, s kedélyesen hajókáznak alá-fel, gyönyörködve e nagyszerű
látványban.
– Fameuse! Grandieuse! kiáltá minden utczaszegletnél Misztizláv
barátunk, mire báró Berzy azt válaszolta, hogy ennél sokkal különb
áradást látott Szentpétervárott, midőn a Néva elszakasztotta a gátot s
az árboczos gályákat a császári palota udvarában tette le s a szinházból
hazatérő hintókat Kronstadt előtt fogdosták ki. Olyan itt nem tud lenni.
Abellino a csónak fenekén ült, mert ő becses személyét inkább féltette,
mintsem a jelenet nagyszerűségét élvezhette volna s igen könyörgött
nemes barátinak, hogy fel ne fordítsák a csónakot, mert az ember könnyen
catarrhust kaphat, ha ilyenkor megfürdik.
A kaczajra az adott okot, hogy a mint a váczi utczán végigeveztek a
kéjcsónakázók, egy második emeleti ablakban valami fiatal embert
pillantának meg, ki igen sajátszerű munkával volt elfoglalva. Menekülnie
nem lehetett, de ha lehetett volna is, nem volt hova. Az ifju sokkal
jobbnak találta meleg szobájában bevárni a veszedelem végét, hogysem
ismeretlen kilátások fejében magát nyakig benedvesítse. E helyzetben
csupán egy ijesztő körülmény tünt fel előtte, az nevezetesen, hogy
bekövetkezvén az éhség órái, mit cselekedjék akkor? A furfangos jurátus,
– mert mi is lehetett volna egyéb, – azt gondolta ki tehát, hogy egy
hosszú spárgára szegből csinált horgot alkalmazott s azt lebocsátva a
második emelet ablakából, a mint a rohanó víz a vásártéreken felkapott
fakunyhókból csoportosan hozta alá a vízszínen úszó gyümölcsöt,
zöldséget és kenyereket, azokat ügyesen horgára keríté s felvonta
magához. A kéjcsónakázó gavallérok előtt ez egészen új élelmezési
rendszer oly bizarrnak, oly mulatságosan bohónak tetszett, hogy
lehetetlen volt magukat visszatartóztatniok, miszerint az utczán végig
ne kaczagjanak rajta. Már azt még a genialis bárónak is meg kellett
engedni, hogy hasonló genrekép a club of travellers asztalán sem fordult
még elő, a minthogy e jelenetet rögtön le is rajzolá térdére fektetett
tárczájába, mihez Emmanuel barátunk tartotta a lámpást.
A kedélyes mulatságot néha megzavarja a háztetőkön, ablakokban álló
szerencsétlenek segélykiáltása, kik az előttük elhaladó csónakosoknak
szívszaggató hangon könyörögnek, pazarolva Isten nevét reájok. Az ilyen
jajveszéklést hallani nagyon kellemetlen. Báró Berzy vállalta magára,
hogy e mulatságrontó megszólításokat talpraesett élczekkel fogadja. –
Elmésségét bámulni merjük.
Egy tisztes asszonyság kiált le hozzájok valami erkélyről.
– Sajnáljuk madame, szól a báró kalapot emelintve; nem vagyunk
látogatáshoz öltözve.
Milyen jeles élcz!
Másutt szegény rongyos ember kapaszkodik a lámpásvasra.
– Ne búsulj ficzkó! vigasztalja báró Berzy; a kit az istenek függni
rendeltek, nem hal az a vízbe.
Gyönyörű tréfa.
Összerepedezett házak előtt megállanak, becsengetnek az ajtón s Tivadar
bekiált:
– Hej házmester! nincs ebben a házban kiadó szállás?
Pompás egy ötlet.
Egy óra előtt azt gondolta ki az elmés báró, hogy csónakával odaevezett
egy házhoz, melyben a jeles ifjuság által közönségesen ismert hölgyek
laktak. Azok mind kinn ültek az ablakban, s várták a szabadulást, remegő
szívvel, mint más bűnös ember.
– Ide szép istennők! itt a szabadító! kiálta a vidám báró s a kellemes
ifjak leszedték maguk közé a félénk nymphákat s azután egy óra hosszat
keresztül-kasul hajókáztak velök a város minden utczáin, oly bolondul
hintázva a csónakot, hogy a némberek sikoltozva rimánkodtak nekik, hogy
inkább tegyék ki őket valamelyik puszta házba, csak ne gyötörjék tovább,
végre aztán visszavitték őket oda, a honnan elhozták s újra kirakták a
hajóból.
Ily tréfák közt folytak le a vidám mulatság órái. Abellino a csónak
közepén punchot főzött, melytől a vigadó csoport oly derült hajnalkedvbe
kezdett jönni, hogy utoljára még egy barcarolla énekléséhez is
hozzáfogtak. Csak az a kár, hogy guitarret elfelejtettek magukkal hozni.
Midőn a geniális báró a legszebb fistulákat vágta, mihez Miszti gyönyörű
tremolo félhangon gargarizálta a contrealte-ot, Emmanuel barátunk
küzdvén gugaszakadtából a baritonnal: ime egyszerre fényes tünemény kezd
támadni előttük az utcza tulsó végén, s a kiváncsi ifjak egy tágas
dereglyét látnak szemközt úszni, körültüzködve üvegharangok alá borított
fáklyákkal.
Az evezőlegények mind fényes, ezüst vállszalagos cselédek, a kormányos
arany-hajtókás egyenruhába öltözött férfi; a hajó közepén egy fiatal,
karcsú alak áll, kezében hosszú csáklyával. Feje födetlen, magas
homlokára izzadt csigákban feküsznek gömbölyű hajfürtei, szelid
szemeiben, hosszukás komor arczában mély megilletődés tükrözi magát;
látszik rajta, hogy együtt sír azokkal, a kik ott körüle vannak s kezeit
áldva csókolják. Az egész hajó árva menekvőkkel van már tele.
– Ki lehet az? kérdik egymástól a jeles ifjak. Valamennyi mind közellát
s szerencsétlenségre senki sem hozott magával opernguckert. Csak midőn
már húsz ölnyire ért hozzájok a dereglye, akkor veszik észre az ifju
mellén a hímzett csillagot, s megismerik a főherczeget.
Az ifju herczeg régebben szemügyre vette őket.
– Önök danolnak oly szépen, uraim? kiált reájok csengő, tiszta hangon.
Báró Berzy nagy ügyességgel felelt:
– Ámbár ez éjszaka nem igen hasonlít a velenczei carneval-éjhez, fenség.
– Valóban nem. Régen járnak már önök az utczán?
– Kezdet óta, fenség. Jelen voltunk a gátszakadásnál, láttuk mint omlott
össze a legelső ház, hogy hágott az árvíz utczáról-utczára. Mindez
nagyszerű volt, grandieuse; csak az a kár, hogy én ennél már szebb
jelenetet láttam Szentpétervárott, midőn a Néva elszakasztá a gátat s a
vitorlás hajókat a czári palota udvarában tette le; olyan itt nem tud
lenni.
– Veszett-e emberélet áldozatul? kérdé a herczeg elfogódott hangon.
– Oh mi az, fenség? vigasztalá a báró; Szentpétervárott, mikor a Néva
elszakasztotta a gátat, négyezer ember veszett a hullámok között, nem
számítva a hajókon levő muzsikokat, a kiket lesepert a tengerbe. Olyan
itt nem fog lenni.
– De reménylem, hogy önök siettek embertársaikon segíteni?
E kérdés olyan hangon volt föltéve, miszerint kitérő feleletet nem
lehetett rá adni.
– Megvallom fenség, az ilyesmit az ixioni munkák közé számítom, sőt
tudom érteni Bajazidot, ki az ütközetben minden bajnokát elvesztvén,
midőn egyedül úsztatott át a folyón, észrevevé, hogy egy harczosa lova
farkába kapaszkodva, menekül vele; ekkor azt mondá, ha elveszett a
többi, vessz el te is, levágta a menekvőt. Mit csinálnék egy emberrel,
kettővel, annyi közül? Különben is azt tűztem ki hivatásomul, hogy a
club of travellers számára részletesen leirjam ez eseményeket s
apróságokkal nem foglalkozhatom.
Misztizláv tenyereit dörzsölé örömében, hogy ilyen szépen kivágta magát
a geniális báró, míg Abellino aggódva nézett majd reá, majd a
főherczegre, nem érthetve minden szót a beszélgetésből.
– Jőjjenek önök utánam, monda az ifju herczeg, egy csáklyalökéssel
elhagyva a jeles ifjakat.
– Szerencsénknek tartandjuk, mondának azok egyszerre s követék az ifju
főherczeg járművét.
A főherczeg felvonult az úri-utczán, néhol megállva, a hol épen segélyre
volt szükség.
Az úri-utcza végén, a ferenczrendi templom és a Curia-épület között van
egy kis emelt tér, mely szárazon maradt, mint valami kis sziget. E szűk
tér lovakkal s marhákkal volt jelenleg tele, miket bérkocsisok,
szegényebb emberek hajtottak ide; kik ide menekültek, azokat a jámbor
atyák s a Curia titkári és levéltári ügynökei helyezék el a középületek
veszélymentes nagy termeibe, csak egy-egy izmos legény, szőrruhás
szerzetes, vagy kardos jurátus jött ment a körülzárt szigetkén, keresve,
ha nincs-e valami gyámoltalan menekvő a bömbölő, nyugtalankodó állatok
között.
A főherczeg ide irányzá dereglyéjét.
A mint annyira közelítettek a szárazhoz, hogy a lapátok a kövezetet
horzsolták, megállítá dereglyéjét s oda inté a bárót csónakával.
Az sietett nagy készséggel.
– Méltóztatik parancsolni?
– Tessék kiszállni a csónakból!
– Hová fenség? kérdé az megdöbbenve.
– Akárhová, a víz már nem mély. A csónakot majd átadom másnak, a ki jobb
hasznát tudja venni, mint mulatságból alá s fel hajókázni rajta.
Ez rettentő itélet volt a mi ifjainkra. Valamennyien úgy érzék magukat,
mintha a csónak forogna velük. Csak báró Berzynek volt elég
lélekjelenléte oppositióra gondolni.
– De könyörgünk fenség, mi gentlemanek vagyunk, nemes emberekkel nem
szokás így bánni.
– A ki ily országos csapásból mulatságot tud csinálni, a kinek nincs
szíve a szerencsétleneken segíteni, az előttem nem nemes ember. Tessék
csak kiszállni uraim, és tessék megpróbálni, mit tesz az: veszélyben
lenni és imádkozni a szabadulásért.
– De enfin, ez privát ügy, fenséges uram és nem tartozik semmi tribunál,
semmi jurisdictio elé. És utoljára is, én cosmopolita vagyok. Az én
anyám egy herczeg Korsovszky-leány volt, én született orosz vagyok anyai
részről, nekem nincs semmi közöm Magyarországhoz, én lehetek oly
közönyös, mint akármely más idegen!
– Vessétek ki őket a csónakból! kiálta indulatosan a főherczeg, egészen
magán kívül ragadtatva ennyi orczátlan cynismus által. Fordítsátok fel a
hajót!
Azon pillanatban megragadák a főherczeg kisérői csáklyáikkal a csónakot
s a genialis báró, ki eddig összefont karokkal, napoleoni positurában
beszélt a főherczeggel, e mozdulat által kényszerülve volt leülni s
megfogózni a csónak párkányába.
Társai megrémülve ugráltak ki a csónakból, még pedig Misztizláv legelül
s iparkodtak kimenekülni a szárazra, csak Abellino feküdt végig a
csónakban ijedten és rimánkodott a bárónak, hogy adja meg magát
discretióra és ne koczkáztassa társai életét.
– Kinek van kedve a csónakot átvenni embertársai szabadítására? kiálta
akkor a téren állókhoz a főherczeg; mely felszólításra egyszerre
három-négy izmos ifju szökött oda s megkapva a hajó orrán levő lánczot,
annál fogva kivontatták azt a szárazra a benne levő két gavallérral
együtt.
A támadt zajra a Curia épületének ablakain több odamenekült előkelő
jelent meg, kik kendőikkel elismerőleg integettek a főherczeg felé.
– Ah, itt szép dámák vannak! monda báró Berzy, mintha ebben a
pillanatban semmi más egyéb gondolni valója nem volna; e szép dámákkal
meg kell ismerkednünk. S azzal, mintha épen csak ez az egy ok birta
volna reá, hogy a csónakot elhagyja, kilépett abból nagy pipesen,
büszkén összevissza gombolva kabátját, először jobbról balra, azután
balról jobbra s tökéletes courtoisieval üdvözlé az ablakból letekintő
úrhölgyeket, s szüntelen fölfelé nézve, úgy neki ment egy riskatehénnek,
hogy alig birta a shawlját kiszabadítani a szarvai közől.
Társai megszégyenülve követték, mint kiknek orruk vére folyt. A genialis
báró vigasztalta őket, hogy ne búsuljanak, itt is elég mulatságos kaland
vár reájok, a Curia teremei mind tömve vannak szép hölgyfélével, ebből
még ezerféle regényes helyzet, tréfa és bohóság fejlődhetik ki.
Ott azonban azt a vigasztalást kapták, hogy a felső termek nők és
betegek által levén elfoglaltatva, tessék az alsó termekbe vonulni, hol
a férfiak vannak elkülönözve.
– Sacrebleu! kiálta Berzy, micsoda semmirekellő lehet az, a kinek
ilyenkor is eszébe jut ez a pedanteria? Mikor felfordul a világ,
legalább az ember azt profitirozhatná, hogy szabadabban társaloghasson.
Kénytelenek voltak azonban az alsó termekbe vonulni.
Fidonc! milyen athmosphera volt az! Zsiros parasztok, rongyos
kézművesek, síró-rívó kölykek s mindenféle csőcselék egy bűzös rakásban.
Ah, ezt nem lehet kiállani. Inkább ki az ökrök és tinók közé! Ott a
genialis bárónak sikerült egy bérkocsis-lovat kibérelni s arra felülve,
legalább gentlemanhez illő helyzetben tölteni az éjszakát.
Csak Abellino maradt a csónakban. Ő kinyilatkoztatá, hogy inkább kerékbe
hagyja töretni magát, de lábait be nem nedvesíti. Ő különben is,
könyörög alássan, semminek sem oka. Ő mindent akar és szivesen segített
volna, de társai a lelketlen semmirekellők. Ő ezentúl is a csónakban
kiván maradni s inkább húzza az evezőt, csak ne tegyék ki a partra. Az
emberek megengedték neki, hogy ott maradjon, hanem azután ők kérték,
hogy ne cselekedje azt, hogy evezzen, mert mindnyájokat felforgatja,
csak maradjon veszteg a hajó orrában.
A főherczeg hajója ismét tovább ment, a parton állók üdvriadásától
kisérve; oly tömve volt már menekülőkkel, hogy egész a párkányáig
sűlyedt a vízbe. E drága teherrel indult neki a bátor fejedelmi ifju a
tengerré áradt Dunának, hogy a zajon keresztül vigye őket Budára. Nem
kellett félnie: a hol annyi tette van az erénynek, ott sok keze van
Istennek. Az úszó jégtáblák kikerülik, félretérnek a szent teherrel
rakott hajó előtt, mintha láthatatlan jó szellemek vezetnék azokat félre
s a fényes jelenet, mint tündér tünemény sikamlik át a háborgó folyam
fekete tükrén, melybe tűzcsillámot vetnek a királyi várnak kivilágított
ablakai.
Ah ott is ébren vannak ezen az éjszakán!
Egy ősz fejedelmi férfi, a főherczeg-nádor lakik ott, ki ezen az
éjszakán hatvanhat szobáját a királyi várnak nyittatá meg a
szerencsétlenek előtt, saját termeiből kiköltözött értök, s mint atya,
ki gyermekeit várja, áll ajtajában, vigasztaló szóval fogadva az
érkezőket s nyájasan, érző részvéttel vezetve fel úri termeibe a
sáppadt, reszkető népet, kiket daliás fia a halál örvényei közül
kiszabadított.
Fenn a fényes termekben gyöngéd ápoló kezek fogadják a szenvedőt, a
boldogtalant; egy édes jó anya arcza mosolyog mindenki elé, egy oly
édes, szelid női arcz, melynek láttára elfeledi a szenvedő bánatát és
veszteségét. Mindenkit ő helyez el, figyelmét nem kerüli ki senki.
Nagyobb része a megmentett népnek beteg, gyámoltalan, kór: azokat híven
ápolja, gyógyítja, vigasztalja biztató anyai szóval.
Egy nagy kórház a királyi vár, hol a sóhajtások között hálaadó ima
hangzik széjjel a magas gondviseléshez, ki a kétségbeesőt ide vezérlé, s
a lázas szenvedőknek úgy tetszik a mély éjféli órákban, mintha égi derű
között egy túlvilági hölgyalak járna-kelne ott közöttük, oly bájos, oly
szelid, oly jó, mint minőket az oltárképekre festenek, mint egy édes
ifju testvér ama szegény házakból, kinek ápoló kezétől megenyhül minden
fájdalom, még az is, a mi a lélekben rág, még a veszteség fájdalma, még
a kétségbeesés is, kinek édes zengzetű szavára meg kell gyógyulni a
szívnek, kinek égi mosolyától el kell múlni a bánatnak, mert e tünemény
mosolygása és beszéde boldogabb jövők reménye.
Pedig az nem tünemény. A bájos, szende herczegnő az, Magyarország
nádorának tündérszép leánya, a kit úgy szeretett az egész nemzet, úgy
szeretett – mint egy szentet.
Ama három gyásznapon éjjel-nappal ottan járt ő, – e mennyei vigasztalás
a siralmas népek közt.
Miért kellett neki olyan korán az égbe szállni!