X. GYÁSZNAPOK.

Minden nemzetnek van egy szent városa, melyre kegyelettel, büszkeséggel

gondol. Ausztria honfiai elégülten mondják, hogy csak egy Bécs van a

világon; az angol büszkén beszél Londonjáról, Páristól számítja a

franczia a világ közepét, s az orosz megcsókolja a földet, midőn

Moszkvába lép; – szabad legyen a magyarnak is édes örömet érezni, midőn

Pestre gondol. Pestre fogunk menni! Pestet fogjuk látni! a szép ifju

Pestet, serdülő menyasszonyát Budának, e vén hadastyánnak, nagyszerű

házsoraival, sokat emlegetett közintézeteivel, s annyi minden széppel,

jóval, hogy a jövevénynek mind az öt érzéke kifárad, ha mind azt élvezni

akarja!

Még ezelőtt egy századdal Pest csak egy kicsiny városka volt, elővárosok

nélkül. Alig számított 800 házat nyolczezer lakóval és ime egy század

mulva több, mint négyezer ház, egész paloták sorai emelkedtek fel a

rónán, négy külváros támadt körüle, jóllét, gazdagság fejlődött ki az

annyi ideig elhagyott parton s megszaporodott rajta az Isten áldása.

A nemzeti kegyelet ide hordta mindazt, a mi rá nézve drága volt; multja

emlékeit, jövője magvait, a gazdagság kényelmét, fényüzését, az ipar

szorgalmát, a tudomány szellemét, a művészet csarnokait és a jótékonyság

menhelyeit. Mint a szív halkabb-sebesebb verése, indítá a közszellemet

az egész országban, minden rétegekben, fent úgy, mint alant, szellemi és

anyagi életmozgásokban az új, az emelkedő főváros, a szép Pest, a

mindennel bővelkedő Pest, melyet egyszer legalább életében meg kellett

látni minden hazafinak, hogy meggyőződjék róla, miszerint ez a legszebb

városa a világnak, s a mi Pesten nincs, az aztán sehol nincs!

Gyermeki kegyelettel a kicsinyek, atyai szeretettel az ország nagyjai,

bölcsei, tekintének az ifju fővárosra s míg a homályban és szegénységben

született ifjak új életpálya kezdetét látták maguk előtt, midőn Pest

sorompóin beértek, hol a szellem, a szorgalom hírt, önállást, vagyont

szerez: addig a gazdagok, a főurak dicső küzdterét látták itt alakulni a

honfi-tetterőnek, a boldogításnak.

Egy közös szív volt az, mely dobogott minden kebelben, melynek bánata

fájt, öröme édes volt mindenkinek, s ebben az érzésben találkoztak

egymással a kicsinyek és nagyok.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Egy nagy, nehéz sóhaj száll el keblemről, midőn e sorokat írom. A

tiedről is, a ki ezeket olvasod.

1838 volt az esztendő.

Előre tudjátok, hogy nem költészet az, a mit leirok. Mind, mind, az

utolsó tényig, szomorú, nagyszerű, porbasújtó s égig emelő események:

enyészet, – siralom, – hamvazó nap az egész országra, – óriási

erőfeszítésű harcza egyes nagy szellemeknek a sorssal, a fellázadt

elemekkel; nagy, megpróbáló Isten csapása, melyből hogy újjászülettünk,

ez tudatja velünk azt a vigasztalást, hogy sokáig fogunk élni.

Talán nem voltunk még eléggé buzgók, talán nem szerettük eléggé

sajátunkat, talán nem gondoltunk arra elégszer, a mire szüntelen

gondolnunk kellett volna: hogy ime eljőjjön Isten látogatásunkra és

elvegye azt, a mi legkedvesebb volt, hogy megtudjuk, mit vesztettünk

benne?

Az egész télen át Isten csodái mutatkoztak előttünk fenyegető

jelenségeikben. A felvidékeken meleg, olvadékony idők jártak, s az

alvidékeken kemény, kitartó tél dühöngött. Északon már tél derekán

zöldült a fű, s dél felé még tavaszhó elején házmagasan állt a hófuvat,

eltemetve utakat, utczákat, úgy hogy minden város, honnan a havat

kihordták, mintha nagy fehér bástyákkal lett volna körülépítve, úgy

látszott elő.

A Duna deczembertől elkezdve folytonos áradásban volt, úgy hogy márczius

első napjaiban Pest alatt az ember emlékezetére hallatlan huszonegy

lábnyira hágott; s esténkint már lehetett hallani a folyam két partján

levő helységek segély-harangozásait a távolból, miket a gátjait

meghágott jeges víz-ár körülvett, elborított, s a főváros utczáin

láthatók voltak a menekvők szomorú csapatjai, kik rosszul öltözötten,

gyermekeikkel keblükön, egy-egy megmentett üszőcskével, a hű házi

kutyától kisérve, jöttek a szomszéd falvakból, s ijeszték a jövő-menőket

kolduláshoz még nem szokott fagyos arczaikkal.

És a csapás mégsem szünt. Máskor a mily sebesen jött, úgy el is szokott

menni; most még egyre nőtt, egyre fenyegetett. Tudta mindenki az okát,

és elborzadhatott, valahányszor reá gondolt.

Pest alatt és Tolnán felül, hol a Duna hármas ágra szakadt, a magas

vízállás daczára megállt a jég s a hosszú hóesés alatt úgy

megszilárdult, hogy midőn a felső jegek megindultak, nem birták kinyomni

helyéből. Ott megtorlódott a felülről jövő zaj, s minthogy odább nem

mehetett, megtölté lassankint az egész Duna medrét, úgy hogy néhol a jég

egész a fenékig állt s a megtolult ár a szét nem rombolható torlaszon

felül ömlött keresztül.

E gondolat a kétségbeesés volt.

A rémség, a pusztulás eddig is szörnyű volt s mi fog történni akkor, ha

bekövetkezik, a miről még kevesen beszélnek, a mit csak a műértők, csak

a szakemberek aggodalma képes felfogni egész rémletes nagyságában.

Ah, ha azt tudnák az emberek, ha értenék úgy, mint azok néhányan, a kik

már tudomást szereztek róla, de a kik azt elmondani nem merik; hogy

ugranának fel ágyaikból éjnek idején, hogy hagynák oda házaikat,

futnának ki a város minden kapuin, s nem tekintenének hátra, a míg egy

tornyot láthatnak belőle!

E mindenki feje fölött függő veszély ez:

Feljebb Visegrád alatt, hol a Duna kanyarulatot képez, hasonló

jégtorlasz támadt, s a mint a fenékig befagyott folyam a két sziklapart

között megrekedt, az egész felső vidéket már mind vizeibe fullasztá s

Esztergomtól fel egész Bécsig nem hallani egyebet, mint irtóztató

rémkiáltást!

De mi történik velünk, ha a visegrádi torlaszt hamarabb széttöri a

folyam, mint a tolnait, s az elézúduló zaj itt éri ezt a másikat?

Ah ez a félelmetes eszme veríték-verő volt.

Oh Pest, oh országunk szíve!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Méltóságos Tarnaváry hétszemélynök úr lakában fényes vigalom volt

rendezve ez estén.

Márczius tizennegyedikének éjszakája volt az.

Az ismerős és még sok eddigelé általunk nem is sejtett egyéniségek

hivatalosak voltak e vidám estélyre, melyet nagy előkészületekkel

rendeztek már több mint egy hét óta.

De tánczolni most! minő gondolat ez?

Ki áll olyan magasan, hogy ne féljen az Isten kezétől?

Kevesen gondoltak arra. Legtöbben az emberek közől nem szeretnek olyan

gondolatokkal foglalkozni, a mik kellemetlenek. Aztán Pest jól meg van

védve, nagy gát fogja minden oldalról körül. Ha éri is valami baj, az

legfeljebb a külvárosokban lesz érezhető. Ilyesmi sokszor előfordul, a

józsefvárosi vityillókból kiönti a rongyos embereket, de itt a

palotákban arról semmit sem tudnak. Azután nem is illik fölösleges

aggodalmakkal rémíteni a szegény köznépet, sőt még igen czélszerű és

megnyugtató, hogy lássa mindenki, miszerint a legműveltebbek épen nem

aggódnak, hogy félelem nélkül járnak mulatságaik, kedvtöltéseik után,

tehát nem félhet senki semmitől.

Pedig Tarnaváry úr maga sem ezen, sem pedig a más világon semmitől nem

retteg annyira, mint a víztől. Soha még életében hajón nem ült. Fiatal

korában követségi járulnokul neveztetett ki Nápolyba. Inkább lemondott

róla s egész pályaútját újból kezdte, hogysem egy olyatén fabörtönbe

bezárassa magát, melynek nincsen egyéb fundamentoma, mint a víz. E

félelméből már több hónap óta titokban pinczéjébe eleve elrejtetett egy

csónakot, melyben szükség idején kimenekülhessen, s nagyon haragudott

minden olyan beszélgetésért, melyet az árvízre vittek. Ilyenkor goromba

volt s letorkolt minden embert. Meg nem engedte, hogy valaki annak a

lehetőségét higyje, a mitől ő maga úgy rettegett, s Zoltán csak azóta

kezdett kegyencze lenni, a mióta holmi tanárokkal való ismeretsége

folytán kitudta, miszerint Tarnaváry úr lakása, a József-téren, az egész

városban legmagasabb helyen fekszik, s hogy az a környéken a

legbiztosabb menedék.

Mielőtt e vidám mulatságban résztvennénk, keressük fel regényünk egyik

hősét, tekintetes Maszlaczky urat, ki szintén hivatalos oda, majd vele

azután együtt eljöhetünk.

Épen készül ő is. E perczben igen érdekes helyzetben találjuk.

Borotválkozik. Előtte két szál faggyúgyertya, azok közt a sakktáblás

tükör, melylyel szembeszállva, Maszlaczky úr egész ügyszeretettel

faragja érdemes ábrázatját, nagy kiszámítással és kellő gyakorlattal

nyujtogatva nyakát és harapdálva alsó ajkát, az odavonatkozó részletek

pontosabb tárgyalhatása végett. Orczájának egyik fele még be lévén kenve

fehér szappanlével, csak a revers oldaláról ismerhető meg annak mivolta,

szemközt nézve pedig igen elevenen emlékeztet arra az indián

csodaszülöttre, kit a «Fehér hajóban» mutogattak, fele fehér, fele

fekete ábrázattal.

Az óra épen kilenczet ütött, midőn sebesen vágtató szekérnek zörgése

hallatszik az utczán végig, mely a kapu előtt megáll s rá sietséges

csörtetés fel a lépcsőkön, a negyedik emeletbe, s a rögtön utána

következő csöngetés tanusítja, miszerint Maszlaczky úrhoz érkezett

valaki. Hát csak hadd jőjjön, Maszlaczky úr egy cseppet sem zavartatja

meg az által magát; csendes művészi nyugalommal fogja bal kezének két

ujja közé orra hegyét s azt felfelé emelve értelmesen, a jobb kéz

ujjaira fektetett borotvával szeliden tisztogatja meg azt a tért, honnan

a bajusz egy része kitiltatott, mi által az arcz sokkal fiatalabb

kifejezést nyer.

Pár percz mulva bebukik az ajtón a késői látogató. Maszlaczky úr látja a

tükörből, hogy a fráter Bogozy.

A fráter nem kiván sem jó estét, sem jó egészséget, hanem egész röviden,

még pedig rövid lélekzettel köszön be e szavakkal:

– A zaj megindult ma reggel Visegrád alatt!

Más ember azon helyzetben, miben Maszlaczky úr volt, erre a szóra

levágta volna a borotvával az orrát, vagy eldobta volna magától az egész

szépítési eszközt, s félig fehér, félig veres orczával futott volna ki a

házból; Maszlaczky úr mindezt nem cselekedte, hanem nyugodt lélekkel

elővette a fenőszíjját, hozzá fente a borotváját, s a közben igen

csendes hangon kérdezé a frátertől:

– Beszélt Trommellal?

– El is hoztam magammal. Itt várakozik.

– Ugyan küldje be, kérem. Aztán menjen vacsorálni, de ne beszéljen

senkinek, hogy hol járt?

A jurátus eltávozott, s utána egy köpczös, köpenyeges hazafi sompolygott

be az ajtón, kinek kövér, jól tartott képében sok hamis vonást hagyott a

magát idehivatása felől tájékozni nem tudás. Az egész arcz inkább piros

volt, mint veres, csupa merő durva elhájasodott vonások, miknek

laposságát nagyon segíti kitüntetni még az is, hogy szemöldei vagy

nincsenek, vagy olyan világosak, hogy gyertyánál nem láthatni,

minélfogva szemei úgy jutottak húsos, kövér homloka két felére, mint

valamely becsületes tengeri fókáé.

Látva, hogy a fiscalis úr késsel jár az orra körül, nem beszélt addig,

míg az művét nem végezé, hanem lebocsátkozék szépen egy szék szegletére,

nagy, sulyos, havas köpönyegével megkeresztelve a betakart

pörcsomagokat, a mikre ráült.

Maszlaczky úr megtörlé arczát, s kedves elégültséggel jártatá végig

megsimult állán ujja hegyeit.

– Kedves Trommel uram. Vannak magának ugy-e bár dereglyéi?

– Vannak. – Igen. – Vannak. – Felelt az érdemes úr, nagyon meggondolva a

szót, mint a kinek az önfentartás ösztöne súgja, hogy ügyvéd kérdéseire

valamit az igazságon vagy innen, vagy túl kell felelni.

– Hány?

– Kettő. Igen. Kettő. (Még is könnyebben esett a lelkének, hogy egyet

eltagadott.)

– Hány csónakja?

– Az van öt. Épen öt. Minek tetszik kérdezni?

– Tudna-e még többet is kibérleni egy pár napra?

– Minek, kérem alássan? Minek? Kéjcsónakázásra rossz idő van most.

– Trommel uram, kedves, én egy igen hasznos vállalatot tudnék önnek

ajánlani. Tudhatja ön: ez nem első és egy sem vált kárára.

– Köszönöm alássan. Tessék velem parancsolni.

– Önnek legalább tizenkét dereglyét és csónakot kell kibérelni és azokat

a szükséges legénységgel ellátni, mert Pesten nem sokára nagy szükség

leend rá. Az árvíz el fogja önteni a várost.

– De könyörgöm alássan. Ez a magistratus dolga.

– Én nem mondom, kedves Trommel uram, hogy ön nagylelkűséget

cselekedjék; én önnek vállalkozást ajánlok, a hol ezer száztólit lehet

nyerni.

– Értem már, kedves tekintetes úr. De még sem értem. Sokba kerül ám az,

öt forint kell mindennapra egy legénynek, tíz forint maga a csónak. Az

ember koczkáztat legalább hatszáz forintot. Aztán ki tudja: lesz-e

belőle valami nagy szerencsétlenség? ha az ember jó nyereséget akarna

látni, arra nézve szükséges volna, hogy necsak a külvárosokat, hanem a

belvárost is elöntse a víz, a hol a gazdag urak, a nagykereskedők

laknak, abból látszanék ki valami. Ezt pedig ki tudja előre?

– Én bizonyosan tudom, szólt Maszlaczky úr; a belváros csatornáiban már

több helyen eddig is szinültig áll a víz, néhol deszkából

kényteleníttettek gégéket építeni az emelkedő víznek. Azokban

meglátszik, mennyivel magasabb az ár a föld színénél. És még magasabb is

lesz. Én igen jó vállalatnak tartom, a mit ajánlottam s kész vagyok

önnek az összeg felét átadni.

– S veszteség esetére nem kivánja azt tőlem vissza a tekintetes úr?

– Egy fillért sem.

– Hát ha nyerni találunk?

Maszlaczky úr erre egy kész szerződés-levéllel felelt, melyben meg is

volt irva, miszerint ő és Trommel János uram közös vállalatra csónakokat

bérlettek ki, melyek szükség esetén a közlekedést a két város között

fentartsák – mérsékelt vitelbérért. Értsd alatta, oly díjért a minőt egy

halálrettegésben levő embertől ki lehet csikarni.

Utálatos rablás! Kizsákmányolása a közelgő szerencsétlenségnek! És ez is

tény. Talán a legszomorúbb az egész catastroph alatt. Volt a ki előre

számított hidegen, meggondoltan a közelgő vészből eredendő üzletre.

A két becsületes ember megértette egymást; Trommel uram átvette az

előlegezett összeget Maszlaczkytól, a szerződés párját nála hagyva.

– Már most rögtön siessen ön a dolog után. Mert a munka még az éjjel

elkezdődik.

A hajós-kupecz elhordta magát nagy sietve. Maszlaczky úr pedig csendesen

fütyörészve köté fel fehér nyakravalóját s tökéletes elegancziába téve

magát, elküldött egy bérkocsiért s néhány percz mulva a hétszemélynök

lakása elé hajtatott, melynek hosszú ablaksora ünnepélyesen világított a

kívül oly sötét éjszakába.

A középteremből zongoraszó hallatszik elő.

Nagybőjt levén az idő, más zenét hallatni nem szabad. A szép Ilvay

kisasszony zongoráz, kinek az orvosok megtiltották a tánczot. Maszlaczky

úr itt egy futó komplimenttel keresztül halad. A táncz neki sehogy sem

áll, nem szokott benne résztvenni. Különben is sokkal több psychologiája

van, minthogy ne tudná, miszerint czélszerűbb a szülők kedvében járni,

mint a kisasszonyokéban, ha az embernek komoly czéljai vannak. Tehát

egyenesen oda siet, a hol a hétszemélynökné, Kőcserepy úr és neje

whiszteznek. Negyediknek szalma-emberképen odaültették Misztizlávot és

egyre pörölnek vele, mert nagyon szórakozott és minden számítás nélkül

hányja a kártyákat.

– Én meg nem foghatom, ma minden ember oly confusus! kiált Tarnaváry úr,

ki szüntelen jár-kel alá s fel a termekben, mint a görög philosophusok

horgas atomusa a chaoszban. Az inas elejti a tányérokat, a szakács a

kemenczébe teszi a fagylaltot, a tánczszobában összezavarják a

quadrillt, s Misztizláv barátunk treffet ad ki, mikor pikket hívnak. Mi

lehet ma?

Oh mi lehet ma! Irgalomnak Istene légy velünk!

Maszlaczky úr édesen ragyogó orczával érkezik meg s kezet csókol a két

delnőnek, a mi nem volna különben szokásos.

– Csak hogy jön, szól örvendve Eveline, kinek szenvedélye a whiszt,

mindjárt elfoglalhatja Misztizláv helyét; felmentjük önt, Misztizláv.

Úgy is látszik, hogy a fél szive a tánczszobában van.

– Egészen ott volna, ha Vilma kisasszony távol nem lenne.

Zavarában olyan bókot mondott az egyik asszonyságnak, a mivel a másikat

megbántotta, kinek három kisasszonya tánczol ott benn.

Pedig nem szórakozottság az, hanem a hideg borzalom! Elűzhetlen félelem

sáppadt alakja ül a mulatozók mellett, s ott benn a tánczteremben

sáppadva mondják egymásnak a lejtő párok: milyen hideg van, talán nem

fűtenek itt?

A borzalom az, a lélekfagyasztó, a szívreszkettető borzalom.

Isten keze függ mindenki felett!

Maszlaczky úr füleit az ütötte meg, hogy Vilma kisasszony nincs jelen.

– Hol van Vilma kisasszony? A kedves kisasszony. Talán nem beteg?

– De igen. Gyöngélkedik, sóhajta a tanácsosné asszonyság. Azért hon

maradt.

– Az igen különös, szólt bele a hétszemélynökné, hogy valahányszor

nálunk mulatság van, Vilma kisasszony olyankor mindig gyöngélkedik.

Ez észrevétel nem volt ment minden malitiától.

– Sajátságos véletlen, monda Eveline; midőn azonban a házi asszony egy

pillanatra felkelt, újan érkező vendégeit fogadni, a tanácsosné

bizalmasan odasúgá Maszlaczky úrnak: Valóban a septemvirné nem

alaptalanul gyanakodik; csakhogy ő nem sejt, nem észlel, ő igen

közönséges eszmetehetségű nő, csak azt tudja, a mit lát. Vilma csakugyan

rossz kedvvel jő e házhoz, de annak sajátságos oka van: már egyszer

említém ön előtt. Valami kimondhatatlan gyűlölettel viseltetik ezen ifju

Kárpáthy iránt, a ki most… Tarnaváryék gyámsága alá adatott; a mit én

nem is csodálok; az ifju ember egyike a legkiállhatatlanabb

egyéniségeknek. – Nemde fiscalis úr?

– Tökéletesen egyetértek nagysáddal.

– Vilma valóban beteg. De beteg attól a gondolattól, hogy ez ifjuval

találkoznia kellene e helyen. Vilma nagyon sensitive, benne sok

magnetismus van; ön hisz a magnetismusban, ugy-e bár? Oh én azt

csalhatatlannak tartom. Vannak titkos rokonszenvek és ellenszenvek,

miket a legkérgesebb szív sem képes megtagadni.

– Oh vannak, szólt Maszlaczky úr tragicus sóhajjal, mit a tanácsosné

sajnálkozó elértéssel látszott fogadni.

Ezalatt visszatért a házi asszony. Emmanuel barátunk nagyanyja érkezett

meg, kivel unokái elhitették, hogy ennek a nagy néptolongásnak az

utczákon az az oka, hogy a török követet várják, s holnap ki lesz

világítva a város. Ő szegény semmit sem tud arról a veszélyről, melyet

csak egy vékony földhányás választ el még a várostól.

Velük együtt érkezett meg Berzy is, a genialis báró, ki épen most jövén

a pesti partról, tele van kedves anecdotákkal, s azokat élczekkel

fűszerezve szórja a társaság közé. Emmanuel barátunk mindenütt a

nyomában jár, s a mit ő el talált volna felejteni, siet utána toldani.

– Rémület van a pesti filiszterek közt, uraim, holt rémület, tudósít a

geniális báró; valamennyit meg lehetne riasztani egy sajtár vízzel;

végig álltak az egész Dunaparton, ember hátán ember; ha mindenki csak

egy követ hozna a töltéshez, s egy darab jeget vinne el a Dunából, nem

volna mitől tartaniok. – Egy czukrászszal találkoztam a parton, a ki

nagy rémülten sietett valahova; az idén olcsóbb lesz a fagylalt, uram,

mint tavaly volt, mondám neki, kaphatni jeget eleget. Az ember úgy

nézett rám, mintha kedve lett volna a Dunába belevetni.

Akadt egy pár, a ki nevetett rajta.

– Hát a fürdő-kádat? mondja el csak a fürdő-káddali tréfát, juttatá

eszébe a fiatal epigon, Emmanuel barátunk.

– Oh, az is igen jeles tréfa volt. Egy vén filiszter házában lakom,

valami nagykereskedő, a ki rendkívül fél az árvíztől. Megtudtam, hogy

ugyanazon szobában alszik, mely fölött az én fürdő-szobám van. A mult

éjjel tehát egyet fordítottam a fürdőkád csapján, s az onnan kiömlő víz

egyszerre elkezdett a padlón keresztül az alanti szobába átcsurogni.

Képzelhetni azt a jelenetet, midőn az én Dandin Györgyöm egyszerre az

orrára kapja a zuhanyt. Ez felugrik esze nélkül az ágyából, ki az

utczára, mit én tudom, hogy öltözve; ordít, hogy itt az árvíz, míg a

szomszédok el nem fogják s eszébe juttatják, hogy az árvíz nem felülről,

hanem alulról szokott kezdődni. Ekkor azután nekem esett,

szakkerlótozott mázsa számra, felmondott, fenyegetett mindenféle

perekkel, mi pedig majd megpukkadtunk kaczagva.

Már ezen méltán is lehetett nevetni. A társaság nagy része osztá a

vidámságot.

– De legszebb volt az a mostani, mondá Emmanuel. Azt beszélje el báró

úr. Az jeles volt. Majd agyonvertek bennünket.

– Már az igaz. Hát egy külvárosi házban már annyira fölfakadt a víz,

hogy az egész udvar tele van vele s a kapun be nem lehet járni. A

bejárás előtt hét csizmadialegény iparkodott torlaszt emelni nagy

sietséggel. Erre én nagy harsányszóval bekiálték a kapun azon a hangon,

a hogy a vízhordó emberek szoktak kiáltani: «Donauwasser!» «Dunavizet

vegyenek!» Hanem azután szaladtunk is, mert az én csizmadiáim utánunk

rohantak a sámfákkal s alig birtunk utat veszteni előttük.

Ezt az ötletet lehetetlen volt igen-igen elmésnek nem találni.

– Hol van Zoltán? Hadd mondjam el neki, nyüzsgött Emmanuel. Ugyan kérem,

méltóságos úr, hol van Zoltán barátom?

– Tudja a hét mennykő! dördült rá vissza a megszólított házi úr, ki már

azon is dühbe jött, hogy mer ez a fiatal gyerek ő hozzá szólani, mikor

nem kérdezik. Keresd, öcsém. Én nem strázsálom a te Zoltán barátodat.

– De valóban, hol lehet Zoltán? aggódék maga a házi asszonyság is; egész

este nem láttam sehol.

Julcsa kisasszony is bizonyítá, hogy ő sem találja, pedig már kereste

is, mert vele tánczra volt igérkezve. Czudarság tőle, hogy meg nem

tartotta a szavát.

Sem inasok, sem lovászok nem tudtak felőle semmit. Csak annyi volt

bizonyos, hogy a paripája nincs az istállóba kötve.

Az jeles dolog volt, hogy a Kárpáthy-család féltett ivadékáról még csak

annyit sem tudnak a gyámatyai háznál, hogy otthon van-e, vagy nincs?

Maszlaczky úr és Kőcserepy tanácsos úr különös tekintetet váltottak

egymással. Az ugyan sajátságos eset volna, ha a veszedelmes fiatal ember

valahol nyakát törte volna, vagy a paripa beleragadta volna az árvízbe

és ott fulladott. Mennyivel rövidebbé tenné az egész processust!

Tarnaváry maga legkevésbbé sem aggódott. Olyan nagy gyerek már nem vész

el. Bizonyosan jobb mulatságra talált, mint itthon. Majd megjön a

lélekadta.

– Uraim, dámáim, vígadjunk! Minek hagyták abba azt a tánczot?

Mindenki folytatja elébbi mulatságát; a fiatalság a táncztermekbe vonul,

az éltesebb urak és asszonyságok kártyaasztalaikhoz ülnek. A házi

asszonyság átengedte helyét az öreg, nehezen halló úrnőnek, s maga a

tánczterembe engedé magát csábíttatni, csak egy keringőre báró Berzyvel,

azután egy másikra Misztizlávval, meg egy harmadikra Emmanuel

barátunkkal és azután még ki tudná hányra és ki tudná kikkel? Néha-néha

egy-egy távoli lövés döreje vegyült a zene közé. Senki sem látszik azt

észrevenni.

Már közel van tizenegy óra, midőn a kapu alatt lódobogás hallatszott s

egyik pitvarnok jelenté, hogy Zoltán urfi épen e perczben érkezett meg.

– Rögtön ide jőjjön és adjon számot, hol volt? riadt fel Tarnaváry úr.

– Azonnal jönni fog, de elébb átöltözik, mert minden ruhája csuron víz.

A fiatalabb hölgyek kiváncsian kezdének a mondottakra ügyelni. Vajjon

hol járhatott?

Öt percz mulva megjelent Zoltán.

Elragadó szép volt a gyermek. Különben is életvidám arczát a hideg oly

pirosra festette, mint a rózsa, s szemeiben valami szokatlan felhevülés

tüze látszott lobogni, termete délczeg volt és izgékony, mint rendkívüli

erőgyakorlat után szokott lenni nagy lelki és testi erélylyel biró

egyéneknél.

A septemvirné súgott férje fülébe, hihetőleg olyasmit, hogy ne szóljon

most Zoltánnak ennyi vendég előtt, majd inkább ő kérdőre vonja

elmaradása felől. Nőknek az ilyesmi sokkal jobban áll.

– Ej, ej, kedves Zoltán, ön ily soká elmaradt. Ön kis házi gazda volna,

s vendégeit váratja magára.

– Igen sajnálom, de vendégeim voltak nekem is, a kiket nem lehetett

korábban elhagynom.

– Kik? és hol? kérdé Karolina neheztelést éreztető kiváncsisággal.

– Kilencz ercsényi lakos, kik egy lélekvesztőn menekültek ki a jeges

vízárból ruhátlanul és segélytelenül, nem szabadítva meg egyebet, mint a

puszta, meztelen életet…

E felelet elhallgattatott mindenkit, csak Tarnaváry úr talált módot bele

kötni.

– Képzelem, hogy megint az utolsó fillérig mindenét kihányta.

Zoltán reá nézett, nagy érzékeny szemeivel.

– És én tudom, hogy méltóságod hasonló helyzetben még a rajta levő

kabátját is odaadná.

E válasz nagyon lefegyverzé a septemvirt. Megüté Zoltán vállát:

– Igazán mondtad. Jól ismersz; azt tenném. No, ezért nem neheztelek rád.

Ha szerencsétlen embert látok, már akkor a rajtam levő ing sem az enyim,

olyan ember vagyok. Hova szállítottad őket szegényeket?

– Ki a Rákosra, a vendéglőbe.

– Kár volt olyan messze. No holnap én is küldök nekik holmit.

Nyomorultak.

– De nem addig van az, Zoltán barátom! kiálta közbe Emmanuel. Te

elhallgatod a javát, ez csak mellékes dolog volt. Épen most beszéltem a

lovászoddal, a ki veled járt hiszen te nagy bravourokat követtél el. Azt

el kell mondanod nekünk.

– Csekélység az. Nincs mit beszélni róla, szólt Zoltán, restelve a

válaszadást, de gyámja szigorúan fogta.

– Nos, mi volt az Zoltán? Nekem tudnom kell, hogy ön hol járt? Mondja

el.

– Az árvizet nézni kilovagoltam a soroksári töltésen végig. Az borzasztó

látvány! Az egész környék egy nagy kék tenger színe, melyen nagy fehér

tömegekben úsznak az elszabadult jégtáblák, s a fehér jegek között néhol

egy-egy fekete tömeg, – valami távolról elhozott hulla…

Minő jéghideg borzadály futott végig egyszerre mindenki szívén; – ott

feküdni a hideg jégtáblán, némán, mereven, a mint viszi alá a folyam a

hullát csendesen s ülnek körülötte a jégravatalon, meg-megrebbentve

szárnyaikat, a fekete hollók…

– A sík tengerviz közül négy falu tornya látszott elő, a házak már

vízzel voltak elborítva; távcsövemmel jól kivehetém, hogy a víz egész az

eresz aljáig ért. Többen bizonyosan a tornyokba menekülhettek, mert a

vészharangozást gyakran meg lehetett hallani, ha a szél felénk fordult.

Itt-amott, a torló jégtömegek között látható volt egy-egy tutaj, a mit

hirtelenében kútágasokból, kapukból kötöztek össze s rajtok egész

családok, nők, gyermekek iparkodtak kimenekülni az ár közől, lapátokkal,

rudakkal evezve; és azután lehetett látni, mint közelít feléjök egy-egy

nagy úszó jégmező, túlnan meg a másik; mi láttuk a magas partról, hogy

fog a két tömeg összeérni, míg a szerencsétlenek nem sejtve a szörnyű

halált, törekedtek épen azon helyre evezni; hasztalanul kiáltottunk

feléjök, vagy nem értették, mit mondtunk, vagy nem birtak többé segíteni

magukon; a kétfelől jövő jégtorlat mindig jobban közreszorítá őket,

egyszerre összeért mindkét felől, néhány pillanatig látszott

kétségbeesett küzdése az erőtlen kezeknek a rettenetes halál ellen,

azután egy halálos kiáltás hangzott szét az egész vidéken és azután

ismét nem hallatszott semmi, mint az egymásba rohanó jegek harsogása,

mik a tutajt és a menekvőket eltemették.

Nem tánczolt e perczben senki.

Mintha nehéz kövek feküdnének mindenki szívére, úgy elszorultak a keblek

a fiu beszédére, ki önmaga is reszketni látszott még azon rémlátványok

jelenései alatt, a miknek szemtanúja volt.

– Egyetlen csónak birt a töltésig vergődni. Ruhátlan, étlen, koldus

módra menekültek ki házaikból. Egy anya volt négy gyermekével, közöttük

a legnagyobbik ott veszett a vízben, a mint atyját ki akarta menteni; a

nő, az anya szeme láttára.

Oh borzasztó!

– Ezeket több emberbarát segélyével elszállítottuk szekereken a

magasabban fekvő Rákosra; a mint innen visszatérve a város felé siettem,

négy ágyúval láttam nagy sietve végig vágtatni a töltésen egy osztály

tüzért, kiket ismét roppant néptömeg kisért. E sietség oka megfoghatlan

volt előttem, míg egy szemközt jövő lovas meg nem magyarázta, hogy a

Csepel fokánál támadt jéggátot szándékoznak ágyúkkal szétlövetni,

remélve, hogy ha egyszer a zaj rést találhat, azt majd saját súlyával

tovább töri s a város a legnagyobb veszélytől megmenekül.

– Nos? nos? és történt valami? sürgeté Maszlaczky úr, kit ennél a

jelenésnél kezdett érdekelni a történet.

– Hallották kegyetek talán az ágyúlövéseket egy óra előtt?

Mindenki emlékezett reájok, csak hogy egymást nem merték rá

figyelmeztetni.

– Azok a réslövések voltak. Egy fiatal tüzértiszt vezette a

munkálatokat. Minden lövésnél szikrázó port látszott vetni a

felmagasodott jéggát s a mint a negyedik huszonnégy fontos teke közepébe

csapódott, egy nagy darab elvált belőle s csendesen odább úszott.

Azonban az utána tóduló zaj néhány percz alatt ismét betemette a lőtt

rést s teletömte recsegő jégtábláival a szakadékokat. Sisyphusi munka

volt az. Ekkor egy éltes mérnökkari őrnagy érkezett oda lóháton, ki a

mint végignézte távcsövével a környéket, megszünteté az ágyúzást. Ezzel

nem sokra fogunk menni, monda, ez nem ér semmit. Én oda lovagoltam hozzá

közel, hogy hallhassam, mit beszél? «ott azt a jeget valami nem

természetes gátnak kell fentartani», monda műértő tekintettel. Többen a

városbeliek közől értesíték, hogy ott egy erős jégtörőféle sarkantyú van

a vízbe verve. Úgy bizonyosan az lesz az akadály; ezt szét kell

vettetni. Figyelmesebben nézve, csakugyan láthatók voltak a jég által

elborított sarkantyú itt-amott kiálló gerendái. Én bátorságot vettem

magamnak e perczben megszólítani az őrnagyot. Uram, egy külvárosi csárda

udvarán több nagy kútcsövet láttam heverni, tán ha azokat lőporral

megtöltenők, hosszában szét lehet szaggattatni a jégtörőt. Az őrnagy rám

nézett e szóra, azután vállamra ütött, – hát menjen érte, monda, intve

egy altisztjének, ki szekerészeivel velem jött, s egy óranegyed mulva

ott voltunk a csövekkel, miket tulajdonosuk ingyen engedett át. Most

azokat megtölték lőporral s közepökbe egy lyukat fúrtak, hova egy

vascsövet lehessen alkalmazni. Azután hat legény csónakra szállt velök s

nagy küzdéssel keresztül törtetett mintegy száz lépésnyire a zajon. Ott

ki kellett szállaniok, mert a jég keményen állt s kihúzták a csónakot a

vízből. A facsöveket vállaikon vitték egész a jégtörőig, ott csáklyákkal

rést vágva a jégben, lebocsáták azokat a czölöpök közé, úgy hogy a

csövek két vége be lévén dugva, csak a közlő vascső állt ki a vizből,

melybe azután kanóczot dugtak, égő végét jó hosszúra hagyva, hogy idejök

maradjon elébb visszatérni, mint a szétpukkanás megtörténik. Azután

sietve futottak, eveztek vissza a partra. Át voltak izzadva, mire oda

értek. Az őrnagy figyelmezteté a körülállókat, hogy tartsák magukat

távol, ő maga azonban lován maradt, távcsövével figyelmesen vizsgálva a

jégtörőt. Én mellette maradtam, s láttam, hogy sokszor félretekintget

reám, de nem mondta, hogy menjek onnét.

– Vakmerő kölyök! kiálta fel Tarnaváry úr, kinek üstöke izzadni kezdett

az elbeszélésnél.

– Most egy hosszú kínos várakozás kezdődött. Feszülten, hallgatva leste

mindenki az akna fellobbanását; egy szó nem hallatszott sehol. Igy mult

el két, három percz, majd öt percz, majd elmult tiz és a lobbanás mégsem

történt meg. Talán kialudt a kanócz? De ki fog oda menni, hogy megnézze?

Hátha épen abban a perczben, midőn oda ér, talál szétdurranni az akna?

– No azt én is szeretném tudni, hogy ki mer oda menni? szólt közbe a

septemvir.

– Pedig a halogatás veszélylyel járt, mert már egészen bealkonyodott s

az éj elronthatta volna az egész fáradság eredményét. A jég sokkal

zajosabban és sűrűbben jött még, mint azelőtt s a Duna oly szemlátomást

áradt, hogy a hol elébb szárazon álltunk, ott már a lovaink lábait

kezdte érni a víz. Ekkor maga az őrnagy ugrott le lováról, bele a

csónakba s négy legényt magához véve, parancsolá, hogy evezzenek vele a

jégtorlatig. Én is leugrottam lovamról, mit ő észrevéve, hirtelen

visszafordult, s kemény, parancsoló hangon kiálta: megtiltom

mindenkinek, hogy velem jőjjön. Egyedül megyek.

– Azt ugyan okosan cselekedte, szólt Tarnaváry úr, könnyebben lélekzve.

– Azonban mielőtt a torlaszhoz érkezett volna, a csolnak a sűrűn jövő

jégtáblák közé szorult, s bár mindnyájan kiugráltak belőle, még sem

sikerült azt kiszabadítaniok, az őrnagy maga kétszer esett bele

veszélyesen a vízbe s a rohanó ár végre levitte a csónakot a kiöntésre s

ott megfeneklettek vele egy jégmező közepében. Már ekkor homályos volt

az idő, nem igen lehetett látni; még egy csónak volt a partnál, s öt-hat

jurátusféle fiatal ember állt körüle kiknek igen jó bátor arczaik

voltak; én bizony meg mertem őket szólítani: jó barátim, ne próbálnánk-e

szerencsét? Azok egyszerre elértettek s mind a csónakba ugráltak velem

együtt.

– De csak nem őrültetek meg? Kiálta fel elszörnyedve a septemvir.

– Kedves gyámatyám, látja, hogy itt vagyok, ép-kézláb, semmim sem

hiányzik: tiz perczig egyedül Isten kezében voltam. Mi szerencsésebbek

voltunk. Minket a zaj egyenesen a torlatnak szorított. Mielőtt

társaimnak eszökbe jutott volna, én kiugrottam a jégre. Csak azt

kiáltottam vissza nekik, hogy emeljék ki a csónakot, nehogy a jég

összezúzza.

Azzal futottam az akna felé. Már nem tudom, mit kiáltottak utánam, de

úgy tetszett, mintha egész parthosszant egy ordítás terjedt volna el

erre. Isten velem! mondám szivemben s oda ugrottam az akna elé,

megragadtam a gerendát, melynek a cső volt támasztva s oda tekinték. A

kanócz ki volt aludva. Egy kissé megrázkódott bennem a lélek. Most

kivettem égő szivaromat s a kanócz végét meggyújtottam és újra helyére

illesztém. Azután siettem vissza a csónakhoz.

A gyermek ez elbeszélésnél oly fehér kezdett lenni, mint a fal, mintha

csak most borzadna el azon veszélytől, a melynek kitette magát.

A körülállók szívdobogását lehete hallani; Tarnaváry úr a hideg

izzadságot törölgeté homlokáról.

Maszlaczky úrnak egy párszor az forgott már a nyelvén az egész hajemelő

elbeszélés alatt, hogy tulajdonképen mi jogon merészkedett Zoltán urfi

minden gyámnoki beleegyezés nélkül ily életveszélyeztető kalandba

elegyedni, a mely utoljára is nálánál különb emberekre volt bízva? de

soha sem birt vele szóhoz jutni, mert az asszonyságok mind körülfogták

az elbeszélő gyermeket, Emmanuel barátunk nagymamája oda húzta őt maga

mellé, helyet készítve számára a causeusön, melyet ő azonban nagy

tiszteletből nem foglalt el, s a septemvirné nagy részvéttel és anyai

gondossággal törölgeté csipkés batiszt kendőjével Zoltán homlokát, s

anyai gondossággal igazgatá helyre szétbomladozott hajfürteit. Báró

Berzy pedig a kártyázó-asztalra téve le irótárczáját, menten feljegyzé

Zoltán mondásait, hihetőleg a club of travellers magazinja számára,

könyökével az asztalra dőlve s lábát oly messze elnyujtva, hogy a

septemvir háromszor keresztül botlott benne.

– Nos? nos? sürgeté a genialis báró, plajbásza hegyét szájában

megforgatva, nos ifju barátom, mi történt azután?

Zoltánt feszíté az a tudat, hogy valaki az ő szavait leirja s e percztől

iparkodott sokkal szárazabban adni elő az egész történetet, a mi azonban

a tárgy természeténél fogva kevéssé sikerült neki.

– Az történt, hogy miután meggyújtottam a kanóczot, nem tudtunk

visszajönni, mert a zaj közt megfeneklett a csónak, s minden

megfeszített törekedésünk mellett is azt vettük észre, hogy inkább

közeledünk az aknához, mint távozunk tőle. A kanócz pedig egyre

sziporkázott.

A szörnyűködés hangjai hallatszottak a körülállók közt.

– Ah, ah! ne mondja ön tovább. Ne mondja tovább Zoltán, mert mindjárt

rosszul leszek, kiálta közbe a septemvirné s addig meg nem hagyta magát

engesztelni, a míg egészen oda nem vonta magához Zoltánt, saját kezeivel

győződve meg róla, hogy csakugyan itt van és nem történt neki semmi

baja. Engemet az ilyesmi nagyon alterál, bizonyítá még azután is

szenvelgő fájdalomérzéssel, mit a mellette ülő asszonyságok siettek

osztani és helyeselni, Tercsa és Julcsa kisasszonyok pedig ott a háta

mögött állván, mindjárt megszólták édes mamájokat.

– A mama minden estélyen el szokott ájulni.

– Furcsa, hogy mikor magunk vagyunk, akkor soha sem ájul el.

Báró Berzyt hátráltaták az intermezzók. Már az utolsó szót is leirta.

– Hát a parton állók mit csináltak? hé? kérdé Zoltántól.

– Mit tett volna ön, ha ön állt volna a parton? kérdé viszont Zoltán,

elégtételt véve a báró kiváncsiságaért.

– Az egyszerű: oda kiáltottam volna önnek, hogy menjen vissza és oltsa

ki ismét a kanóczot.

– Azt nem tettem volna meg, szólt Zoltán büszkén, mert itt ezrek

megmentéséről volt szó, nem az enyimről.

Kőcserepyné oda inté legyezőjével magához Maszlaczkyt azalatt.

– Nem találja ön e mesét rendkívül unalmasnak?

– És valószinűtlennek. A fiatal ember igen eleven képzelődéssel látszik

birni.

– Mentül tovább figyelek rá, annál jobban fel tudom fogni Vilmám

ellenszenvét. Mennyi suffisance ilyen fiatal embernél.

– És mennyi arrogantia. Mikor én annyi idős voltam, szólni sem mertem

ily nagy társaságban. A fiatal embernek szerénynek kell lenni.

Hallgatni, midőn magánál idősebbeket lát, figyelni, midőn azok beszélnek

és felelni, midőn kérdezik. Ez az én elvem.

Ezalatt ki egyet, ki mást találgatott, hogy mit cselekedett volna Zoltán

megmentésére, utóbb is neki kellett megfejteni a talányt.

– A veszély találékonynyá tesz: még egykori jó gyámatyamtól tanultam

azt, hogy a hol legközelebb a vész, ott legközelebb az Isten. A

legnagyobb szorongattatás perczében egy gondolat támadt fejemben, ezt

Isten súgta nekem. A derék őrnagy azon törekedett, hogy egy kötelet

hajíttasson hozzánk, de az mindig távol esett el tőlünk. Ekkor én

odakiáltottam hozzá, hogy csavartasson egy gombolyag zsineget egy

puskavesszőre s azt lövesse felénk. Igy a zsinegen át magunkhoz vonjuk a

kötelet.

– Bravo! bravo! kiálta fel báró Berzy, s a társaságban lehete hallani a

teljes megelégültség moraját; erre a gondolatra nem jött senki, pedig

nagyon egyszerű volt.

– A derék őrnagy rögtön lőfegyvert és zsineget teremtett elő, ő maga

rendezé, ő maga czélzott, nehogy félre menjen a puskavessző, vagy

bennünket találjon. Derék ember. Úgy lőtt, mint Tell Vilmos. A vessző

épen fejünk felett süvöltött le egy ölnyire, a maga után vont zsineget

közénk vágva le. Néhány pillanat mulva meg volt erősítve csónakunk orrán

a kötél, túl a parton száz meg száz ember kapaszkodott bele; öt percz

mulva kinn voltunk a parton. De ideje is volt. Alig jutott időnk

megköszönni mentőink segélyét, midőn egy felvillanó láng vakítá el

szemeinket, mely égő gerendákat s szikrázó jégdarabokat lövelt fel az

égbe, s két felé csapta a jeges árvizet maga körül, oly iszonytató fényt

vetve szerte, mintha a jégtenger helyett egy lávatenger fogott volna

bennünket körül, mely lassu morajjal azonnal megindult.

– Az különös, szólt közbe Maszlaczky úr, ki szerette az általános

bámulat emelkedését kétkedő bölcsészetével alábbszállítani; az nagyon

különös, hogy mi e rettentő explosióból semmit sem hallottunk.

– Ez onnan van, minthogy a pukkanás mélyen a víz alatt történt, felelt

neki Zoltán. Egyébiránt az messze van ide, s önök tánczczal voltak

elfoglalva.

– Tehát ön e szerint megmenté városunkat; szólalt meg Kőcserepy úr, örök

mosolyával, mézédes hangján, melyen keresztül érzett a gúny.

Zoltán szilárdul állta ki a tanácsos nyájas tekintetét. Tudta ő már azt

jól, hogy ez ember neki kérlelhetlen üldözője, bár az üldözés okát még

nem ismeré; tudta, hogy ez a nyájas mosoly gyűlölettel, irigységgel van

megtelve, és talált választ a gúnyos dicséretre.

– A mentség onnan felülről jő, nagyságos úr. Hanem annyit bizonyosan

mondhatok, miszerint a városba visszatérve, a parton állóktól hallottam,

hogy a jég sebes haladásban van, s az ár fél óra alatt hat hüvelyket

esett.

– A gutát! kiálta fel Maszlaczky úr, a kinek olyan jól esett ez a

tudósítás, mintha a perköltségekben elmarasztalták volna. Kellemetlen

meglepetését csak a többiek öröme nem engedte észrevenni. Rögtön sietett

a kalapját, felöltönyét előkerestetni, megigérve a társaságnak, hogy

azonnal authenticus tudósításokat fog személyesen hozni a Duna

vízállásáról, csak addig mulassanak, a mit nála nélkül is megtettek

volna.

Zoltán tudósítása elűzé a kedélyek fellegeit, semmi baj sincs többé.

Isten csak meg akarta ijeszteni az embereket, s látva bűnbánásukat,

megengesztelődött irántuk, elfordítá felőlük ostorát. Igaz ugyan, hogy

ezren, meg ezren úsznak még most is, koldusbotra jutva, a veszélyes

járműveken, ezren meg ezren várják házaik tetején ülve vagy fák galyaira

kapaszkodva, körülvéve jeges vízártól, a mentséget vagy a halált, de

azért azok, a kiknek semmi bajok sincs, minek sírnának?

A táncz most újul még csak fel igen jó kedvvel. Zoltánnal mindenki akar

tánczolni. Ő az est hőse a leánykák előtt, kik által szeretetreméltó

gyermetegséggel engedi magát elragadtatni, kézről kézre adatni,

hízelgéssel, gyöngédséggel elhalmoztatni, oly tűzzel, oly ifju bájjal

senki sem tudja tánczolni a lengyelt, mint ő. Még a kártyateremből is

előjönnek őt nézni ilyenkor.

– Ez a fiu valaha kicsapongó világfia lesz. Mondaná Eveline Maszlaczky

úrnak, ha az jelen volna, ki azonban e perczben bosszúsan nyargal alá s

fel a Duna-parton, a hideg szélben, s a partokat ellepő embertömegen

keresztül furakodva, kérdezősködik nagy aggodalommal: mit csinál a víz?

– Hála Istennek! apad, felelnek neki.

Már nyolcz, már kilencz hüvelyket mondanak neki. Mentül odább

tudakozódik, annál többet hall, s mindenki hozzá teszi: hála az

Istennek!

Az utolsó épen tizenegy hüvelyknyi esésről tudósítja, – hála az

Istennek.

Hála Istennek! könnyű nekik azt mondani; a pimaszok, a gyávák! hogy

örülnek a más becsületes ember kárán. Ők nem tudják, hogy Maszlaczky úr

háromszáz forintig úszik ebben a mulatságban.

Egészen elbúsulva kellett visszatérnie a septemvir úr lakába, még a

kapuban is hallotta, hogy kiáltotta egy az újtéren végig futó ember a

szemközt jövőknek: «egy láb és egy hüvelyk az esés!»

Ez volt esteli tiz és tizenegy óra között.

Maszlaczky úr, mint egy bús bagoly, jelent meg a vidám társaságban, a

heverőben levők siettek nála kérdezősködni.

– Háromszáz hüvelyk az esés, felelt a tisztelt úr. Akkor is háromszáz

forint volt az eszében.

– Mi a patvar? háromszáz hüvelyk? kiálta Tarnaváry, s kérlelhetlen

kaczagásával oly zavarba hozta a fiscalist, hogy az alig birta magát

helyreigazítani, miszerint nem háromszázat akar mondani, hanem csak

tizenkettőt.

Ah, tehát mégis igazat mondott Zoltán, tehát csakugyan megfordult a

veszély. Ennek az örömére valódi keresztyéni kötelesség örvendeni. Az

inasok széttárják az ebédlő ajtait, a férfiak karjaikat nyujtják a

delnőknek, s átvonul a vidám társaság a gazdag lakomához. Az izes

ételek, a lelkesítő bor poharai mellett elmúlik utolsó ösztöne is a vak

félelemnek. – Ide benn lenni jó. – Nem az ős, patriarchalis magyar

lakomák egyike ez, hol minden ember tisztességesen asztalhoz ül,

kinek-kinek el lévén rendelve a maga helye s elkezdik a levesen és végig

folytatják az egész fogáson, házi úr és asszony agyonfáradnak a

kinálkozásban.

A haladó korszellem más módot hozott be, asztal csak az ételek számára

áll, ott van felhalmozva, mi szemnek és szájnak tetszik, mellettök

kanalak, villák, kések és tányérok mind egy halomban, kiki vesz magának

a mire szüksége van, ott kezdi, a hol akarja, eszik, iszik kinálás

nélkül s letelepszik, a hol helyet talál, a legszemesebbé a

legizletesebb falat, a legkényelmesebb hely, senki sem fűszerezi

kinálkozásival a vendégséget, az emberek úgy esnek át rajta, mintha

rabolták volna, s félnének, hogy egy másik társaság rajtok üt és

elhordja orruk elől.

Némely finomabb arszlánnak sikerül többek társaságában kanalat, villát

requirálni s egy-egy elhagyott szoba látogatlanabb szögletében magát

külön etablirozni, hol fesztelenebbül végezheti étkezését, szabadon

beszélgethet egymással, s nem kénytelen más szavára figyelni, itt-ott

szelidebb suttogás, nevetés vegyül a titkos tányércsörgés közé, pár

fiatal leányka vonult egy szögletbe s egy tányérról esznek holmit valami

fiatal gavallérral, s beszélnek Isten tudja miről.

Báró Berzy az erkélyt foglalja el Ilvay Matilddal, másnak nem jött volna

eszébe e gondolat, mert ott most még hideg van; de Matild át van

melegülve s jól esik hevült arczának a hideg éji szellő; a genialis báró

fagylaltot hozott számára. A kisasszony orvosai régen megtiltották neki

a fagylaltot, s óvták a szellőtől, minélfogva ő mind a kettőt meglopta a

hol lehetett, s báró Berzy sokkal genialisabb ember, mint hogy valakit

ily apró öngyilkolásokban megakadályozzon.

Míg azonban ők a társaság zajától különválva fecsegtek az erkélyen,

alant az újtéren sajátságos zajgás kezdte magára vonni figyelmüket.

Egész csoport emberek álltak meg itt-amott és valamit figyelmesen

látszottak nézni.

Matild szerette volna megtudni, hogy mit néznek ott? Tivadar lekiáltott

egy azon menőre, hogy mi az?

– Szökőkút! volt alulról a rejtélyes felelet. A válaszadó sietve haladt

odább.

– Mi az? szökőkút? szólt Tivadar. Őrült ez az ember, vagy ittas?

Azzal odakiáltott egy inast s felkérte, hogy menjen le a térre s tudja

meg, mit néznek ott?

Az inas visszajött néhány percz mulva s azt hozá válaszul, miszerint az

újtéren számtalan kis szökőkút van; az embernek csak a pálczáját kell

leszúrnia a földbe s egyszerre mintegy fél láb magasnyira szökik fel

utána a víz.

– Ah, az érdekes lehet, szólt a báró, ilyesminek még hírét sem

hallottam. Szökőkút a leszúrt pálcza után; Mózes története a bibliából.

Engedelméből nagysád, e felől szememmel kell meggyőződnöm. Ez grandiőz

lehet.

Matild maga biztatá, hogy csak menjen s ő maga a nyitott erkély-ablakon

kihajolva nézett utána, fedetlen kebellel, a csipős hideg éjszakában.

A báró eltávozásáról ott benn nem tudtak még semmit. Neki különben is

szokása volt elmenni, a nélkül, hogy a társaságot zavarná, a kis

szökőkutakról ott a ház előtt senki sem tudott a konyhákon túl semmit.

Pedig az borzasztó jelenség volt akkor!

A Visegrád alatt áttörő zaj érkezett meg ez órában s néhány percz alatt

_két lábnyival_ magasabbra növelte az áradatot, hogy az irtóztató nyomás

miatt keresztülhatott a víz a föld alatt s a kövezetlen téren önmagától

kezdett felbugyogni.

Ekkor volt tizenegy óra éjfél előtt.

Ott benn durrogtak a pezsgős palaczkok.

Néhány éltesebb férfi, köztük a septemvir és a tanácsos, félrevette

magát egy csendes benyilóba, a honnan nem hallatszik elő a lárma s ott

egész fesztelenül engedé át magát szilaj vigalmainak.

– Igyatok urak, be van zárva az ajtó! kiálta a házi úr, kinek arczán

fényesen ragyogott már a borszülte izzadság. Nem megy ma innen el senki.

A kik megpróbálták nyitogatni a szomszéd termekbe vezető ajtókat,

tapasztalták, hogy azok csakugyan be vannak zárva. A kulcsokat a házi úr

eldugta.

A tanácsos úr komolyan szabódott, hogy ő neki haza kell menni.

Maszlaczky úr is támogatá ebbeli nézetét, okul adván, hogy a kisasszony

beteg.

– Félsz, hogy leiszlak! ordítá Tarnaváry, megragadva a távozni akaró

kezét. Félsz, hogy az asztal alá iszlak? ha nem félsz, hogy leiszlak,

maradj itt és igyál te le engem.

A tanácsos leveté e szóra felöltönyét, melyet már magára vett s odavágva

magát az asztalhoz, monda:

– Jól van, tehát leiszlak én téged.

– Elvárlak, elvárlak! kiáltozott Tarnaváry, erős öklével ütögetve az

asztalt, mi közben szemei égő parázsként villogtak.

Maszlaczky úr szepegve vonta magát magas pártfogója és barátja karszéke

mögé.

– Nem ér semmit a bor, mondá Kőcserepy, ezzel soká tart a vita. Adass

rostopsint. Ezzel hamarább elkészülünk.

A szolgák előhozták az erős lengyel pálinkát. Kőcserepy színültig tölté

vele poharát.

– A te egészségedért, barátom.

Összekoczintottak. A tanácsos egy hajtással beönté az égető nedvet, s

arcza nem változott el utána, épen úgy mosolygott, mint azelőtt, két

könyökét az asztalra téve. Tarnaváry szemei könyezni kezdtek utána,

hangja észrevehetőleg rekedt volt, bár váltig köszörülte.

Újra poharat töltöttek.

– Legújabb pered jóvoltára! hahaha! monda koczintva a szeptemvir. De

annak elibe állunk.

A két pohár nedve egyszerre tünt el.

Hirtelen újra töltött a tanácsos. Mondhatatlan gúny ült édeskedő arczán.

– A te kedves gyámfiad egészségére!

Maszlaczky úr elnevette magát.

A septemvir cordialiter felkapta poharát, de fele útjában megállt vele,

szemei a legnagyobb ijedelem kifejezését vették fel. Arczán nagy

verítékcseppek kezdtek gyöngyözni.

Mintha valamit hallott volna; valami távoli zúgást, valami névtelen

morajt, suhogást, hasonlatost ahoz, minőt álmában hall valaki, ha fülébe

sugdosnak. És senki sem vette azt észre.

– Nos, barátom. Sokallod a poharat? Tedd le, ha félsz tőle, gúnyolódék a

tanácsos. A te kedves…

Mi volt ez!!

Jóságos irgalom Istene, ne hagyj el.

Az álló föld megrendült alattuk, a falak megrázták tömör vállaikat, az

ajtók, az ablakok dörögtek, mintha láthatlan kezek ráznák azokat kívül s

felriadt szellemek akarnának szabadulni kívülről belülről kétségbeejtő

morajjal.

Hah, mint elsápadt egyszerre minden arcz, hogy hallgatott el minden hang

a földrengés rettentő jelenetére; hova lett a kérkedés, hova lett a

kihívó dacz, az Istenről elfeledkező elbizottság?

Künn a várfokon három menydörgő lövés zavarta fel az éjt.

A Duna átszakasztá gátjait, s megrengetve a félelmes földet, ömlött ki

medréből a város két oldalán.

Vész, vész, vész!

Fuss, – menekülj, – imádkozzál, – térj Istenhez! Itt az itélet, itt a

halál! ki tart meg, ha elhagyott az Isten – és megtagadott a föld?

Az egész környék lázas reszketését érzé a földnek e pillanatban.

Hogyne reszketett volna! hogyne érezte volna mély fundamentomáig a

gyötrő láz borzadályát, a midőn országa büszkeségét, egy század

fáradalmainak emlékét, mint romot érzé leroskadni vállaira? Oh a föld

jobb anyánk nekünk, mint a milyen fiai mi vagyunk neki. Ez régi dolog és

még sem akarja elhinni senki.

Egy pillanatig halálmereven álltak a vigalom szobájában levő férfiak,

kiki azon helyzetben, melyben a rémület percze érte. A félig felemelt

poharak a kezekben, az ajkakon a félbeszakadt szó, az arczokon a

halálsápadt mosoly, melyből a rém kilopta a vért, s csak a

torz-kifejezést fagyasztá a vonásokon.

A másik pillanatban mindenki rohant az ajtó felé. Azokat nem lehetett

kinyitni. A házi gazda maga zárta be azokat s a kulcsokat elrejté.

– Hol a kulcsok, uram? kiáltá Kőcserepy hörgő hangon, míg az ajtó

kilincsét el nem bocsátá kezéből.

A kihez a kérdés intézve volt, a septemvir, most is ott ült az asztal

előtt, a félig felemelt pohár kezében, az ajk kaczagásra nyitva, mintha

neki tetszenék ez a mulatság, mintha nevetné a többieket, mintha mondani

akarná: «no uraim, erre a nagy ijedségre egyet!»

De a szemek pillantása merev volt és sötét ónkarika gyűrűzött körülök,

mely meghazudtolá a nem való mosolyt.

– Ide a kulcsokkal, uram! kiálta ekkor egy jelenlevő inas, eldobva a

kezében tartott palaczkot. Nem volt méltóságos, nagyságos úr e helyen

többé, a legmagasabb úr ép oly veszendő alak volt, mint a többi

nyomorult cseléd.

De a mint megragadá a szolga urának karját, azon perczben kihullott

annak kezéből a pohár s az úr lehullott a földre eszméletlenül. Oh átok!

Nem mondhatja meg, hová rejté el a kulcsokat.

Künn a termekben az ijedség rémsikoltásai, lenn az utczákon futó tömegek

rémületes ordítása! a harangok vészt konganak, s a várfokról egyre

dörögnek az ágyúk, hogy reszket bele minden ablak! És innen nem lehet

kimenni.

Hasztalan dörömböltek a zárt ajtókon, ki fogja azt meghallani? mindenkit

saját rémülete űz, senki sem törődik a másikéval. A táncztermekben is

szétriadtak a párok, kiki otthagyta tánczosnéját, a hol a rémületben

felejté, cselédek, urak, mind lefutottak az udvarra, a fényes delnők

könnyű selyemöltözeteikben, fedetlen kebellel álltak a hideg éj alatt,

könyörögve saját cselédeiknek, hogy tegyenek értök valamit, maguk sem

tudták mit. A lépcsők közepén egy ájult nő hevert. Eveline volt az.

Midőn a földrengésre, a lövések hangjára ő is lefutott a többiekkel

együtt a lépcsőn, egy alant álló azt kiáltá, hogy a Duna a váczi temető

mellett szakasztá el gátját s már a váczi útat is ellepte. És a

tanácsosék háza e helyen állott. A tanácsosné egyet sikoltott. Vilma! s

azzal összerogyott a lépcsőn, féltestével alá fordulva. Az utána jövők

kikerülték, vagy átléptek rajta; kinek jutott volna most eszébe más

bajával terhelni magát.

Azok ott fenn a kétségbeesés dühével rugdalták az ajtókat, miknek

szerencsétlenségükre igen szilárd alkotásuk volt, a midőn egyszerre az

étteremhez vezető ajtó felől lépteket hallottak közeledni s nemsokára a

zár mellé feszített tör-eszköz recsegése hallatszék, az ajtó mindig

jobban feszült, s egyszerre rögtön felpattant, kirúgva a meghajlott zár

nyelvétől, s a rémült társaság előtt állt Zoltán.

Egyedül ő neki volt szíve meghallani a bezárkózottak segélykiáltásait: –

füleivel hallotta azt más is, de szívét bezárta előttük.

A tanácsnok szemközt jött vele. Nem rettent-e meg ez arcztól? Tán jó

volna azt kikerülni? Tán engedni kellene másoknak, hogy köszönetet

mondjanak neki bátor szívéért? De az ifju épen őt kereste. Megragadta

kezét.

– Jőjjön uram, gyorsan. Hintaja be van fogva. Neje elalélt, de már a

hintóban ül magához térve; siessen haza, mert a veszély hamarább oda

érhet.

Azzal futott vele együtt le a lépcsőkön. Már ekkor mindenki az udvaron

állt.

Nagy veszély pillanatában rendesen ahoz csatlakozik a félők tömege, a

kiben legtöbb lelki erőt lát, legyen az nő, vagy alacsony sorsú férfi,

avagy gyermek.

– E helyre nem jöhet a víz, még harmincz láb magasságnál is, monda

Zoltán siettében az udvaron jajveszékelőknek, kik közől legtöbb azt sem

tudta, mihez kezdjen?

Haza menni? Hátha az ár útban kapja, s aztán vissza nem menekülhetnek?

Itt maradni is veszélyes, mert az áradás, meglehet, hogy nem fog rögtön

elvonulni, a hogy szokta máskor, hogy a milyen gyorsan kiöntött, oly

hirtelen ismét visszavonult. De hátha most órákig fog tartani? hátha

napokig!

A tanácsosék hintaja a kapu előtt állt már. A többiek mind néhány órával

későbbre rendelék fogataikat s gyalog, báli öltözetben, hogy induljanak

neki a fekete éjszakának? melyet e perczben egyetlen lámpa sem

világított meg; azokat is elmulaszták meggyújtani a fenyegető veszélyben

s az egész város mély sötétségbe volt burkolva, s e sötétségből

százszorosan borzasztón hangzott elő a rémület kiáltása, a vészharang, a

vészlövés: össze-vissza bonyolult csoportok nyargaltak a sötét utczákon,

nem tudva honnan jön a veszély? köztük egy-egy sikoltozó némber, a ki

gyermekeit nem találta a borzalom órájában.

– Gyermekem! gyermekem! lihegé a gazdag úr is, kinek leánya betegen

feküvék otthon a távoli házban, míg ő nejével mulatni jött idegen lakba;

– egész teste reszketett, midőn hintajába ült, hol már akkor neje

feküdt, kínos görcsök között. – Hajts! hajts sebesen! kiálta a

kocsisnak. Ah leányom! Haza, haza!

A gazdagnak is fáj ott azon a helyen! Mindent meg lehet tagadni, csak az

apát nem.

Zoltán alig segíté hintajába a tanácsost, azonnal visszafutott a

lóakolba s lovát eloldva, felkapott rá nyereg nélkül, s a tova gördülő

hintó után nyargalt, az ott maradókat biztatva, hogy nemsokára vissza

fog térni biztos válaszszal.

Néhány percz alatt utolérte a hintót; bekiáltott a tanácsoshoz, hogy

csak maradjanak nyomában, ő majd előre fog nyargalni, megtudandó, ha nem

lehetetlen-e már a hazajuthatás?

Azzal előre vágtatott. Nyomában mindenütt a sebesen rohanó hintó.

A mint a váczi út elejére értek, oly sűrű volt a szemközt tóduló

néptömeg, hogy alig lehetett keresztül haladni rajta.

Mindenki onnan jött, arra felé senki sem látszott menni.

A házi állatok, tehenek, lovak bőgve futottak az emberek között, mind

onnan, arra felé egy sem.

A menekvők bámulva pillantának fel a szemközt jövő hintóra és lovagra;

egy-kettő, a kinek nem volt oly nagy oka sietni, rájuk kiáltott, hogy

forduljanak vissza, ne menjenek tovább! – Azok haladtak előre.

A lipótvárosi templomon innen már gyérülni kezde a futó néptömeg,

itt-ott bukdácsolt csak nagy ereje szakadva egy-egy targonczás,

hevenyében összehányt motyókkal, vagy egy elkésett asszony, ki síró

gyermekeit vitte ölében.

Oh milyen boldog az az asszony, sohajtja a tanácsos magában, ki

szüntelen nézett ki a hintóból Zoltán után, néha-néha megpillantva őt a

sötétben.

Az emberek mindig kevesebben voltak az utczán. Itt-ott a házak ajtai,

ablakai nyitva látszottak. A kivilágított szobákon végig lehete látni,

senki sem volt bennök, mind elfutottak onnan.

A távolban látszott már Kőcserepy magas háza. Az első emeleten két

ablakban halvány világ derengett, a többi sötét volt. Az ott Vilma

hálószobája; a többiektől bizonyosan elfutott mindenki.

Ekkor egyszerre úgy tetszék, mintha az utcza szinén a tulsó oldalról

valami sötétes csillám kezdene támadni…

… Ez az árvíz!

Valami borzadály-gerjesztő e látvány, midőn a széles utcza fenekén

lassankint megkezdének látszani a házak sötét alakjai és az ablakok

csilláma, a mint a növekedő vízár fekete tükrét mindig előbbre tolja.

Egy alacsony lebújban még most is danolnak és kurjongatnak, hogy fognak

azok egy percz mulva majd jajveszékelni!

A hintó és a lovas már eltűntek a sötét éjben, csak a távoli gördülést

hallani még. Lassankint az is elhangzik. Czélhoz ért-e, vagy megállt

útközben?

– Vízben vagyunk, nagyságos úr! kiálta a kocsis a kihajló tanácsosnak.

– Csak hajts gyorsan.

A paripák toporzékolva vágtattak neki a növekedő árnak, bőszülten

ágaskodva vak félelmökben s a kocsisnak minden erejére volt szüksége,

hogy a hintót félre ne ragadják.

És az ár egyre magasabb lett, a hogy előbbre haladtak, a lovak nehezen

birtak már menni, hasig gázolva a vizet, s egy zökkenőnél becsapott a

víz a hintóba.

Eveline lábait a vékony atlasz czipőkön át ellepte a jeges hullám s ez

egyszerre magához téríté.

– Hol vagyunk! sikolta fel, a hintó ablakát felrántva.

A tanácsos átkarolta nejét, nehogy kirohanjon féldeliriumában a hullámok

közé, mik egyes roppant jégdarabokat kezdtek már a hintó kerekeihez

surolni.

– Hajts! hajts! ordíta a kocsisnak kétségbeesetten.

Az még egyszer lovai közé csapkodott, de a paripák nem mozdultak tovább.

Egyiknek szűgyéhez csapódott egy roppant jéghasáb, mitől megrettenve,

félrefordítá a rudat, úgy hogy a hintó egyet kanyarodva, keresztbe állt

az utczán. Eveline egyszerre végig látott a sík úton.

– Jézusom! kiálta fel elborzadva, s minden izeiben remegve bújt férje

keblére, a ki épen úgy reszketett, mint ő.

Hallatszanak-e emberhangok?

Oh igen, az ablakokból, a háztetőkről, szerencsétlen, gyámoltalan

emberek, kik ott szorultak lakásaikban, jajgatva kiáltanak segély után.

A földalatti csárdából egy részeg ember jött elő, káromolva Istent és

elemeket. Vad szitkozódásai borzasztó visszhangot költenek az éjben.

Egyszer egy nagyot ordít, azután nem káromkodik többet. Hihetőleg

elbukott s ott fulladt a vízben.

Miért nem halad már ez a hintó?

Többet érne, nagyságos uram, most egy rozzant csónak.

Eveline a halál kétségbeesésével kulcsolta karjait a tanácsos nyaka

körül, egyre Vilma nevét zokogva. És ők nem juthattak többé oda.

E pillanatban ismerős hang szólalt meg a hintó mellett. Zoltán érkezett

vissza lóháton, de egészen átázva.

– Vissza kell fordulni nagyságos uram. Egész a ház közeléig lovagoltam,

paripám több helyen úszott. Lehetetlen kocsival a házba jutni többé, a

víz egész a kapu homlokát tartó szobrokig ér már.

Kőcserepy minden izma vonaglott e hírre.

Alig mondá el Zoltán szavait, midőn a kocsis, nem várva újabb parancsot,

visszafordítá lovait.

– Leányom, Vilmám! kiálta fájdalmas sikoltással a tanácsosné,

erőszakosan ragadva meg a hintó ablakát; tán képes lett volna azon

kirohanni és elveszni gyermeke miatt.

Zoltán oda hajolt s megnyugtató hangon mondá:

– Legyen nyugodt, nagysád. Térjenek vissza a septemvir úr lakába. Én

kinyargalok a Dunapartra s az első csónakost, a kivel találkozom, ide

fogom hozni és néhány óra mulva karjai közé viszem Vilma kisasszonyt.

Eveline magán kívül ragadá meg az ifju kezét s maga sem tudta hogyan

történt? csak azt vevé észre, hogy megcsókolta e kezet.

A kocsis türelmetlenül csapkodott a lovak közé, s néhány pillanat mulva

újra visszafelé vágtatott a hintó, míg Zoltán egyikén azon

mellékutczáknak, mik a Dunához vezetnek, a mennyire lehetett a vízben

sebesen haladni, elsietett.

A tanácsos hintaja az újtér felé tartva, ott szerencsésen szárazra ért;

már akkor az egész tér el volt lepve menekvőktől, kik minden oldalról

oda tódultak s a tömegeken keresztül csak lépést haladva lehetett a

semptemvir lakáig jutni.

Ott is nagy volt a zavar. A házi úron eret kellett vágatni, s e perczben

a láz töré. A vendégek közől senki sem mehetett haza, a hintók

kimaradtak, miután egyik városrészből a másikba lehetetlen volt járni.

Mindenki jajveszékelt, mindenki el volt csüggedve. Ki tudta volna

egymást vigasztalni, midőn mindenkinek saját félelme volt?

Az egész város felett egy rémkiáltás hangzott ezer meg ezer ajakról.

E veszélyes órában Maszlaczky úr különös bátorságot tanúsított a

csüggedtek közepett. Biztatott mindenkit, hogy fel sem kell venni az

egész veszedelmet, majd elmulik az; máskor is volt már ilyesmi Pesten,

akkor sem lett semmi különös baj. Aztán ha tovább talál tartani, majd

megjelennek a _mentő csónakok_, kiki megszabadulhat, átmehet Budára vagy

Czinkotára; egy becsületes emberbarátnak, Trommel uramnak itt több

rendbéli járműve van, az bizonyosan sietni fog polgártársait

kiszabadítni e kellemetlen helyzetből.

A mint a tanácsosék visszaérkeztek, ő volt a legelső, a ki a hintó

ajtaját kinyitá, a ki Evelinet kiemelni segíté.

– A leányom! egyetlen jó leányom; suttogá fülébe a roskatag nő, mire

Maszlaczky úr egy hős állását véve fel, nemes elhatározással mondá:

– Nagysám! Legyen nyugodt; ha veszély fenyegeti Vilma kisasszonyt, az én

keblem legyen a legelső, mely azt felfogja róla. És ha láva-tenger volna

az, mi ez utczákat elönti, e két kar megszabadítja őt. Barátom!

számítson reám.

Azzal megcsókolá Eveline kezét, Kőcserepyt megölelé s belebújva téli

kabátjába, sietett Trommel uramhoz.

Trommel háza nem messze esett ugyan az új térhez s odáig kevés vizet

kellett Maszlaczkynak gázolni, de maga a ház, melyben az érdemes úr

lakott, még a többinél is alább feküdvén, ide már csak keresztbe tett

deszkákon lehetett eljutni.

E deszkák egyikének végén áll a derék úr. Háta mögött az udvarban

négy-öt csónak volt látható egészen _lengő_ állapotban.

– Jó reggelt! kiálta Maszlaczky úr, egy sovány lámpa világánál

felismerve ügyrészesét, s szívesen vette, hogy az felsegíté őt a

deszkára.

Szép glacé-topánjai egészen tele voltak vízzel.

– Hát rendben vagyunk-e?

– A mint látni méltóztatik, szólt Trommel. Tessék besétálni hozzánk.

– Nem lehet, sietek. Elő hamar egy dereglyével.

Trommel uram néhány szót súgott egy révész fülébe s azzal elkezdtek egy

csónakot evezőkkel s kormánynyal ellátni.

De mindez oly lassusággal, oly kimért tempóval történt, hogy a fiscalis

úr százszor elveszté türelmét ez alatt.

Maszlaczky úr aggodalommal hallgatá az utczákon aláhömpölygő jégdarabok

moraját, s bizalmasan sürgeté az érdemes Trommel urat.

– Ugyan kedves Trommel úr, legyen szíves parancsolni embereinek, hogy

siessenek.

Ő maga nem mert nekik parancsolni, mert csak alig állt azon az egy szál

deszkán.

Erre Trommel úr maga is hozzá fogott a készüléshez, de csak azt szerezte

ez által, hogy még lassabban haladt a munka; a hol valami meg volt

kötve, azt ő ismét eloldozta, s lehetőleg gátoltatta a kimozdulhatást.

A mely arányban pedig Maszlaczky úr átázott lábai fázni kezdtek, azon

mértékben fogyott türelme; aggodalmai növekedését pedig mértanilag

kiszámíthatá a falon, melyen perczről-perczre magasabb vízállást

mutatott a növekedő ár. Már az ablakon folyt be, s a fiscalis úr

kénytelen volt a deszka tulsó végeig hátrálni előre. De miért nem

sietnek jobban?

– Kedves barátim, ne szuszogjanak oly soká! szólt végre kifakadva.

Trommel úr erre visszafordítá fejét s egy tökéletes révész

gorombaságával válaszolt:

– Hát ha jobban tudja az úr, csinálja maga!

Maszlaczky úr nem tudta egyelőre, hogy mi történik vele?

– Kedves Trommel. Azt tartom, hogy jó volna sietnünk.

– Csókolom kezeit. Ha mi olyan bolondok vagyunk, hogy sietünk, akkor

senki sem fizeti meg a fáradságot, hadd reszkessenek előbb egy kicsinyt

az emberek, annál jobban előadják majd a pénzt.

A vállalat érdekében helyesen beszélt a derék férfiu, de Maszlaczky úr

ezúttal nem azon szempontból vevé fel az ügyet. Neki Vilmát kellett

megmenteni, ez által elszakíthatlan kapocscsal kötni magához a

Kőcserepy-családot, hálára, tán melegebb érzelmekre is kötelezni le a

fiatal lánykát, mint szabadító nemtő jelenni meg előtte, midőn

legsürgetőbb a veszély. Egy ily jelenet mégis többet ért Maszlaczky úr

számításaiban egy pár száz forintnál.

– Igen is, kedves Trommel úr, önnek igaza van általánosságban; – de in

specie, részletesen tessék kivételt tenni. Én a magam részére ohajtok

egy csónakot, saját rendelkezésemre.

– Ohó! arról szó sem volt köztünk. Az nincs a szerződésben, hogy az úr

még _extra_ is használja a csónakokat. Az volna csak furcsa.

– De, kedves barátom, én nem üzérkedni akarok azzal, hanem saját

használatomra kivánom azt.

– Lirum lárum. A hol az úr lakik, oda nem megy a víz. Én nem hagyom

magamat megcsalni, tudja az úr; ha nem tetszik az úrnak a szerződés, én

visszaadom a pénzét, adja vissza az irásomat.

Maszlaczky úr most látta át, hogy micsoda kelepczébe került. Trommel úr

ki akarja őt játszani a jövedelmes vállalatból. Ugyan jól kiválasztotta

emberét. Kellett neki oly hidegvérű alak, a ki százas uzsorát vegyen a

szerencsétlenség helyzetéből s ez egyenesen ő rajta kezdi el szerepét,

hagyja őt rimánkodni, könyörögni egy szál veszendő deszka szélén, s nem

hajt reá addig, míg osztályrészéről teljesen le nem mond.

Egyszer életében vállalt magára Maszlaczky úr emberbaráti szerepet,

annak is így megadta az árát. Látta, hogy itt nincs sok válogatás.

– A szerződését is visszaadom önnek kedves – azaz hogy: Trommel úr, és a

pénzemet is ott hagyom. Tegye el. Hanem adjon egy csónakot rögtön.

– Akár dereglyét, ha így beszél. Már ha én velem szépen beszélnek, akkor

én mindent adok. Látja a tekintetes úr, hogy a magam házát is veszendőbe

hagyom, csakhogy másokon segíthessek.

Ezzel rögtön készen állt Maszlaczky úr előtt a dereglye, benne négy

izmos révészlegény csáklyákkal, evezőkkel; a fiscalis úr széttépte a

szerződést s többet nem is vesztegetve a szót a hajósmesterrel, bele

ugrott a dereglyébe s parancsolá, hogy hajtsák azt a váczi-út felé.

Eleinte szűk, sötét sikátorokon vitt a rémséges út, miknek alacsony

házaiba az ablakokon folyt már be a viz. A rozzant háztetőkről

szerencsétlen menekvők kiáltottak le segélyért, s rimánkodva nyujtogaták

összekulcsolt kezeiket az elsiető üres dereglye felé, mintha Isten

volna, a ki ott alant jár. Hasztalan. A dereglyét hideg vérrel hajták

tovább a révészek, pálinkabűzü elménczségekkel vigasztalva a

kétségbeesőket.

A lipót-városi templom előtt a lépcsőzet alsó fokán egy vén

koldusasszony feküdt, kinek már nem volt ereje az oszlopzat talajára

felkapaszkodni. Egyik révészt meghatották a vén koldusnő nyögései s

hajlandó lett volna őt felvenni a dereglyébe.

– Nem érünk rá! kiálta közbe Maszlaczky úr; majd visszajövet.

Legalább csak az oszlopzatra segítsék tehát fel, rimánkodik a nő.

Nem lehet azért most megállni. Csak tovább! Ki veszi számba Pest város

koldusait?

Hanem a mint a templomon túl kanyarodtak, ott egy magas ház erkélyéről

erős, parancsoló hang kiáltott le hozzájok.

– Révészek! száz pengőt kap, a ki engem innen Budára átszállít.

– Nem érnek rá! Sietett Maszlaczky úr felelni.

– Hanem a révészek megálltak e szóra.

– Csitt csak, szólt a kormányos. Hány száz forintot mondott az úr?

– Kettőt! Kiálta az onnan felülről.

– Én négyet értettem.

– Adok hármat.

Ne alkudjatok, semmirekellők! ordítá Maszlaczky egészen felbőszülve azon

szemtelenségen, hogy rajta kívül még mástól is fogadnak el rendelkezést.

A dereglye az enyim, kizárólag az enyim. Én fizettem meg az árát.

– No látja az úr, szólt a kormányos az erkélyen alkudozóhoz, ez az úr

nem engedi, hogy felvegyük. Hiába: ő parancsol.

– Megadom a négy százat.

– Már az más; tessék leszállani, ide a vállamra lépjen.

– Én parancsolok, gazemberek! rikácsolá éles hangon Maszlaczky. Én

parancsolok.

– Ebnek parancsol az úr! riadt rá a kormányos. Szolgái vagyunk mi az

úrnak? Azt teszszük, a mit akarunk.

– Én megfizettem a dereglye árát.

– Azt végezze el az úr Trommellel, nekünk semmit sem adott; legények! ki

a Dunára! Ha nem tetszik a mulatság, tessék kiszállni.

Maszlaczky úr ekkor könyörgésre fordította a dolgot. Ékesen előadta,

miszerint neki okvetlenűl meg kell szabadítani a Kőcserepy-házból a

tanácsos leányát, ki ott betegen fekszik, az Istenre kéri, menjenek oda

vele; hanem a révészek megvigasztalták szépen, hogy ne búsuljon semmit,

a Kőcserepy-ház igen szilárdul van építve, nem dőlhet össze egyhamar,

ott voltak az építésénél. Erősen áll az. Sőt a kormányos egész

megnyugtatólag mondhatná becsületszavára, hogy ő bizonyosan tudja,

miszerint a tanácsos úr egész családjával együtt kiment még tegnapelőtt

falura, nem is jön be a héten.

Maszlaczky úr sírt, ordított dühében, szidta, fenyegette a ficzkókat.

Nem használt semmit. Választania kellett, hogy kiszálljon-e a vizbe,

vagy akarata ellen megtegye a halálveszélyes útat Pestről Budáig?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ezen félelmetes éjszakákon a királyi tábla ülnökei közül többen, a

történhető veszély ellen óvakodva, a curia épületébe rendelék

jurátusaikat, hogy ott két óránként fölváltva a levéltárhoz vezető

termekben őrködjenek.

Az éjfél előtti órában épen Kovácson volt az őrállás sora. Már egy

óranegyed óta hallá a lövéseket és vészharangszót s az utczákon futók

kiáltozásait, s érzé a pillanatig tartó földrázkódást, mely miatt a nagy

levéltárszekrények mind úgy dübörögtek, mintha a beléjök zárt százados

pörök megelevenültek volna, s végitéletet sürgetnének, valahányan

kihaltak belőlük, actorok és incattusok, mind lábaikkal rugdalnák e

szomorú kripták ajtait, a minden alvó lelkek elszabadulásának

éjszakáján. Maguk a falakon függő ős nagyúri képek is aranynyal és

hermelinnel és büszke arczokkal, úgy látszottak remegni faragott

rámáikban s mindenünnen az ifjú őrre néztek, az egyetlen síron inneni

élőre közöttök, mintha kérdenék tőle: hát te nem remegsz-e?

A fiatal jurátus arcza sápadtabb volt az övéknél. A rémület és veszély

hangjai törtek mindennünen felé. Hallá, mint futnak ki a nagy épületből

mind az emberek, a kik benne laknak, hogy sietnek végig lihegve a hosszú

folyosón és neki egyedül kell ott maradni, neki nem szabad elhagyni

helyét. Ott járkált alá s fel a szikrázva lobogó gyertya világánál,

kivont karddal.

Oh az a kivont kard olyan sokat tud beszélni, ha van a ki olvasni tud

róla! az elmondja, hogy van az embernek egy kedves jó barátja, a ki

kettővel fölér veszély idején. A kinek kardja van, az soha sincs

egyedűl: a kard elmondja, hogy a magyar született katona, s a katonának

meg kell állani rendelt helyén, ha a világ összeomlik is körűle.

A vészharangszó miatt nem lehetett hallani az óraütéseket. Ki tudja,

mennyire haladt már az éjszaka? Tréfás órákban szokás volt az ifjak közt

beszélni egy néhai vén tabuláris ügyészről, ki egész nap ott szokott

ülni a levéltárban, pörtárban s írt, írt szakadatlanúl végevárhatlan

replicákat, exceptivákat, informatiókat, eldönthetetlen hosszú perekben,

s minthogy rövid volt neki a nappal, éjszaka is ott írt sokszor, még sem

bírt semmit elvégezni; s minthogy rövid volt neki az élet, most a halál

után is följár s előszedi éjfél után a penészes pereket s ír nagy

sebesen, irja azokat a hosszú, véghetetlen, tekervényes feleseléseket,

és még sem tud végére jutni… Ha most az csak ide jönne! gondolá magában

a fiatal jurátus… De jót huznék a hátára! veté utána magában, egyet

suhintva kardja lapjával s alig gondolta el, midőn nesztelelenül

megnyilik a főajtó s belézeng rajta egy tetőtől talpig fehér alak, füle

mögé dugott irótollal, nagy remegve s kezeit fázékonyan hóna alá

dugdosva, épen mint valami kisértet, a ki jön replicákat írni éjfélnek

idején.

– Ki vagy? megállj! ordítá rá a jurátus, kardját felé tartva hegyével.

– Ugyan ne ijeszgessen a tens úr, mikor különben is úgy félek, szabódék

a jámbor kisértő lélek, a ki nem volt más, mint a curia kapusa, ki

okíratokat másolt szobájában s onnan jött elő nagy reszketve a vész

harangjaira. Senki, egy lélek sincs az egész házban, csak mi ketten,

mondá fogvaczogva, s majd belebújt a fűtött kályhába. Csak azért jöttem

a tens úrhoz, hogy megtudjam, nem kell-e újra befűteni? De úgy

megijesztett a tens úr.

– Köszönje, hogy megijedt, mert különben rosszul járt volna. Hány óra

már?

– Tizenegy még mikor elmúlt!

– Úgy engem régen fel kellett volna váltani. Ki következik utánam?

– Tarnóczay tens úr. Kétszer izentem már utána, hogy jöjjön, de azt

mondja, hogy vesztésben van, regresszirozni kell magát. Most megint

utána küldtem a kis fiut, csak az uton meg ne ennék a halak.

E szelíd kivánsága a jámbor kapusnak menten teljesüle, mert azon

perczben nagy dalolás hangzott végig a folyosón, sarkantyupengéssel

vegyülve s nem sokára belépett a kis fiu lámpással, utána Tarnóczay tens

úr, nyalka, kifent arczával, melybe szerelmes volt Pesten minden második

némber.

– Jó estét, koma! kiáltá az érkező, őrt álló társára. Untad már magadat.

Szerencséd, hogy svarcz vagyok, mert reggelig itt ülhetnél helyettem.

Megkoppasztottak csúful. Csunya kozákok vannak ott. Mindig sláger,

egyre-másra sláger. Te fattyu! hol van az a fattyú?

– Kérem, tiltakozék a kapus, ez az én valóságos törvényes fiam.

– Elhoztad a puncsomat, fattyú? Tedd le ide fattyú! Nesze egy garas.

Nincs az biz nálam. No majd ha lesz, kapsz egy huszast. Te fattyú!

A kapus dörmögve czibálta el onnan a fiát. Kovács is felölté zekéjét és

eltávozott.

Tarnóczay tens úr utána kiáltá:

– Aztán ha a Privorszkyba mégy, a helyemre ne ülj, mert ott peched lesz,

csunya peched.

Kovács nem ügyelt rá. Tarnóczay úr még azután is jó sokáig eldörmögött:

«Milyen jó ándungjaim voltak, aztán mégis mindig letájcsoltak, egyre

bakala; csizta bakala! a legjobb gusztámat elrontotta a spicz: hijába

brennoltam, kaufoltam, pászoltam, aufmisoltattam, nem változott a

szerencse. Ma nagy malőrben voltam, engem ucscse. Még sáphoz sem

jutottam.»

Hagyjuk őt morogni. Menjünk addig a Privorszkyba.

Régen megvolt, most is megvan az a szokás, hogy a kávéház helyett a

tulajdonos nevét szokás említeni. Ez időben épen Privorszky teremei

voltak a törvénytudó fiatalság kedvencz gyűlhelye, s nem tartozott a

ritkaságok közé ott még éjfélek után is vidám társaságokat találni

párolgó püspök-ital mellett, földig érő füstfelleg között, kártyai

replicákba elmerülve.

A játék-asztal most is sűrűn körűl van ülve, csupa fekete attilás ifjak,

kiknek oldalára kard van kötve, ez oly regényes kiegészítő része a

magyar viseletnek s kivált éjszaka idején elmaradhatlan, mivel hogy a

fiatal törvénygyakorló testületnek nem egy tettleges vitatásra van

alkalma a helybeli czéhek harczvágyó fiatalságával s ilyenkor aztán

előfordúlható esetekben vajmi jó szószóló a kard.

Egy szép arczu fiatal ember adja a bankot, osztja a kártyát, egészen

neki hevült a játék küzdelmeibe; fején daliásan félrevágott kucsma, nagy

sastollal. Az ember úgy szeretne másutt találkozni hasonló alakkal,

talán lovon, tán villogó karddal kezében, heves csatazaj közt, vagy

lelkes tanácsban, magasztos beszéddel ajkán, nem e rút szenvedély

eszközeivel izmos kezeiben. Úgy nem illettek ez ifju arczokhoz az

irigység, a káröröm kifejezései. Átok reá, a ki azokat előidézte!

Az asztalon nagy összeg pénz hevert. Messze lakó apák, anyák fáradságos

keresménye, tán az oklevélért járandó utolsó arany, melyet gond nélkül

vet oda a sorssal nem törődő ifju könnyelmüség. A kártya fordul, itt

vesztenek, ott nyernek. Egyes szitok, egyes örvendő kiáltás áll

ellentétbe egymással.

Ott egy szögletben ül a vén jurátus is, fráter Bogozy, ki gordon

hangjával meg megszólal, mondván: áll egy huszas! Azt a huszast ugyan

nagyon szeretné látni a bankadó, mert már nagyon sokszor elveszté

Bogozy, a nélkül, hogy egyszer elővette volna.

Épen nagy szerencsében volt a bankadó s annál nagyobb dühben a pontárok

(pointeur), midőn belépett a terembe Kovács.

Egész arczából ki volt kelve a derék ifju, borzalom és felindulás

látszott minden vonásán.

– Barátim, szólt elfogódott hangon, mi alatt a bankadó a kártyákat

keverte, halljátok e vészharangozást?

– Régóta hallgatjuk, szólt a bankadó ifju.

– És tudtok játszani részvétlenül? az árvíz ellepte a várost.

– Bánom is én; én Bogozy hátára ülök, ő belé nem megy a víz.

– Azt nem mondhatod, hogy bánod is, mert jó szíved van, s ily óriási

szerencsétlenség órájában nem maradhatsz hideg vérrel.

– Mi közöm nekem a Hausherrek bajához? én megfizettem előre a házbért,

az én gazdám házának nem szabad összeomolni.

– Úgy van, segítsenek magukon, azért házi urak, kiálta fel egy borzas

fiú. Tán biz azért sajnálkozzunk rajtok, a miért minden hónapban

stájgeroznak?

– A miért nem világítják a lépcsőket?

– A miért kilencz órakor bezáratják a kaput?

– És a miért kiteszik a szegény legény szűrét, ha nem tud fizetni?

– Hahaha! nekünk nincs házunk Pesten.

Ilyen mondásokkal özönlék el a víg fiuk fiatal társukat, ki a legutóbbi

szóra nyugodtan felelte:

– De azért mégis mienk Pest…

Ezzel nagy szó volt mondva, senki sem tudott ellene szólani.

– És ha Pest elveszett, elveszett az nekünk is, elveszett az egész

országnak…

E szomorú mondásra a bankadó letette maga elé a kártyát, és figyelni

kezdett.

– A curiától idáig jöttömben, folytatá Kovács egy szegény kézműves neje

veté magát lábaimhoz. A József-városból futott ide; ott a

stáczió-utczában lévő házából riasztották ki a betörő hullámok; két kis

gyermeke volt. Erőtlen karjain nem birta őket magával hurczolni, hanem

felvivé a padlásra s maga a nőttön-növő vízben elfutott, hogy számukra

segélyt szerezzen. Most már nem tud többé visszamenni, s az a híre, hogy

azon utczában egyre omlanak össze a házak. A szegény nő haját tépte

kínjában s könyörgött, hogy szerezzek mentséget gyermekei számára, ő, ki

egész vagyonát elveszti e perczben, egész életén át dolgozni fog, hogy

leróhassa azon költséget, a mibe gyermekei megmentése kerülni fog. Én

azt mondtam neki, hogy várjon reám a szegleten s egyenesen futottam ide.

– Akkor, Istenemre, jó helyen jársz, szólt a bankadó, egészen áthevült

arczczal. Erre már én is vállalkozom.

– Én is, mi is! kiáltanak a többi ifjak, székeikről felugrálva.

– Megálljatok, barátim! szólt a bankadó. Az a szegény asszony mindenét

elveszti ez órában, talán annyit, mint a mennyit mi egy óra alatt

elpazarlunk; im ez asztalon most hever egynémely pénz, enyim is, tietek

is, egy kártyafordulón úgy is ki tudja kié lenne mind az? hárítsuk össze

olvasatlanul, s adjuk annak a nyomorultnak.

– Jó lesz, igen jó lesz. Helyesen van, kiáltának az ifjak valamennyien.

A vén Bogozy is felkelt, kivette mellénye zsebéből a sokszor emlegetett

huszast, s odaveté a többi közé.

– No, te se mondd többet, hogy nem láttad a huszasomat.

Az egész összeget pedig papirba takarták, lepecsételék egész

hitelességgel, s vevény mellett átadák a kávésnak, s azzal siettek

kardjaikat felkötni.

Néhányan az ifjak közől a szerencsétlen nőt siettek elhelyezni, kinek a

Curia becsületes kapuőre nagy szívességgel nyujtott ideiglenes szállást.

Azalatt a többiek futottak egyenesen a Dunapartra.

Ah, szomorú látvány volt az. Két-három helyen omlott keresztül a víz a

megbontott gát felett, zuhogó dörgéssel szaggatva tovább a veszélyes

törést. A sötét éjszakából messze kifehérlettek a zuhatagok, s mint

mikor felhőszakadás után a hegyekről alázúg a rögtöni ár, olyszerű moraj

terjedt el a város két oldalán, mely e perczben tökéletesen sötét volt.

És e sötétség közepett az a kiismerhetlen vészlárma, mely az egész

fölött emelkedett, mint egy gonosz álom…

Hol egy csónak!

Ah, azoknak dolguk van most. A nemesebb lelkü hajósok rég a vész

színhelyén vannak már járműveikkel, a számítóbbak pedig várnak még, hadd

legyen a veszély még nagyobb, hadd legyen a segély még drágább.

De ime egy mégis ott látszik lappangani a lerontott kikötő

deszka-omladéki között, behúztak a jó emberek minden evezőt, maguk is

végig feküdtek a csónakban, hogy annál kevésbbé legyenek észrevehetők.

– Héj, hó! legények! kiálta rájok Kovács, ki legelső vette őket észre.

– Nos? hát? mi lesz? kérdé mogorván a kormányos, s vele együtt három

révészlegény kezdé fölemelgetni karimás fejét.

Hiszen ezek a mi ismerőseink, a kik Maszlaczky urat elvitték!

Hogy járhatták meg ezalatt Budát? – Története van annak. Miután a

legsűrűbb jég közé bevitték áldozataikat, s egy negyedórai életveszélyes

küzdés után sem birtak odább menni a partnál, akkor ama gazdag úr még

egyszer annyi összeget igért nekik, csak hogy ne vigyék át Budára,

tegyék akárhova az ég alatt; mely óhajtását Maszlaczky úr is osztá s

Istennek hálákat adott, a révészeknek pedig tiz forint borravalót, midőn

valahol a pávák szigete körül száraz földre tették, a mennyei

gondviselésre bizván, Kőcserepy tanácsos úr beteg kisasszonyának

megszabadítását.

– Ide azzal a csónakkal, atyafiak! kiálta sebten a fiatal jurátus a

révészekre.

– Hát aztán ki fizet? kérdé a kormányos, két tenyerébe fektetve széles

pofáját, a mint hason feküdt.

– Mi fizetünk.

– Hát mennyit?

– De emberek! Hogy tudtok alkudni e rettentő órában, szólt elszörnyedve

a meleg keblü ifju.

– Hagyd a philantropiát barátom, ne vesztegesd azt itt, szólt közbe a

kávéházi bankadó. Pénz kell ezeknek, nem szép szó. Kaptok minden órára

öt pengőt, ficzkók.

A kormányos éktelenül felkaczagott, s röhögve fordítá fejét társaihoz.

– Halljátok ezt! öt pengőt; még talán azt is csak krajczárt. Ötvenért

sem mozdulunk innen.

– Hát miért nem?

– Azért, mert százat is kaphatunk.

– Ah, ez iszonyatos! kiálta Kovács. Van-e kendtekben lélek, hogy saját

hasznukra tudnak gondolni, midőn ezer meg ezer kétségbeesett ember kiált

segítség után?

– Nem árt nekik, ha egy kicsinyt megfürödnek, válaszolt rá a kormányos s

a révészlegények olyan jó elmésségnek tarták e mondást, hogy hahotával

kaczagtak fel rá.

– Ejnye ti semmirekellő szívtelen kutyák! ordíta fel Kovács e kaczajra,

s nemes haragjában kirántá kardját s beleugrott övig a vízbe, egy

kezével megkapva a csónak lánczát.

– Ide mellém, barátim! foglaljuk el erővel, ha jó pénzünkért nem adják!

A révészlegények rögtön neki estek csáklyáikkal megtámadójoknak, de

Kovács vitézül védelmezte magát; az egyik csáklyát, melylyel hozzá

döftek, derékban szelte ketté, s megrúgva lábával az ingó csónakot,

olyat lódított rajta, hogy a másik kettőnek munka volt megállni benne.

Ezalatt frater Bogozy, kiben a lélek örült, hogy verekedésre került a

dolog, hirtelen leoldá rozsdás fringiáját, s oda veté a mellette

állónak, mert először is abban a kard ketté volt törve, nem lehetett

használni, másodszor pedig ő is a somogyi kanászszal szokott tartani, a

ki verekedésbe soha sem visz fegyvert, azt tartván, hogy majd lesz az

ellenfelének, tehát csak úgy puszta marokkal rontott bele. Egy gondolat

volt neki a partról a csónakba ugrani, a másik: nyalábra kapni a

kormányost s kivetni a vízbe; a többi azután egymásután következett.

Bogozynak igen könnyen ment ez a munka; bele volt már gyakorolva, s

hasonló esetekben igen hirtelen elhatározottsággal birt; míg más ember

azt kérdezgeti az ellenfelétől, hogy mit akar? azalatt ő a magáét régen

a földhöz vágta, meggyomrozta, s ott is hagyta.

Kovács ugyan könyörgött neki, hogy ne hányja ki a legényeket a vízbe,

elég leend ha lefegyverzik őket, s becsületszavokat veszik, hogy a

jurátusok ellen nem fognak többet harczolni; de Bogozy csak akkor

hallotta, hogy miről van szó, mikor a jó emberek már mind a vízben

lubiczkoltak.

– Hadd fürödjenek egy kicsit, nem árt nekik, szólt Bogozy nagyot

nevetve. Kormányos gazda, úgy-e jó elménczség volt ez kendtől?

Az ifjak elfoglalták a csónakot, míg a legyőzött révészek tüszkölve és

káromkodva iparkodtak kigázolni a partra, ökleikkel fenyegetve Bogozyt,

ki már akkor megragadva izmos kézzel a kormányrudat, az áradat omlásához

irányzá a csónakot. Az evezők gyorsan csapkodták a habot; a tüzes

fiatalság szélsebesen hajtá tova a csónakot, végig a nagyhid-utczán.

Azon a szép, gazdag, ragyogó nagyhid-utczán, melynek már csáklyával sem

lehetett a fenekét érni.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Hová lett Zoltán?

Ha tudná Kovács és fiatal társai, hol van az ifju nemzedék szemefénye ez

órában, a derék ifju sarjadék, kiben egy jobb kor vezérét reményli a

képzeletdús fiatalság maga előtt látni, hogy fordítanák meg egyszerre a

kormányrudat s indulnának másik irányban keresni az annyiszor emlegetett

ifjut a sötét tekervényes sikátorok között.

Ott küzd a bátor gyermek a tóduló zaj között fáradt paripáján. Az éles

jégdarabok mind kivérzék már lova szügyét s a szorongatott állat a vész

balérzetében fel-felnyerít halálos félelemmel, szokatlanul ordításának

hangjával megrémítve a rajta ülő szívét.

Nem lehet előre menni!

A paripa mindig jobban gyengült, roskadozott; Zoltán lehajolt a kedvencz

állat nyakára s gyöngéden megsimogatta, megveregette.

– Csak még egy perczig ne hagyd el magadat, kedves jó paripám, szólt

hozzá hizelgő szóval. Látod, mindjárt a parthoz érünk, ott azután

megpihenhetsz kedves lovam, hű állatom.

Az okos állat, mintha értené, a mit ura beszél, új erőfeszítéssel

rugaszkodott neki a szemközt álló hullámoknak, olykor félig fölkapva a

torló jéghasábokra, mik erőszakosan hátra nyomták, a midőn egyszerre

valami tompa robaj üté meg füleit; a paripa egyszerre megtorpant s oly

gyorsan kapta félre a fejét, hogy Zoltán csaknem leesett a hátáról; a

másik perczben az előttük álló egyemeletes ház irtóztató robajjal omlott

össze, oly közel hozzájok, hogy a hullámot túlcsapta Zoltán fején. A

rémjelenetet nem eleveníté egyetlen emberi hang sem. A ház lakói vagy

elmenekültek már, vagy szótlanul ott vesztek mind.

A paripa rémülten hánykolódott lovagja alatt s szemei az ijedtségtől

fénylettek a sötétben. Zoltánnak egész erejére volt szüksége, hogy a

hátán maradjon.

A leomlott ház vastag porfelleget támasztott a szűk utczán, s a mint azt

nagy lomhán felemelte a szél, akkor látszott meg, hogy a sikátor egészen

el van zárva a halomba omlott kő és porladéktól, melynek romjai közül

magasra állt ki egy-egy tört gerenda, s a helyökből kivágott ajtók,

ablakok rámái, ereszei.

Lehetetlen volt ez úton tovább menni. Az omladék járhatlanná tette az

utczát. Zoltán kénytelen volt lova ösztönére bízni magát. Az akaratja

ellenére is mindig vissza akart fordulni; most tehát ereszté, hogy

menjen, a merre akar.

Visszafelé sokkal könnyebben lehetett haladni; a sodró ár is segíté az

úszó mént siettében, s nem kellett szügyével az éles jegek ellen törnie.

Mind a mellett érzé Zoltán, hogy a ló ereje végfogyatékán van; olykor

egész nyakig elmerül s alig birja már fejét fentartani a víz felett,

lélekzete reszket és mindig rövidebb lesz, s egy helyen egészen elbukik.

Máskor átusztatta e paripával a Tiszát s ki sem fáradt az bele. De most

a jégdarabok összesebzék az izmos állatot s a vérvesztés és hidegség

elvevék kitartó erejét. Tán jó volna sorsára bízni a szegényt. Talán

megmenekülhetne lovagja nélkül.

Zoltán tudta, hogy itt uszással menekülni nem lehet. A víz jéggel volt

tele, a zaj eltemette volna a legvakmerőbb uszót is.

Épen a lipótvárosi templomig vergődtek, még a legfelső lépcső állt ki a

vízből. Zoltán itt leszökött lováról a lépcsőre, kirántá fejéből a

kantárt s azzal elereszté a gyötrött állatot.

Mintegy harmincz lépésnyire úszott az tovább, akkor egyszerre

visszafordítá fejét s a mint elhagyott urát megpillantá a templom

lépcsőzetén állva, kiemelkedék a vízből s hangosan, fájdalmasan

felnyerített, visszafordult, odavergődött ismét hozzá, nehéz, erőltetett

vonaglásokkal odáig küzdte magát, ott a lépcsőzet alján leroskadt, szép

karcsú nyakát kiemelve a vízből, s félig elborult okos szemeivel

feltekinte gazdájára, mintha mondani akarná neki: «ülj fel ismét,

meneküljünk együtt, a míg bennem tart.»

Zoltán lehajolt hozzá, ölébe vette a hű pára fejét, mely fájdalmasan

nyögve, lihegve feküdt gazdája lábainál, kit a legnagyobb veszély

órájában elhagyni nem tudott.

E perczben úgy tetszik az ifjunak, mintha a sötétben valami nyugtalan

emberi hang szólna hozzá, rémesen, susogva.

Oda nyujtá kezét s érzé, hogy azt egy másik kéz görcsösen ragadja meg, s

utána egy félig vízben fekvő alak vonaglik fel a lépcsőzetre.

A koldusasszony volt az, kit a révészek itt hagytak.

Egészen eszméletén kívül volt már, s csak a vak ösztön dolgozott benne,

midőn emberi neszt hallva, kinyujtá kezét a vízből.

Zoltán egészen kiemelte őt onnan, s átengedve neki az egyetlen száraz

helyet, melyen állt, maga egy lépcsővel alább hágott a vízbe.

A szegény asszony reszketett a hideg és a belső hagymáz miatt. Zoltánon

jó meleg zeke volt, azt leveté magáról, s betakarta vele a koldusnőt;

hisz ő nem fog azért megfázni, báli öltönyét jól összegombolá, karjait

összefonta mellén. Ez is meleget fog tartani.

Az éjszakai szél csipősen fútt a templom előtt, egészen átjárva az ifju

könnyű öltözetét. Kalapját régen elvesztette, hajfürteit szabadon

zilálta a szél s térdig a jeges vízben állt.

– Nem, nem fogok fázni, nem szabad fáznom, mondogatá magában. Csak

eleinte esik rosszul, azután majd belefásulok. Az éjszaka nem lehet már

hosszú, s reggelig majd csak érkezik segély.

Néha-néha valami gyáva dæmon azt suttogta fülébe: talán ez a

koldusasszony nem is él már, mit használ neki a meleg öltöny, vedd le

róla, mit árt neki, ha kissé a vízbe ér? szorítsd odább.

– Nem, nem, szólt magában, megkeményítve reszkető testét. Tűrni fogok.

Várni fogok. Ez csunyább volna, mint a rablás, mint a gyilkolás. Nem

szabad gyávának lenni.

A víz azonban egyre nőtt, már térdein felül kezde érni az ár, s az ifju

szíve lassankint elkeseredék.

Eszébe kezdett jutni az édes otthon, a csendes boldog szentirmai esték,

a vidám kaczagás órái a nyájas, derült ismerősök között; s az édes

hallgatás perczei a jávorfák alatt, a kedves kicsike mosolygó arcza,

gyöngéd kezecskéje az övében. És itt körül a jeges, halálos ár,

torladozó fehér-fekete zajával, halálnyögés a közelben, halálordítás a

távolban, halál lába alatt, halál feje fölött. Úgy szédült, úgy bágyadt,

olyan nagy vágya támadt leomlani ide a hideg hullámba s elvégezni hiú

örömöket, kínzó bánatot – egyszerre.

De nem! Nem. A gyáva csügged el, a törpe omlik le az élet terhe alatt.

Nem ilyen vég, nem ilyen sors van a bátrak számára megirva; lelke

büszkesége, önérzete súgja, hogy egy dicső, tett-gazdag jövő vár reá, s

a tűrés, szenvedés csak előkészület ahhoz.

E gondolat úgy átmelegíti a szívet; ez nem engedi érezni a szél hideg

fuvallatát. Ah valóban Orkhán szultán kevésbbé fázott szellős sátorában,

mint utóda Mahmud, ki a török paradicsom nyolczadik gyönyöréül egész

szobákat huzatott be drága prémekkel.

E historiai emléken nyugodott az ifju tétova lelke. Mahmudnak jobb lett

volna bátor lélekkel, mint prémmel látni el magát. Lám, a bátorság mint

melegít! Már az utolsó lépcsőt is mossa a víz, a jég köszörüli a templom

oldalát, s a lépcsőzetnél egész fagyos torlaszt emel.

E pillanatban a széles utcza végén vöröses fény kezdett derengeni.

Zoltán azt is csak képzete játékai közé vette, egyikéül azon fényes

gondolatoknak a jövőről, mik e perczben lelkét melegíték.

A fény mindig határozottabb kezdett lenni, s nemsokára egy úszó talp

tünt elő, melyen néhány fáklya volt kitűzve. Több férfi evezővel és

csáklyával hajtá a tutajt, mely sebesen látszott előre törni a jéggel

elegy vízsíkon.

A fáklyák közepett, a kormányrúdnál állt egy izmos, herculesi alak,

föveg nélkül, egy könnyű kabát vetve vállaira. Daliás barna arczára ki

ne emlékeznék? e villogó, vakmerő szemekre, mik tudnak a napba nézni és

meg nem hunyorodni, a szénfekete bajusz magasra kondorulva fedezi a

büszke, szép metszésű ajkakat, miknek minden szava annyi szívet, lelket

szokott meggyujtani, míg a daczos áll, határozott gödrével, fényes

fekete szakállal van koszorúzva. Ki ne ismerte volna őt, ki ne tudná, ki

volt? ki ne emlékeznék reá? Pest város három legszomorúbb éjszakáján

ezren és ezren hallották e nevet mint szabadulásuk jelszavát hangzani és

utána mondák, áldva, magasztalva, Istenhez imádkozva.

E férfi – Wesselényi Miklós.

A nagy, széles tutaj már akkor tele volt megmentett nőkkel,

gyermekekkel. Hiszen minden férfi örömest nézett szembe a veszélylyel,

ha családja gyöngébbjeit megmentve tudhatá.

A nagy országférfi bölcs nyugalommal állt a kormányrúdon; midőn ép, erős

épületek előtt haladt el, miknek erkélyéről úri halvány arczok

tekintének le rá, kezével inte nekik: ti várhattok még, ti nem vagytok

nagy veszélyben, lakástok sokáig kiállja a vizet, nagyobb veszélyben

levőket kell megmentenünk; de ha roskatag földszinti házacskát pillanta

meg, hol a rongyos háztetőről nyujták felé kezeiket a nyomor félig

öltözött alakjai, ott sietett, ott megragadá izmos kezeivel az evezőt,

egyenkint szedte le a boldogtalanokat félelmes menhelyeikről s meleg

pokróczokba takarva, a tutajon elhelyezé, s tovább hajtotta azt ismét,

ár ellenébe, vész haragjába.

Zoltán szótlanul bámulta a szemközt jövő tüneményt. Úgy rémlett az neki,

mint valami álomlátás; e magas, dicső férfialak a fáklyák dicsfénye

közepett, homlokán az Isten-ihlet vigasztaló derűje, lábainál a

szabadulás hálatelt arczainak csoportozata, mint egy bűbájos tünemény az

ind mythosz regéiből, hol az ember-alakot öltött Brahma elkárhozott

csoportokat ölelve fel, sikamlik végig fényes hajójával a sötét tenger

szinén.

Az ifju egészen elfeledett kiáltani. Talán nem is szólt volna, ha a

szabadító arra nem irányozza tutaját. Gondolá, hogy a templom is

adhatott menedéket valakinek, s a ki az isten zsámolyánál kereste, az ne

csalatkozzék hitében.

– Hahó! van ott valaki? hangzék mély menydörgő hangja a szabadítónak,

melyhez hasonló hangot nem hallottunk sem azelőtt, sem azóta; szelid

biztatás és űző rettenet, az oroszlán haragja és az oroszlán szerelme

hangzott abban.

Zoltán még most sem felelt volna; valami magyarázhatatlan kábulat fogta

el idegeit, hogy nem tudott szólni; de a szabadító éles szemei

észrevették.

– Ott emberek vannak! kiálta, s mig baljával a kormányrudat irányzá,

jobb keze iszonyú lökést adott a csáklyával a tutajnak, hogy az

keresztül törve a zajló jég felett, néhány pillanat alatt ott termett a

templom előtt.

– Miért nem feleltek? Ki van itt?

Zoltán csak most kezde föleszmélni. Megismeré Wesselényit.

– Egy koldusnő, uram.

– Nyujtsa kezét.

– Nem birja, mert félholt.

A szabadító közelebb nyomult, s azon pillanatban ő is megismeré a

gyermeket.

– Zoltán! Te itt vagy? Hogy jösz ide?

– Egy beteg gyermeket kellett volna megmentenem, de lovam nem birt a

zajban úszni, ide szorultam.

– Egy beteg gyermeket? szólt Miklós, mialatt egyik szolgája átemelte a

koldusnőt. Zekédet pedig erre a koldusnőre adtad. Így majd magad is

beteg gyermek fogsz lenn. No lépj hát ide.

– De uram, meg kell igérni önnek, hogy segélyemre lesz azon szegény

gyermek megszabadításában.

– Hol van? Ki az?

– Kőcserepy leánya.

– Ah! veszélyben vannak, s te mented meg őket? különös játéka a sorsnak!

Ezért kár volt magadat áthűtened fiam. Kőcserepy úr háza erősen épült,

nem omolhat össze, aztán neki vannak jó barátjai elegen, a kik sietni

fognak segítségökkel kedveskedni.

Zoltán keserűen felelt:

– Báró úr, ez nem azon éjszaka, melyen az ember ellenségét

megkülönböztetheti barátjától, ha azt veszélyben látja.

– Lelkemre, fiu! ez az ember nekem csak az országteremben ellenfelem, de

neked az életben ellenséged. Lépj át, nem érünk reá itt sokat feleselni.

– Nem lépek át, szólt a fiú durczásan. Én megigértem az anyjának, az

anya kétségbe esve kért.

És ha apám gyilkosának igértem volna is meg, megtartanám. Itt maradok,

várok, míg jön más, a ki oda visz.

A szabadító nem feleselt többet, hanem megkapta nagy rettentő kezével a

fiút öltönyénél fogva, s úgy átveté a tutajba, mint a pehelylapdát.

A paripa vergődni kezdett a vízben, midőn urát távozni látta.

– Kié az a ló? kérdé Miklós, ki bolondja volt a paripáknak, kössétek a

tutaj mögé, hadd úszszék utánunk. Nagyobb kár volna érte, mint egy pár

rideg, haszontalan cretinért!

Tudni lehetett, hogy kit értett a cretin alatt?

Zoltán csodálkozva szemlélte e különös férfit. Ki oly erősen tudott

szeretni, mennyire tudott az gyűlölni is! hogy még a vízbe fulók közől

is ki tudja válogatni azt, a ki barátja és azt, a ki ellensége, s míg

egy koldusért, egy pór gyermekéért százszor veti egy óra alatt koczkára

életét, azért, a kit nem szeret, még csak kis ujját sem képes

kinyujtani.

– Fogd ezt a csáklyát és segíts! kiálta mély gordon hangján Miklós az

ifjura. Zoltán megköszönte neki, mert ezáltal kimelegedett.

Pár percz mulva ismét rá kiáltott menydörgő hangon:

– Húzz egyet abból a kulacsból, ha mondom.

Zoltán engedelmeskedett. A szerémi szilvaszesz jótékony meleggel árasztá

el rögtön belsőrészeit s a kemény munka közben egészen visszanyerték

idegei előbbi rugékonyságukat. Gyönyörűség volt nézni, hogy dolgozott,

hogy izzadt. Miklós le nem vette róla szemeit.

Már közel voltak a Kőcserepy-házhoz. A két ablakban most is égett a

halvány szövétnekvilág, a többi sötét volt már.

– Szegény leány! sóhajta magában Zoltán, hogy félhet most oly egyedül.

E közben lassan elkezdett fordulni a tutaj, s Zoltán örömmel tapasztalá,

hogy Miklós a Kőcserepy-ház alá kormányozza a tutajt. Örömmel ugrott oda

hozzá s hálatelten csókolá meg a derék férfi kezét.

– Nem azért teszem, szólt ez alányomott, döbörgő hangon, mintha

megérdemlenék, vagy mintha félteném őket, vagy szánakoznám rajtok, mert

csak addig imádkoznak, a míg a veszély tart, s ha szabadultak belőle,

ismét káromolják az Istent; hanem teszem te érted. Teszem azért, hogy te

elmondhasd nekik: ime ti el akartok engem veszteni, én pedig

megszabadítlak benneteket. Helyben vagyunk.

Miklós előtt tudva volt mar az iszonyatos per és annak minden titkos

összeköttetései a Kőcserepy-családdal.

A tutajt megállították a két kivilágított ablak alatt, hozzá kötve a

földszinti ablakok kiülő vaskosaraihoz s egy készen tartott lábtót neki

támasztának az ablaknak, melyen Zoltán ifju erejének heves gyorsaságával

futott fel. Miklós maga tartotta a lábtó alját, mintha le volna verve a

földbe.

– Ne félj, fiam! dörmögé utána.

Csak egy homályos lámpa, fehér tejüveggel leborítva, világítá a szobát.

Lehetett volna világosabbá is tenni, de a beteg szemeit sérté a fény.

Különben is minden butorzat oly fehér, mintha valami fiatal halott

számára volna felékesítve a szoba, a ki meghagyta, hogy őt ne feketével,

hanem fehérrel gyászolják. Székek, szekrények fehér fából, a háttérben

egy kis alabástrom kandalló, melyből már a tűz kialudni készül, előtte

egy porczellán fényernyő, melyen homorműben egy angyal alakja van

bevésve, ki a légben röpülve, két, keblén szunyadó gyermeket ölel. Midőn

a tűz néha fel-fellobban, a fehér angyal mindannyiszor megjelenik a

homályos háttérben, mint valami tünemény, mely ismét tova repül, ha a

láng elaludt. Még a képek rámái is fehérek, csak széleiken láttatva

vékony aranyozott vonalat, s metszetek és festvények helyett élettelen

gipsz-domborműveket foglalnak be.

Milyen hideg lehet ebben a szobában, a hol minden olyan fehér.

Még maga a szenvedő lányka is, a ki ott a fehér ágyon fekszik. Kezei

egész csuklóig fedve a hálóköntös fodraitól, hajfürtei a csipkés

hálófőkötő alá szorítva; ha azokkal a sötét, fekete szemeivel nem nézne

a lámpa világába, olyan jól beillenék azon gipsz mellszobrok társának, a

mik iróasztala tetejéről bámulnak – nem tudni hova?

– Ne tégy már többet a tűzre, szólt bágyadt hangon valakihez. Gyere ide

hozzám, Liza.

E szóra az angyalos ernyő mögül előtünik egy alig tíz, tizenegy éves

leányka. Szép, teli arczú gyermek; az is fehérbe öltözve, mint minden

tárgy, a mi e szobában van, de orczáit még sem sikerült összhangzásba

hozni a többi kisértetszinű dolgokkal, mert azok pirosak maradtak,

mintha egyetlen élő rózsaszinű alak járkálna egy egész szintelen

holdvilági völgyben.

A lányka mosolygott, mintha örömét fejezné ki a felett, hogy beteg

úrnője magához hívja, s úgy iparkodott visszatérni hozzá, e közben

óvatosan lábhegyein lépkedve s előre nyujtott kezeivel minden bútort

megérintve, a mihez közelíte, míg nagy fekete szemei merően felfelé

látszottak nézni azokra a fehér tündérkékre, mik a szoba tetejéből

kiemelkedtek.