Zoltán születésnapja volt. E napot a Szentirmay család rendesen
Kárpáthfalván vagy Madarason, Zoltán jószágán szokta megülni. Előre
készült rá cselédség, jobbágyság, a házakat meszelték, mint valami
sátoros ünnepre. A paraszt leánykák vízben tartogatták előre a
nefelejtset, mit majd koszorúnak fűznek, s az emberséges bátyámuramék
hizlalták a tulkot, mit ősi szokásként a földesúr névnapjára szoktak
levágni. Mindenki tudott valami meglepőt, valami kedvest tartogatni a
bálványozott gyermek számára, ki szemefénye volt kicsinynek és nagynak,
kinek láthatásaért az öreg emberek napestig elácsorogtak a kastély
udvarán, mikor a szomszédból oda vetődött. Születése napján azután
egészen az övék volt, akkor láthatták, beszélhettek hozzá, hallhatták
nyájas szavait, megszoríthaták szép fehér kezeit, mik oly erősek voltak,
mint az aczél; megköszönheték neki mind azt a jót, a mit esztendőn át
velök éreztetett: hogy oly Isten áldása volt rajtok, mint az eső és a
napfény; hogy a boldogságot itthonlakóvá tette födeleik alatt s
elmondhatták neki, hogy az Isten engedje nekik e boldogságot sokáig
élvezni, hogy láthassák őt évről évre nagyobbnak, boldogabbnak és
áldhassák még a csecsemő gyermekek is, a kik az ő nevén tanulnak
gagyogni…
Mind azt oly igazán, oly érzékenyen tudták elmondani ezek az együgyű
emberek!
Hát azután az ajtókon belül! Midőn a család egymagára maradt: tele
minden szív nemcsak a maga örömével, hanem még a máséval is.
Négy gyermeke volt Szentirmaynénak, két fiú, két leány. Mind a négy úgy
szerette Zoltánt, mint testvérét s gyakran kedves czivakodással törtek
rajta, hogy melyik szeresse jobban? tán Katinkát kivéve, ki sejteni
kezdé talán, hogy ennek az édes szeretetnek valami bánata is van, a mit
titkolni szokás s a mi a testvérérzelemben nincsen…
Születésnapján a gyermekek mind megajándékozák valami apró emlékkel
Zoltánt, a piczike, a legkisebbik, alig hároméves, még verset is mondott
neki, oh milyen vidám dolog volt az. Zoltán az ölébe kapta és
összevissza csókolá. A másik kettő duzzogott, hogy hát őket nem? Katinka
már nem mutatta a duzzogást…
Ő egy pompás kötésű emlékkönyvet adott Zoltánnak, melynek kezdő lapjára
ő maga rajzolt egy gyöngéd kézzel színezett képet, mely valami mohos
követ ábrázolt, a mire Zoltán neve volt irva, gyászfüzek árnyékolták azt
be.
Zoltán enyelegve fordult a lánykához.
– Te emlékkönyvet adsz nekem? Tán azt akarod, hogy elváljunk! Hisz
emlékkönyv arra való, hogy elmenjünk messzire, egyikünk fel, a másikunk
alá s aztán soha se lássuk többet egymást.
Katinka nevetett rá. Hogy is lehet Zoltán oly bohó? Hisz ő nekik nem
kell elválni soha. Ők mindig olyan gyermekek fognak maradni s teljes
világ végeig mindig együtt játszanak a kertben és hajszolják a tarka
pillangókat virágról virágra.
Még egy becses ajándékot kapott Zoltán születésnapjára. Egy statisticai
sorozat volt az, melyet valami vén tisztviselője, Varga uram, egykor
jószágigazgató az öreg úr alatt, irt össze számára; maga hozta volna el,
ha ágyban fekvő beteg nem volna, a miért ezerszer kér bocsánatot. E
sorozatban összehasonlítások voltak téve ez előtt tizennégy évi
adatokkal. Mi volt akkor a Kárpáthy-uradalmak jövedelme és mennyivel
emelkedett most? mennyi volt akkor a hasztalan kiadás? mennyivel
kevesebb a mai? a nép mennyivel lett jobb és gazdagabb? mennyivel
kevesebb bűneset fordult elő? úriszékeken alig használja már az uradalom
pallosjogát. Hány iskolával szaporodtak falvai? mennyivel többen
törekednek a műveltség felé, mennyivel több házasság köttetett,
mennyivel kevesebb töretett meg? Lovakra, kutyákra mennyivel kevesebb
volt a költség, emberbaráti czélokra mennyivel több?
Zoltán fel birta fogni az ezen adatokban rejlő magasztalást. Gyámatyja
műve volt az mind, azért örömmel fogadta azt, de magában gondolá, hogy
ez emelkedő boldogságot egykor ő is nevelni fogja, s magas
eszményképeire méltóvá küzdi fel magát. Oly jól esett volna most
Rudolfot megölelhetnie, megcsókolni atyai munkás kezét, mely oly erősen
épít, oly kitartóan fárad, oly csalhatatlan biztossággal vezet, azt az
imádott, azt a bámult kezet, mely oly csodaszépen rajzol, mint a milyen
csodabiztosan lő, s oly édesen áld, mint a milyen keményen sújt.
De Rudolf nincs jelen az örömnap reggelén, hiába várják őt délig is,
akkor sem jő. A tisztelgők, a jobbágyok, tisztviselők üdvözlő
küldöttségei mind eltávoztak már; a család termeibe vonult vissza, s ott
várták Rudolfot késő estig s félreismerhetetlen borút vont örömeikre az
ő hosszas elmaradása. Maga Flóra sem birta magának megmagyarázni e
távollét okát.
Hisz Rudolf Szentirmán volt még tegnap, midőn az egész család átjött s
úgy mondá, hogy korán reggel utánok fog jönni. És ime már estve van.
Talán valami baj érte? Különben nem maradt volna el.
Flóra maga is nyugtalan kezde lenni s estefelé kisétált gyermekeivel a
kastély kertjébe; ott egy magas halmon, melyről mesterséges vízomlás
rohan alá, a hajdani szittya kastély ősi romjait megkerülve,
letelepedett a kedves család; innen a magasból messze lehetett látni az
útra. De nem ment semmi mulatság úgy, mint máskor. Még a gyermekek is
levertek voltak s az örökké vidám Katinka arczán is elkomorulás látszék,
a mi oly jól illett életvidám telt rózsaszinéhez.
Végre Zoltán nem állhatá a nyugtalanságot; engedelmet kért gyámanyjától,
hogy lóra üljön s átsiessen Szentirmára, megtudandó, nem érte-e a grófot
valami veszély? de Flóra nem engedé, bizonyosan mulaszthatatlan dolga
van férjének s nem venné jó néven családja tulságig vitt aggodalmát.
Mégis könnyebben esik a szívnek, ha csak néhány lépéssel is eléje mehet
annak, a kit óhajtva vár; az emberben van valami ártatlan babona, mely
azt súgja, hogy csak meg kell indulni az elé, a ki sokáig jő, hogy
azonnal jőjjön. Tán ha elébb megindultunk volna, elébb megjövendett.
Zoltán nem állhatá meg, hogy legalább a kert túlsó széléig, mit nagy
facsoportok takartak el, gyámatyja elé ne kerüljön. A két nagyobb
gyermek két felől karjába kapaszkodott és ők is vele indultak, a két
kisebb szinte sírva fakadt, hogy nekik nem volt szabad vele menni.
Flóra bár nem mutatta, de komolyan aggódott. Ez a nap mindig nevezetes
családi ünnepély szokott nálok lenni és Rudolf soha sem maradt el arról;
ilyenkor meg szokta csókolni gyámfiát, megdicséré egy évi haladásaért,
megáldá, szeretetével elhalmozá, mintha mindannyiszor családja új
tagjává avatná őt, e napok benyomása mindig újabb szemet adott a
lánczhoz, mely az ifjút gyámatyja családjához fűzte és ime most egy szem
elmaradt. Pedig egy szem hijával lebomlik a láncz! Rudolfot nagy
dolognak kellett érni, hogy e családi ünnepet elmulasztá.
Bizony nagy dolog történt vele.
Midőn épen kihajtatott egyik kapuján a Madarasra vezető útnak indulandó,
akkor érkezék az udvarra parasztszekéren fráter Bogozy Pestről a másik
kapun. A mint az ajtó elé ért, kiugrott kocsijából, leveté porköpenyét,
sapkáját felcserélte kucsmával, kardját előkereste a szalma közül s
oldalára köté és azzal felment a tornáczba, haragos tekintélylyel
kérdezte a szembejövő sujtásos hajdútól: «itthon-e a méltóságos gróf?»
– Nincs, volt a rövid válasz.
– Hm, az baj. Vagyon-e a méltóságos grófnak törvényes korú, de nem
teljes korú fia? Értse meg jól: törvényes korú, de nem teljes korú.
– De furcsa, morgott a hajdú, tudom is én; nem értek én diákul.
– Az szép; hát maga kicsoda? Hajdú?
– A méltóságos úr huszárja. Nem hajdú. Hajdú az, a ki a vármegye háza
előtt strázsál.
– Hogy híják?
– Ebkérdi Pál, szólt a cseléd fitymálva, s nagyon boszantva az eddigi
kérdések által.
– De komolyan feleljen kend, azt mondom, kiálta rá Bogozy haragosan, úgy
tekintsen rám, hogy én a tekintetes királyi tábla jurátus notáriusa
vagyok s exmissióból jövök. Azért hivatalosan kérdem kendet: kinek
híják?
A hajdú a hivatalos szóra kivette a pipát a szájából, de azért megnyomta
a feleletet, mondván büszkeséggel:
– Nemes Kánya Márton.
Bogozy följegyzé azt plajbászszal egy nagy vörös tárcza fenekére.
– Hány esztendős?
– Én magam csak negyvenkettő, hanem az apám elélt nyolczvanig.
– Állapotja?
– Köszönöm kérdésit. Egészséges vagyok.
– Nem azt kérdeztem, micsoda conditio, hivatala van?
– Mondtam már egyszer: huszár; hanem a bátyám fiscalis.
– Van felesége?
– Kettő.
– Bolond kend?
– Instálom: az egyik már meghalt.
– No hát már most fogja kend ezt az irást; ez idéző-levél, citatorium a
méltóságos gróf ellen. Kendnek mint házhoz tartozó cselédnek, érvényesen
adhatom ezt át.
– De én nekem, úgy segéljen, át nem adja az úr, ha százszor jurátus is.
– De gondolja meg kend…
– Nem gondolok én semmit! szabódék a hajdú, kinek rettentő iszonyata
volt mindenféle törvényes dolog ellen s azt hitte, hogy a ki egy olyan
irást elfogad, azt mindjárt exequálják is. – Az én kezembe ugyan nem
nyomja azt az irást. Én nem láttam, nem hallottam semmit, én nem vagyok
senki, engem nem hínak sehogy. Én itthon sem vagyok.
Azzal elosont az előszobába s bezárta maga után az ajtót.
Példáját látva, valamennyi cseléd szétfutott az udvarról.
Fráter Bogozyt egy cseppet sem zavará meg az erőszakos eltünés,
előkeresett a tarisznyájából négy szöget és egy kalapácsot s azokkal az
idézőlevelet szépen kiszögezte az orra előtt bezárt ajtóra. Azután
szépen felült a szekérre, visszafordítá a rudat s elhajtatott, a merre
jött.
A cselédek csak akkor mertek előjönni s mily nagy volt megütközésök,
midőn a veszedelmes iratot az ajtón látták fityegni, kifeszítve, mint
valami statariumot.
Elszörnyedt minden ember. Minő irtóztató gyalázat ez! A kastély kapujára
idézőlevelet szögezni.
– Le kell onnan tépni! kiálta egy pár vitézebb némber.
– Nem, hozzá ne nyuljatok! szólt közbe a hajdú. Ez törvényes dolog s
bajt szerezhet annak, a ki hozzá nyul a kezével. Hanem mindjárt tegyünk
valamit. Hol a kis groom. Gyerejde csak te kölyök. Hány esztendős vagy
te ficzkó. Nyolcz? Nem igaz, csak hét vagy. No megállj; vedd le te innen
ezt az irást. No ne félj, nem harap meg. Bele ne nézz. Senki se nézzen
bele. Ki is tudna ilyen ákombák irást elolvasni? Már most ugorj a
legjobbik paripára s vágtass a méltóságos úr után s a hol találod, ott
add át neki ezt a levelet. De siess nagyon.
Két percz múlva vágtatott a lovászfiú Madaras felé.
Fele uton érte a lovász a grófot. Rudolf megállíttatá a kocsiját, a mint
ezt vágtatva közeledni látta. A fiú elmondta hevenyében a mi történt s
átnyujtá a grófnak a veszélyes iratot, melyet fülénél fogva tartott két
körme hegye közt.
Szentirmay átvette azt és olvasni kezdé. Ha valaki figyelmezett volna
arczára e perczben! Mily indulatroham viharzott azon keresztül! Mi volt
ez? A leggyalázatosabb, legiszonyúbb vád, halálos mérge minden
boldogságnak. Oly vád, melynek sötét szinén keresztül nézve mind az, a
mi jellemében nemes és szeretetreméltó volt, mint önző, förtelmes
indulat kénytelen feltünni, mely megaláz és lealjasít s egy jótetteken
épült jó hírnév életét egy mérges lehellettel semmivé teszi.
Szentirmay Rudolf gróf házasságtörő. Ezt mondja a kétnyelvű rágalom és
az önérdek mentő horgonyát leli e vádban; mert ha ennek árnyékát
rávetheté, kincseket szerzett általa. Rudolf reszketni érzé minden
tagjait, mintha valami utálatos hideg állat érintené testét delejes
iszonyattal. Ez a csapás jól ki volt mérve. És épen arra az örömnapra,
midőn az egész család egy kedves ünnepet ül, midőn kicsinye nagyja egy
kedves születésnap megújultát üdvözli, épen ekkorra hagyták fel e vérig,
e lélekig ható döfést. Milyen jól el kell készülve lenniök, hogy azt meg
merték tenni.
Rudolf elsötétült arczczal tekinte maga elé.
– Olvasta valaki ezen irást? kérdezé a lovászfiútól.
– Hozzá sem nyult senki, én pedig csak nyomtatást tudok olvasni.
Azzal Rudolf összehajtá az iratot s keblébe dugá, de egyszerre kidobta
azt onnan s lábával indulatosan rágázolt.
Az mégis iszonyú, hogy nyomorult Mammonért hitet, boldogságot,
becsületet így eltéphessen valaki, hogy valaki ellen erényes tetteit,
mint éles kardot fordítsák, hogy a legtiszteltebb férfinak azt mondják a
törvény előtt: te egy nőnek becstelen szeretője voltál, mert ime annak
fiát úgy szereted, mint tulajdon gyermekedet.
Már most aztán menjen oda és üdvözölje őt születése napján és csókolja
meg, miként máskor szokta, miként azt tőle óhajtva várják.
– Hajts vissza Szentirmára! szólt Rudolf a kocsisnak s néhány percz
mulva újra otthon volt kastélyában. Amazok ott várhatták sokáig.
Késő éjjelig szobájában volt bezárkózva; a cselédek csak azt hallák,
hogy jár szüntelen alá s fel, egy perczre meg nem állapodva.
Végre elcsillapult. Néhány percz mulva hallották csöngetését.
Huszárja sietett be hozzá.
– Üljön valaki rögtön lóra s menjen Madarasra. Akár milyen korán reggel
lesz, mire odaér, költse fel rögtön Zoltánt s adja neki át e levelet. A
nyitott kocsi álljon elő, félóra mulva indulok Kárpáthfalvára.
– Zivatar lesz, méltóságos uram, aggódék a hű cseléd.
– Annál jobb, monda Rudolf s szótlanul haladt le a lépcsőkön, künn a
folyosón várva nyugtalanul, mig lovait befogják.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Azok ott a madarasi kastélyban várhattak reá sokáig.
Zoltán és Katinka százszor is lementek megnézni az útat, nem közelit-e
porfelleg Szentirma felől s ismét visszatértek, gondolva, hogy mire még
egyszer erre jönnek, akkorra bizonyosan meglátják.
A hosszas várakozásban egészen elfáradva leültek egy fa alá, mely körül
fehér gömbölyű pad volt csinálva, s a mint ott ültek egymás mellett,
egészen elkomorodott mind a két gyermek, valami olyan nehéz, oly szomorú
ült egyszerre szíveikre, maguk sem tudták, hogy mi az? Az a fa, mely
alatt ültek, egy szép halavány jávor volt, oly magas, oly karcsú; s a
mint ott alatta ült a két gyermek, csendesen hullongott alá reájok
egy-egy elsárgult falevél.
Egy épen a lányka ölébe hullott, Zoltán felvette azt onnan.
– Látod, ez a levél milyen zöld volt egy hét előtt s milyen sárga most,
tudod-e, hogy miért van az? Mert el kellett neki válni. Ilyen szomorú az
elválás.
Katinka még az elébbi említésétől az elválásnak el volt érzékenyülve,
csak hogy akkor elnevette azt, de most nagyon, nagyon lelkére vette ezt
a szót, s bár nem felelt rá, de lassankint egy pár köny támadt szép
szemeiben s végigfutott arczán, mint egy hulló gyémánt.
Zoltán minden erejét összeszedé, hogy e könyek láttára el ne
érzékenyüljön. Mintha szívét szorították volna össze erőszakos,
láthatatlan kezek, mintha rossz jövendőt sugdosnának fülébe érthetetlen
hangon. Minden ok nélkül úgy elszomorodott mind a kettő, egyik sem
tudta, mi baja?
Ah, menjetek azon halavány levelű fa alól, gyermekek; ennek hervatag
levelei fölött sokat könyezett egy szerencsétlen asszony, talán most is
ott jár, talán ő susog ott láthatatlan alakban s az ő csókjaitól hull
alá a levél egyetlen fiának halvány homlokára.
Az esti zivatar a kastélyba térni kényszeríte mindenkit a kerti fák
alól. A szél üvöltését, a zápor csapását, a villámok dördülését hallva,
senki sem mert arra gondolni többé, hogy Rudolf megérkezhessék, s a kis
gyermekek félve bujtak jó anyjok keblére; Zoltán elővette a legnagyobb
fiút, s egy természettani könyvből ritka állatok képeit mutogatta neki,
mig Katinka egy szögletbe leült piczi testvérével s meséket mondott neki
tündér emberekről; elakadt mind a kettő száján a szó, egy-egy hangosabb
villámcsattanásra.
A kicsinyek azután elaludtak, egymást biztosítva, hogy nem félnek.
Ödönke, a legkicsinyebbik, sorba csókolt mindenkit lefekvés előtt, s
követelte, hogy őt Katinka fektesse le, s miután annak nyakába vethette
magát, ismét azt követelte, hogy vigye őt Zoltán bácsihoz, hogy azt is
megcsókolhassa, s azután biztatá Katinkát, hogy ő is csókolja meg
Zoltánt, a mit az persze nem tett meg kedvéért; de annál inkább engedtek
a buzdításnak a kisebb testvérek, kik egészen magukhoz vonták Zoltánt,
gyöngéd karjaikkal átölelve, s hizelgésekkel elhalmozva. Hogy azt Rudolf
mind nem láthatja!
Az eső korán reggelig szakadt, jókor hajnalban felkölték Zoltánt a
levéllel, mit gyámatyja küldött.
Csodálkozva olvasá belőle, miszerint a gróf őt Kárpáthfalvára hivja
rögtön a levél vétele után.
– Mikor ment át a gróf Kárpáthfalvára? tudakozódék a bőrig átázott
lovásztól.
– Az éjszaka.
– Azon borzasztó időben! kiálta fel Zoltán aggodalmasan s remegve
kezdett az öltözködéshez.
A háznál mindenki aludt még a felvert cselédségen kivül, midőn Zoltán
lovára veté magát s eltávozott.
Oly lassan lépett vele a ló, olyan nehéz szívvel ment odább, mintha már
vissza sem térne ide többet.