A kik vissza tudnak rá emlékezni, minő hely volt Szentirma a hajdani
grófok idejében s összehasonlítják azt a mostanival, hajlandók lesznek
Rudolf grófnak valami emberfölötti hatalmat tulajdonítani, mely őt
csodatételekre képesíté.
Ez a nagy térség itt, hol most a legszebb kalásztenger hullámzik, nem
volt egyéb, mint egy nagy, láthatártalan ingovány, benőve magas náddal,
melyben őszszel és tavaszszal, mikor az egek csatornái s a hóolvadások
vizei megeredtek, gyönyörűen lehetett csónakázni a mindennemű vizi
szárnyasokra vadászva; itt valamelyik dombon, de Isten tudná már azt,
hogy melyiken? szokott állani rendesen az a nádkunyhó, átellenben pedig,
alkalmasint ott a szép luczernás kert helyén a másik, a mikben az öreg
Szentirmay gróf, szomszédjával a jó Kárpáthy János báróval egész
éjszakákon át elült lesben a drága mocsári szalonkák után. Nyáron pedig,
a mikor a rekkenő meleg kiszárasztá a vizeket, fölséges rókavadászatok
történtek az ősvilági náderdőben, melynek valahol alkalmasint volt
határa, de hogy hol? arra csak a Berettyó és Tisza tudtak volna
illetékes feleletet adni.
Az esztendő három évszakában a Szentirmay és Kárpáthy urak birtokaik egy
része fölött csak névszerinti protectoratussal birtak, voltaképen kigyó
és béka és nádi madarak uralkodván azokban, teljes anarchiai
országlással. Kastélyaik, falvaik ez időben minden idegen invasio elől
biztosítva lehetének útaik járhatlansága által s abban mindketten nagy
büszkeséget is helyeztek, hogy őket minden bolond idegen útba nem
ejtheti, s jószágaikat országút meg nem fertőzteté.
Nagy kényszerűség idején, ha ki kellett mozdulni kastélyából valamelyik
urnak, kilencz réven ment át, a hol mindenütt extra-kompok várták,
napokkal előre elküldött lovakat fogtak a hintóba minden rév előtt, s
három nap telt bele, míg kivergődött saját uradalmából s eljutott
szárazabb földre. Egy-egy ily vállalatnak aztán oly híre volt az
országban, mint közelebb Franklin expeditiójának a jeges tengerre.
Az ismeretes száraz földek sem voltak igen boldog állapotban; a legjobb
helyeket, miken az uraság gabonája állott, robotos jobbágy mívelte, meg
is látszott rajtok: egész tudományos természet-historiája volt minden
darab földnek; egyiknek a sovány esztendő ártott meg, a másiknak a
kövér, itt az üszög pusztított, amott a szikfű rebellált; legelő volt a
gazdaság nagyja, miken nyurga tinókat s bozontos csikókat lehetett
találni gulya, ménes számra, melyeket megtizedelt szépen minden
kánikulában a mocsárlégtől s szikkadt legelőtől otthonos járvány.
Szentirmához közelítve, észre lehetett venni egy hosszú keskeny gátat,
útnak is használták, mikor odáig ért a víz; egyébkor csak mellette
jártak el s bámulatos volt, mennyire fejlődött a nemzeti ügyesség
alföldi szekerészeinknél, kik a meredek gátról le és fel csapogattak a
dülő utakra nyaktörő veszélylyel.
Ez a jeles gát, minőt most is látni még az Alföldön eleget, egy dobogó
hídnál végződött, mely nyáron át egy silány kis mocsári eret igázott le,
de őszszel vagy tavaszszal ez a kis hitvány patak úgy elhordta rendesen
a hidat, hogy a puszta lábaknál nem maradt ott egyéb. Sehogy sem
lehetett e bajon segíteni, pedig állítottak fel jégtörőket is, csináltak
a víznek sarkantyút, meg futóárkot ki a szántóföldekre, hogy arra is
tehessen egy-egy diversiot; de az mind semmit sem használt.
A hídon túlérve, kezdett meglátszani Szentirma helysége, egy magas
tetejű torony nyult fel nagy gombbal a végén; négy szögletét négy kisebb
fatorony ékesíté, mely építési különösség titkát még ez ideig nem
sikerült felfedezni. Köröskörül hosszú alacsony házsorok náddal
födelezve, miknek barnaságából itt ott kivirított egy-egy utczasor fris
sárga nádtetővel, annak bizonyságára, hogy valamelyik elmúlt évben nagy
tűz lehetett itt s végig leégett szél mentiben a helység. Ez minden
évben előfordult.
A helység körül semmi zöld; a házak körül senki sem ültet fákat, kertet.
Lehetetlen azokat a járó-kelő marhától megőrízni; tyuk, liba leeszi,
kikaparja a veteményt. Az ember csak lélek-kárhozatot nyer vele, jobb
azt nem is ültetni. Csupán az árkok mentiben búsult egy sor bozontos
üstökű fűzfa, melyet minden őszszel kopaszra lebotoltak a rőzse
kedvéért.
Maga az urasági kastély jó távol épült a helységtől, nehogy valami
érintkezésbe jőjjön a rongyos viskókkal. Az út egészen félre tért arra
felé, s szép olasz jegenyékkel volt kétfelől beszegve. A rendes úton
járónak csak a távolból tünt szemébe a roppant épület, kettős
szárnyszakaszával, ódon tornáczaival, s egymástól távol eső ablakaival;
a párkányzatok meredekein időjárásoktól megfeketűlt kőszobrok állongtak,
mik úgy nyujtogatják karjaikat, mintha könyörögnének, hogy tegyen oda
valaki egy hágcsót, hadd szálljanak le már.
Itt és amott egy-egy hosszú épület nyult el még odább, az gazdasági
tanya lesz, azoknak sem volt szabad a kastélyhoz közel lenni.
A roppant váracs legalább nyolczvan szobára volt építve, s minden szoba
bebutorozva s szőnyegekkel, képekkel ellátva, mintha mindegyikben
laknának.
Hátul a kastély mögött nagyszerű angol kert, mesterséges romokkal és
vízesésekkel, a platán- és gesztenyefák óriási magasságra nőttek e
televénydús földekben; a buja fű a rendezett erek partjain ember-derékig
ért s minden növény három akkora lett, mint más vidéken. Az angol kertet
széles vadaskert zárta be, melynek roppant szálfái alatt nagy robajjal
röpködtek az arany és ezüst fáczányok gyönyörű falkái s buja füvében
egész csordaszámra legeltek a karcsu szarvasok, mik oly szelídek, hogy
közelre várják a lovaglókat, s ha mulatság volt a kertben, oda mentek a
kerítéshez, sőt sokszor annyira leereszkedének, hogy kiszöktek a
vadaskertből s a jobbágyok szomszédos kukoricza- és kölesföldeit is
megtisztelék látogatásaikkal.
Az egész kastély környéke más levegőt lehelt, mint a többi vidék; itt
gazdag, itt pazar volt a természet, s olyan jól eshetett forró
évszakokban e hűs platán-koronák illatos, enyhe árnya alól széttekinteni
a sárgára aszalt vidéken, melyen tikkasztó melegen feküdt az átfült lég,
töve gyökeréig szikkasztva minden élő növényt…
… Mennyivel más látvány terűl most az utas szemei előtt a Szentirmay és
Kárpáthy-uradalmak határain belől!
A beláthatlan nádrengeteg sehol sincs. Egyenes csatornák, mik mérnöki
kiszámítással szeldelik át a tért, vezetnek le minden fölösleges árt a
folyamokba, néhol zsilipekkel ellátva, mikről okszerüen öntözik a
réteket. Az uttalan berkek helyét szabályos táblákban fedi a legszebbik
vetés, s sivatag székfüves pusztán, a hol a keresztülutazó átkozta majd
a hinári döglevegőt, majd a tüdőemésztő port, mit a szél szemébe és
szájába hordott, most messziről megüti a kedves illat a közeledő
szaglóműszerét, mit a szellő távol aranyló repczeföldek virágporairól
széthord.
Az egész táj képe megváltozott. Egész erdők kanadai jegenyékből fedik a
folyamok kanyargó medreit, mik most egyenes átvágásokba vannak szorítva,
s midőn a tiszai apró gőzösök a kies sziget mellett ott a víz közepén
kikötnek, egész kert-sort látni végig Szentirmáig, melyek között
deszkasímaságú uton robognak végig a boldog földészek egészséges,
virgoncz fogatai.
Minél jobban közeledünk Szentirmához, annál inkább feltünik az
átalakulás kedves képe. Nem puszta ez többé, hanem paradicsom; a
háládatos föld ezeres kamatban fizette vissza ura szeretetét, a
szorgalom műve megsokszorozta az önként adott áldást s Isten keze
látszik mindenik fűszálon – ember gondja mellett.
A rongyos házikók rendetlen sorai helyett csinnal épült utczákon visz az
út keresztül, mik közül díszesen emelkedik elő az urasági kastély a
templommal szemben. Rudolf odahagyá ősei váracsát, nyolczvan szobájával,
nagy viszhangos kő-folyosóival s szélzugásos tornáczaival; oda
építtetett lakást a helység közepére, a többi házak közé, s tíz év mulva
egész piacz támadt ott körüle, úgy hogy az idegen előtt sokkal inkább
városnak fog tetszeni e helység, mint akárhány alföldi háztorlat, a mit
mezővárosnak neveznek.
Kitünnek az épületek közül a helységháza, paplakok, iskola, miket a főúr
maga építtetett s gondjával fentart; a kertek alját elfoglalják a
lakosok gyümölcsaszalói és selyemtenyésztő pajtái; minden ház oly
vidáman tekint zöld redőnyeivel, ereszes kapujával az azon menőre, hát
még ha e zöld redőnyök közül egy-egy életvidám arczu ép falusi lányka
granátszemei néznek ki?
Az ős váracs most laktalan. Néhány kiszolgált cseléd és egy iszákos
kulcsár lakja csupán, kinek jobb hasznát venni nem lehetett, mint hogy a
kiváncsiságból odavetődő vendégeknek mutogassa végig a hajdankori
ritkaságokat, miket a jobb izlésü főur többé használni nem tud, de
irántok azért sokkal több kegyelettel viseltetik, hogysem azoknak csak
egy darabját is idegen kézre akarná bocsátani. Maradjanak ott historiai
emlékül.
Rudolf gróf egészen másnemű épületekről gondoskodott, mint ősei; amott a
rendezett patak egy papirmalmot hajt, melyre értelmes vezetők ügyelnek;
itt az agyagtelek téglakemenczéknek szolgáltatja használhatlan
márgaföldét; ez a roppant épület itt takarékmagtár, az egyiptomi hét
kövér és hét sovány esztendő meséjének okos követése; csodálatra méltó,
hogy mit az ókori együgyü bölcsek oly régen fölfedeztek, a gazdag
termésnek megtakarítását mostohább időkre, korunkban még mint ujítási
példát ritkaságképen kell ember elé hoznunk. Távolabb, a helység tulsó
oldalán nagy nyulánk kémények vörös téglafalból emelkednek elé az
alacsony tetősorok közől, bőven füstölögve: ezek munkás gyárak, az egyik
hazai növényanyagból finom czukrot készít, másik az itt termett gyapjut
fonja, szövi olcsó és tartós kelmékké, s alájok nem tőzeggel tüzelnek,
hanem az uradalom saját bányájából vizen szállított olcsó kőszénnel.
Egyik iparág a másikat emeli, meg is látszik az egész környéken; nincs
használatlan föld, nincs munkátlan kéz, maguk a rakonczátlan elemek is
munkára vannak fogva. Nincs heverő, nincs éhező az egész uradalomban, s
mindazon pompa közt, mely a földesúr lakát környezi, legfényesebb az,
mely jobbágyai arczán tündöklik – a boldogság, az elégültség.
Megbocsát a szíves olvasó, hogy ily unalmas részleteken végig hordozom.
Sokkal költőibb tájakat festhetnék néhány mértfölddel odább a szomszéd
pusztákról, hol a nekivadult szél kergeti az ördögszekeret a marháktól
ripacsossá gázolt avaron végtől-végig, ott megállhatnánk a sivatag
közepén, leírhatnók a melancholikus kútgémet a láthatár végén, a hegyére
repült sassal, az elmélkedő gólyát a víz szélében s a tündéri délibábot,
mely szeszélyes órájában mindenfélét mutogat, a mi a földön nincsen, s
elmondhatnók: ennek a földnek nincs semmije, de van költészete és ezeket
leírva hű volnék magamhoz, mert költői dolgokat jegyeznék fel. De
vállainkon az élet. A költői délibábtól látogatott puszták ura koldus és
a kútgémes tájképnek neve: nyomorúság, szegénység. Dicsérjék mások a
nádi életet s azoknak lakóit; árvaság az, és inkább sírhatna a költő,
mint énekelhetne ez elhagyott pusztaságban, ha elgondolja, hogy itt nép
és élet lehetne köröskörül, falu, város, mennyi elférne még! üres
telkeken, hol bojtorján virágzik, ha úgy volna, a hogy lenni kellene,
mennyi boldog ember dicsérhetné az Istent – ékes magyar szóval!
Szentirmay Rudolf ősei tán egykor drága vérökkel szerzék meg azt a
földet, hol utódaik laktak, bizonyára e drága vércseppek hősi története
megérdemelte, ha költőjére talált; de hát azon utód drága
veriték-cseppjei, ki sivatagból Kanahánt varázsolt, nem érdemesek-e,
hogy meg legyenek számlálva? Ki, mint Szentirmay Rudolf, ösztönt,
példát, áldozatot hoz a kornak, hogy nemzetét jóllétre segítse, nem
olyan jó fia-e a hazának, mint a ki érte századok előtt a csatatéren
vérzett?
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
E tágas mosolygó udvaron élte át gyermekéveit a mi Zoltánunk. Ezek a fák
épen oly idősek, mint ő; két jávort ő maga ültetett a kert egyik dombja
alatt, midőn még csak hároméves volt. A jávor-pár alatt kis pad és
asztalka állt, ez volt az ő kedves helye és azoknak a kis
gyermek-társaknak, a kik őt szerették. Pedig ki ne szerette volna!
Már gyermekkorában legokosabb, legbátorabb és izmosabb volt minden
kortársai között. Szomszéd földesurak urficskái átjártak Szentirmára s
játékot rendeztek a kis Kárpáthyval. Ilyenkor Zoltán mindig a gyengék
vezére volt, játszottak háborút, gyülést, törvényszéket; a ki mindig az
elnyomott igazság tolmácsa, bajnoka volt, az a mi Zoltánunk.
Mint hétéves gyermek maga köré gyűjté a magánál nagyobb paraszt
ifjonczokat, s tartotta őket bölcs beszédekkel, s megosztá velök
falatját; majorosok, tehenészek nagy adó alá voltak vetve Zoltán úrfi
által kiszolgáltatandó ozsonnázások miatt. Zsebpénzét, ajándékait
megtakarítgatá, s midőn eljöttek az iskolai vizsgálatok, könyveket
adogatott a paraszt fiúknak, miket így vásárolt.
Ha olykor meghallá, hogy ifjú pajtásai közül valamelyiknek baja van,
ellopózott hozzá, vigasztalá, ételt, orvosságot hordott neki és mind ezt
titokban, nehogy gyámjai, vagy mások megtudják s azt higyjék, hogy ő jó
szivét akarja fitogtatni, vagy uri leereszkedést szenveleg. Oh a gyermek
érzése a legegyenesebb útja a bölcseségnek!