Rudolf egész éjjel nem hunyta be szemeit, a legnagyobb zivatarban
érkezett meg Kárpáthfalvára, ott rögtön fölkeresé a beteg
jószágigazgatót és sokáig egyedül értekezett vele.
Zoltánt ezer aggodalom kínzá az úton. Álmatlanságtól érzékeny
képzelődése félelmes eseményeket rajzolt gyámatyja rejtélyes útjáról
Kárpáthfalvára, épen az ő születése napján; az éjszakai sietség a
legnagyobb viharban, a madarasi kastély szándékos kikerülése elég zavart
félelemalakot gyüjte össze lelkében, miknek még a csípős reggeli szellő
is odakölcsönzé borzadályát, mintha nem volnának a kisértetek maguktól
is eléggé hidegek.
A kastély udvarára vágtatva, első szava az volt az őt elfogadó
cselédhez:
– Hol van gyámatyám?
A lovász tudósítá, hogy odafenn vár reá az irószobában.
– Nincs valami baja? sürgeté tovább az ifju, lováról lepattanva.
– Aligha nincs. Olyan rosz szinben van, mintha beteg volna; késő éjszaka
érkezett meg s egész reggelig fenn volt, egyik szobából a másikba járt
egyes-egyedül, még az öreg kulcsárt is visszaküldé, miután az ajtókat
kinyitogatta; még most is ég a gyertya szobájában, tán le sem feküdt,
leveleket ir, még tán észre sem vette, hogy reggel van.
Mig a cseléd ezeket elmondta, Zoltán sietve haladt fel a lépcsőkön s
dobogó szívvel nyitott be az irószobába.
Rudolf háttal állt az ajtó felé, valami iratokat pecsételve. Az ifju
lépteinek hangjára visszafordult, s oly nyugodt, oly hideg arczczal
fogadá őt, mintha ott belül semmi sem történt volna. Zoltán szinte le
volt hűtve e tekintet által. Elébb valami nagy szerencsétlenséget
gyanítva, most egészen megzavará gyámatyja közönyös arcza, mely épen nem
látszott részvétét felhívni.
Megszoríták egymás kezét olyan hidegen, olyan jelentéstelenül, mintha az
csupa szertartás volna közöttük.
Zoltán figyelmesen nézte gyámatyja arczvonalmait, de semmit sem birt
azokból kiolvasni.
Rudolf végzé a pecsételést s száraz hangon mondá:
– Zoltán barátom, foglaljon helyet.
A szegény fiu e szóra csaknem sírva fakadt.
– Kedves gyámatyám, ön engem eddig tegezni szokott.
– Igen, kedves Zoltán, míg ön gyermek volt; de ide s tova már férfi
lesz. Ma van tizennegyedik születési évnapja.
Zoltán felsohajtott. Máskor nem ily hangon szokta vele a gyámatyja
születésnapját tudatni.
– Ön már azon korba lép, a hol az önállóság érzete nem engedi meg azt a
gyermeki viszonyt, a miben eddig volt gyámja iránt, különben is ennek a
viszonynak most némi átalakuláson kell keresztülmenni.
Zoltán zúgni érzé maga körül a világot. Tán nem jól értette, a mit
gyámatyja mondott?
Rudolf észrevevé a gyermek arczán azt a könyörgve kérdő tekintetet s
félre kellett fordulnia, hogy meg ne engedje magát általa hatni; érzé,
hogy lelke szilárdságától szavainak reszketése meg fogja tagadni a
valószinűséget.
– Önnek rövid időn el kell tőlünk válni, szólt hirtelen és egyenesen a
gróf, mintha nem akarná magát és a fiút a hosszas előbeszédek kínjain
keresztülvergődtetni.
Zoltán halavány lett, mint a fal. Valamit akart szólani, de minden
gondolat, minden hang megdöbbent szívéhez volt tapadva. Önkénytelenül
egy székhez támaszkodék.
Rudolf úgy szeretett volna odamenni hozzá és keblére ölelni és
vigasztalni.
– Üljön le barátom, szólt hozzá szárazon.
Zoltán szót fogadott és leült.
Rudolf észrevevé, hogy a fiu mennyire el van érzékenyülve, iparkodott
mentül nyugodtabban beszélni hozzá.
– Ön elég komoly arra, kedves Zoltán, hogy tökéletesen megértse, a miket
mondok, s átlássa, hogy nem valami rendkivüli eset az, a mire önt elő
kell készítenem, hanem a dolgok természetes folyása, s úgy hiszem, meg
fog benne nyugodni, hogy én önnek javát akarom. Ön ifjúsági
előkészületein már átesett s a nélkül, hogy önt szembe dicsérni
láttassam, mondhatom, miszerint szívétől, eszétől és karjától sok
nemest, sok jót lehet várni. Ön szép tehetségekkel bir s lelkének nemes
tulajdonai mellett csak egy hiányzik még, mi azokat tökélyre fejleszsze,
az, hogy világa legyen önnek. Önnek az ifjusági propylæumokból az életbe
kell átlépni; látni, ismerni saját észlelése után embereket és
viszonyokat; ehhez ön Szentirmán és Kárpáthfalván nem juthat. Az itteni
együgyü emberek önnek nem szolgáltatnak anyagot tapasztalásokra, a
kicsinyes falusi, házi gondok jó iskola leányok számára, de nem az
férfiaknak, kik egykor világi állásuk előnyei mellett az ország jobbjai
közé számláltathatják magukat; az életnek ily helyen szűk köre van, s
pusztán könyvekből nem lett még senki bölcs. Tavaly két hónapi utazása
velem a külföldön több ismerethez juttatá, mint két évi tanfolyam. De én
minden évben nem utazhatom önnel, családom, hivatásom s egyéb tekintetek
nem engedik a hosszasb távollétet önnel, bármennyire óhajtanám is. Önnek
legelébb is fel kell menni Pestre; ez most a nemzeti érdekek
középpontja, az új koreszmék gyűlhelye; itt fogja ön legelébb megismerni
azon helyet, melyet önnek idővel elfoglalnia kell és az útakat, mik
által azt meg lehet érdemelni.
Zoltán egy szót bátorkodott mondani.
– De azért ön gyámatyám marad?
Ettől a kérdéstől félt Rudolf. Egyenesen kellett rá felelni.
– Nem maradok az, Zoltán. Ily messziről nem viselhetnék önre gondot.
Barátja, jóakarója maradok önnek, s rajta leszek, hogy derék, önhöz
méltánylattal viseltető gondnokra ruházhassam át eddigi kötelességeimet
ön iránt. Ha van ön gondolatában az ismerős hazafiak közt olyan, a kihez
inkább vonzódik, adja tudtomra, s én kieszközlöm, hogy az legyen önnek
jövendő gyámnoka.
Zoltán egész arczán, még összeszorított öklein is meglátszott, hogyan
fojtja el felküzdő keservét, hogyan erősíti meg magát. Szemei szinte
égni látszottak a visszatiltott könyek miatt, midőn e felszólításra
felelt:
– Úgy Tarnaváryt kivánom gyámul.
Rudolf elcsodálkozott e gyermeken. Ő utána, kinek családjánál, mint édes
fiu, oly mély, oly gyöngéd szeretettel halmoztatott el, Tarnaváryhoz
kivánkozik, kinek durva modorát mindenki ismeri, s ki valóságos zsarnoka
a vele bármi érintkezésbe jövő fiatal embereknek.
– Igaz. Most ő hétszemélynökké neveztetett ki, tehát Pesten fog lakni;
hanem édes Zoltán: Tarnaváry úr nagyon szigorú ember.
– Épen azért, viszonzá az ifju. Ha Szentirmától el kell válnom, legalább
érezzem azt mentül jobban.
Ez utóbbi szavakat csak alig susogva rebegte.
Rudolf úgy szánta szegényt, úgy sajgott a szíve, hogy így kellett bánnia
vele. De meg kellett annak történni. Amaz undok vád után egy napig sem
volt szabad Rudolfnak Kárpáthy Zoltán gyámjául maradni.
– Tehát majd megirom ön számára az ajánló-levelet Tarnaváryhoz, mert a
jövő közgyűlésig is, mely e fölött határozni fog, önnek már nála kell
lenni. Addig átmehet ön szobájába.
Azzal tollat fogott Rudolf, hogy irjon.
Zoltán csak várta egy ideig, ha fog-e még hozzá valamit szólani? azután
nagyszomorúan felkelt és kiment a szobából.
Nem az fájt neki annyira, a mit Rudolf mondott, mint hogy azt oly
hidegen tudta elmondani.
A mint kilépett az ajtón s azt becsukta maga után, néhány pillanatra
önkénytelen megállt ott; maga sem tudá, mi történik vele? Minő vétkével,
hibájával adott okot gyámjának e szokatlan hidegségre? Még az a gondolat
fel sem támadt szívében, a mi mindezek után jön: elhagyni egy egész
világot, melyben szerettetik, s elhagyni egy gyermektársat, egy kedves,
szép tüneményt, kit jobban szeret, mint az egész világot, kihez minden
napnak egy-egy emléke köti, s belépni egy hideg, szomorú, zajos világba,
hova őt az eddigi jó szellemeknek egy tekintete sem fogja kisérni! Még
most csak első baljóslat benyomása alatt állt s e sajgó érzelemben
néhány perczig ott mélázott még az ajtó előtt, midőn egyszerre valami
megdöbbentő hang ragadta ki kábulatából… Valaki sír… Hallgatózni
kezdett… Valóban, ezek keserű, keserű férfi-zokogás hangjai. Ott benn,
az elhagyott szobában, egyedül maradt a gróf, s azt hiszi, hogy senki
sem hallja, midőn ő visszafojtott érzelmeinek szabad kitörést enged; –
az örökké hideg, nyugodt férfi az, a ki sír.
Zoltán egy percz alatt visszafordult, felszakítá az ajtót s magánkívül
rohant a szobába, ott megpillantva gyámatyját, fájdalomtól leroskadtan,
odafutott hozzá, keblére veté magát s olyan boldog volt, midőn az őt
erősen szívéhez szorítá s engedé, hogy könyeivel áztassa kezeit, s nem
titkolá előle többé, hogy szereti, hogy fájt neki e hideg szavakat
intézni ahhoz, kit az erős szeretet úgy szívéhez csatolt már, hogy ha
onnan le akarja szakítani, vérnyomot hagy maga után a seb.
E néhány pillanata a hallgatásnak, halk zokogás hangjaival
átszellemülve, többet mondott, mint a mennyi egy könyvben, mint a mennyi
egy szívben elfér.
Az is elmult. Rudolf megtörlé szemeit, s kezével nyájasan végigsimítva a
gyermek hajfürteit, ki arczát keblére rejtve ölelte őt át, szeretettől,
érzelemtől átmelegült hangon mondá neki:
– Emlékezzél reá Zoltán, hogy láttál engem sírni és legyen ez életednek
titka, a mire sokszor gondolj, de el ne mond senkinek soha!
Zoltán annyi édeset talált az előbbi fájdalomban. Bizalma, lelki ereje
visszatért. Fölemelé szép, lelkes arczát, mit a könyek gyermeki zománcza
még szelidebbé tett, s kezeit összekulcsolva, kérdezé:
– Miért, miért kell énnekem önt elhagynom?
– Tőlem ne kérd; elég jókor meg fogod azt úgy is tudni és az a nap,
melyben megtudod, nagy bánat, nagy szomorúság lesz rád nézve. Az Isten
adjon szívednek erőt annak elviselhetésére. Most elég legyen annyit
tudnod, hogy nem a szeretet hiánya az, a mi tőlünk elválni kényszerít,
hanem egy átoknál terhesebb végzet, a minek közeledtéről nekem ép oly
kevéssé volt sejtelmem, mint nincs neked most. – El kell bennünket
hagynod, még pedig úgy elhagynod, hogy vissza sem térhetsz.
Zoltánt a keserv ingerültté kezdte tenni:
– Ki parancsolhatja, ki kényszeríthet engem arra?
– Én, szólt Rudolf szeliden, s szomorúan vevé kezébe a gyermek kezét.
– Ön? Gyámatyám? szólt a gyermek elbámulva, ki még csak megközelítő
eszmét sem birt felfedezni. Ah, az nem lehet; önt kényszerítik mások,
alattomoskodnak, incselkednek; önt bizonyosan gyanúsítják azért, mert én
gazdag vagyok, s így akarják önt tőlem elidegeníteni; de ki tilthatja
azt meg nekem, hogy én a legnemesebb lelkű férfit, kit gyermekkoromtól
fogva atyámul tanultam ismerni, a legkedvesebb, a legszeretőbb anyát, s
a legjobb testvéreket, kik engem, árvát, édes bátyjokká fogadtak, ne
szeressem, a míg élek? Ki parancsolhat abban nekem?
– Senki, senki, édes Zoltán, te szeress minket, szeresd őket ezentúl is,
mert mi is szeretni fogunk téged; mikor magadban léssz, sokszor gondolj
ránk, mert mi is sokat fogunk rólad beszélni, midőn egyedül vagyunk és
senki sem hallja. De a mit gondolsz, a mit érzesz, ne mutasd, ne mondd
senkinek soha, mert az nagy veszélyt hozna rád és reánk. Hogy miben áll
e veszély? azt én neked meg nem mondhatom; egy rossz pillanat majd
tudtodra adja. Érezz és hallgass. Én kérlek erre és a mire én kérlek,
azt te meg fogod tenni.
Zoltán szótlanul inte igent.
– El fogsz bennünket hagyni, a nélkül, hogy a bámészkodók előtt
mutatnád, hogy az neked nem jól esik.
A fiu némán fogadta el a kivánatot.
– Távol fogsz lenni tőlünk és hozzánk levelet nem irsz, sem tőlünk
levelet nem vársz és mégis meg fogsz nyugodni abban, hogy mi szeretünk
téged és tudjuk, hogy te is szeretsz minket.
A gyermek nem tett egyebet, mint gyámatyja kezét szorítá ajkaihoz annak
beszéde alatt.
– Azután, ha találkozni fogunk itt és amott a világban, úgy fogadsz
bennünket, mintha csak futólagos ismerősök volnánk, a kikhez többé semmi
közöd.
Oh ezt nehéz, igen nehéz volt megigérni.
– És soha sem lesz-e ennek vége? kérdé felnyögve fájdalmasan a gyermek.
– Lesz, bizonyára lesz! szólt Rudolf, megszorítva a gyermek kezét s az
újra éledni, erősödni látszott e biztatására. (Tehát nem örökké, tehát
nem halálig tart e rejtély; egyszer majd kitisztul minden és akkor
milyen szép lesz ismét újra kezdeni a boldogságot!…)
Rudolf még egyszer megölelé az ifjut s azután nyugodtabban,
könnyebbülten folytatá szavait.
– A miért Kárpátfalvára hivattalak, annak oka nem csupán az, miszerint
itt e sulyos jelenetet háborítlanabbul hittem végezhetőnek, hanem egy
családi rejtély átadása, melyet rajtam kívül élő ember nem bir.
A gróf ezzel fölállt és csöngetett. Kétszer-háromszor ismételnie kellett
azt, míg valaki eljött. Ő maga készakarva távolította el a cselédeket e
helyről s idő kell ahhoz, míg az öreg Pál gazda a lépcsőkön felczammog.
Meglátva kis urát a vén szolga, szerét teszi, hogy kezet csókolhasson
neki, orozva kerülvén hozzá, mert tudja, hogy különben nem engedné.
Rudolf iparkodik néhány tréfás kérdéssel belehozni a beszédbe Pált és a
közöny nyugalmába önmagát. Azután együtt kimennek a folyosóra.
Egy helyen megáll a gróf s azt kérdi Páltól:
– Emlékszik-e még kegyelmed, hogy itt ezen a helyen hajdan folyosó volt,
melyet a megboldogult Kárpáthy János úr befalaztatott, minthogy azon
keresztül igen erősen ki volt téve a kastély az éjszaki szél rohamainak?
– Emlékezem bizony, szól az öreg cseléd készséggel; én magam vigyáztam
fel a berakásnál, mert már akkor a megboldogult nagyságos úr a terítőn
feküdt, midőn parancsát végrehajtók. Nem is azért falaztatá el a
folyosót az én néhai jó öreg uram, mintha a szelektől félt volna, hanem
azért, mivel e folyosó vezetett a boldogult nagyságos asszony szobáihoz,
kit halála után félesztendő mulva a jó úr is követett a sírba s nem
akarta, hogy ő utána más valaki azokba a szobákba ismét belépjen. Ezért
berakatta a folyosót. A szobákban pedig minden azon módon maradt, a hogy
azt a nagyságos asszony hagyta, egy szék meg nem mozdíttatott helyéről,
sem egy könyvet elébb vagy hátrább nem tettek, még a zongora is nyitva
hagyatott, a hogy volt, s én, ki azóta minden napot a kastélyban töltök,
gyakran egyes-egyedül az egész alsó emeletben, sokszor hallom éjszakának
idején, mikor minden mélyen alszik, csak én nem tudok aludni, mint
zendül meg fölöttem az a muzsikáló eszköz, mintha ráütött volna valaki
és sokáig elzeng, zúg, bonog utána. Valami babonás ember azt hihetné,
kisértő lélek jár ott fenn, de én jól tudom, hogy az én megdicsőült
nagyasszonyom oda fenn van a boldogoknak karában s az, a mi úgy peng és
döng éjszakának idején, nem egyéb, mint egy húrja a zongorának, mely
magától lepattant és nagy hangot ád.
Zoltán gyermeki áhittal hallgatá az agg szolga mondáit, míg Rudolf
megveregeté annak meggörnyedt vállát.
– Elhiszem jó öreg, hogy ezért falaztatott be a folyosó, de mégis az
lett a következése, hogy most a szél nem járhatja a tornáczokat, s e
miatt, minthogy ritkán lakik valaki a kastély emeletében, az egész
balszárny oly rekedt levegővel van tele, hogy az embernek szinte nyomja
a mellét, mikor egy ajtón belép. Látszik is a bútorokon, hogy mind
összerepedeznek, s az ablakok egészen elvakulnak a melegtől; azért mi
ismét ki fogjuk nyittatni e folyosót, s inkább rácsajtót veretünk rá,
hogy a kastély egészséges helyzete ki legyen békítve a megholtak iránti
kegyelettel. Nemde Zoltán?
A fiu némán inte igent. Úgy dobogott a szíve e pillanatban.
Az öreg Pál megcsóválta ősz, meghajlott fejét.
– Jó, nagyságos uram. Tudom én azt, hogy nem a levegőre gondolunk most.
Jól van, igen jól van. Zoltán urfi már megnőtt, nagygyá lett, ide s tova
el is hagy bennünket. Nagyon jó lesz, ha elébb meglátja azt a szobát, a
hol édes anyja, a jó nagyságos asszony élt és meghalt. Tudom, hogy sokat
fog arra gondolni. Igen jól van, hogy ő azt meglássa.
Az érzékeny öreg kabátja ujjaival törülte szemeit, míg Rudolf egészen
meg volt lepetve, hogy ez együgyű ember így nyomába lépett valódi
érzelmeinek.
– Hívjon kegyelmed kőművest; mondá szárazon a vén cselédnek.
– Minek az, méltóságos uram? nem nagy munka az egész, egy vékony falat
keresztültörni. Minek azt tudatni más emberekkel? Elvégezzük azt magunk
is, hiszen hárman vagyunk hozzá.
Rudolf figyelmesen tekinte az öreg arczára. Hogy tud ez oly összhangzóan
gondolkozni vele? Hogy tudja ez, miszerint arról hallgatni kell, a miben
a külszín után nincsen semmi titkolandó.
Néhány percz mulva csákányt és feszítő vasat hozott elő az öreg, s hozzá
kezdett látni a munkához. Vén legény volt már, nem igen akart neki szót
fogadni a megbolygatott kő; két-három ütést elvárt minden tégla, mielőtt
kimozdult helyéből. Rudolf leveté felső öltönyét s kivette a szolga
kezéből a faltörőt; majd ő hamarább készen lesz azzal. Izmos kezének
csapásaira gyorsan omlott a fal; Zoltán és a vén Pál csak a téglákat
segítették szétszedni, nehogy lehullásuk nagy zörejt okozzon. Néhány
pillanat mulva akkora rés volt rajta törve, hogy egy ember beférhetett
rajta.
– Ne bántsuk tovább, tanácsolá Pál; könnyebb lesz így ismét befalazni az
egészet.
– Igaza van, helyeslé Rudolf s azzal az irószobába sietve, két
meggyújtott viaszgyertyával tért vissza, mert a felnyitott szobák
ablakai is be vannak rakva és sötét van bennök, mint valami sírboltban.
Egyik gyertyát Zoltánnak adá, másikat maga fogta kezébe, azzal előre
belépett a tört résen, kezét nyujtva az utána jövő fiunak. Pál kívül
maradt.
A zárt folyosón végighangzottak tompa, visszhangtalan lépéseik, s midőn
az első ajtó előtt megállottak, mindkettő egymásra nézett s azt gondolá,
hogy mily szörnyű halovány a másik.
Rudolf annyira el volt fogódva, hogy mielőtt a kilincsre tette volna
kezét, méla szórakozottsággal bekoczogtatott az ajtón s csak akkor
döbbent vissza.
… Ha valaki onnan belülről azt mondta volna rá: «szabad»…
Az ajtó percz mulva síró nyikorgással felnyilt s csendesen beléptek mind
a ketten, ismét betéve azt hátuk mögött.
A tizennégy év óta elzárt levegő nehéz, bágyasztó nyomással ült
kebleikre, a meleg, élettelen roha enyészetes szagával. A gyertyák is
halaványabban égtek, alig birva megvilágítani a sugártalan sötétséget,
melyet még növelt a falak sötét koczkás fatáblázata, a diófával kirakott
palló, körül az elfeketült ősi képek, mik közül csak egy-egy delnő fehér
arcza, fehér kezei látszottak világosabban elő, annál gyászosabbá téve a
többit, a mi sötéten maradt.
Ez volt az előterem.
Szótlanul haladtak rajta keresztül a másik szobába.
Olyan szomorú volt elgondolni, hogy ezekben a termekben az úrnő
végsóhaja után semmi, semmi emberi hang nem hallatszott; a ki erre
gondolt, szinte óvakodott lépteit hallhatóvá tenni bennök, még egy szót
sem szóltak egymáshoz.
A második terem volt Kárpáthyné munka-szobája. Ott áll a zongora,
egészen felnyitva, a hogy maradt, a támlán Chopin mazurjai. Sok húr
leszakadt róla s összegöngyölődve állt felfelé. A zongora mellett állt a
nagy támlásszék, a meghalt nő sháwlja keresztülvetve rajta, az asztalon
hímző-ráma és aquarell-festmény, félbenhagyott munkák. A nagy álló óra
fekete márvány talapzatán most is azon órát, azon perczet mutatta,
melyben Kárpáthyné lelkét kilehellte.
A bútorok, asztalok mind finom porral voltak belepve, mely évek alatt a
legelzártabb termeken is keresztülhat és eltakarja a magára hagyatott
fényt, a halott-pompát. A bársony szőnyegek, mik még használva sem
voltak, színeiket veszték, s midőn Rudolf egy függönyt félre akart
vonni, kezében szétmállott az, az idő megemésztette, s tán az apró
lepkék bábjai is segítettek pusztulásán, mik a megjelenő gyertyák körül
oly sűrűn repkednek.
E szoba ablakainak egyikén a vastáblán valami kis lyuk támadt, tán egy
kiesett szög helye, melyen keresztül a déli napvilág hosszú, vékony
sugárt ereszt a szoba tulsó falára, mozgó alakokat tüntetve fel rajta,
mint egy természetes camera obscurában. Néha valaki végig megy az
udvaron; ilyenkor mintha hosszú kisérteties árnyékok vonulnának végig a
falakon, fölfelé fordított lábakkal.
Minden olyan csendes, csak a hangosan őrlő szu hirdeti, hogy az idő él,
halad és pusztít.
Most a harmadik szoba ajtaja előtt állottak.
Valami nehéz, valami súlyosabb, aggasztóbb a sírbolti rekedt levegőnél,
fogta el Rudolf keblét, midőn e küszöbön átlépett, melynek oly szomorú
emléke volt előtte.
Mintha csak tegnap történt volna, oly elevenen állt előtte minden; ott
ült, ott sírt előtte a kétségbeesett nő, oda tevé le imakönyvét; ime
most is ott hever az, félig kinyílva magától.
– Ez azon terem, Zoltán, suttogá Rudolf, a gyermek kezét megszorítva s
gyakran megakadva beszéd közben, érzelmei súlya miatt; ez azon terem, a
hol anyád meghalt.
A hátulsó falon állt egymás mellé akasztva az ősz Kárpáthy arczképe és
nejéé, a szép viruló Fannyé. Valóban olyan volt ő, ilyen ragyogók voltak
szemei, ily feslő bimbók ajkai, a kép a megszólalásig hű.
Zoltán odasiet az arczkép elé s egy előtte álló támtalan zófára borulva,
édesen, vigasztaltan zokog sokáig.
Rudolf háta mögött áll s tekintete a képről az ifjura s onnan ismét
visszatévedez.
Milyen nagy bűn a szerelem, hogy ily nehéz a büntetése. Ime még a síron
túl is megüldözi, a ki benne vétett s örökségül hagyja fájdalmát az
utódokra is!
Mind a két kép a reá feltekintőre nézni látszik; ha Kárpáthyra vetődnek
Rudolf szemei, eszébe jut az utolsó óra, melyet együtt töltött vele, a
midőn végighordozá őt a jó öreg Nábob ugyanezen termeken, könyes
szemekkel mondva el neki minden zúg történetét, mely a szobákban
létezik, hol látta búsulni, hol nevetni, ábrándozni a feledhetetlent?
Itt ült, itt rajzolt, itt aludt, itt halt meg.
«Nézd, mondá Rudolfnak, amott az asztalon egy félig megirt levél. Senki
sem olvasta azt soha, még én sem; szentség az előttem.»
Ez a szó volt Rudolf lelkének alpese, boszorkánynyomása.
Kihez van ezen levél irva? e gondolat sokszor felkölté őt álmaiból,
sokszor megzavarta legboldogabb óráját. Mi lehet annak tartalma? Kit
érdekel az?
Mindannyiszor megnyugtatá lelkét azon felelettel, hogy hiszen igen
közömbös dolgok lehetnek abba irva s örök az idő, melyben azt senki sem
fogja olvasni.
De ama balvégzetteljes idéző-levél újra felkölté benne a sírba temetett
aggodalmait: hátha valami vigyázatlan szó van azon sorokban elejtve s
kezébe juthat azoknak, a kik neki és Zoltánnak ellenségei. A nő
ábrándozó volt, a nő szerelemmel volt eltelve iránta; mit ér, hogy a
szerelem tiszta volt, mint az angyaloké? egy leirott szó abból elég
lehet arra, hogy külszínt adjon egy ármányosan kiszőtt vádnak és semmivé
tegye egy ifju élet minden jövő reményét s egy hosszú élet elmult
érdemeit.
A legégetőbb gondolat ez volt, mely őt éjnek idején Kárpátfalvára hozta:
«mi lehet azon levélben irva?»
Meg kell tudnia, mi van azon levélben irva?
Tolvajság, szentségtörés, a mit cselekszik, jelleme idegenkedik azon
gondolattól, hogy egy halott levéltitkát megsértse; de meg kell annak
történni! Azon gyermek jövendő sorsáért, ki most anyja arczképe előtt
térdel, s érző lelke által anyja szellemével beszél, meg kell ragadni a
titkot, a mit azon levél tartalmaz.
Remegve közelített az asztalhoz, s szíve hallhatóan dobogott, midőn a
kitárt irat fölé hajolt; szemei kápráztak, mintha valami szellem keze
iparkodnék azokat betakarni. A papiron vastag volt a megüllepedett por,
s egészen elrejté az irást. Mint a ki egy lelkén uralkodó kisértetet jön
alvó sírjában megnézni, mint az elitélt rab, a ki kiváncsi elolvasni
halálitéletét, oly szorongva simítá le a port a levélről s szinte
összerezzent, midőn ez ismerős vonások egyszerre előtte álltak. Komoly
borzalommal tekinte maga mellé. Azt hitte képzelni, hogy amaz arczkép
szelleme e perczben mellette ül, egy kezét vállára nyugtatja, másikkal
pedig ir lassan, meggondolva.
«Szeretett Flórám!
(A levél tehát Szentirmaynéhoz volt irva.)
«Szorongató érzések vesznek körül, úgy érzem magamat, mint a kinek
holnap már meg kell halni…
(Szegény asszony jól sejtett. Másnap reggel meg volt halva, gyermeke
születését csak egy órával élte túl.)
«… A meghalás, az elmulás nem olyan nehéz énnekem, régen meg vagyok
abban nyugodva. Elviszem magammal az életet csendesebb hajlék alá, s jól
esik reá gondolnom. De egy rémem van, egy titka szomorú életemnek,
melyet nem akarok velem egy sírba temetve tudni. Éltemben is nehéz
terhem volt ez, hát még az élet után! Én boldogtalan vagyok, azt
láthatád. Jó férjem minden gyöngédsége, minden áldozata nem képes
elfeledtetni boldogtalanságomat. Még ifju gyermekkoromban szerettem egy
férfit, ki álmaim képe, bálványom volt, s ő semmit sem tudott e
szerelemről, nem is ismert, nem is látott talán. Később eltünt előlem s
nevét sem tudhatám meg, de szeretni, de álmodni róla nem szüntem meg
soha. Tudod, mily veszélyes helyzetből szabadított meg férjem; oh de
százszor veszélyesebb volt az, melybe áthozott: ez új világban össze
kellett jönnöm azon férfival, kit oly fájdalom volt szeretnem. És akkor
már én nő voltam, ő pedig férj. Én a legboldogtalanabb asszony, ő a
legboldogabb férj. Én megérdemlettem boldogtalanságomat, ő is megérdemlé
boldogságát s ekként egy örök világ állt köztem és közötte… E férfi – a
te férjed… Kinek vallhatnám azt meg Isten után, ha nem neked? A mily
igazán szívembe lát Isten, úgy láss te is oda, s ha a fájdalomban,
melyet kivallottam, a bűn foltját találjátok, itéljetek el engem; egész
életemen át édesen viseltem e titok gyötrelmét, de most a halál
előérzetével szívemben reszketek Isten előtt. Én tudom, hogy a gondolat
is bűn volt, hogy vétkeztem, midőn álmodtam is felőle, vétkeztem ellened
és az Isten ellen; pedig kéjjel, gyönyörrel gondoltam és álmadoztam.
Minő itéletet várhatok? Kárhozatomat hallom-e, hogy Isten előtt, emberek
előtt rejtett gondolatokban vétkezém, vagy azt mondja a mennyei irgalom:
«a mennyit szeretett, annyit szenvedett». Oh ne hagyj válasz nélkül;
látod, nem mentem, nem védem magamat előtted. Mondhatnám, nem vagyok
vétkes, nem vétettem ellened soha, de én csak irgalomért könyörgök! Ha
te kezedet nyujtod, akkor megtudom, hogy Isten is megbocsát. Férjedet…
oh…»
Itt félbeszakadt a levél. A különben is izgatag állapotú nőt e szavaknál
görcsös ájulás fogta el, melyből csak halála órájára tért magához. Innen
ágyába vitetett át s a rövid végóra alatt nem jutott többé eszébe a
levél, melyet félig megirt. Flórát ott látta ágya előtt s ha Isten
irgalmát, bocsánatát lehetett olvasnia lelkével, azt az ő arczáról
olvashatá.
Rudolf szemei folyvást oda voltak tapadva e levél végszavaihoz:
«férjedet… oh…» mintha várta volna még, mintha biztatta volna: «irjad
tovább, irjad ki, mit gondoltál felőlem?»
Zoltán még mindig azon helyzetben volt, melyben anyja arczképe előtt
leborult s nem veheté észre, a mi Rudolffal történt e néhány percz
alatt. Gyámatyja képe sápadtabb volt e pillanatban, mint egy halotté.
Egészen el volt mélyedve a mult jeleneteibe, midőn e boldogtalan nővel e
szobában találkozott, midőn akarata ellen megtudta annak titkát, midőn
hallotta őt keservesen sírni maga előtt… És most ismét ugyanazon sírás!
Ah, hová vitte téveteg képzelődése? E zokogás hangja Zoltáné. Úgy
hasonlít anyjáéhoz.
Rudolf lassankint magához kezde térni s visszanyeré férfias nyugalmát; a
levelet összehajtogatta s fölemelve maga elé, mintha mondaná valakinek:
«e titok engemet illet!» eltevé azt keblébe, ott van az a legjobb
helyen. Minő veszély volna az, ha e levél más kezekbe jutott volna,
talán Zoltán elleneiébe! Hogy tudnának a furfangos pörészek e sorok
ártatlan, tiszta aggodalmaiból undok vétekkel és bűntudattal teljes
viszonyokat előtámasztani. Ez egyetlen bizonyíték lett volna ellene a
világ előtt, mely mindig örömestebb hiszi a rosszat, mint a jót, s
kegyetlenebb az ó-kor legvéresebb zsarnokainál, mert ez csak elitélni
tud, kegyelmezni soha. De ez irat jó helyen van már. Rudolf egy nehéz
szörnyetegtől érzé keblét megszabadulni, melyet éveken át lelke
aggodalmain nevelt, mely örökké kiújult benne, mint a test belsejében
támadt polyp.
Fölkelt s odalépett Zoltánhoz, megvilágítva előtte a kezébe vett
gyertyával az arczképet. Maga a kép, e holt festmény, sokkal
életszinűbbnek, sokkal mosolygóbbnak tetszett előtte, mintha ez is
boldogabb, nyugodtabb volna most, mintha örülne annak, hogy veszélyes
levele annak kezébe jutott, ki legjobban tudja azt őrzeni…
Fölemelé a gyermeket, ki szemeit nem birta elfordítani anyja szép
arczáról.
– Ezen órára sokszor visszagondolj életedben. És most vedd magadhoz, a
mit anyádtól örököltél: ezen imakönyvet. Vigyázz, hogy semmit ki ne
szórj belőle, a mi benne van, mert az mind drága emlék. Ne szégyeneld
azt sokszor megnézni: annyi áldással érintkezik kezed, a hányszor annak
lapjait forgatod. A gyermek-évek benyomásait tartsd emlékedben, mert
azok tiszteletreméltók. Egyenes úton járj, igaz légy, mert az a
legkönnyebb és a legboldogítóbb szerep. Érzéseiddel ne légy pazar, de a
kinek odaadtad, ahoz légy hű. S hogyha olykor keresztútakra vezet az
élet, kérj tanácsot tenszívedtől, gondolj azokra, kik onnan felülről
néznek le rád, atyád és anyád szellemére, s úgy cselekedjél, hogy ők
boldognak lássanak téged. És most üdvözöljük azokat, a kik itt maradnak.
Még egyszer körültekintének a sötét szobákban. Elhalaványult emlékek,
alvó szellemek hadd aludjanak tovább. Az előteremben megszólal a
zongora, mintha téveteg ujjak vonultak volna rajta végig. Zoltán
megrezzenve simul Rudolf mellé… Semmi sem az; futó egérke szalad a
billentyűkön keresztül, az támasztá a hangot. A szellemek alusznak
csendesen.
A gyertyák tovább vitetnek, a két arczkép régi homályába vész újra, a
rekedt, hangtalan légben elhangzik az utolsó kulcsnyikorgás. Zoltán
eltávoztában megcsókolja azt a kendőt, mely a nagy karszékre van vetve.
Azután elhagyák az előszobát is, s végigmentek a folyosón a betört
résig, mely előtt a vén szolga mozdulatlanul állt őrt. Mindkettő
szívéről mintha nagy, nehéz hegyek emelkednének el, oly hosszan, oly
könnyebbülten sóhajtanak fel, a szabad légre jutva.
Ott künn vidáman, derülten süt a déli napvilág a zöld hársfákon
keresztül, s bámulva látszik kérdezni: hová, hová e sápadt gyertyákkal
és e sápadt arczokkal?…