Kőcserepy tanácsosnét a világ igen magas szellemi tekintélynek tartá. És
nem minden ok nélkül.
Már gyermekkorában mint a legokosabb magaviseletű lánykák mintaképét
szokták példaképen felhozni. Midőn ifju hajadonná nőtt, oly óvatosan,
oly vigyázva lépdelt a világban, hogy még az árnyékát is kikerülte
minden megrovásnak; más ifju lánykát szenvedélyei ragadnak, ő eszét
bocsátá útmutatóul, s azon korban, melyben más érez, hevül és
ábrándozik, ő figyelt és elmélkedett; a fiatal hódolók, kik egy új
szépséget körülrajongnak, rosszul érzették magukat körüle. Ő nem
mulatott, nem enyelgett velök: ő megbirálta őket.
Nem is volt szerelmi viszonya soha, senkivel. Ez állítás nem túlzott. A
szív minden kebelben egyiránt dobog, s van az életnek oly boldog kora,
melyben minden szívdobbanás azt mondja: szeretni kell. Feltünik a vágyó
érzelem előtt egy-egy rokonszenvű arcz, az érzelem lágy viasza elfogadja
annak lenyomatát, s viseli, míg egy másik el nem törli onnan, vagy pedig
viseli örökké; annak csak erényeit ismeri, annak bűneit megbocsátja,
azért tűr, azért szenved, azért csalatkozik, és még is hisz, még is
szeret, és ez a szenvedés, csalódás, ez a hit és szeretet, – az ifjukor
bohósága. Eveline nem hitt és nem szenvedett soha. Örökké fürkésző
szemei előtt nem maradt rejtve az emberi szív legtitkosabb gondolata.
Neki is volt lelki ideálja, de attól ő annyi tökélyt, oly magas szellemi
nagyságot követelt, hogy itt e földön e helyet senki be nem töltheté.
Egy-egy ifju szemei, szavai az ő szívében is gyújtottak lángot, de ő oly
hamar kiismeré annak tökéletlenségét, rá akadt gyöngéire, hibáira, hogy
vissza tudta magát vonni tőle, mielőtt indulata szenvedélylyé válhatott
volna. És ez a bölcseség.
Én Istenem! Milyen boldogtalanok volnánk mi férfiak, ha a nők bölcsek
akarnának lenni. Hiszen mi nekünk minden lépésünk, minden gondolatunk
tele van hibával: mi lenne belőlünk, ha a szerelem engesztelő angyala
helyett az itélet volna leküldve ellenünk?
Eveline tizennyolcz éves korában ment férjhez. Egy éltes főrangú úr
vette el. Férje már túl volt azon a koron, mely az ifjuság könnyelmű
hibáinak ki van téve; komoly, derék, tekintélyes férfi volt; az ifju
leányt nem kényszeríték kegyetlen szülők e házasságra, semmi zsarnoki
befolyás, rokonok, vagy a körülmények részéről nem hajtá ez
összeköttetésre, ő egyenesen maga adott előnyt arra, hogy őt e derék úr
nőül kérje. Emberek előtt, a kikről tudta, hogy megmondják neki, annyira
magasztalá annak jó tulajdonait, hogy a jó úr végre megkérdezé tőle, ha
nem volna-e hajlama e tulajdonok úrnőjének ismerni magát? Eveline igent
mondott. Pedig férje gazdagabb sem volt, mint ő.
Mintegy hat évig élt együtt vele. Soha sem hallotta őt senki
panaszkodni, sőt igen boldognak állítá magát. Férjét mindenki előtt
magasztalá; unalom volt hallgatni, annyit tudott beszélni a derék úr
nemes jelleméről, kitünő észtehetségeiről, tiszta, józan lelkületéről,
keresztyéni őszinte becsületességéről; nem egy fiatal imádó, ki az
excellentiás úrnő ritka szépségétől elhagyta magát tántoríttatni, hogy
az élemedett férj rovására reményeket támaszszon, megfagyva,
elgémberedve hagyta el a bájos hölgyet, ki képes volt a szerelmes embert
agyon beszélni férje erényeivel. Azt mindenki elismeré róla, hogy derék,
magaslelkű asszony, de félt tőle, mint a jégtől.
Az utolsó években férje folytonosan beteg volt. Ez idő alatt Eveline
semmi nyilvános mulatságban részt nem vett, rokonain kívül nem senkivel
társalgott, s példányát adá a hölgyi türelemnek.
Ő maga is elismeré, hogy az nem szeretet, a mit férje iránt érez, hanem
becsülés, igen mélyen gyökerezett becsülés.
A férj hosszú betegségének halál lett a vége. Eveline őszintén
megsiratta őt és soha sem szünt meg emlékét tiszteletben tartani.
Néhány év mulva a mehádiai fürdőkön megismerkedett Kőcserepy úrral. Még
akkor Kőcserepy úr tizenhat évvel fiatalabb volt, mint jelenleg és igen
szép férfi.
Eveline egyszerű észlelés nyomán azon meggyőződésre jött, miszerint
Kőcserepy úrnak eddigi élete folyamát tekintve, igen nagy eszű és igen
szeretetreméltó férfinak kell lennie. Ki sorsát oly magasra birta vinni,
az csak ideál lehet a tökélyben. Megengedé ennélfogva magának, hogy az
udvarló férfi iránt szerelmet érezzen. Tökéletesen sikerült maga előtt
felfoghatóvá tenni, hogy ez érzelem a legrendesebb folyamú szerelem,
melynek házasság lett a vége. Először eszének, másodszor szivének
választa férjet; e szép mondatot jegyzé fel bámulói emlékébe a jeles
delnő.
Tizenhat év óta csalhatatlan meggyőződésére jutott annak, hogy
boldogsága tökéletes. Második férje sokkal eszesebb és nagyobb lelki
tulajdonokkal biró férfi, mint volt az első, kit azonban Kőcserepy úr
mindig csak a legnagyobb tisztelet kifejezésével említ, s kinek
sírboltját halála évnapján rendesen meglátogatja neje kiséretében s
együtt imádkozik vele annak lépcsőin. E tisztelet igen szép fénybe
állítja Kőcserepy úr érzelmeit Eveline előtt.
Még egy más talizmánja is van Kőcserepy úrnak, melylyel Evelint magához
birja lánczolni. Bármit tervez a jövő iránt, a felől előbb neje tanácsát
kérdi meg, gyakran még bonyolódottabb ügyeket is elmond neki s várja,
minő itéletet fogna azokban mondani Eveline? Ő is tökéletesen azon
véleményen van. Neje tanácsadásai rendesen összeütnek az övével, ő is
épen úgy gondolta. Meglehet ugyan, hogy a kivitelben azután épen
ellenkezőleg fordulnak a tények, de már azt Eveline nem veszi észre. Ő
csak annyit tud, érez, hogy férje őt lelke jobb felének tartja, hogy
nála nélkül gondolatait nem rendezi, hogy ő neki minden fontosabb
határozatnál befolyással kell lennie, hogy észlelése, bölcsészete tartja
fenn a család boldogságát, intézi annak jövőjét.
Házasságuk második évében gyermekök született. Ez volt Vilma. Több
gyermekök nem is lett, ő egyetlen maradt.
Szülők, kiknek egyetlen gyermekök van, nagyon hajlandók azt
elkényeztetni, az osztatlanul rájok jutott szeretet túlságos édessége
elrontja a szívet, s ellágyítja a lelket. Eveline ezt jól tudta, s e
tekintetben neki már egész életterve volt készen.
Óvakodnia kellett, hogy e közönséges hibájába a túlságos szeretetnek ne
essék. Az apa bálványozta leányát, nem tudta előle eltitkolni
szeretetét. Ezért az apának mentül kevesebb befolyást kellett engedni
gyermekére.
Oh Eveline már bölcsebben tudta magát viselni. Ő soha sem látta leányát
egyedül, mindig egy feszes társalkodónő jelenlétében, ki a kis Vilma
minden léptét, hangját igazgatta, ki megtanítá, hogy kell bölcs dolgokat
mondani mamának, papának; mint kell a gyermeknek eltitkolni természeti
hajlamait mások előtt, szoktatni magát koros emberek rendes életéhez,
gondolkozásmódjához.
Azt gondosan el kelle titkolni a gyermek előtt, hogy ő anyja által
szerettetik. Eveline arczán soha sem volt szabad észrevennie leányának
azokat az enyhe kifejezéseit az anyai gyöngeségnek, miknek tudata a
gyermekszívet annyira képes megrontani. Eveline jól tudta azt példákból,
s észtani buvárlatokból, hogy a szülők nyájassága gyermekeik iránt
azokat lanyhákká neveli; jegyzetei voltak bölcs és tudós férfiak
mondataiból, melyek arany bölcseséget tartalmaznak; «a czukor édessége
elrontja a fogakat, az anyai hízelgés a szívet»; «a ki ritkán érezte a
szülői kéz dorgálását, annál sűrűbben érzendi a sors keze fenyítését»
stb. Ezek szerint Eveline szüntelen szigorú, figyelmes arczczal fogadá
leányát, legkisebb hibáit sietett észrevenni s azokat a vétek sulyához
aránytalan dorgálással szemére vetni; előre kitalálta legrejtettebb
gondolatait, úgy, hogy a gyermek mindannyiszor, mintha egy kérlelhetlen,
engesztelhetlen itélő birót látott volna maga előtt, midőn anyját látta.
Puszta tekintete által lesujtva, csüggesztve érzé magát, mert hiszen
bizonyos volt felőle, hogy minden perczben valamely nagy,
megbocsáthatlan hibát követ el, a melyet ő még maga sem ismer, talán nem
is sejt, de a melyet ama kikerülhetlen szemek már régóta megláttak s
mely miatt nem képes magát menteni. Az ő anyjának bizonyosan nagyon kell
reá haragudni… Úgy szerette volna sokszor megkérdeni: «anyám,
haragszol-e?» de nem merte. Ez volt Eveline rendszere.
Esténkint azután, midőn mindenki lefeküdt, minden nesz elcsendesült a
háznál, gyakran felvevé Eveline éji asztala gyertyáit s hálóköntösét
magára öltve, lopva, nesztelenül bement leánya szobájába. A gyertyáját
letevé a földre, hogy világot ne vessen annak lehúnyt szemeire, leült
ágya szélére s ott elnézte éjfél utáni órákig az alvó gyermek arczát,
megigazítá vánkosait, s midőn eljött tőle, lehajolt hozzá, hogy orczáját
megcsókolja. Megtörtént ilyenkor, hogy a gyermek fölébredt. A kit maga
előtt látott, az nem volt többé a szerető anya, a gyöngédség
kifejezésével arczán, az érzelem könyeivel szemeiben; a figyelmes, soha
nem nyugvó őr volt az, hideg, szigorú tekintetével, ki éjjel is eljön
megtudni, ha leánya jól viseli-e magát? s talál hibát, talál megróni
valót. Még az éjszaka sem rejt el előle semmit.
Gyermekeknek szoktak apró vágyaik, csekély követeléseik lenni, egy kis
kirándulás, gyermeki társaság, csinos ruha, vagy kedvencz csemege
boldoggá tudja őket tenni. Eveline rendszeréhez tartozott ez apró
kivánságokat megtörni, elnyomni. A gyermek lelkülete szokjék a
lemondáshoz. Tanulja meg, hogy semminek sem kell előre örülni. Edződjék
lelke ez apró csalatkozásokkal azon sokkal nagyobbakhoz, a mikkel majd
későbbi években a sors látogatja meg.
És mindez igen bölcsen, philosophi következetességgel volt kimérve és
keresztülvive; Vilma soha sem tudhatta meg azt, hogy őt szülői szeretik,
ő csak azt tudta, hogy vigyáznak rá, – mint egy fogolyra.
Anyja leánya volt, a hogy mondani szokás.
Ugyanaz a figyelmes, vigyázó lélek, ugyanazok a vizsgáló szemek, a mik
Evelineé.
Soha gyermeket ily komoly, magába vonult kedélylyel nem lehete látni.
Minthogy iránta nem volt senkinek szabad szeretetét mutatni, ő is
elrejtette a magáét. Jól tudva azt, hogy ha valamit nagyon óhajt, az
épen azért sem fog teljesülni, iparkodott minden kivánatát, minden
vágyát, a mi örömet okozott volna neki, gondosan eltitkolni; a mit néha
oly jól esik elmondani, épen azt hallgatta el s úgy el tudta zárni lelke
gondolatait, belsője érzelmeit hideg arcza halvány vonásai mögé, hogy
Eveline szemei soha nem hatottak azon keresztül. Még ha beteg volt is,
eltitkolá, elhallgatta; nem panaszkodott, ment a hová vitték, mulatott,
tánczolt, a hogy parancsolák; mindenki hozzá volt már szokva
halaványságához; nem kérdezék, hogy tán valami baja van? csak midőn
hazamentek, s egy-egy őszintébb leánycseléd, kinek nem volt semmi
befolyása a nevelési rendszerre, találta vetkőztetés közben azt az
észrevételt tenni, hogy mint reszketnek a kisasszony tagjai, annak is
azt felelé Vilma: fáradt vagyok, nehogy a nevelőnő meghallja, hogy
beteg. Mikor már ő azt megvallotta, már akkor nagyon régen kellett
szenvednie, s már akkor nem volt képes tagjait megmozdítani; s e miatt
sokszor perczeken mult élete vagy halála, a midőn az egész háznál
mindenki kétségbe volt esve, de e kétségbeesés hangjai hozzá soha nem
hatottak. A tanácsosné egész éjjelen át sírt és imádkozott, de azért
Vilma olyankor sem látott benne mást, mint azt a szigorú őrt, ki
óránkint pontosan megjelen ágyánál, beadni azokat a kellemetlen izű
orvosságokat, s megtudni, ha úgy viselte-e magát, a hogy az orvos
megparancsolá?
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Maszlaczky félórával hamarább jelent meg, mint a tanácsos úr haza
szokott érkezni a táblai ülésből. Készakarva sietett.
A legdivatosabban volt öltözve, oly feszesen, oly kikerekítve, mint a
kire büntetésből van mérve az öltözet.
Az előszobában megtudva a pitvarnoktól, hogy ő nagysága még nem érkezett
haza, a méltóságos asszonynál kivánta magát bejelentetni, azon választ
nyerve, miszerint szívesen láttatik.
Eveline örömest látta a fiscalist. Lehetett vele vitatkozni. Az olyan
emberek, mint Misztizláv, a kik mindenre sietnek igent mondani,
kiállhatlanok voltak előtte; báró Berzyvel is kevésbbé tudott mulatni,
ki a legszebb logikai lánczolatokat, a legbonyolódottabb gordiusi
csomókat egy drasticus élczczel, vagy egy bizarr sophismával tépte
széllyel, vagy sajátságos eszmejárása kalandozásával ugy félrevitte a
tárgyat eredeti indulópontjától, hogy Eveline maga sem ismerte ki belőle
többé magát; hanem Maszlaczky úr tökéletesen az ő embere volt. Mert a mi
gondolatot az egyszer a fogaival megragadott, azt el nem ereszté addig,
míg a szájába nem szakadt. Esztendőkig elvitatkoztak egy-egy bölcs
kérdés felett, kölcsönösen kifáradva és le nem győzetve, s minden újabb
találkozásnál új okokkal és erősségekkel tűzve össze. Kár, hogy e szép
vitatkozások a világra nézve el vannak veszve, mert azon napló, melybe
azokat ő méltósága saját kezével feljegyezte, – fájdalom, – később saját
maga által megsemmisíttetett.
A méltóságos asszony a zongora-teremben fogadá Maszlaczky urat, ki a
mint az előteremben végig lépdelt, meghallá az ábrándmű hangjait,
melyeket hihetőleg Vilma kisasszony ujjai csaltak elő a húrokból, mert
Eveline maga soha sem birt hajlammal a zene iránt, s azt ennélfogva
kevés tökélyre vitte; de midőn az ajtón bekoczogtatott, egyszerre
elhallgatott a zene, s mire felnyitá az ajtót és belépett, már akkor
csak a fehér öltöny ellebbenő fodrait láthatá, mik az átelleni ajtón
eltüntek, s a teremben Eveline egyedül fogadá.
Maszlaczky úr gyönyörű két bókkal mutatá be magát. Egész alakja, mely
egyébkor oly meredt volt, mintha nyársban járna, ily alkalommal hajlott
mindenfelé, s különösen megelégedve látszott lenni azzal, hogy a
teremben annyi nagy tükör van, mikből saját mozdulatait önelégülten
tanulmányozhatja.
A tanácsosné magával szembe ülteté Maszlaczkyt, letevé maga mellé a
könyvet, melyet kezében tartott. Valami metaphysicai mű volt.
Nincs unalmasabb az ilyen látogatási bevezetéseknél a társalgásban, a
midőn egyik félnek sincs semmi mondani valója a másikhoz, s kezdődnek a
beszélgetések így:
– Igen sajnálom, hogy Vilma kisasszonyt élvezetében megháborítottam.
– Oh kérem, ő még gyermek, neki nem szabad élvezetei megháborítását
érezni.
– Óvást teszek, kedves méltsád. Vilma kisasszony ide s tova nagysád
bájainak méltó mintaképe. Én már több izben bátor voltam a nagysás
kisasszonyt méltsáddal összetéveszteni. Semmi csoda. Ugyanazon fönséges
komolyság az arczon, ugyanazon fejedelmi termet, azok a megigéző szemek,
még nem láttam gyermeket annyira hasonlítani anyjához, mint Vilma
kisasszonyt.
– Adná az ég, hogy boldogsága is hasonlatos legyen az enyimhez, szólt
malasztteljesen a tanácsosné, ki a mondott magasztalásokat inkább
leánya, mint maga számára fogadta el.
– Oh e boldogságot méltsád nemcsak megérdemlé, de önmaga alkotá.
– Téveszmét monda ön, engem különös kegyeivel áldott meg az ég, mindkét
férjem a legnemesebb lelkű férfi volt. Ezer közől egy, és én kétszer
találtam ez egyre.
Maszlaczky úr, ki nem akarta e dicséretet az ezer közül egyre száradva
hagyni, s más részről tartott a magasztalások kifogyhatlanságától,
sietett elkapni a szó végét.
– Én pedig ellenkezőleg azt állítom, hogy a jó nő teremti a jó férjet és
a mely nő boldognak vallja magát, az azt saját magának köszönheti.
Ilyen sarkalatos mondást vigyázatlanul kiejteni annyi volt, mint a
tanácsosnénak esztendeig tartó vitatkozásokra nyujtani anyagot.
– Hibásan fogja ön fel az életet, uram. Nőnek nincsen saját sorsa; –
mint gyermek, mint leány, mint feleség mindig idegen akarathoz van
kötve, sőt egész életfolyama szenvedőleges hatása alatt áll másoknak,
kikre gyakran alig van egyéb befolyása rokonszenveinél. A férfit férfivá
neveli a világ és saját maga, a nőt szülői, nevelői, férje. És ez így
van helyesen, lélektanilag. A mely nőt a világ nevel, azt rendesen el is
rontja, s a mely nő önmagát neveli, az aligha tud boldog lenni; mert a
nő boldogsága épen gyöngeségében áll s azon öntudatban, hogy nálánál
erősebb lények őt pártolják, védik, szeretik, mert gyönge. Ezért
megbocsásson ön: ha egy nő boldog, az szerencse, de nem érdem. Az a férj
érdeme.
Maszlaczky úr engedte ő méltóságát végig beszélni, a mi arra mutat, hogy
valami mást forgat fejében s csak azt a szót lesi, a melyikhez hozzá
köthesse saját eszméjét. Rögtöni lelkesüléssel használá az alkalmat.
– Valóban boldog azon férfi, ki ily magas elveket viselő keblet mondhat
magáénak. Ez az én ideálom. Kár, hogy az életben oly ritkán
találkozhatni vele.
– Oh uram, csak keresni kell, szólt jó indulatú hangon a tanácsosné, de
önök helyökbe várják a sorsot, melyet teremteniök szabadságukban áll.
Maszlaczky úr kiegyenesedett e szóra, mintha valami nagy dolgot készülne
mondani.
– Méltsás asszonyom. Ha azon sorsot méltóztatnék ismerni, mely engem
eddig üldözött, átláthatná, hogy egész életem nem a fatum fölkeresésére,
hanem annak kikerülgetésére volt hivatva; szenvedtem, mint gyermek, –
csalódtam, mint ifju és elfásultam, mint férfi. Ezalatt a hideg arcz
alatt is érző lélek rejtőzik, méltsás asszonyom; de minek beszéljek én
saját csekélységem felől? Született, meghalt, boldogtalan volt, ez az
egész sírvers.
Női kedélyeknek, még ha philosophok is, természetök a szomorú, a
szenvedő embert vigasztalni.
– És ön soha sem talált volna eszményképére?
– Míg reményem volt, addig nem találtam, s midőn megtaláltam,… akkor már
nincs reményem többé.
Ilyen százértelmű mondatok nagyon kielégíték Kőcserepynét, mert sokféle
bonczolás alá lehetett őket venni. Figyelmes, vizsga szemeit az ügyvéd
arczára szegzé s annak arczvonalmaiból lelkében olvasott.
– Önnek nincs oka elcsüggedni; kinek erős szenvedélye van, annak a
szenvedély erőt is ad, s ha czélja magas, segít küzdeni és fölemel. Ön
még elég fiatal.
Maszlaczky úr fülig elpirult. Nem tudta, hogy tréfál-e a méltóságos
asszony vagy gúnyolódik? Hanem Eveline nyugodt, őszinte tekintete
meggyőzheté a felől, miszerint ifjuságát nem gúnyból említé, mert bár
képes volt a szíveken keresztül látni, de a parókát észrevenni nem.
– Nem, méltsás asszonyom, szólt nemes lemondással, fiatal nem vagyok
többé, nem az évek, a sors járása látszik meg arczomon, s engem hideg,
részvétlen embernek tartanak; úgy nézek ki. – Mi voltam itt belől? azt
nem tudja senki. Az én titkom, az én halálom.
Végső szavait a legtragicusabb elkomorodás hangján adta elő a fiscalis,
hogy a tanácsosné szinte zavarodottan tekinte rá és nem tudott neki mit
mondani.
– Megbocsát méltóságod, szólt Maszlaczky úr a néhány perczig tartott
ünnepélyes időköz után, hogy ily szavakkal terhelém becses figyelmét.
Első és utolsó hangja ez belsőmnek, s méltóságodon kívül soha sem hallá
azt senki. Azért ismételve bocsánatot kérek.
Most a tanácsosnén volt a sor megzavarodni és elpirulni. Valami
gondolatra jött. Ej, ej, szegény ember.
Szerencsére a tanácsos úr hintaja ekkor gördült be a kapu alatt, s ez
véget vetett a kínos helyzetnek. Maszlaczky úr hátratolta székét s nemes
lemondással kapaszkodva annak támlájába, nyujtá búcsúvételét a derék
asszonyságnak.
– Én magamat ajánlom. Bátor vagyok reményleni, miszerint méltsád nem
gúnyolja ki legszentebb érzelmeimet.
E szavak oly elfogódott hangon valának elrebegve, hogy a tanácsosné
attól kezde tartani, nehogy Maszlaczky úr sírva fakadjon és sietett neki
kezét nyujtani, csak ne sírjon, melyet Maszlaczky úr megragadva, forró,
rebegő, kifejezésteljes csókot nyomott annak havára s azzal kalapját
ragadva, úgy elrohant az ajtón, mint egy szinpadi őrült, a ki megy
Amerikába, s vissza sem jön többé.
A tanácsosné bámulva nézett utána. Éles szemei egy tekintettel keresztül
láttak lelkén.
Szegény, szegény kicsiny ember!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Kőcserepy úr már előre üdvözölve kiálta Maszlaczkyra, roppant terme
tulsó szögletéből.
– Alázszolgája, kedves barátom, hozta az Isten! hozta az Isten.
És azzal egymáshoz siettek, megragadák egymás kezét s összevissza
szorongaták, mint a kik évek óta távol voltak; megkérdezték, mint
szolgál egymás egészsége? mintha a nagy uraknál még az egészség is
szolga volna; mindkét férfi arcza ragyogott a nyájasságtól, s nemes
vetélkedés támadt közöttük, hogy a szobában alá s fel sétálva, melyik
bocsássa a másikat jobb felől?
– Ügyünk félig nyerve van, mondá Maszlaczky úr a napi kérdésre térve, s
azzal kivoná frakkja belső zsebéből az aláirt engedély-levelet, s azt
kiteríté az asztalra; Kőcserepy úr elővoná aranyhüvelyű szemüvegét, s
míg végig olvasta az iratot, több izben helyeslőleg bólinta fejével, míg
Maszlaczky úr tetsző mosolygással vizsgálta a hatást a tanácsos úr
arczán.
– Nos? nos? Jól van-e így?
– Tökéletesen rendben van, monda Kőcserepy, barátja vállára téve kezét.
A többi most az ön műve.
Maszlaczky úr büszkén felfujta magát.
– Hizelgek magamnak vele, hogy e művet végrehajtom. Én a Kárpáthy-birtok
urává fogom önt tenni.
Kőcserepy úrnak lehetetlen volt ezt egy barátságos kézszorítással meg
nem hálálni, mely által okot adott arra Maszlaczky úrnak, hogy nyakába
boruljon és öt megölelje; mert Maszlaczky úr érzékeny ember, ha
rászorul. Kénytelen volt szemeit törülni.
– Hány éve már annak barátom uram, hogy mi egymást ismerjük? kérdé
elszorult hangon a tanácsostól.
– Tizenhat éve annak, felelt az, hasonló érzékenységgel.
– Tehát tizenhat éves régi barátságunk volt-e valaha egy keserű óra
által megszakítva?
– Soha! viszonzá a tanácsos úr, ki hajlandó volt Maszlaczky úr kedveért
mindazokat a keserű órákat elfelejteni, miket neki egy-egy kedvezőtlen
itélet által okozott.
Maszlaszky úr benne volt már a magasztos hangban.
– Reménylem, hogy e törhetlen barátságunk e pör által, mely büszkeségem,
egy örök szent kapocscsal fog megerősíttetni, melyet többé semmi el nem
szakítand.
– Semmi, semmi! sietett újabb kézszorítással erősíteni a tanácsos úr.
– Meg van-e győződve, kedves barátom uram, sürgeté tovább Maszlaczky,
hogy e törekvésre engemet semmi egyéb nem ösztönöz, mint azon végtelen
tisztelet, miért ne mondanám: szeretet, melylyel kedves barátom uram és
kedves családja iránt viseltetem.
– Oh bizonyos vagyok felőle.
– Csak egy gondolat képes engem erővel ellátni a munkára, csak egy
jutalom lelkesíthet fel oly mű kivitelére, melyet semmi kincs fel nem
vállaltathatna velem és ez az, hogy kedves barátom uram szeretetét,
családja becsülését kiérdemelhessem.
Maszlaczky úr itt ismét közel volt már ahhoz, hogy sírva fakadjon,
melynek meggátlása Kőcserepy úrnak aránytalanul sok kézszorítás és
mosolygásba került.
Biztosítom önt a becsülés legőszintébb, leghatártalanabb mértéke felől.
– Ily jutalom elég nekem, szólt az ügyvéd, szemeit megtörölgetve. Ime
nekem ötszázezer pengőt kötelezett Kárpáthy Abellino, ha perét
megnyerem. Én ez összegről kedves barátom uram javára – lemondok. Nekem
nem kell, nekem elég önnek és családjának becsülését birhatni, nekem ez
elég jutalom.
– De kedves barátom uram! hova gondol? Ezt én el nem fogadhatom. A
világért sem, sőt kérjen én tőlem bármit! Bármit, mondom és én nem
érzendek kedvesebb kötelességet, mint azt teljesíthetni.
– Jó, kedves barátom uram, szólt Maszlaczky úr, mint ki valamely nagyot
gondolt, ön kényszerít, hogy kimondjam, a mi szívemen fekszik. Én
kimondom. Igen is, van lelkemnek egy legmélyebb óhajtása, melynek
teljesülte egyedül öntől függ, velem szállt volna a sírba, de ön
kényszerített rá, hogy kimondjam: tegyen ön engem boldoggá – leánya
kezével.
A tanácsos remekelt e pillanatban.
Arczán egyetlen rángása, egyetlen futó kifejezése sem jelent meg a
meglepetésnek, a bosszúságnak, a bámulatnak s egyéb rögtöni
indulatoknak, mikre ez ajánlat bizvást feljogosíthatta. Oly derült
arczczal fogadá azt, mintha hetekkel elébb értesülve lett volna felőle,
s azt minden oldalról tanulmányozhatta volna. Nem mohón, de határozottan
nyujtá kezét az ügyvédnek; a legőszintébb érzelem reszketeg hangján
szólva:
– Szívemből szólt ön; s azután, mintha nem birna az érzések túlságos
rohamával, elfordult az ablak felé, hosszasan kinézett rajta, majd ismét
az ügyvédhez lépett s némán végig szorongatá annak vékony karjait,
legbensőbb egyetértése jeléül.
Maszlaczky szemei ragyogtak, mint ki egy kedvező itélet felolvasását
hallgatja. Fölöslegesnek tartá e kifejezésteljes néma szünetet
kérdezősködéssel zavarni, csak öltönyét egyengeté magán helyre s
diadalmasan emelé fel fejét, büszkesége vonásai közé az obligát
szerénység atyafiságos kifejezéseit törekedve vegyítni.
– Sokszor gondolkoztam felőle, kezdé végre a tanácsos úr a szót, minő
sors fog várni egyetlen leányomra? lesz-e, a ki őt tudja szeretni, a
hogy megérdemli? Talál-e férjet, ki őt megérdemelje? A mai fiatalság
léha, tartaléktalan magaviselete méltán aggodalmakkal tölti el egy
jövendőkbe tekintő atya szívét. Őszintén meg kell vallanom, hogy e
gondjaim közepett sokszor feltünt előttem egy derék férfiu képe, s
elgondolám, hogy él az én ismerősim között egy komoly, érett eszű és
szívű, szilárd jellemű férfi, kiben tökéletesen meg tudnék nyugodni,
kinek bátor, erélyes tulajdonai mellett boldognak láthatnám Vilmámat… és
ez az én kedves Maszlaczkym…
– Oh kérem, vágott közbe Maszlaczky úr, ki roskadozni kezdett a reá
halmozott magasztalások terhe alatt.
– De mindannyiszor le kellett mondanom e gondolatról, folytatá a
tanácsos úr. Mint remélhettem volna még azt, hogy ön, ki előtt még egy
oly ragyogó pálya áll, ki sokkal magasabb összeköttetéseket remélhet, az
én szerény családomra engedje vonatni figyelmét…
– Sőt inkább, sietett belekapni Maszlaczky úr, nincs magasabb czélja
törekvéseimnek, s nem ismerek oly fényes összeköttetést, melynek
elsőbbséget adnék e felett, s bárminő előremenetelt tartson is fenn
számomra a sors, mindenkor büszke leendek azon lépésemre, mely által egy
Kőcserepy kisasszony kezét megnyerhetém, egy oly család tagjáét, melynek
hölgyei példaképei az erénynek és házias szendeségnek.
– Én pedig mondhatom, hogy annál nagyobb örömmel nem lephetett volna meg
a sors, mint a minőt kedves barátom ajánlata okozott. Igy, de csak így
elfogadom önnek egész tervét a Kárpáthy-uradalom iránt. Hisz ön
tulajdona leend az, s az egész Vilmám kezével annak férjére szálland. De
büszke szívvel mondhatom uram, hogy az egész Kárpáthy-uradalomban nincs
olyan kincs, mely e kézzel fölérjen.
– Oh tudom, jól tudom azt; én fel tudom fogni boldogságom nagyságát.
Bizonyára meg fogom én mutatni, hogy bárha nem vagyok is azon
holdvilágképű sihederek korából, kik ifju éveiket henye
piperkőczködésben tékozolják el, kik hősök a kávéházakban és más
gonoszabb helyeken, de azért egy nőt igazán, valóban tudok boldogítani,
ősz hajszálaim daczára. Azaz, hogy ősz hajszálaim biz én nekem még
nincsenek, harminczon túl vagyok; ez csak úgy szólásforma nálam az ősz
hajszálakról. Már ifjoncz koromban vénnek neveztek, komolyságom miatt.
– Épen össze fogtok illeni; ő is ily komoly.
Maszlaczky úr tegeztetni hallván magát a tanácsos úr által, annyira el
lőn ragadtatva, hogy megcsókolá a tisztes úr kezét; a mi tekintve a
helyzet ünnepélyességét, igen érzékeny és megragadó jelenet lehetett.
A tanácsos úr ezzel karjára füzte a derék kérőt s okosan értésére adott
néhány tudnivaló dolgot.
– Vilma leányom most tizenhárom éves. Láthatja ön, hogy még nem férjhez
menetelre való.
– Oh kérem, néhány év nem tesz rám nézve különbséget, én kész vagyok
várni akárhány évig.
– Ő addig is nőm nevelési rendszere alatt marad. Evelinenek mindenben
rendszerei vannak.
– Oh és mily csodás rendszerek, sietett tódítani Maszlaczky.
– Eveline saját nézetei szerint neveli gyermekünket s én kénytelen
vagyok elismerni, hogy nézetei helyesek. Hiába, bizonyos dolgokban a
nőknek csalhatlan tapintatuk szokott lenni; közügyekben merek itéletemre
valamit adni, de a mi a gyermek-nevelést illeti, már ebben nőm előtt meg
kell hajolnom.
A nagyságos úr egészen el látszott felejteni, miszerint pályáját a
gyermek-nevelésen kezdé.
– Ki ne hajolna meg ő előtte! kiálta fel fanaticus elragadtatással
Maszlaczky úr, a női tökélyek, a hölgyi erények, az asszonyi bölcseség
mintaképe előtt. Valóban azon gondolat mellett, hogy ő anyjához hasonló
leend, szépségben, úgy mint erényekben, képes vagyok nem két, nem három,
de tizenöt évig is elvárakozni… azaz hogy – (nem végezte be az ügyvéd úr
a phrasist, a tizenöt évet még is nagyon megsokalta).
– Azaz hogy, vevé át a szót a tanácsos úr, valami határidőt mégis
kellene szabnunk; különben igen határozatlan reményeket költünk
egymásban, s azt tudhatja, kedves Maczlaczkym, hogy én nem kevésbbé
sietek önt leányom számára biztosítani.
Maszlaczky úr úgy érzé magát, mintha mézzel kenegetnék.
– Teszem föl, mondjuk azt, hogy meg fog történni ez a házasság fél év
mulva azon nap után, melyen Kárpáthy Béla kedvező végitéletet kap
perében. Lássa ön, ebben mindnyájunk érdekei össze lesznek kapcsolva.
Maszlaczky furcsán vakarta az orrát erre az ajánlatra.
Az jutott eszébe, hogy hiszen ő végitélet nélkül akarja Zoltántól
megnyerni a Kárpáthy-birtokot s akkor az ehez kötött alkuból könnyen
kijátszatás támad.
Nemes mosolygással monda:
– Tegyük fel még határozottabban. Legyen a boldog határidő félév azon
nap után, melyben a Kőcserepy-család a kárpátfalvi uradalomba
beigtattatik.
E ravasz tételnél ismét azon diadalmas villogás szikráit hányták szemei,
melyeket nem birt eltitkolni, midőn valamely ügyes fordulatot adott a
dolognak.
– Oh én nem akarom oly messze tenni a határidőt. Sőt mentül közelebb,
kedves barátom, kedves Maszlaczkym, tiltakozék Kőcserepy úr nemes
vetélkedéssel. Két három év az egész. Rajtunk függ, hogy ez idő alatt a
kitűzött határ eljőjjön. Ugyebár rajtunk függ? Ön dolgozni fog éjjel és
nappal, hogy a pert siettesse. Másfelől én minden befolyásomat
felhasználandom, hogy annak kedvező irányt adjak. Ez nem leend nehéz,
mert az ügy igazságos. Világos igazság. Különben az engedményt el sem
fogadhatnám; de bizonyos vagyok annak jogossága felől, s biztosíthatom
önt, hogy a per meg lesz nyerve, s akkor semmi sem álland többé ellent,
hogy a barátság eddigi kötelékei a legszorosabb rokoni viszonynyá
füződjenek közöttünk és én kedves barátomat – kedves fiamnak
nevezhessem.
E szóknál Kőcserepy megölelé a fiscalist, ki egész gyermeki áhítattal
borult a martialis férfiu keblére, ki viszont lehajolva a kisded
férfihoz, megcsókolá annak homlokát, jól vigyázva, hogy álhaját félre ne
tolja az érzékeny nyilatkozat által.
Maszlaczky úr teljesen bele adta magát ez atyai ölelésbe. Elgondolá,
hogy hiszen Zoltánnali tervéről még a tanácsos mitsem tudhat, s talán
csak nem akarja rászedni.
E gyöngéd jelenet után mind a két férfi félre fordult szemeit
megtörülni. Midőn felindulásaikból némileg ismét magukhoz tértek, a
tanácsos úr odavoná magához kedves Maszlaczky barátom uramat s
bizalmasan fülébe sugá:
– Fölösleges figyelmeztetnem, kedves Maszlaczkym, hogy az egész
értekezésünknek mind _addig_ sub rosa kell maradni, nehogy a világ ideje
korán megtudjon valamit tervezett összeköttetésünkről, s ebből
kellemetlen következtetéseket formáljon. Tudja ön ügyvéd, én pedig itélő
biró: bármely egyenes és igazságos legyen is eljárásunk, a világ könnyen
balra magyarázza a tényeket.
– Tökéletesen felfogom ez aggodalmat; – kedves nagyságod, kedves barátom
uram ismer engem. Én tudok hallgatni, mint a sír.
– Még egyet, kedves jó Maszlaczkym. Mint az elébb is mondám, Eveline
saját rendszerrel bir a nevelésben, a mit én kénytelen vagyok
helyeselni, mert jobban érti, mint én. E rendszerhez tartozik az is,
hogy a növendék leánynak egész addig az ideig, a míg annak alkalma el
nem érkezett, nem szükség semmit házasságról, szerelemről, s más efféle
dologról tudni, ezt én igen helyesnek találom s részben úgy hiszem, hogy
kedves barátom is egyetért velem.
– Tökéletesen. Tökéletesen. Az ilyen ifjonczi ábrándozások soha sem
szülnek semmi jót; én különben sokkal komolyabb férfiunak hiszem
magamat, hogysem hasonló hivalkodásokra képesnek tartassam. A határtalan
tiszteleten kivül semmiben sem fog nyilatkozni azon indulatom, melylyel
kedves nagysád, kedves barátom uram, miért ne mondanám? kedves leendő
rokonom családja iránt viseltetem.
E szavaknál megfogta a tanácsosnak mind a két kezét két kezével, úgy a
hogy a stájeris tánczot szokták járni, s megrázva azokat hevesen, még
egyszer keblére veté magát a nagylelkű férfiunak s tökéletes lelki
megvigasztaltatással kelt fel onnan, néma jelekkel mutatva, hogy már
most menni készül.
A tanácsos úr egészen az ajtóig kisérte kedves barátját, fél kezével
karon fogva őt; midőn már a kilincs a kezében volt, hirtelen valami
jutott eszébe Maszlaczky úrnak.
– És a méltóságos asszony…:?
Kőcserepy úr megnyugtatólag kegyesen hunyorított szemeivel.
– Legyen ön bizton e részről, én magam fogom őt e felől értesíteni.
Megkimélem önt a jelenet zavarától. Hiába: a kérői szerep a legbátrabb
férfit is zavarba hozza. Magam tapasztalásából mondhatom.
(– Én is. Gondolá magában Maszlaczky úr.)
– Eveline önnek nagy tisztelője, veté utána Kőcserepy úr.
Beleegyezéséről előre is szavamat adhatom, Isten önnel.
– Isten önnel, rebegé utána Maszlaczky úr, oly arczczal, a minővel
Orestes búcsuzott Pyladestől s érzelemmel csordultig telve hagyá el a
tanácsos szobáit, s boldogsága érzetében a bérkocsistól, a ki haza
vitte, eldisputált egy negyedóra fejében húsz pengő krajczárt. – – –
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A tanácsos úr derűlt, vidám arczczal lépett Eveline szobájába.
A figyelmes delnő mind e perczig azon gondolatok elemzésével
foglalkozott, miket Maszlaczky rejtélyes magaviselete keltett szívében.
Mentül tovább fejtegette azokat, annál világosabban kezdett látni.
Minden combinatio összevágott. Elhatározá magában, hogy férjével közleni
fogja kételyeit.
Épen jött.
Eveline gyöngéden helyet csinált férjének maga mellett a pamlagon s
kézcsókjára bocsátva őt, közelebb simult hozzá s márványszépségű karját
annak vállára nyugtatva, kérdezé:
– Találkozott veled Maszlaczky?
– Mindekkorig vele beszéltem.
– Miről?
– Pörös ügy. A Kárpáthy-rokonok vitája, melyben informálni kivánt. –
Zoltán úrfi aligha el nem veszti birtokát.
– Tudod-e, hogy Vilma mily kimondhatlan ellenszenvet érez ezen fiú
iránt? Én meg nem foghatom. Más ifjak iránt legfeljebb közönyös, de ezt
gyűlöli; valahányszor erre lovagol, elfut az ablaktól, társaságokban
figyelmezek rá, hogy őt mindenütt kikerüli s ha tánczolnak, inkább egész
este ülve marad, hogy vele ne legyen kénytelen tánczolni.
– Ez nagyon természetes. Az a fiú a legkiállhatatlanabb gyermekek
egyike, a kiket valaha láttam. A világ sokat tart felőle, mert gazdag.
No majd meglássuk, ha nem lesz az, mennyit fog érni?
– S oly bizonyos volna, hogy vagyonát elveszti?
– Maszlaczky tökéletesen meggyőzött felőle.
– S ezért volt nálad Maszlaczky?
– Igen.
– S nem gondolod, hogy egyéb okai is vannak Maszlaczkynak e pörös
ügynél, mik őt ide járni késztetik?
A tanácsos elbámult, bár nem mutatta is. Hát neje is tudna már valamit
az ügyvéd szándokáról? Ez baj volna, mert asszonyokat nehéz valamely
szándék tiszta voltáról meggyőzni, ha még olyan homályos is az.
– Nos. És mi oka lehet? Kérdé teljes ismeretlenséget mutatva.
Eveline a legmélyebb sajnálat és szemérem hangján susogá:
– Képzeld: ez a szegény fiatal ember _belém_ szerelmes…
Kőcserepy elmosolyodott.
– Ez szomorú dolog rá nézve. Szegény fiatal ember.
– De kérlek, ne éreztesd ezt vele. Ő titkolja e fájdalmát; de én egy
pillantást vetettem lelkébe, mely mindent tudatott velem… Boldogtalan!
Mennyire lehetett szánakozni e szegény négy láb kilencz hüvelyk magas
férfiun, ha elgondolta az ember, hogy ő Kőcserepyné méltóságos alakja
iránt ábrándozik.
Kőcserepy úr komoly kifejezést parancsolt arczának.
– Ne kaczagjuk ki e boldogtalan fiút ez érzelmeért, Eveliném. Nem
egyetlen ő, kit lelked nemessége meghódított. Az ily tisztelet viszont
tiszteletreméltó. Tapasztalni fogod, hogy én, ezt tudva, még jobban
fogom becsülni e derék embert. Bánj te is nemesen vele.
Eveline könyezve ölelé át férjét. Oh nemes hivatás! Lehet-e nagyobb
mértéke a női gyöngédségnek, mint szeliden bánni egy ötödfél láb magas
férfiucskával, ki a világ legszebb és legerényesebb delnői egyike iránt
ábrándozik?
E gondolatnál mennyei magasságig érzé lelkét emelkedni Eveline.
A tanácsos úr hagyá őt ebben a hitben; a mit ő tudott, azt megtartá
magának.
A későbbi találkozásoknál azután Maszlaczky úr és Eveline között a
lehető legkellemetlenebb nemes nyájasság igazgatá a társalgást.
Mindkettő úgy érezte magát, mintha valakinek egy marék eleven hangyát
adnának, hogy vigye haza zsebében, de szépen bánjék velök. Maszlaczky úr
azon hitben élt és mosolygott, miszerint Eveline jóságos pillanatai a
tanácsos által közlött ajánlat gerjesztette anyai szívességből
származnak s e miatt kénytelen volt a legszerényebb, áhítatosabb alakot
játszani; míg Eveline mindez ábrándos arczfintorgatást azon holdas
indulatnak tulajdonítá, a mit platói szerelemnek neveznek, s mely elég
ok a megfelelő szánalom gerjesztésére, s eredendő bölcsészeti elméletek
elvonására.
Kőcserepy urat azután mind a kettő megbizottjává teszi; Maszlaczky úr
épen annyit tud neki beszélni azon örömeiről, miket Eveline kitünő
nyájassága gerjeszt szívében, mint Eveline az ideál érzelmek
rendszeréről, miknek alakulását Maszlaczky úr lelkületében
nyomról-nyomra kiséri. A tanácsos úr meghallgatja mind a kettőt s
egyiknek segít örülni, a másiknak szánakozni, s ugyan őrízkedik őket
felvilágosítani kölcsönös tévedésükről.