alázatos szolgája Maszlaczky Gábor, m. k.»
Kívül nagyobb a czím, mint belül a tartalom.
Nem is ment el délben a tanácsoshoz, hanem reggel jókor, még az ülés
előtt elküldé neki ezt a levelet Bogozytól, azon izenetet nyerve
feleletül, miszerint szivesen váratik.
A mint majd meglátandjuk, régen értették ők már egymást ebben a
tárgyban, s közös erővel dolgoztak e kedvencz eszméjökön, évek óta szép
egyetértésben.
A mint a három órát ütötte délután, már ott csöngetett az ajtón Abellino
s fendobogó szívvel nyitott be Maszlaczkyhoz, remegve kérdezvén; «no,
széna-e, vagy szalma?»
A fiscalis gyötrő tempóval készült a felelethez, elébb kényszeríté
leülni, azután mindenféle irásokat keresgélt, utóbb egy hosszú
értekezéshez fogott, melynek tartalmából a nyugtalan cliensnek meg kelle
érteni, mennyi rábeszélés és fáradságba került a tanácsos megnyerése, a
ki egy igen nemeskeblű férfiu, a ki magáért semmit sem szokott tenni, s
eleinte hallani sem akart az ajánlatról; később azonban mégis hajlandó
volt ráállani, de csak úgy, hogy ő egyenesen Abellino javára teszi ez
áldozatot, s a Kárpáthy-jószágot csak mint fidei commissumot, mint
hitbizományt veendi át, s annak minden tiszta jövedelmét Abellinonak
utalványozza. Ennél azonban ő, – az ügyvéd, – jobbnak látta egy bizonyos
kerek összeget kötni ki, miután meglehet, hogy Kőcserepy túlságig vitt
lelkiismeretessége miatt a régi terhek kifizetésében, Abellinonak még
majd annyi sem maradna, sokkal czélszerűbb leend az indítványozott
huszonnégyezer forintban megnyugodni, ugy-e bár? Ez csaknem hetven pengő
minden napra. Már ez csak szép pénz.
Abellino nagy kinlódások és feszengések között hallgatta ezeket végig.
Értette is, nem is, de bizonyára nem tartotta a fejében. Úgy szerette
volna mondani: add ide már azt a száz pengőt, aztán csinálj a mit
akarsz.
Maszlaczky úr végre eléje terjeszté a kész engedménylevelet, s kérte,
hogy legyen szives átolvasni. Abellino elborzadt a sok betütől. Látta,
hogy ott van a huszonnégyezer forint, egyébre nem volt gondja;
megkérdezte: hova kell irni a nevét? egy párszor elcseppenté a tintát,
oda rántá az aláirását, megtanulta, hogy nem hátul, hanem elől kell a
pecsétet odanyomni, fráter Bogozy és Maszlaczky úr előttemezék az
okiratot, s öntének rá porzót, a mennyit magába birt venni.
Maszlaczky úr adott ezért fráter Bogozynak egy forintot, a mi arra
indítá Abellinot, hogy ő is adjon neki egy aranyat, melyet ma reggel
kapott a családi gondnoktól, napi illetőségében.
Ekkor aztán egy szépen összekötött csomóban elkészítve, kegyesen markába
csúsztatá Maszlaczky úr a sürgetett száz pengőt, meg sem engedve, hogy
nyugtatót adjon róla. Megvan róla győződve, hogy a kedves nagyságos úr,
mihelyt pénznél lesz, nem fog róla elfeledkezni. Abellino nem ismert oly
nagylelkű embert többet, mint Maszlaczky úr. Kicsinyben mult, hogy meg
nem csókolá. Meg nem engedte neki, hogy az előszobáig kikisérje; maga is
kitalál az ajtón.
Ez a száz pengő oly boldoggá tevé ismét; régen volt ennyi pénze egy
csomóban, valamennyi ördög mind felébredt benne ezen lágy bankjegycsomó
selyemsusogására. Kevélyen és nyalkán kezde lépegetni, nádpálczájával
nem gyámolítva köszvényes lábait. A lépcsőkön találkozott egy szép kis
piros pozsgás szolgálóval, azt megszólította, egyet csípett az orczáján
és – kezébe nyomta az egész bankjegycsomót, úgy a hogy Maszlaczky úrtól
átvette.
Szerencséjére a kis parasztleány a lábához dobta a pénzcsomagot és
elszaladt előle, különben rögtön visszamehetett volna másik száz
forintot kérni Maszlaczky urtól.
Így adta el Ézsau az elsőszülöttségi jogát egy tál lencséért.