Carl már meg is érkezett; több előkelő úr, köztük Maszlaczky is,
szerencsések voltak nála tisztelkedni, kedvökért egy áriát énekelt,
mindenki el volt ragadtatva.
És Abellino nem lehetett ott, neki el kelle maradnia mindezen
tisztelgésekből. Látta kitéve az asztalra az aláirási ívet s
tapasztalnia kellett azt a keserves kíméletet, melylyel őt ismerői
illették, midőn fel sem szólíták a részvételre s szánakozva kikerülték:
ez a kín egy pokolbeli specificum, melyet csak az bir megérteni, a ki
azt minden részleteiben ismeri. Éhezni, szomjazni, börtönben lenni,
kisebb rossz lenne rá nézve ennél.
Maszlaczky most is nagy urat játszott; neve szép összeg mellett áll az
aláirások között. Abellino egész este őt kisérte szemeivel, s a mint
meglátta, hogy eltávozik, ő is vette kalapját, utána sietett, a
lépcsőkön utólérte, s nyájasan megszólítá:
– Jó estét, édes barátom, kedves Maszlaczky úr.
– Alázatos szolgája, kedves nagyságodnak.
– Megálljon, ne szaladjon el előlem. Hát haragszik-e még rám?
– Én? Semmi okom sincs haragra. Sőt ellenkezőleg, nagy tisztelője vagyok
kedves nagyságodnak.
– Ne nagyságoljon engem. Ön oly derék férfiu, ön megérdemli, hogy bárki
is barátságában részesítse. Nevezzen engem barátjának; no mondja nekem
«kedves barátom»!
– Tehát «kedves barátom uram», lehetek valamiben szolgálatjára, kedves
nagyságodnak?
– Igen; menjünk innen a kapu alól, mert itt szélhuzam jár. Egy igen
sürgős kérésem volna kedves barátomhoz.
E szavaknál karját az ügyvéd karjába ölté és vonta magával.
– Parancsoljon velem.
– Oh nem parancsolok, csak kérek. Adjon nekem két hétre száz pengő
forintot.
Az ügyvéd megállt és szeme közé nézett Abellinonak, azzal a sajátságos
mosolygással arczán, a minél kiállhatatlanabb mosolygást bizonyára senki
sem látott, a ki valaha abban a helyzetben volt, hogy pénzt kérjen igen
koczkáztatott sikerrel.
– Én adjak száz pengőt kedves nagyságodnak?
– Roppantul lekötelezne vele. Irtóztató szükségben vagyok. A legnagyobb
zavarban. Ha nem ad ön, becsületemre mondom, főbe lövöm magamat.
– De hát hogyan gondolja azt kedves nagyságod, hogy én kölcsönözzek
nagyságodnak?
– Mon dieu! csak ne nagyságolna annyit, kedves barátom. Higyje el, hogy
nem birnám magamat rávenni, ha éhen halnék is, hogy valakitől pénzt
kérjek; egyedül önhöz van bizalmam. Hát nem tartoztam-e önnek már máskor
is, s nem megfizettem-e becsülettel?
– Nem bizony; harmadfél esztendeig tartozott hatvan forintommal kedves –
kedves izé, (ezt a szót választá a «kedves nagyságos úr» és «kedves
barátom uram» közvetítőjeül) s akkor is csak azzal a fenyegetéssel
tudtam megvenni, hogy a kezemnél levő perében addig egy betüt sem irok,
sem a kezemből ki nem adom.
– No látja, szólt szeliden Abellino, mintha a felhozott tény éppen ő
mellette bizonyítana.
– Látom, látom; de az a garantia többé nincs meg rám nézve, tudja kedves
hm hm (itt köhögéssel ütötte el a czímet), hogy én nem tartom többé
kezem között a pört.
– Hátha visszaviszem? sietett mohón szavába vágni Abellino.
– Köszönöm alássan, csókolom a kezeit, nem instálok belőle. Elég volt
abból ennyi. Az Isten őrizzen meg attól minden jámbor prókátort, hogy
méltóságod (már méltóságod) pörét viselje.
– Kérem, barátom uram. Ne beszéljünk olyan fenhangon itt az utczán.
Mondja ön meg, hogy mi panasza van ellenem?
Mentül alázatosabb lett Abellino, annál dölyfösebben pattogott
Maszlaczky.
– Ejh! Tudja azt jól kedves – igen is; minek magyaráztatja most újra?
kedves – ugyan ne kényszerítsen engemet más czímekre, mert mindjárt
kijövök a contextusból! kedves nagyságod, hogy kedves nagyságoddal
lehetetlen kijönni, kifárasztja még az enyimhez hasonlatos bárányi
türelmet is. Azok az örökös scrupulositások, azok a szünteleni
prævaricatiók, azok a mindennapi subsumptiók, azok az elől meg elől
kezdődő extravagantiák képesek volnának egy angyali prókátort is
disgustálni.
Abellino ugyan nem igen értett az elsorolt diákbűnökből egyet is, de
igérte, hogy azokat mind engedelmesen el fogja hagyni; csak adjon neki
száz pengőt s vegye vissza a pört, ha tetszik zálogul.
– Hja, mit csináljak én vele? Mire megyek én vele? Mikor kedves nagysád
más nézetekben van, mint én? Én azon az úton nem folytathatom.
– Hát milyen nézetekben legyek? Mondja kérem. Adjak magamról irást! hogy
is nevezte ön? cessiót? Mi? – no szóljon!
Maszlaczky úr vállat vont.
– Az nem megy ám olyan hamar. Én csak a magam fejétől tettem az
ajánlatot. Még nagy kérdés, ha vajjon rá áll-e arra nagyságos Kőcserepy
úr? Azt sem tudom, hogy ide benn vannak-e most? nincsenek-e a villájukon
odakünn?
– Oh én bizonyosan tudom, hogy idebenn vannak. Jőjjön velem, menjünk
együtt oda. Majd én megvárom önt a kapuban.
– Hová gondol nagysád? Csak nem mehetek tarka mellényben és gérokban egy
olyan úri házhoz, kivált este. Még azt hinnék, hogy tolakodom. Vannak
illedelmi szabályok, a miket respectálni kell.
Abellinonak el kelle nyelni, hogy őt, a divat kiszolgált vezérét, egy
fiscalis figyelmeztesse az illedelem szabályaira.
– Tehát mikor? sürgeté szorongva.
Maszlaczky úr meggondolta magát.
– Holnap tiztől tizenkettőig táblai ülés van, fél egykor a nagyságos úr
haza jön; fél háromig informálhatom. Méltóztassék megjelenni nálam
pontban három órakor, otthon leszek. Reménylem, hogy jó sikerrel.
– Kérem önt, vegye rá. Rimánkodék Abellino.
– Rajta leszek, monda Maszlaczky úr oly büszke hangon, mint a ki meg van
győződve a felől, hogy valakivel nagy jótéteményt követ el.
Abellino egész hazáig kisérte a derék férfiut, a kapuban elválva is
megszorongatá kezeit és nagyon lelkére kötötte, hogy mire ő jönni fog,
már készen legyen az engedménylevél, hogy neki csak alá kelljen irni.
A pillanat szorultságában még ő sürgeté azt, a mit néhány nap előtt
visszautasított. Oh, jól tudta ezt előre Maszlaczky úr, hogy így fog
következni, ismerte ő már a maga emberét. Az ügyvédnek szükséges
psycholognak lennie.
Maszlaczky úr szállásán senki sem volt már ez órában. A vén huszár
otthon lehetett már Budán, a honnan nappalra átjárt; fráter Bogozy
bizonyosan új collegákra akadt, kikkel a vadpohár érdemes szertartását
segített végrehajtani, a fiscalis úr egyedül volt mind a három szobában.
És az alatta lakóknak mégis úgy tetszett, mintha mind a három szobában
számtalan emberek jönnének, mennének egész éjfélig; pedig csak maga
járt-kelt ott Maszlaczky úr, magában mosolyogva és kezeit dörzsölgetve
nagy vigan; jó kedve elvégre annyira kezde fajulni, hogy énekelni is
próbált, azon a kellemetlen embergyilkos félhangon, a minek hallása a
legjámborabb kedélyt is képes dühbe hozni. Hogy mit énekelt? azt nem
lehete megismerni, annyira hamis és alakjából kivetkőztetett valami volt
az, s nem is az volt benne a nevezetes, hogy miként? hanem hogy
egyáltaljában énekelt, hasonlatosan Kreutzberg oroszlánjához, melynél
csodáltuk azt, hogy kimondja e szót: «mama!» nem szépen, de elég, hogy
kimondja.
A házban lakók, kik fölijedtek álmaikból e kisértetes éneklésre, fejökre
rántva takaróikat, gondolhatták magukban: «valami nagy dolog érte ma
Maszlaczky urat, mert megint énekel! Minden lélek dicsérje az urat!»
A fiscalis úr pedig még azon este levelet irt nagyságos Kőcserepy urnak.
Mindössze ennyi volt a levélben:
«Tisztelt kedves barátom uram!
Consummatum est. (Elvégeztetett.) Holnap este felé bátor leszek
tiszteletemet tehetni.
Datum, s a többi.