könnyeden megnyerni lehetetlenségnek tartá, azt mondotta neki, hogy nem
talál szavakat, melyekkel eléggé kijelentse, szive mi mélyen érzi
asszonyi jóságát, és hogy minél előbb ezen beszédből kibontakozzék,
csakhamar az afrikai borra tért, melyről imént a herczegné emlitést tőn,
– és monda: „Minden jelességek között, melyekkel Afrika dicsekszik, az a
legelső, hogy rendkivül jó bora terem; nekem van egy hordó borom, mely
már hét esztendős és még meg nincs kezdve, és ez minden nagyitás nélkül
oly bor, mely jóságára a világ legjelesebb borait is fölűlmulja. Ha
herczegném megengedi, hozok két palaczkkal, s vele itt leszek tüstént.“
„Igen sajnálnám, ha fárasztanálak, – monda a herczegné; talán jobb, ha
azért valakit küldendesz.“ „Elkerűlhetlen szükséges, hogy magam menjek –
felele az afrikai bűbájos – senki sem tudja kivűlem, a pinczének kulcsa
hol fekszik, valamint senki kivülem azon titkot is, ajtaja mint nyilik.“
„Ha igy van – monda a herczegné – akkor jobb magadnak menni, csak
kérlek, jőj minél előbb vissza. Minél tovább fogsz késni, annál jobban
koczkáztatod békémet, e mellett tartsd eszedben, hogy mihelyt
visszajősz, tüstént asztalhoz ülünk.“
Az afrikai bűbájos, ki szerencséjének kártyavára körül ezer
reménypillangót láta szállongni, most hét esztendős borából hozni nem
futott, hanem repült, s oly sietve ismét vissza is tért. A herczegné, ki
nem kétkedett, hogy igen fog sietni, maga vetette a port, melyet Aladdin
neki adott, egy pohárba, viszont félretette, s erre parancsolá az
étkeket feladni. Asztalhoz ülének, és pedig egymásnak ellenébe, úgy hogy
a bűbájos az italpolcznak háttal vala fordulva. Midőn most a herczegné a
legizesb falatokat elébe rakta, igy szólott hozzá: „Ha kivánod,
hangszerek játékával töltöm kedvedet, de mivel csak ketten vagyunk, ugy
gondolnám, a magános mulatozás édesebb ingerű.“ A bűbájos a herczegnének
ezen választását uj kegyelemnek vevé.
Minekutána nehány falatot ettek, a herczegné inni kivána. Ivott a
bűbájos egészségéért és midőn ivott, mondá: „Te borodat méltán
dicsérted, én ily nemes izűt soha sem ittam.“ „Gyönyörű herczegné –
felele ez, a neki nyujtott poharat kezében tartván – borom tetszésed
által, melyet itt kijelentesz, uj jóságot nyer“. „Igyál egészségemre –
szóla viszont a herczegné – tapasztalni fogod, hogy én ehhez igen
értek.“ Ivott a herczegné egészségére, s mondá azután – a poharat
visszaadván: „herczegné! én boldognak vallom magam, hogy ezen hordót ily
kedvező jó alkalomra tartottam fel; magam is megismerem, hogy mióta
élek, ily jeles bort nem ittam.“
Midőn az evést folytatták, s még háromszor ittak volna, végre a
herczegné, ki a bűbájost udvarisága és nyájas hizelkedése által egészen
megigézte, jelt adott az udvarló asszonynak, s ez hozá a borral tele
poharat. A herczegné átvette s egyszersmind parancsolta, hogy az afrikai
bűbájosé is hasonlóan töltessék meg, s neki adassék által. Midőn
mindketten most a poharat kezökben tarták, igy szólott a herczegné az
afrikai bűbájoshoz: „Én nem tudom, nálatok Afrikában a szerelmesek
között, ha egymással isznak, mi szokás uralkodik; nálunk Chinában a
férfiu és hölgy egymással szeretet jeléűl poharat vált, s igy isznak
egymás egészségeért.“ Ekkor oda nyujtá neki a poharat, melyet kezében
tartott, s kinyujtott kézzel várta a bűbájosét. Az afrikai bűbájos
részeg örömmel siete cserélni, mivel ezt csalhatatlan jelnek tekinté,
hogy a herczegné szivén tökéletes diadalt vett, a mi őt a boldogság
főfokára emelte. Mielőtt ivott, mondá, a poharat kezében tartván:
„herczegné! mi afrikaiak még igen messze vagyunk a chinai szép
miveltségtől – nálunk az a mesterség idegen, mely a szerelmet minden
mellékes kéjjel és gyönyörrel édesiti, és midőn én itt oly valamit
tanulok, a mit eddig nem tudtam, érzem egyszersmind, mennyire kellessék
becsülnöm ez irántam mutatott kedvezés jeleit. Én ezt szeretetreméltó
herczegném, soha sem felejtem el; az által, hogy poharadból ittam, uj
életem támadt, a mit, ha szivedben a dacz állandó maradt volna, nem
lehete várnom.“
Badrulbudur herczegné, kit az afrikai bűbájos üres fecsegései untattak,
szavába esett és mondá: „Igyunk most, s ha tetszik, beszédedet azután
folytasd.“ Itt a poharat szájához vitte, de csak ajakival illette; az
afrikai bűbájos ellenben oly igen buzgott őt megelőzni, hogy a poharat
egy csöppig kiürité. Mivel az ivásnál fejét kevéssé hátra veté, hogy
mutassa tüzes készségét, tehát még egy ideig e helyzetben maradt, mig
végre a herczegné, ki még folyvást a csésze szélét ajakinál tartá,
látta, hogy szemeit elforgatja, és lelketlenűl hanyatt omlik.
A herczegnének nem kellett még előbb parancsolni, hogy a rejtekajtó
Aladdinnak nyittassék fel. Asszonyai, kik vele összeértének, a teremtől
egész a legalsó lépcsőig bizonyos távolságra fel voltak állitva, ugy
hogy azon szempillantásban, melyben az afrikai bűbájos hanyatt dőlt, már
a rejtekajtó is megnyittatott.
Aladdin feljött s bement a terembe. Midőn a afrikai bűbájost a pamlagon
elnyujtva látta, Badrulbudur herczegnét, ki felkelt és tárt karokkal
elébe sietett, visszatartá, mondván: „Herczegné, még erre nincs idő;
légy oly szives, és menj szobádba, gondoskodjál arról, hogy egyedül
maradjak mert most azon dolgozom, hogy épen oly hamar Chinába
visszahelyeztessél, mint onnan elragadtatál.“
Mihelyt a herczegné asszonyaival és herélteivel a teremből eltávozott,
Aladdin az ajtót magára zárta, a bűbájos lelketlen testéhez közelitett,
felnyitotta annak ruháját, s a lámpát onnan kihuzta, mely azon módon
volt még eltakarva, a mint a herczegné leirta. Felfödé azt, és
dörzsölte. A szellem tüstént megjelent szokott üdvözléssel: „Szellem! –
szóla hozzá Aladdin – én hivtalak, hogy ezen lámpa nevében parancsoljam
neked, hogy e palotát azonnal Chinába visszavitesd, és pedig ugyanazon
helyre, honnan az elvétetett.“ A szellem főhajtással jelenté, hogy
engedelmeskedni fog, s eltünt. Az áthelyezés valóban végbement, s azt
csupán két gyönge rázódásból lehete észrevenni, midőn t. i. a palota
Afrikában helyéről felvétetett, s az Chinában a szultán palotája mellett
letétetett. Mind ez a legrövidebb idő alatt történt.
Aladdin most a herczegné szobájába ment alá, megölelte őt, s igy szólott
hozzá: „Herczegné, bizonyossá tehetlek, hogy holnap reggel örömünk
mértéke teljes lesz.“ Mivel a herczegné még vacsoráját egészen el nem
végezte, és Aladdin is enni kivánt, a herczegné a huszonnégy ablaku
teremből az étkeket, melyek ott felhordattak, de hozzá még alig nyult
valaki – szobájába hozatta. A herczegné és Aladdin együtt ettek, s
egyszersmind ittak az afrikai bűbájos jeles ó borából is.
A szultán, mióta Aladdin palotája eltünt, s Badrulbudur herczegné
elragadtatott, vigasztalhatatlan vala. Ő sem éjjel sem nappal nem
alhatott; a helyett, hogy elmellőzött volna mindent, a mi bánatját
táplálhatá, váltig azt tevé csak, a mi nevelni segitette. Igy p. o.
azelőtt minden reggel egyszer palotájának nyilt erkélyébe ment, hogy
szemeit a szép gyönyörű látványon, Aladdin palotáján legeltesse, most
naponkint még többször járt oda, de csak könyűket folyasztani, s azon
gondolat által, hogy azt, a mi neki oly igen tetszett, meg nem látja
többé, s hogy egyszersmind a világon legdrágább kincsét elvesztette –
magát a bánatba minél mélyebben sülyeszsze el. Azon nap, melyen Aladdin
palotája régi helyére ismét visszaállittatott, alig pirult a hajnal, s
im a szultán már az erkélybe ment. Komor tünődésbe merűlt lélekkel
lépett ő be, s szemeit szomoruan vetette azon táj felé, hol csak puszta
tért, de nem palotát vélt láthatni többé. És igy, midőn egyszerre e
puszta helyett ismét betöltve látta, azt a köd ámitó játékának hitte.
Nagyobb figyelemmel nézte mindinkább, és végre teljesen meggyőződött,
hogy az – Aladdin palotája. Öröm és vidor kedv váltá fel itt lelkének
nehéz boruját. Sietve tért szobájába vissza, parancsolván, hogy egyik
lova nyeregkészületben vezettessék elő. A lovat elővezeték, ő felűle, s
elindult. Lovagjártában ugy tetszett neki, hogy ménjének ónlába van, s
Aladdin palotája a világ vége.
Aladdint, ki előre látta azt, a mi történhetik, hajnalhasadtán felkelt,
és minekutána egyik leggazdagabb köntösét magára vette, felment a
huszonnégy ablaku terembe, honnan a szultánt érkezni látta. Lesietett, s
még épen jókor jöve, hogy őt a főlépcsőn elfogadja, és lováról
lesegitse. „Aladdin – monda a szultán – én veled egy szót sem szólhatok,
mielőtt leányomat láttam s öleltem.“ Aladdin a szultánt Badrulbudur
herczegné szobái felé vezette, és ez, kit fölkeltekor Aladdin arra
emlékeztetett, hogy többé nem Afrikában, hanem Chinában és ugyan
atyjának fővárosában, közel palotájához, vagyon, épen elvégezte
öltözetét. A szultán többször megölelé, arczát az öröm könyüi áztaták,
és a herczegné részéről, minden lehető jeleit adá az örömnek, melyet
viszonlátásán éreze.
A szultánt az érzékeny megindulás jó ideig szólni nem engedé, hogy
szeretett leányát, kit oly sokáig mint halál áldozatját siratott,
viszont megtalálta; s a herczegné szintazon mód örömkönyüket hullatott,
hogy atyját, a szultánt, viszontláthatta.
Végre a szultán igy kezdé beszédjét: „Kedves leányom! azt kell
gondolnom, hogy a viszontlátás öröme okozza, hogy rajtad oly kevés
változást veszek észre, mintha legkisebb kellemetlenség sem zavarta
volna meg éltedet; és még is meg vagyok győződve, hogy sokat, sokat
kelle szenvedned. Egy egész palotát, s benne téged elragadtatva képzelni
alig lehet a nélkül, hogy nagy nyugtalanság s aggodalom ne legyen
mellette. Beszélj el nekem mindent, és ne titkolj el semmit.“ A
herczegné örömének tartá a szultánnak, atyjának, akaratját teljesiteni s
monda: „Ha rajtam, atyám és Felség! oly kevés változást tapasztalsz:
kérlek, fontold meg, hogy én még tegnap korán reggel feléledtem drága
férjem és szabaditóm Aladdin megérkezése által, a kit már reám nézve
elveszettnek gondoltam és mint olyat sirattam; és hogy a téged ölelésnek
szerencséje engem visszahelyez egészen egykori boldog sorsomba. Hogy
nyilván kimondjam, egész szenvedésem abban állott, hogy magamat
felségedtől, s kedves férjemtől elszakasztva láttam, és pedig nem csupán
férjemhez viseltető szerelmem tekintetéből, hanem azon való
aggodalmamnál fogva is, hogy Felséged gerjedékeny természetét ismervén,
őt mint ártatlant bár, feláldozottnak képzeltem. Kevesebbet kellett
rablóm szemtelensége végett kiállanom, ki oly szavakat ejtett hozzám,
melyek nekem épen nem tetszhettek, de azon felsőbbség által, melyet
magamnak rajta szerezni tudtam, könnyű volt azoknak határt vetnem.
Egyébiránt bármi kényszeritést is szintoly kevéssé tapasztaltam,
valamint most. A mi pedig illeti elragadtatásomat, abban Aladdinnak
legkisebb része sincs, hanem oka, bár ártatlan is, egyedül én vagyok.“
Hogy beszéde igazságáról a szultánt meggyőzhesse, elmondá továbbá
körülményesen, mikép vevé az afrikai bűbájos egy lámpaárus alakját
magára, és mikép kinála uj lámpákat ócskákért cserében, és ő mint adta
csupán kedvtöltésűl Aladdin lámpáját, melynek titkos erejét és fontos
voltát nem ismerte, egy ujért oda; továbbá mikép emeltetett fel, s
vitetett Afrikába által e csere után ő és palotája, az afrikai
bűbájossal együtt, kit két rabnője, s a lámpát becserélő herélt nyomban
megismertek, mihelyt czélzatának szerencsés sikerülte után magát
legelőbb is bemutatni, s kezét kérni, bátorkodott. Végre minő
kisértéseket kelle Aladdin elérkeztéig türnie, micsoda eszközökhez
nyultak együtt, hogy a bűbájostól a lámpát, melyet az szüntelen magánál
hordozott, visszakeritsék; mikép boldogultak ebben – magokattettetvén, s
őt vacsorára szobájokba hiván, s ugy a többiti egész a méregpohárig,
melylyel a herczegné őt megkinálá. A többire nézve, – ugymond – férjemre
bizom, hogy azt Felségednek elbeszélje.
Aladdin ezekhez csak keveset adhatott. „A mint előttem – igy folytatá a
rejtekajtó megnyittatott, s én a huszonnégyablaku terembe feljutván, az
árulót, a por hatalmas ereje által a pamlagon odahalva találtam, kértem
a herczegnét, kihez a további jelen maradás nem illetett, hogy
asszonyaival s herélteivel együtt szobáiba vonulna vissza. Csak magam
maradtam tehát, kihuzván a bűbájos kebléből a lámpát, annak szintazon
titkos erejét használtam, melylyel előbb a bűbájos élt vala, midőn e
palotát a herczegnével együtt elragadá. Igy vittem véghez, hogy a palota
ismét előbbi helyén áll, s szerencsém lőn Felséged parancsolatja szerént
a herczegasszonyt is visszahozni. Egyébiránt a történt dolgot hiven
beszéltem el, s ha Felséged nem tartja terhének, a terembe felmenni,
önszemeivel fogja látni, mikép nyerte el a bűbájos méltó büntetését.“
A szultán, hogy az igazságról teljesen meggyőződjék, felkelt, s a
terembe felment, és a mint itt az afrikai bűbájost halva, s képében a
méregportól fekete-kékülten találta, megölelé Aladdint igen érzékenyen s
igy szóla hozzá: „Fiam, ne vedd rosz néven azon bánást, melyet irántad
mutattam, atyai szeretetem kénytetett arra; én valóban megérdemlem, hogy
ezen hirtelenkedést, melyre magam elragadtatni hagyám, megbocsásd.“
„Uram, felele Aladdin, legkisebb okom sincs, Felséged bánása ellen
panaszkodni. Felséged csak azt tevé, a mit tenni tartozott. E bűbájos a
gyalázatos, és semmirekellő – volt egyedűl oka, hogy Felséged kegyelmét
elvesztém. Ha egykor Felségednek ideje leend, elbeszélem egy más galád
csinjét ellenem, mely lelkét szintoly feketének vallja, mint az, melytől
most istennek különös kegyelme megmentett.“ „Én magam – válaszolt a
szultán – jegyzek ki erre neked egy bizonyos órát, és pedig minél előbb.
De most ne legyen egyébre gondunk, hanem, hogy megpihenjünk; ezt a
gyülölt tárgyat pedig takarittasd el.“
Aladdin az afrikai bűbájos tetemeit elviteté, parancsolá, hogy a vesztő
helyen a vadaknak vessék martalékul. A szultán azalatt parancsát adá,
hogy dobok, trombiták és más hangszerek játékával egy közös örömünnep
kezdődjék, mely Badrulbudur herczegné és Aladdin szerencsés
visszajövetének emlékezetére tiz napig tartson.
Igy menekedett Aladdin másodszor egy őt környékező halálos
veszedelemből; de még ez sem volt utolsó, hanem még egy harmadik is
fenyegeté, melyet itt körülményesen elbeszélünk.
Az afrikai varázslónak vala egy ifjabb testvére is, ki a varázslatban
nem kevésbbé, mint bátyja, volt jártas, sőt azt lehet mondani, hogy
gonoszságával és kártékony ármányaival őt még felűl multa. Mivel nem
mindenkor együtt s azon egy városban laktak, és az egyik gyakorta
napkeleten, a másik napnyugoton tartózkodott, tehát nem mulaszták el a
pontozás mesterségének segedelmével évenkint kitanulni, mindegyik a
világ melyik részében él, minők körülményeik, és nincs-e egymás
segedelmére szükségök.
Kevés időre azután, midőn az afrikai varázsló Aladdin szerencséje ellen
törtében halálát lelé, ifjabb testvére, ki már egy esztendőn túl
bátyjáról semmit sem hallott és nem Afrikában, hanem egy igen távol
tartományban lakott, tudni kivánta, a földnek melyik részén él amaz,
mint van dolga és mit mivel. Akárhova ment, szinte miként bátyja,
magával vivé a pontozás négyszögét, ezt most elővette, elrendezé,
pontjait kijegyzé, képeket és vonalakat vont, s születését állatá.
Midőn mind ezen képeket átfutá, ugy találta, hogy bátyja nincs a világon
többé, hanem hogy hirtelen méreghalállal kimult, és ugyan Chinának
fővárosában, ezen és ezen a helyen. És hogy gyilkosa egy pór származásu
ember, ki a szultán herczegleányát házastársul vevé.
Midőn a bűbájos ily módon bátyjának szomoru sorsát kitudta, nem veszte
időt hasztalan szánakozással; hanem nyomban eltökélé, annak halálát
megboszulni, lóra ült s Chinába vette utját. Utaztában jó tova sik
térségeken, folyókon, hegyeken és pusztákon ment keresztűl a nélkül,
hogy valahol késnék, és igy jött végre szertelen bajok s akadályok
között Chinába és ezen tartomány fővárosába. Bizonyos lévén, hogy nem
csalódott, hogy ezen tartományt nem egy másikkal cserélte fel, e
fővárosban megállapodott és szállást vőn.
A varázsló eljövete után más napra kiment, és midőn a városban
szertesétálna, koránsem annak szépségeit, melyek nem érdeklék, látni,
hanem veszedelmes czéljának műeszközeit elrendezni – befordult minden
nyilvános helyekre, hol sok ember volt, és élénken figyelt mindenre, a
mit ott beszéltek. Egy ilyetén helyen, hol az időt mindenféle játékkal
volt szokás tölteni, és a hol mig az egyik rész játszott, a másik
ujsággal s napi történetekkel mulatá magát, különös csudadolgokat
hallott beszélni egy világtól elkülönözött erkölcsös jámbor asszonyról,
kinek neve Fatime volt. Gondolván, hogy ezen asszony majd valamiben
szándékát segedelmezheti, egyet a társaságból félrehitt és kérte,
mondana neki valami körülményest e szent asszonyról s azon csudákról,
melyeket tesz.
„Hogyan? – válaszolt a férfiu – te ezen asszonyt még soha sem láttad,
sem beszélni róla nem hallottál? Ő bőjtölése, szigoru élete és jó
példája által a városban közcsudálat tárgya. Hétfőn és pénteken kivül
soha sem jő ki kisded magányából, és a mely napokon a városban mutatja
magát, számtalan jókat tesz, és minden főfájdalomban szenvedőt kezével
illetvén, meggyógyit.“
A varázsló többet nem kivánt tudni, csak azt tudakozta még a
vendég-férfiutól, a városnak mely részén fekszik e szent asszonynak
remetelakása. A férfiu leirta neki a helyet. Minekutána e tudósitásokat
vette s a galád csintervet, melyről nem sokára szólani fogunk,
kidolgozá, mindjárt másnap, melyen a szent asszony kiment, valamennyi
lépéseit megleste, mignem estve őt magányába visszatérni látta. Midőn a
helyet magának jól feljegyezte, elment a már érintett helyek egyikébe,
hol bizonyos meleg itallal szoktak szolgálni, és hol egész éjszakákat
lehetett tölteni, ha a jó kedv úgy akarta, kivált nagy hőségben, hol az
ember e tartományban inkább pokróczon mint ágyban alszik.
Minekutána a varázsló a fogadósnak ama kevésért, a mit magának adatott,
megfizetett volna, éjfélkor eltávozott, egyenesen a szent Fatime asszony
remetelakjához – ezen nevezet alatt ismérte t. i. kiki őt a városban.
Megnyitá igen könnyeden az ajtót, mert csupán kilincszára volt. Midőn
oda belépett s az ajtót igen csendesen viszont betette, látta Fatimét
tiszta holdvilágnál egy nyugvón aludni, mely silány daróczczal vala
betakarva. A varázsló közelite hozzá, és tőrt vont ki, melyet oldalán
viselt, s fölkelté őt.
Midőn a szegény Fatime fölemelte szemeit, nem kevéssé ijedt meg, látván
egy férfiut, ki őt meggyilkolni készüle. A varázsló a tőrt keblének
tartá, igy szólván hozzája: „Ha kiáltasz, vagy legkisebb zajt inditsz,
oda életed; kelj fel, és cselekedd, a mit mondok.“
Fatime, ki öltözötten aludt, az ijedelem miatt reszketve kelt fel. „Ne
félj, – monda a varázsló – én csupán ruhádat akarom, add azt ide, s vedd
érte az enyimet.“ Kicserélék itt ruháikat, és minekutána a varázsló
Fatime ruháját magára vevé, igy szólott hozzá: „Most fesd be arczomat a
tied szerint, ugy hogy hozzád hasonlónak láttassam, a festék pedig az
arczon ne változzék.“ A varázsló őt még folyvást reszketni látta, hogy
tehát megnyugtassa, s rábirhassa, annak a mit tőle kivánt, nagyobb
bizodalommal teljesitésére, monda neki: „Ne félj, ujra mondom; esküszöm
neked Istenre, hogy nem bántom életedet.“ Fatime őt beereszté kamrájába,
lámpáját meggyujtá, ecsetet vőn s egy bizonyos nedvvel, melyet egy kis
edényben tarta, bekené arczát, s bizonyossá tevé, hogy amaz állandó, s
arcza legkisebb különbség nélkül az övéhez leend hasonló. Ezután saját
asszonyi fövegét tette fejére – egy fátyollal együtt, s megtanitá, azzal
arczát a városon jártában mint födözze el; végre, midőn egy nagy
olvasót, mely elől egész övig nyult, akasztott volna nyakába, tulajdon
botját, melylyel közönségesen kijárt, adá kezébe, s tükröt tartván
elébe, igy szólott: „Tekints be, s lásd, hogy tökéletes másom vagy.“ A
varázsló mindent ugy lele, mint kivánta, de esküvését, melyet a jó
Fatimének oly ünnepileg tőn, nem tartá meg. Félvén a vérjelektől, agyon
ugyan őt nem szurta, de megfojtotta, és midőn látta, hogy kiadá lelkét,
holttestét lábainál fogva a remetelak kutjához hurczolta, s bevetette.
A szent Fatimévé átalakult varázsló e galád gyilkosság után az éj
maradékrészét a remetelakban tölté el. Másnap reggel vagy hét órakor,
noha épen e napon a szent asszony kijárni nem szokott, a városba ment,
meggyőződvén, hogy e végett senki őt kérdezni nem fogja, s ha valaki
kérdezné is, fog reá felelhetni. Mivel a városba érkeztével mindenek
előtt Aladdin palotáját már kitudakozta, s azt előlegesen megnézte, és
mivel rémczélzati azon helyen valának kiviendők, egyenesen oda vevé
utját.
Mihelyt a varázló a szent asszony alakjában magát az utczán mutatta,
azonnal számos nép vevé körül. Ezek itt könyörgéseibe ajánlák magokat,
amazok kezeit csókolták, mások mint okosabbak csupán ruhája szegetét; s
ismét mások, kik főfájásban szenvedtek, vagy attól csupán mentek maradni
kivántak, meghajlának előtte, hogy kezeit fejökre tartaná, a mit a
varázsló meg is tett – közben néhány szót imádság gyanánt dörmögvén; –
szóval: ő a szent asszonyt oly hiven utánozta, hogy mindenki őt a jámbor
Fatimének gondolá. Minekutána utjában többször megállapodott volna, hogy
az emberek kivánatit kielégitse, kiknek az ily kézilletés sem ártott sem
használt, eljött végre azon piaczra, melyen Aladdin palotája állott. Itt
oly nagy volt az összetódulás, hogy csak bajjal lehetett egyesnek hozzá
közelitni. Az erősök és tüzeskedők erőszakkal törtek a sokaságon
keresztül, a mire oly hangos panaszok támadtak, hogy a zaj még a
huszonnégyablaku terembe is, melyben Badrulbudur herczegné vala,
elhallatszott.
A herczegné kérdezé, mi zajgás az; és mivel senki sem mondhatta meg,
parancsolá, hogy valaki nézné meg, és hozzon hirt. Rabnői közül egyik, a
nélkül, hogy elhagyná a termet, egy rostélyablakon kitekintett, s
jelenté azután, hogy a zaj a népsokaságtól ered, mely a szent asszonyt
körülveszi, ki kézilletéssel gyógyit minden főfájdalmat.
A herczegné, ki a szent asszonyról már igen sok jót hallott, de őt még
soha sem látta, kiváncsi lőn őt látni és vele beszélni. Mihelyt ez iránt
kedvét sejteté, a heréltek feje, ki épen jelen volt, igy szólott hozzá:
„Herczegné, ha kedved tartja, örömmel hivatom elődbe – csak parancsolnod
kell.“ A herczegné elfogadá ajánlását, és a heréltek feje tüstént külde
négy heréltet azon parancscsal, hogy az álszentet kisérjék fel.
Mihelyt a nép a herélteket kilépni látá a palotából, s a burkolt
varázsló felé menni, azonnal visszavonult; és midőn a varázsló most
magát szabadnak, s a négy heréltet feléje jönni látta, vidám arczával
méne elejökbe, – mert sejté, hogy ámitásai kivánt folyamatban vannak. A
heréltek egyike igy szólott hozzá: „Szent asszony! a herczegné téged
látni óhajt, jer, és kövess minket.“ „A herczegné igen kegyelmes –
felelt az ál Fatime – legyen meg, a mint parancsolja.“ Ezt mondván,
követé a herélteket, kik már a palota felé visszaindultak.
Midőn a varázsló, ki a jámborság köntöse alatt ördögi szivet takart, a
huszonnégyablaku terembe lépett, s a herczegnét meglátta, imádságot
kezdett, melyben az Istentől a herczegnének szerencsét, áldást, minden
kivánatira sikerülést kért. Azután csábitó, jámborármányos beszédességét
kezdé használni, hogy az istennesség palástja alatt a herczegasszonynál
magát beszinezze. Ezt elérte igen könnyen; mert a herczegné szelid
természetű, jó szivű volt, s azt vélé, hogy mindenki ugy gondolkodik,
ugy érez, miként ő; leginkább pedig azoktól nem gyanithatott roszat, kik
a világtól elvonulva látszottak Istennek szolgálni.
Végezvén az ál-Fatime hosszu beszédét, igy szólott hozzá a herczegné:
„Köszönöm, jó anyám, szép imádságidat, bizom és reménylem, hogy Isten
azokat meg fogja hallgatni. Lépj közelebb, és ülj le mellém.“ Az
ál-Fatime leüle tettetett alázattal, s a herczegné ujra igy szólott: „Jó
anyám, én valamit kérek tőled, de meg ne tagadd. Maradj nálam, beszéld
el nekem életed folyását, s jó példáid által tanits meg, mint szolgáljak
hiven Istenemnek.“