csarnokon várta. Mihelyt megpillantá, parancsolta a hóhérnak, ki a
czélra oda állittatott, hogy fejét csapja le – nem kivánván szine előtt
látni, s maga védelmét hallani.
Midőn a hóhér Aladdint hatalmában tudta, levette róla a lánczot,
melylyel nyaka és dereka körülövezve volt, és minekutána egy bőrt, mely
számtalan elvesztett gonosztevők vérével vala itatva, a földön
elteritett volna, arra letérdelni kényteté, s erre bekötözte szemeit.
Azután kivonta pallosát, s már készült a halálos csapáshoz – két
karjaival súlyirányt nyitván a pallosnak, azt háromszor a levegőben
villogtatá, s csak a szultán intésére várt, hogy Aladdin feje leessék.
Ezen pillanatban észrevevé a nagyvezér, hogy a nép, mely a lovagokon
erőt vett, s a piaczot ellepte, a palota kőfalait több helyen lábtókkal
kezdi megszállni, sőt itt ott zajongó dühhel lerongálni, hogy magának
rést nyithasson. Mondá tehát a szultánnak, még mielőtt ez a csapásra
jelt adna: „Kérem Felségedet, jól fontolja meg, a mit tenni készül. A
nép már a palota falait ostromolja, és ha ide be talál rontani, a
következés igen kártékony lehet.“ „Mit? palotámat ostromolni? –
válaszolt a szultán – ki meri ezt cselekedni?“ „Uram“ monda a nagyvezér
– pillantson csak Felséged palotája falaira, vagy a piaczra, s állitásom
igazsága nem lesz kétséges.“
Midőn a szultán a szilaj, tüzes néplázongást megsajditá, ijedelme igen
nagy lőn; nyomban parancsolá a hóhérnak, hogy pallosát hüvelyébe tegye,
a kötést Aladdin szemeiről oldja le, s bocsássa szabadon. Egyszersmind
kényteté poroszlóit a kiáltásra, hogy a szultán Aladdinnak
megkegyelmezett, és hogy mindenki térjen békében haza.
Most mindnyájan azok, kik a palota falait megszállották, és tanui voltak
annak, a mi történt, szándékoktól elállának. Csak hamar leszálltak a
falakról, s megittasodván az örömtől, hogy egy férfiunak, kit szivből
szerettek, megmenthették életét, rivalva hirdették ki a körülállóknak;
néhány pillanat mulva a szerencsés hir az egész népnél elterjedett, mely
a palota előtti piaczon hullámként tolongott, s a poroszlók kiáltása,
kik a palotaszegélyről ugyanazt jelenték, mindenkit végképen meggyőzött.
A szultán igazságszeretete, melyet Aladdinnak megkegyelmezésében
mutatott, lefegyverkezteté a népet, a lázongást eloltá, és lassanként
kiki békével tért haza.
Mihelyt Aladdin magát ismét szabadnak látta, fejét felemelte, és midőn a
szultánt megszemlélte volna, igy szólott fel hozzá érzékeny hangon:
„Felség! hallgasd meg kérésemet, kegyelmedhez, melyet imént árasztottál
reám, csatolj még egy másikat is, s add tudtomra, mit vétettem.“ „Mit
vétettél, áruló? – válaszolt a szultán; – és te még azt nem tudod? –
Lépj fel ide, én megmutatom neked.“
Aladdin fellépett, és midőn a szultán szine előtt állott, monda ez neki:
„Kövess engem!“ s ment előtte, reá nem nézvén. Vezette pedig a nyilt
erkélyhez, és midőn az ajtóhoz ért, igy szólott hozzá: „Lépj be ide.
Hisz fogod még tudni, hol állott palotád; tekints itt mindenfelé, és
mondd meg aztán, hová lett?“
Aladdin nézett, és nem látott semmit! Ő jól ismerte a helyet, melyen
palotája állott; de mivel meg nem fejtheté, mint enyészett el az igy
minden nyom nélkül, tehát e különös meglepő eset oly álmélásba és
zavarba hozta, hogy nem vala képes a szultánnak egy szóval is felelni.
A szultán nyugtalan lélekkel ismétlé kérdését: „De mondd meg nekem, hol
van palotád, s hol van leányom?“ Aladdin most megszakasztá hallgatását,
és felele: „Uram, látom és megismerem, hogy azon palota, melyet
épitteték, nem áll rendes helyén többé; látom, hogy eltünt, és én
Felségednek nem mondhatom meg, hová lett. Mindazáltal lélekismeretem
vallja, hogy a mi itt történt, az tudtom ellen s minden befolyásom
nélkül történt.“
„Palotádból mi lett – folytatá a szultán – azon kevéssé aggódom; leányom
sok ezerszer drágább nekem, mint épületed. Azért akarom, hogy nekem őt
visszateremtsd, különben irgalom nélkül leesik fejed.“
„Uram – viszonoza Aladdin – csak egy kegyelmet kérek, ugymint egy
negyvennapi időhatárt, hogy a szükséges és alkalmatos módokat
kikeressem, és ha ezen idő alatt czélomat el nem érem, akkor esküszöm,
magam hozom Felséged királyi székéhez fejemet, hogy azzal ugy bánhassék,
a mint tetszik.“ „Én a negyvennapi határt, melyet kivánsz, megadom –
válaszolt reá a szultán; – azonban irtózzál kegyelmemmel visszaélni, ne
gondold, hogy megszökhetel haragom elől. Mert a világnak akármely
szögébe rejtezkedel is, én reád fogod akadni.“
Aladdin mélyen megszégyenitve, szánakozást gerjesztő állapotban távozott
a szultán szine elől. Csüggedt fővel ment a palota udvarain keresztül, s
becsvesztében nem meré felvetni szemeit. A fő udvari tisztek, kiket soha
sem bántott meg, s kik boldog sorsában baráti voltak, a helyett, hogy
vigasztalták s házokban menedékkel kinálták volna, hátat forditának
neki, részint, hogy ne lássák őt, részint, hogy ő ne ismerne reájok. De
ha mindjárt közelitettek volna is hozzá, hogy vigasztalják és
szolgálatjaikkal megkinálják, ők Aladdint meg nem ismerték volna. Hiszen
ő már maga sem ismerte magát s az ész tőle elpártolni látszott. Ennek
jeleit adta, mihelyt a palotából kilépett; mert a nélkül, hogy
meggondolná, mit tesz, házról házra járt, és minden embert, kivel
találkozott, kérdezett, nem látta-e palotáját, s nem adhatna-e neki hirt
arról?
Ezen kérdések mindenkit azon gondolatra hoztak, hogy Aladdin elméjében
megháborodott. Némelyek nevetének rajta, de az okosok, s átalában
mindazok, kik baráti szövetségben vagy valamely társasági viszonyban
állottak vele, szivből szánakoztak sorsán. Ő három nap maradt a
városban, folyvást majd jobbra majd balra fordúlt, nem evett semmit,
csak a mit a szánakozás nyujtott.
Végre, mivel azon városban, hol egykor oly nagy fénynyel és
tekintélylyel lépett fel, boldogtalan körülményei között tovább nem
maradhatott, elhagyta azt, és utját a mező felé vette. Félretért a nagy
országutakról, és minekutána sok mezőt kínos bizonytalanságban
összebujdosott, az esthomályban egy folyam partjára ért. Itt a
kétségbeesés barna képeivel mulatott lelke. „Hol keressem én most
palotámat? – igy szólott komor tünődéssel önmagához – melyik
tartományban, melyik országban, a világ melyik részében fogom én azt
feltalálni, s vele kedves herczegnémet, kit a szultán visszakiván tőlem?
Ugy van, eltökelettem! – jobb, ha magamat ily sok fáradozásoktól, melyek
szerencséhez nem visznek, és mind ennyi véres aggodalmaktól, melyek
szivemen rágodnak, örökre feloldozom. Imigy elszánván magát, a folyamba
akart ugrani; de azt mint jó és vallásos muzelmán, előbb nem meré
cselekedni, mig imádságát el nem végezte. Hogy elkezdhesse azt, a folyam
széléhez közelitett, meg akarván a nemzeti szokás szerint kezeit és
arczát mosni; mivel azonban a hely, melyen megállapodott, kevéssé lejtős
s a kicsapó habtól nedves volt, elcsúszott, és a folyamba esett volna
bizonyosan, ha csak még idején egy földből kiálló kisded szirtdarabhoz
nem kapaszkodott volna. Szerencséjére még magánál hordozta a gyürűt,
melyet az afrikai bűbájos ujjára dugott, mielőtt a földalatti üregbe
leszállott, hogy felhozná a csudalámpát, melytől imént megfosztaték. A
fogódzásnál a gyürűt igen keményen találá a szirthoz dörzsölni, és
nyomban megjelent ismét a szellem, mely neki ama földalatti üregben,
hová az afrikai bűbájos őt lerekeszté, jelent vala meg.
„Mit kivánsz? szólt hozzá a szellem.“ „Itt vagyok, neked mindenben
engedelmeskedni kész, mint szolgád, és szolgája mindazoknak, kik e
gyürűt ujjokon hordozzák, és nem csak én hanem valamennyi szolgái a
gyürűnek.“
Aladdin, kit mint kétségbeesőt e váratlan tünemény rendkivül meglepett,
felele: „Szellem, légy életem szabaditója másodszor is; mutasd meg, hol
van az a palota, melyet épitteték, avagy állitsd késedelem nélkül vissza
előbbi helyére.“ „A mit tőlem kivánsz – válaszolt a szellem – az erőm
körén túl fekszik. Én csak a gyürű rabszolgája vagyok, szólitsd ezért a
lámpa rabszolgáját.“ „Ha ez igy van – felele Aladdin – tehát parancsolom
neked e gyürű hatalmánál, hogy engem azon tájra vigy tüstént, hol
palotám áll – akármely részén legyen is a világnak – és helyezz engem
Badrulbudur herczegné ablakai alá.“ Alig mondá ki e szavakat, midőn a
szellem őt Afrikába, egy mezőnek közepére, melyen a palota nem messze
egy nagy várostól állott – elvivé, s Badrulbudur herczegné ablakai alá
letette, itt elhagyván őt. Minden egy pillanat alatt megtörtént.
Aladdin az éjsötétben is azonnal megismeré palotáját, valamint
Badrulbudur herczegné szobáit is, de mivel már késő éj volt s a
palotában mély nyugodalom, tehát kevéssé félre huzódott és egy terepély
fa alatt leűlt. Itt jó reménynyel tele, hosszan elmélkedett
szerencséjén, melyet csak a vakesetnek köszönhetett; s azon pillanattól
fogva, melyben mint meglánczolt rab a szultán elébe vezetteték, s élete
veszedelemben forgott most érzé legelőször csendesebbnek lelkét. Egy
kevésig oda adta magát az édes merengésnek; de végre, mivel már hat nap
óta semmit sem aludt, az álom hatalmat vett rajta, a fa tövénél
elszunnyadott.
Midőn a hajnal hasadt, Aladdint a madarak éneklése, melyek fölötte a fán
s palotája kertében a fák sűrű lombjai közt éjszakáztak, igen kellemesen
serkenté fel. Azonnal szemeit a csudaépületre vetette, és kimondhatatlan
örömöt érzett, látván, hogy készülőben van ismét annak urává lenni, s
imigy még egyszer hivé herczegnéjét, Badrulbudurt birni. Felkelt, s a
herczegné szobáihoz közelitett. Egy kevéssé fel alá járt ablakai alatt,
várván, mig felébred, és magát mutatni fogja. Ezen várás alatt váltig
elmélkedett, mi okozhatta valljon e különös szerencsétlenségét, és
hosszú ideodatünődés után többé nem kétkedett, hogy sorsának minden
balsága onnan ered, mivel a lámpára nem volt eléggé gondos. Vádolá
vigyáztalanságát, dőreségét, hogy azt csak egyszer is kiereszthette
kezéből. De a mi őt leginkább nyugtalanitá, – az volt, hogy ki nem
találhatta semmikép szerencséjének irigyét. Neki a megfejtés könnyebb
lett volna, ha tudhatá, hogy ő és palotája Afrika határán áll; azonban a
gyürű szelleme ezt neki nem mondá meg, ő pedig e gondolatra önmagától
nem jöve. Csupán e szót hallani: Afrika… elég lett volna, hogy tüstént
az afrikai bűbájost, mint halálos ellenét, eszébe villantsa.
Badrulbudur herczegné, mióta elragadtatott s Afrikába helyeztetett,
korábban kelt fel, mint máskor. Neki az afrikai bűbájosnak tekintetét
mindennap egyszer el kellett tűrnie, mert ura volt a palotának; de a
herczegné vele mindenkor oly daczosan bánt, hogy még nem mert a
palotában lakhelyet venni. Midőn a herczegné felöltözködött, rabnői
közűl egyik történetből kinézett a rostélyablakon és megpillantá
Aladdint. Ez tüstént asszonyához sietett, s jelenté, a mit látott. A
herczegné, ki ezen hirnek nem adhata hitelt, az ablakhoz ment, s a kit
látott, Aladdin volt; de hogy még inkább meggyőződjék, kinyitá a
rostélyt. Azon zörejre, melyet a herczegné az ablakrostély kinyitása
által okozott, Aladdin fölveté fejét, reá ismert, és üdvözlé őt oly
arczczal, melyen határtalan öröme tükrözé magát. „Hogy időt ne
veszitsünk, – szólott hozzá a herczegné – a rejtek ajtót megnyittattam;
menj be azon, és jőj fel.“
A rejtekajtó a herczegné szobái alatt volt. Aladdin azt nyitva lelé, és
gyorsan felment a lépcsőkön. Lehetetlen hiv festését adni amaz örömnek,
mely a házaspárnak szivét megszállá, midőn egy elszakadás után, melyet
öröknek hittek, végre egymást viszontláták. Többször ölelék meg egymást,
s a szeretetnek és nyájasságnak mindazon jeleit adták, melyeket ily
gyászos, váratlan elválás után, mint az övék volt, csak gondolni lehet.
Ezen ölelkezések után, melyek közé az öröm könyűi vegyültek, leülének, s
Aladdin szóhoz jutván igy szólott: „Herczegné, minekelőtte másról
beszélnénk, istenért, tenmagadért, tiszteletreméltó atyádért s én
magamért kérlek, mondd meg nekem, mi történt azon régi lámpával, melyet
én, mielőtt vadászatra mentem, a huszonnégy ablakú teremben a pártázatra
helyeztem?“
„Ah, kedves férjem! – válaszolt a herczegné – nem lehet kétkednem többé,
hogy mindkettőnk szerencsétlensége e lámpától ered, s a mi engem
vigasztalhatatlanná tesz, az, hogy annak magam vagyok ártatlan oka.“
„Herczegné – viszonzá Aladdin – ne magadat okozd, hanem egyedül engem,
mert nekem a lámpa gondviselésében vigyázóbbnak kellett volna lenni. De
most csupán arról gondolkodjunk, hogy a hibát viszont jóvá tegyük; s
azért légy szives elbeszélni, mi történt a lámpával, s ki kezébe
jutott?“
Most elbeszélé Badrulbudur herczegné a lámpa történetét, mint cserélte
be amaz ócskát egy újért, melyet Aladdinnak mutatásúl elő is hozatott,
és mint vevé a következő éjszakán észre a palota áthelyeztetését, és
mint látta magát reggel ezen idegen tartományban, melyet Afrikának
neveznek. Ezen utolsót ő azon árulónak saját szájából hallotta, ki őt
varázsmesterségei által ide helyezé.
„Herczegné“ – szavába vágott Aladdin – „te nekem az árulót eléggé
megjegyezted azon mondásoddal, hogy Afrikában van. Ő leghivtelenebb
ember e földön. De most sem idő sem hely, galád tetteiről tökéletes
rajzképet adni; arra kérlek egyedül, mondd meg nekem, mit csinált ő a
lámpával és hová tette?“ „Keblében mélyen elrejtve hordozza – felele a
herczegné – és én ezt mint csalhatatlan szemtanu bizonyithatom, mivel
jelenlétemben huzta ki és mutatta azt, hogy vele kérkedvén, engem
boszantson.“
„Szeretett herczegné – válaszolt erre Aladdin – ne vedd rosz néven, ha
sok kérdéseimmel fárasztlak, azok reám és reád nézve egyaránt fontosak.
De hogy arra térjek, a mi engem különösen érdekel, égre földre kérlek,
mondd meg nekem, mint bánt veled ez a szörnyű galád s hivtelen ember?“
„Mióta itt vagyok, – felele a herczegné – mindennap csak egyszer mutatta
nálam magát, és én bizonyos vagyok, hogy azért nem alkalmatlankodik
többször, mivel látogatásainak oly kevés sikerét látja. Minden beszédei,
melyeket ily alkalommal hozzám intéz, csupán oda czéloznak, hogy én –
neked esküdt hitemet szegném meg, s őt venném férjemnek; váltig s minden
alkalommal mondja: tegyem le azon hiú reményt, hogy valaha téged
viszontlátlak, – mondja, hogy te már nem vagy életben, s atyám a szultán
fejedet vétette. Hogy magát szépitse, azt teszi még hozzá, hogy te egy
hálátlan ember vagy, hogy minden szerencsédet tőle vetted, – és még
számtalan egyebet, a mit hozzám beszélni nem gátolok. Mivel tőlem
fájdalmas panasznál és könyűnél mást válaszúl nem kap, mindenkor oly
kinemelégűlten távozik ismét el, mint a hogy jöve. Gyanitom azonban
szándékát, várja, mig eleven fájdalmam, s veszteségem érzése megtompul,
reménylvén, hogy gondolkodásom módját akkor megváltoztatom, s ha
csakugyan ellentállásom váltig az maradna, majd erőhatalommal él. De
áldom az egeket; jelenléted kedves férjem, minden aggódásomat
eloszlatta“.
„Herczegné – szavába esett Aladdin, – én meg vagyok győződve, hogy
aggódásidat nem hasztalan oszlattam el, és hogy módot találtam, téged
halálos ellenünktől megszabaditani. Ezen czélra azonban szükséges, hogy
a városba menjek; én délfelé onnan ismét visszatérek, és közlöm veled
tervemet, valamint azt is, miben lehetsz segédem. Hanem, hogy neked
mindjárt előre jelentsem, ne csodálkozzál, ha engem más öltözetben látsz
visszajönni, és parancsold meg, hogy a rejtekajtó, mihelyt zörgetek,
nekem tüstént nyittassék fel.“
A herczegné megigéré, hogy őt az ajtónál várni és tüstént beereszteni
fognák.
Midőn Aladdin a herczegné terméből lement, s azon ajtón, melyen jött,
viszont kilépett volna, maga körűl szertetekintett, s im látott egy
parasztot a mezőre ballagni.
Mivel a paraszt a palotán túl méne s kevéssé távol volt, Aladdin
kettőztette lépéseit, s mihelyt utól érte, megkérdezé, akarná-e ruháját
az övével kicserélni? A pór ember, noha nem szivesen, végre reá állott.
Az átöltözködés egy bokor megett történt, és midőn egymástól elválának,
Aladdin utját a város felé vette. Mihelyt oda beérkezett, azon utra
tért, mely a kaputól huzódott el, befordult a legnépesebb utczákba, és
végtére oda jött, hol minden rendű árusnak és kézművesnek tulajdon
utczája van. Itt beméne a fűszerárusok utczájába, felkeresé a legnagyobb
szerrel gazdag boltot, és kérdezé a kereskedőt, volna-e bizonyos pora,
melyet neki megnevezett?
A kereskedő, ki Aladdint ruhája után mérvén, igen szegénynek tartá, s
igy tehetetlennek a kivánt pornak árát megfizetni, azt válaszolta, hogy
nála ugyan találkozik olyan por, hanem rendkivül drága. Aladdin sejté a
kereskedő gondolatját, kihuzta erszényét, nehány aranyat csillogtata, s
a porból fél drachmát kivánt adatni. A kereskedő ugyanannyit kimért,
papirosba köté, s átadá Aladdinak, árul egy aranyt kivánván. Aladdin
kifizette, s minekutána éhségét egy két eledellel lecsillapitotta,
tüstént odahagyta a várost, s visszatért palotájába. A rejtekajtónál nem
sokáig kelle várnia; azonnal megnyilt az, és ő felment Badrulbudur
herczegné termébe. „Herczegné – igy szólott hozzá – azon idegenség,
melylyel te, mint mondád, viseltetel rablód iránt, talán nehézzé teszi,
hogy tanácsomat kövesd; azonban, engedd neked az mondanom, hogy
szükséges magadat tettetni, sőt erőltetni is, ha incselkedéseitől
szabadulni kivánsz, s atyádnak a szultánnak meg akarod vinni a
viszonlátás örömeit. Ha tehát követni akarod tanácsomat, – folytatá
Aladdin – szükség, hogy nyomban egyik legszebb ruhádat fel vedd; mihelyt
azután az afrikai bűbájos jön, légy kész őt a legjobb szivességgel
fogadni, és pedig minden erőltetés, vagy félelem nélkül, derült arczczal
– és ha csak ugyan a komorságnak egy kis fellege még visszamaradna, mind
inkább ritkúljon az, mig végre elenyészett. Beszédben add értésére, hogy
igyekszel engem elfelejteni, és hogy őszinteségedről egészen meggyőzd,
hivd meg magadhoz vacsorára, és jelentsd akkor neki, hogy szeretnéd
országának legjobb borát megizelni. Ő akkor minden bizonynyal eltávozik,
hogy abból neked hozhasson. Azalatt mig te visszajövetét várod s az
asztal felkészült, töltsd ezen poharak egyikébe, melyből inni szokol,
ezt a méregport, tedd azután azt félre, és tanitsd ki asszonyaid közűl
azt, ki neked itallal udvarol, hogy bizonyos jelre azon poharat hozza
tele borral, de vigyázzon, nehogy valami tévedés essék. Ha a bűbájos
visszatért, és ti az asztal mellett ülni fogtok s annyit ettetek és
ittatok, mennyi elégnek látszik, hozasd akkor a rejtett poharat elő, és
cseréld ki poharadat az övével. Ő ezen megtisztelést, melyet ezzel
hozzája mutatsz, majd oly nagyra számitja, hogy a poharat nemhogy el nem
fogadná, de egy csöppig kiüriti; – és alig üritette ki, már látni fogod,
hogy dermedten hanyatt esik. Ha talán irtóznál poharából inni, csak
tettesd, mintha valóban innál, és pedig minden félelem nélkül, mert a
pornak oly gyors foganatja lesz, hogy ideje sem marad észrevenni,
iszol-e vagy nem iszol.“
Aladdin ezeket mondá s a herczegné felele: „Megvallom, nagy áldozatomba
kerül, a bűbájos körűl ily lépéseket tenni, melyek, a mint látom,
átalában szükségesek; hanem mire nem tökélnénk el magunkat, hogy
menekedjünk egy halálos vad ellentől? Ugy cselekszem tehát, a mint
tanácsoltad, tudván, hogy mindkettőnk nyugodalma tőle függ.“ Minekutána
Aladdin a herczegnével a varázsló vesztére ezeket végezte, bucsút vőn,
hogy a napnak hátralévő részét a palota körül töltse, s az éjszakát
bevárja.
Badrulbudur herczegné, a ki vigasztalhatlan volt, hogy nem csak drága
férjétől Aladdintól, kit még folyvást inkább hajlandóságból mint
kötelességből szeretett, hanem atyjától és a szultántól, kinek ő
legkedvesebb kincse volt, el kellett szakadnia – külsejével ama
fájdalmas elválás óta igen keveset gondolt. Ezen magafelejtés nála azóta
mutatkozott, mióta az afrikai bűbájos nála először megjelent, és ő
asszonyaitól, kik reáismertek, meghallotta, hogy ő volt az, a ki amaz ó
lámpát ujért magához keritette, ezen irtóztató csalás által a bűbájos
előtte utálat tárgyává lőn. De a boszúállás kinálkozó alkalma, mely
korábban jött, mint reménylni merte volna, benne csakhamar eltökélést
szült és igy kész volt Aladdin akaratját teljesiteni. Mihelyt tehát
Aladdin eltávozott, pipereasztalához űlt, asszonyaitól magára igéző
diszt halmoztatott, felvette a leggazdagabb, czéljához leginkább
alkalmas öltözetet. Az öv, melylyel magát átszoritá, aranyból volt s a
legnagyobb, legritkább gyémántokkal kirakva; nyakát egy
gyöngy-nyakkötővel diszité, melyen a hat oldalgyöngy a középsőhöz, mely
legnagyobb és legdrágább volt, oly arányban állott, hogy a legnagyobb
szultánnék és királynék kevélyek lehettek, ha a herczegné nyakkötőjén
levő két legkisebb gyöngyből egy tökéletes sort birhattak volna. A
karkötők, melyek vegyesen gyémánttal és rubinnal valának diszitve,
csudálatosan egyezének az öv és nyakkötő gazdagságával.
Minekutána a herczegné egészen fel vala öltözködve, először is tükrétől
kére tanácsot – azután egyenkint bevárta asszonyainak véleményét, és
midőn látta, hogy egy sem hibázott azon kecsek közül, melyek az afrikai
bűbájos vad ingereit ápolhatják, leült a pamlagra, és várta jövetét.
Az afrikai bűbájos nem felejtkezett a szokott órában megjelenni. Mihelyt
a herczegné őt a huszonnégy ablaku terembe, melyben reá várakozott,
belépni látta, azonnal szépségének és tündérkecseinek teljes fényében
felkele, és kezével kijegyzette neki a becsülethelyét, hova vele együtt
letelepednék. Ez megkülönböztetés vala, melyre őt még soha sem méltatta.
Az afrikai bűbájos a herczegné szép szemeinek tűzfényétől még inkább,
mint a drágakövek ragyogó csillámától vakulván el, rendkivül meglepeték.
A herczegné méltóságos magatartása, és egy bizonyos hangja a szelid
kellemnek, melylyel őt fogadá, s mely eddigi visszautasitó bánásmódjával
oly igen ellenkezett, a vadlelkűt egészen megzavarta. Eleinte csak a
pamlag végszélén akart helyet foglalni, de látva, hogy a herczegné
vonakodik előbb leülni, mig melléje nem telepedik, engedelmeskedett.
Midőn az afrikai bűbájos leült, a herczegné, hogy zavarodásából
kisegitse; szólni készült, és minekutána oly arczczal tekintett reá,
mely azzal kecsegtetné, hogy már személye nem oly gyülöletes, mint
azelőtt, ezt mondá neki: „Te kétségkivül csudálkozni fogsz, hogy ma
engem egészen másnak látsz, mint láttál ezelőtt; de megszünik
csudálkozásod, ha azt mondom neked, hogy lelkem a szomoruságot, komor
tünődést, bút, bánatot megúnta, hogy én attól minél előbb menekedni
kivánok, csak inditó okát felejtsem el. Én azt, a mit te nekem Aladdin
sorsáról mondottál, mélyebben megfontoltam, és atyám hirtelen
természetét ismervén, meggyőződtem, hogy szörnyű haragjának áldozatja
lett. Ha tehát makacsan huznék is azon szándékhoz, hogy őt életem végéig
sirassam, mégis látom, hogy könyüim többé feleleveniteni nem fogják. Én
a sír széléig minden tartozásokat hiven töltöttem be, melyeket tőlem a
szeretet kivánt; de most azt gondolom, hogy a busongás gyászfenyves
ligetét kerűlni kell, s csak azon utat járni, mely vigasztal, és talán
örömet is nyujt. Ezek ama változásnak inditó okai, melyet rajtam
tapasztalsz. Hogy a szomoruságot tőlem száműzzem, s a busongásra minden
alkalmat eltávolitsak, megparancsoltam, hogy ma egy fényesebb vacsora
készittessék, reménylvén egyszersmind, hogy te vacsorámat, mint vendég,
fűszerezni fogod. Engedj meg, ha valamire kérlek; nekem csupán chinai
borom van, de mivel most Afrikában lakom, kedvem jött, az itteni termést
izeliteni, és te engem vajmi lekötelezsz, ha a legjobbféléből számomra
egy pohárral szerzendesz.“