bevégezetlennek látta, és midőn észrevevé, hogy az már mindenben hasonló
a többihez, azt gondola, hogy csalatkozik. Ő nem csak a két oldalon lévő
szomszéd ablakokat tekinté meg, hanem rendében, mind a huszonnégyet; és
minekutána meggyőződött, hogy a rostélyablak, melyen oly sokáig
dolgoztatott, mely a müveseknek annyi napokba kerűlt, tudtával csak
nehány órák alatt készűlt légyen el, megölelé Aladdint, megcsókolá két
szeme közt homloka térét, és álmélólag így szóla hozzá: „Fiam, mi ember
vagy te, hogy ily csodadolgokat és pedig egy pillantásban tudsz
véghezvinni? Az egész világon nincs másod, és minél tovább tanullak
ismerni, annál csodálatraméltóbbnak talállak téged.“
Aladdin a szultán dicsérő szavait nagy szerénységgel fogadá, és
következendőkép válaszolt. „Különös szerencse és dicsőség részemről,
felséged kegyelmét és megelégedését birni: igérem is, hogy semmit sem
fogok elmulasztani, a mi által e kettőt mind inkább megérdemeljem.“
A szultán azon módon, a mint jöve, tért palotájába vissza, – a nélkül,
hogy Aladdin kiséretét elfogadná. Midőn királyi lakába megérkezett, ott
találta a nagyvezért, a ki reá várakozott. A szultán, ki még folyvást
álmélkodott ama csodán, melynek szemtanúja volt, elbeszélé az egész
dolgot oly szavakkal, melyek a ministert nem hagyák kétkedni, hogy az
valóban úgy van, de a melyek egyszersmind a nagyvezért azon véleményében
megerősíték, hogy Aladdin palotája a bűbájolás műve; oly vélemény,
melyet a szultánnak mindjárt kezdetben, midőn a palota létre jött,
kinyilatkoztatott. Ő ezen véleményét most előtte ismételni akará. De a
szultán szavába vágott, mondván: „Vezér, te már ezt egyszer mondottad
nekem, de látom, hogy a leányom és fiad közt meghiúsult házasságot még
most sem felejtetted el.“
A nagyvezér látá, hogy a szultán szívét előzetes vélemény bírja;
meghagyá tehát ezen vélemény mellett, nehogy vele szóharczba jőjön. A
szultán mindennap, ha felkelt, rendesen egy szobába szokott menni,
honnan Aladdin palotája vala látható, s napjában is többször oda tért,
hogy azt nézhesse és csodálhassa.
Aladdin azonban nem maradt zárkózva palotájában. Ő minden héten többször
láttatá a városban magát, erre neki több alkalom szolgált; most e vagy
ama mecsetbe jött imádságát végezni, majd néha közben meglátogatta a
nagyvezért, a ki igen buzgott meghatározott napokon viszonyos
tiszteletére lenni, majd ismét némely udvari nagyokat, kiket gyakortább
palotájában megvendégelt, szíves volt saját házaikban meglátogatni.
Valahányszor kisétált, két rabszolgája által, kik lova mellett menének,
az útczákon és piaczokon, melyeken átlovaglott, telemarokkal szóratá az
aranyt a sűrün gyűlöngő nép közé.
E mellett minden szegény, a ki palotája ajtajánál megjelent, megelégedve
azon adományokkal, melyek Aladdin parancsára ott kiosztattak, tért haza.
Mivel Aladdin úgy osztá fel idejét, hogy nehezen múlt el egy hét,
melyben legalább egyszer nem ment volna vadászni, most a város szomszéd
tájaira, majd ismét távolabb környékekre, tehát ő az országútakon és
falukon is egyaránt mutatta adakozását. Ez a nemes indulat, nagylelkűség
a nép szivében ezer áldásokat sarjasztott, és végre közszokássá lőn,
csak Aladdin fejére esküdni. Egy szóval, a nélkül hogy a szultán
mellette épen árnyékba tétessék, kinek ő rendesen udvarlására jött, el
lehet mondani, hogy Aladdin emberszeretete, és szelid viselete által az
egész nép hajlandóságát megnyeré, és hogy a nép őt átaljában inkább
kedvelte, mint magát a szultánt. Mind ennyi szép tulajdonokkal összeköté
még a közjóra való lelkes buzgalmat, melyet benne nem lehetett elég
méltólag dicsérni. – Ennek példáit adta egy az ország szélein kiütött
lázadás alkalmával. Alig hallotta meg, hogy a szultán összegyüjté hadi
seregeit annak elfojtására, s tüstént meg is kérte, hogy bizná reá a
fővezérséget. Ő fáradság nélkül nyerte meg, a mit kért. Mihelyt a tábor
vezére lőn, seregeit a lázadók ellen inditá, s ő ezen hadi munkát oly
vitéz gyorsan vitte véghez, hogy a szultán a lázadók veszteségét és
megbüntetését csaknem korábban hallá meg, mint Aladdin megérkeztét a
tábornál. Ez a hős cselekedet, mely nevét az egész országban
megdicsőité, szivét meg nem változtatta. Diadalmasan tért vissza, de
azért emberszerető, kegyes volt, valamint azelőtt.
Aladdin már több éveket imigy leélt, midőn a varázsló, ki neki, a
nélkül, hogy reá gondolna, a fényes sorsára segitő eszközt kezeibe adta,
Afrikában, hová vissza tért, róla megemlékezni kezdett. Ámbár eddig azt
hitte, hogy Aladdin a földalatti üregben, hol visszahagyta, nyomorúan
elveszett, mégis utóbb ösztönt érze magában, tisztán kinyomozni, mint
múlt ki a világból. Mivel nagy mester volt a pontozó müvészetben, tehát
szekrényéből elő vett egy négyszögöt egybezárt iskátulya képében, melyet
a pontozó müvészetbeli vizsgálódásainál szokott használni. Leűlt
pamlagára, elővevé a négyszögöt, födelét elemelé, és minekutána a
homokot simára húzta, hogy megtudhassa, valjon Aladdin megholt-e a föld
alatti üregben, kijegyzé pontjait, vonásait húzta, s helyhezé születése
csillagállását. Midőn most e csillágallást megtekinté, hogy abból
jövendölhessen, azt találta fel, hogy Aladdin a földalatti üregben nem
csak meg nem halt, hanem abból kiszabadulván a világon mint első
dúsgazdag egy herczegasszonynyal egybekelve ritka fényben, tiszteletben
és tekintetben él.
Alig tanúlta ki a varázsló, ördögi mestersége után, hogy Aladdin ily
magas fényponton áll, s ime a vér már arczába lövellett. Dühödten szóla
önmagához: „Ez a nyomorú szabógyerek felfödözte tehát a lámpa titkát és
erejét! Én halálát bizonyosnak tartottam, s ime most fáradozásim s ébren
töltött éjjelim gyümölcsét ő éli! Azonban találok módot meggátolni, hogy
azt tovább ne élhesse, vagy pedig veszszek el.“ Nem sokáig fontolgatá,
mitévő legyen. Mindjárt jövő reggel felveté egy berber ménre magát, mely
ólában volt, s utnak indult. Igy jött városról városra, tartományból
tartományba, – a nélkül, hogy utközben tovább mulatna, mint a mennyi
időt lova kipihenése kivánt – s végre Chinába is eljutott, s a szultán
fővárosába, kinek leányát Aladdin feleségűl vevé. Ott megszállott egy
vendégházba, hol magának szobát fogadott. A napnak még hátralévő részét
s a következendő éjszakát is itt tölté, hogy az utazás terheitől
kinyúgodjék.
Másnap az afrikai bűbájos mindenek előtt azt kivánta tudni, mit
beszélnek Aladdinról az emberek. Midőn a városon keresztűl sétálna,
befordúlt egy igen nevezetes s az előkelők által igen látogatott helyre,
hová legtöbben azért jövének, hogy egy bizonyos meleg italt (theát)
vennének magokhoz, a bűbájos e helylyel már első utazása alkalmával
ismerkedett meg. Alig telepité le magát, hogy ezen italból csészébe
töltének, s azt odanyujták néki. Mig ivott, jobbra s balra figyelt, s
ime hallá, hogy Aladdin palotájáról van a szó. Midőn csészéjét kiürité,
közelebb járult egyikéhez azoknak, kik a palotát vevék beszéd tárgyáúl,
s alkalmat lelvén, oldalaslag kérdezé, micsoda palota legyen az, melyről
annyi, s oly nagy dicsérettel beszélnek? – „Honnan érkezel, jövevény? –
válaszolt az, kihez kérdőleg fordúlt, – te egy nap sem lehetsz e
városban, ha Aladdin herczeg palotáját még nem láttad, s még nem
hallottad emlittetni.“ – Aladdin tudniillik, mióta Badrulbudur
herczegasszonyt nejének vevé, folyvást csak herczegnek nevezteték. „Én
nem mondom, – folytatá beszédét a férfi, – hogy ez a palota a világ
csudaműveinek egyike, hanem azt állitom inkább, hogy az, az egész
világon az egyetlen csudamű mert mióta a világ áll és ember él, senki
sem látott még ily nagyot, gyönyörűt és felségest. Neked igen messze
földről kell érkezned, mivel itt hallasz róla legelső szót, valóban, én
úgy hiszem, hogy mióta e palota felépült, az egész föld kerekségén csak
erről beszélnek. Nézd meg azt magad, azután itélj, mondottam-e többet
mint sem igaz.“ „Bocsáss meg tudatlanságomnak – viszonoza az afrikai
varázsló – én csak tegnap jöttem, és pedig igen messze földről, úgymint
Afrikának legvégsőbb széléről. – Elindulásomkor még nem terjedett el oda
e csudának hire. És mivel azon nyomos foglalatosság végett, mely engem
ide vezérelt, utazásomban szüntelen csak oda törekedtem, hogy minél
előbb ide érhessek, a nélkül, hogy valahol legkevésbbé is késtem s
ismeretséget szereztem volna, tehát a dologról egyebet nem tudok, csak a
mit imént tőletek hallottam. Mindazáltal nem mulasztom el azt megnézni;
sőt a kivánat bennem oly égő, hogy kedvem volna azt rögtön kielégiteni,
ha szives barátsággal az útat hozzá kijegyeznéd nekem.“
Az, kihez az afrikai bűbájos folyamodott, örömének tartá, az utat
leirni, melyen haladnia kell, hogy Aladdin palotájához juthasson; és az
afrikai bűbájos azonnal felkelt és ment. Midőn odaért, és a palotát
közelben minden részről meg tekintette, nem kétkedett tovább; hogy
Aladdinak mint szabógyermeknek szegénységét továbbá számba venné, tudta
igen jól, hogy ilyetén csudaműveket, csak a lámpának, melynek birását
elveszté, szellemei alkothatnak. Mélyen emésztődvén Aladdin szerencséjén
és nagyságán, mely csaknem a szultánéhoz lőn hasonlóvá, visszatért a
vendégházba, melyben szállása volt.
Most fődolog vala, megtudni, a lámpa hol van, Aladdin azt magánál
hordozza-e, vagy pedig valahol elrejtve tartja; és ezt a bübájosnak a
pontozás mestersége által kelle felfedezni. – Mihelyt szállásán
megérkezett, elővvé négyszögét a homokkal, mely kettőt ő minden útjában
magával vitt. Minekutána azzal a szokásszerinti próbákat megtette,
kitudta, hogy a lámpa Aladdin palotájában van, és ő ezen felfedezésen
oly igen megörült, hogy csaknem magán kivül lőn. „Igy tehát a lámpa
ismét enyém lesz!“ mondá magában – „úgy van, halálban küzdök meg
Aladdinnal, ha engem gátolni akar, hogy tőle megfoszszam, s őt viszont
az alacsony sors porába sújtsam, melyből oly vakmerőn magasra
emelkedett.“
A szerencse balsága úgy hozta, hogy Aladdin épen akkor tiz napi
vadászatra ment, és még csak három nap volt oda. Az afrikai bűbájos ezt
következendő módon tudta meg: mihelyt ő a pontozásból örvendetes hirt
veve, tüstént a vendégház urához ment, azon örv alatt, hogy vele
beszélgessen, s ennek oly nagy hajlandósága volt, hogy szükségtelen lőn
nagy körüljárással élni. Ő elbeszélé neki, hogy látta Aladdin palotáját,
és minekutána mindent kidicsért, a mit rajta és benne csudálásra méltót
talált, igy folytatá: „Kiváncsiságom még messzebb terjed, és én addig
meg nem elégszem, mig urát ezen csuda épületnek önszemeimmel nem
láttam.“ – „Azt meglátni – felele a vendégház gondviselője – nem leend
nehéz, minekutána arra majd mindennap van alkalom, ha Aladdin a városban
mulat; de három nap óta vadászaton van, mely vadászat nyolcz napig
tart.“
Többet az afrikai bűbájos nem akara tudni. Búcsút vévén a férfiútól,
eltávozott, és monda magában: „Ez kedvező pillanat a munkára, nem szabad
elszöktetni.“ – Ezzel bement egy férfiúnak boltjába, ki vásárra lámpákat
készitett, s igy szólott hozzá: „Mester, tizenkét rézlámpára van
szükségem; adhatsz nekem olyakat?“ A lámpaárus felele, hogy hiányzik
ugyan még néhány az egész számhoz, de ha holnapig várni kiván, tehát
akármely órában általveheti azokat. A bűbájos reáállott, csak azt ajánlá
neki, hogy tiszták és fényesek legyenek, és jó fizetést igérvén, a
vendégházba visszatért.
Más nap a 12 lámpa a bűbájosnak átadatott, a ki azoknak kivánt árát
minden alkudozás nélkül lefizette. A bűbájos azokat egy kosárba tevé,
melyet ezen czélra már előre megszerzett, és ezen kosarat karjára öltvén
Aladdin palotájához ment, és midőn ahoz közelitne, váltig kiáltá:
„Ki akar ócska lámpákat ujakért becserélni?“
Minél közelebb jött, a kis gyermekek, kik a piaczon játszottak,
mihelyest őt hallák, szaladva jövének, hangos gunykaczajjal sereglének
össze körülötte, s tekinték mint örjöngőt. Magok az általmenők neveték
dőreségét. „Ez bizonyosan – mondának ők – elvesztette eszét, hogy uj
lámpákat ócskákért kinál!“ Az afrikai bűbájos nem boszankodott sem a
gyermekek gúnykaczaján, fütyölésén, sipolásán, sem azon, a mit felőle
mondának; hanem, hogy lámpáitól megszabaduljon, meg nem szünt kiáltozni:
„Ki akar ócska lámpákat ujakért becserélni?“
Ezen kiáltást annyiszor ismétlé a piaczon fel, s alá járkálván – a
palota előtt és körűl – hogy Badrulbudur herczegné, ki épen akkor a
huszonnégy ablakú teremben volt, szavát meghallotta; de minthogy az őt
kisérő gyermekek sivitása miatt ki nem veheté, mit mondott, lekülde
egyet rabnői közől, ki hozzá épen legközelebb állott, meglátni, mit
jelent a lárma és zsibaj ott alant.
A rabnő csakhamar visszajött, s hangos nevetéssel lépett a terembe. –
Oly pajkoskedvűleg nevetett, hogy a herczegné őt látván, kénytelen lőn
vele együtt nevetni. „No’s te dőre“ – monda a herczegné – nem akarod
megmondani, miért kaczagsz ily hangosan?“ – „Herczegné!“ – felele
rabnéja, s még folyvást nevetett – „ki nem nevet, midőn egy bolondot
lát, ki a piaczon karra vett kosárral jár, mely tele van a legszebb
ujdonuj lámpákkal, s ezeket mégis nem eladni, hanem ócskákért becserélni
akarja? A sivitást pedig, mely hallatszik, gyermekek teszik, kik
körülötte oly nagy számmal csoportoznak össze, hogy alig tehet egy
lépést, s vele váltig dévajkodnak.“
Ezen hirre egy másik rabnő megszólal s ezt mondja: „Mivel ócska
lámpákról van a szó, nem tudom, vette-e már a herczegné észre, hogy ott
fen a pártázaton is hever egy ilyen? Az, a kinek tulajdona, nem fogja
rosz néven venni, ha az ócska helyett majd ujra akad. Ha a herczegné
jóvá hagyja, öröme lehet tapasztalni, ez a bolond igazán oly bolond-e,
hogy egy uj lámpát ócskáért ád, minden reáfizetés kivánása nélkül.“
A lámpa, melyet a rabnő érintett, a varázslámpa volt, melylyel Aladdin
élt, hogy magát ama fényes polczra, melyen állott, emelhesse. Ő maga
helyhezé minekelőtte vadászni méne, azon pártázatra fel, – attól félvén,
hogy elveszti, és mindenkor ily gondoskodással élt, valahányszor máshova
költözött; de valamint a rabnők, úgy a herczegné maga sem vevék soha is
távolléte alatt azt észre. Azon időt kivévén, melyet a vadászaton
töltött, szüntelen magánal hordozta. Itt talán azt a megjegyzést teszi
valaki, hogy Aladdin gondossága e tárgyban igen helyes volt, de legalább
a lámpát valahová zárta volna el. Ez ugyan igaz, de ily vigyáztalanság
minden időben történt, s jövendőben sem marad el.
Badrulbudur herczegné, ki a lámpa becsét nem ismerte, s nem tudta, mily
nyomos az mind reá mind Aladdinra nézve, hogy ahhoz senki se nyúljon, és
hogy az minél gondosabban őriztessék, örűlt a tréfának s parancsolá
egynek a heréltek közül, hogy vegye és cserélje be. A herélt
engedelmeskedett, leméne a lépcsőkön, és alig lépett a palotából ki,
midőn már az afrikai bűbájos szemébe tűnt. Hivá azt, és midőn hozzá
érkezett, mutatta néki az ócska lámpát, mondván: „Adj nekem új lámpát
ezért itt.“
Az afrikai bűbájos nem kétkedett, hogy ez ugyanazon lámpa, melyet keres;
nem is lehetett gondolni, hogy Aladdin palotájában, hol minden eszköz
csak arany és ezüstből készült, – több ilyen ó lámpa találkozzék.
Hirtelen vevé azt tehát a heréltnek kezéből, és minekutána azt előbb
keblébe rejté, átadta neki kézi kosarát, és tetszése szerint engedett a
lámpák közül választani. A herélt egyet kiválasztván, elhagyá tüstént a
bűbájost, s ment, Badrulbudur herczegnének az új lámpát megmutatni. De a
csere alig történt meg, hogy a gyermekek a piaczon sivitó kaczajt
ütének, s a bűbájos dőreségén mulatkoztak.
Mindazáltal ez hagyá őket kiáltozni kedvök szerint s a helyett, hogy
tovább is Aladdin palotája közelében tartozkodnék, eltávozott
észrevétetlen, és minden zaj nélkül, azaz, nem kiáltozott többé, nem
kinált tovább uj lámpákat ócskákért. De miért is? ő nem akara más
lámpát, mint azt, mely imént birtokába jött; s a bűbájos elhallgatása
azt szülé, hogy a gyermekek is békével hagyták, és szétoszlottak.
Mihelyt ő azon piaczról, mely a két palota közt terűlt el, aláhuzódott,
néhány járatlan utczán által – eltünt, és mivel most sem a többi
lámpára, sem a kosárra tovább nem vala szüksége – letette a kosarat a
lámpákkal egy utcza közepén, hol épen akkor senki sem járt. Erre egy más
utczába fordult, és ment folyvást sebesen, míg a város egyik kapujához
ért; itt utját a külvároson mely igen hosszú volt, vivé keresztűl, de
mielőtt a város végére jutna, némely élelemnemeket vásárlott össze.
Mihelyt kiért a szabadba, az országutjától elhajlott, egy félreszigetelt
táj felé, hol őt senki sem vehette észre, és hol a kedvező pillanatot
bevárta, hogy ármányterveit tökéletesen kivihesse. Nem sajnálá
berberménjét, melyet a vendégháznál visszahagyott, mert az imént nyert
kincs neki elegendő pótlékúl szolgált.
Az afrikai bűbájos a nap hátralévő részét e helyen tölté, egész éjfél
után egy óráig, midőn legnagyobb volt a sötétség. Ekkor húzta ki először
kebléből a lámpát, és dörzsölte. E hivásra tüstént jelen volt a szellem.
„Mit kivánsz? – kérdezé a szellem őt. – Itt vagyok, mint rabszolgád, és
rabszolgája mindazoknak, kik a lámpát kezökben tartják!“
„Parancsolom neked – válaszolt az afrikai bűbájos – hogy azon palotát,
melyet te vagy a lámpának többi szolgái e városban épitettek, ugy a mint
áll, minden élő lakosival tüstént felemeled, s azt velem együtt ezen és
ezen helyre viszed Afrikában.“ A szellem egy szót sem válaszolt, hanem
öszvehivta a lámpának többi szellemszolgáit, s azokkal kevés idő alatt a
bűbájost s az egész palotát a megjegyzett helyre Afrikába vitte. Mi
azonban az afrikai bűbájost s a palotát Badrulbudur herczegnével
Afrikában hagyjuk, és most csupán a szultán álmélkodásáról fogunk
beszélni.
Midőn a szultán felkelt, szokása szerint nem mulasztá el, a nyilt
csarnokba menni, hogy öröme legyen Aladdin palotájat látni és csudálni.
Szemeit azon táj felé forditá, hol egyébkor ezen palotát helyhezve
látta, és ime most csak üres, puszta tért szemlélt, egészen úgy, mint
akkor, mielőtt azon még palota épűlt. Először ezt csalódásnak vélte, és
törlé szemeit; de most sem látott egyebet, mint látott kezdetben, ámbár
az idő tiszta, az ég derült volt, és a reggel bibora, mely a nap
tüsténti jövetét hirdeté, minden tárgyakat igen világosan és tisztán
mutatott. Mind a két nyiláson jobbra balra nézett, és folyvást semmit
sem látott. Álmélkodása oly nagy vala, hogy bizonyos ideig álló helyén
bálványnyá lőn, szemeit azon tájra meresztve, hol eddig a palota állott,
de hol az többé nem vala található; meg nem fejtheté magának, mint
lehessen, hogy ily roppant, fényes palota, mint Aladdiné volt, melyet,
mióta engedelmével az felépült, mindennap, sőt még tegnap is látott,
egyszerre igy minden nyom nélkül elenyészett. „Én nem csalódom, – szóla
önmagához – az épen, és épen csak azon a helyen állott; ha összedőlt
volna legalább dőledék halmai mutatkoznának, és ha a föld nyelte volna
el, legalább némely nyomait láthatnám.“ Ámbár most meggyőződött, hogy a
palota nincs többé, mégis egy kevéssé várt, csak hogy lássa, igazán nem
csalódik-e. Végre eltávozott, s minekutána még egyszer hátranézett, ment
termébe vissza, s parancsolá, hogy tüstént hiják el a nagyvezért.
Azalatt felűlt, – lelkét oly sokféle gondolatok ostromlák, hogy nem vala
képes valamit elhatározni.
A nagyvezér a szultánt nem sokáig váratá magára. Oly sietve jött, hogy
sem ő, sem szolgái az általmenetelben észre nem vették, hogy Aladdin
palotája nincs többé. Magok a kapusok, midőn a palota kapuit
megnyitották, sem vevék azt észre.
A nagyvezér igy szólitá meg a szultánt: „Uram, az a sietség, melylyel
engem Felséged hivata, azt hagyja gondolnom, hogy valami rendkivülvaló
történt, minekutána felséged tudtával van, hogy ma tanácsülés tartatik,
következőleg tisztem szerint nem sokára ugy is megjelentem volna.“ „Az,
a mi történt, valóban valami rendkivüli, és te magad sem fogod
tagadhatni. Mondd meg nekem, hová lett Aladdin palotája?“ – „Aladdin
palotája? – válaszolt a nagyvezér álmélólag – én épen most menék el
mellette, és ha nem csalódom, helyén láttam állani. Épületek, melyek oly
izmosan és tartósan, mint Aladdiné, vannak fölemelve, nem egy könnyen
szokják helyöket változtatni.“ „Menj csak ezen terembe és nézz oda –
mondá a chalyf – és te nekem más ujságot fogsz majd jelenteni.“
A nagyvezér a nyitott csarnokba ment, és úgy jára mint a szultán. Midőn
tökéletesen meggyőződött, hogy Aladdin palotája nem áll többé ott, a hol
állott, és annak semmi nyoma nincs, viszont a szultánhoz ment. „Nos
láttad Aladdin palotáját?“ Kérdezé ez őt – „Uram – válaszolt a nagyvezér
– Felséged emlékezni fog, midőn többször mondám, hogy ez a palota, mely
roppant iszonyú gazdagsága által csudálását vonta magára, csupán a
varázslat s bűbájolás műve legyen; de Felséged nem hallgata szavamra.“
A szultán, ki azt, a mit a nagyvezér emlékezetébe hozott, nem tagadhatá,
nagy dühösségre lobbant, és annál nagyobbra, mivel korábbi hitetlenségét
nem vala képes menteni.“ Hol van – kiáltá – ez az ámitó, ez a
gonosztevő, hogy fejét lecsapatnom lehessen?“ – „Uram felele a nagyvezér
– néhány napok előtt búcsút vett Fölségedtől. Meg kell őt kérdeztetni,
hová lett palotája; neki azt tudni kell.“ „Az igen nagy kimélést mutatna
részemről – válaszolt a szultán – menj, és parancsold meg harmincz
lovagomnak, hogy meglánczolva hozzák előmbe.“ A nagyvezér elméne, a
lovagoknak megvivé a szultán parancsát, és kitanitá azoknak vezérét,
mikép cselekedjenek, hogy kezökből ki ne szökhessék. A lovagok elmentek,
és Aladdint öt vagy hat órányira a várostól föltalálták, midőn épen a
vadászatról térne vissza. A lovagok vezére melléje ugratott, és mondá
neki, hogy a szultán igen ohajtja őt minél előbb látni, és azért kiküldé
őket, hogy ezt hirül adnak, és visszatértében kisérői lennének.
Aladdin nem sejté legkevésbbé is az inditó okot, mely a szultán
testőrzőinek ezen osztályát feléje hozta, s ugyanazért visszatérését még
inkább sietteté. De midőn mintegy félórányi távolságra volna a várostól,
körülvevé őt a lovagcsapat, s annak vezére mint szóvivő ezt mondá:
„Aladdin herczeg, fájdalmas érzéssel jelentjük, hogy parancsunk van a
szultántól, téged elfogni, és mint országvétkest, szine elébe hozni;
kérünk téged egyszersmind, ne vedd rosz néven, és bocsáss meg, midőn
kötelességünket teljesitjük.“
Ez a nyilatkoztatás Aladdint, ki magát mindenben ártatlannak érzé,
rendkivül meglepte. Kérdezte a vezért, tudná-e, mivel vádoltatnék; de ez
azt felelte, hogy erről sem ő sem emberei legkedvesebbet sem tudnak.
Midőn Aladdin látta, hogy szolgái a nagyobb lovagcsapattal meg nem
küzdhetnek, sőt, hogy többen már el is hagyták, leszállott lováról, és
mondá: „Itt vagyok; teljesitsétek a parancsot, mely adatott nektek. Azt
azonban jó lélekismerettel vallhatom, hogy ártatlan vagyok, s hogy nem
követtem el semmit olyast, s mi által vagy a szultán személye vagy az
ország köz boldogsága megsértetett volna.“ Azonnal egy hosszú láncz
vettetett nyaka körül, melylyel egyszersmind derékon megköttetett, úgy,
hogy kézeivel többé nem vala szabad. A vezér magát a lovagsereg elébe
helyhezé, egy lovag pedig a láncznak végét tartotta, s imigy vezeté – a
vezér után lovagolva – Aladdint, ki őt gyalog tartozott követni a
városba be.
Midőn a lovagok a külvárosba jövének, az elsők, kik Aladdint lánczon
kisértetni látták, egy pillantatig sem kétkedének, hogy fejét veszti.
Mivel a nép átaljában szerette és tisztelte őt, tehát nehányan azonnal
kardhoz és egyéb fegyverhez nyultak, s azok, kiknek fegyverök nem volt,
kövekkel készültek fel, s ugy huzódtak a lovagcsapat után. Némelyek a
lovagok közül, kik végsők valának, kezdének megfordulni, azon
szándékkal, hogy a gyűlöngőket szétszalaszszák; de az utolsók száma oly
igen nőtt, hogy a lovagok jónak találák nyugodtan maradni, s megelégedni
sorsukkal, ha a szultán palotáját elérhetik, a nélkül, hogy Aladdin
tőlük elragadtassék. Hogy ezt elérniök lehessen, fő gondjuk volt, az
utakat és utczákat, a mint keskenyebbek vagy, tágasabbak voltak –
széltében elfoglalni, s imigy jövének végre a palota előtti piaczra, hol
magokat szoros rendbe állitván, a fegyverkezett nép árját feltarták, mig
a vezér s ama lovag, ki Aladdint vezeté, a palotába beléptek; a kapusok
pedig utánok a kaput tüstént bezárták védfalul a nép tolongása ellen.