„Uram, – monda neki, – ugy látszik, csak egy hibázhatatlan eszköz van
egy ily helytelen házasitást elháritani, anélkül, hogy Aladdin maga, ha
Fölséged előtt ismeretes volna is, a miatt panaszra okot találhatna;
tudniillik az, a herczegnére oly nagy-árt tenni ki, hogy az minden
gazdaságaiból, bár mily nagyok legyenek is, ki ne telhessék. Ez igen
alkalmas eszköz lesz őt ezen merész, mondhatni vakmerő nőkérésről
leverni, melyet alkalmasint eléggé meg nem gondolt.“
A szultán javalá a nagyvezér tanácsát. Aladdin anyjához fordult s rövid
gondolkodás után igy szóla hozzá: „Jó asszony, szultánnak adott szavát
meg kell adnia: azért kész vagyok én is meg állani a magamét s fiadat
leányom keze által szerencsésíteni. De minthogy leányomat el nem
házasithatom, mig nem tudom, mi hasznai lesznek abból, azért
megmondhatod fiadnak, hogy én szavamat teljesitendem, mihelyt nekem
negyven nagy arany medenczét küld oly drágaságokkal megtöltve, milyeket
te nekem egyszer benyujtottál, és pedig ugyanannyi fekete rabszolga
által, kiket más negyven fehér és fiatal rabszolgának, a legszebb
termetüeknek, s legdiszesebb ruhában kell vezetniök. Ezek a feltételek,
melyek alatt leányomat a herczegnét kész vagyok által adni. Most menj,
jó asszony, elvárom válaszát.“
Aladdin anyja még egyszer leborult a thrónus előtt s eltávozott.
Utközben nevetett magában fia bolondos gondolatán: „Ugyan hol venné már
ő, – igy szóla – negyven nagy medenczét aranyból s oly sok szines üveget
belé? Befog-e ismét azon földalatti boltba, mely elván zárva, menni? S
hol veszi azután azt a sok rabszolgát, kiket a szultán akar? Eszerint
természetesen igen távol esik kivánataitól s alig fog megelégedni
követségemmel.“ S miután e gondolatokkal, melyek Aladdinra nézve, minden
kilátásait elrontották, haza tért, igy szóla hozzá: „Fiam, tanácsolom,
hogy a Badrulbudur herczegnéveli házasságról ne gondolkozzál. A szultán
tudniillik igen kegyesen fogadott s ugy hiszem, hogy irántad igen jó
gondolkodással van; de a nagyvezér, ha nem csalatkozom, egészen más
gondolatokra birta s ezt abból, a mit mondani fogok, épen ugy
megitélheted, mint én. Minekutána a szultánnak elébe adtam, hogy a három
hónap már elmult, s nevedben megkértem, hogy igéretére emlékezzék,
észrevettem, hogy előbb a nagyvezérrel egy ideig igen lassan
beszélgetett s csak azután adá nekem a választ, melyet elmondandok.“
Aladdin anyja fiának arról, a mit a szultán mondott, s a föltételekről,
melyek alatt a házassághoz megegyezését adja, igen fontos tudósitást tőn
s e szavakkal végzé: „Fiam, a szultán válaszodat várja; de köztünk
maradjon a szó, – igy folytatá szavát mosolyogva – arra igen soká fog
várakozni.“
„Nem oly soká, mint te talán gondolod kedves anyám – viszonzá Aladdin –
s a szultán is igen nagyon csalatkozik, ha gondolja, termérdek
követelései által engem oly karba tennie, hogy Badrulbudur herczegnéről
ne gondolkozhassam. Én más meggyőzhetetlen akadályokat vártam, vagy hogy
az én hasonlithatatlan herczegnémre még magasabb árt tesz. De most meg
vagyok nyugodva s a mit kiván, csekélység ahhoz képest, a mit én neki a
herczegné birtokáért ajánlani képes volnék. Mig én most arról
gondoskodom, hogy őt kielégitsem, eredj s készits valamit ebédre; a
többit bizd reám.“
Mihelyt Aladdin anyja kiment eleséget vásárlani, Aladdin azonnal
elővette a lámpát, s megdörzsölé. Tüstént ott terme a szellem, s kérdé
őt azon szavakkal, melyeket már ismerünk, mit parancsol? Aladdin mondá:
„a szultán már oda adja nőmül leányát, a herczegnét; de elébb negyven
nagy és nehéz arany medenczét kiván, teli azon kert gyümölcseivel,
honnan a lámpát hozám, melynek te szolgája vagy. Azt is kivánja tőlem,
hogy ezen negyven medenczét ugyanannyi fekete rabszolga vigye, kik előtt
negyven fehér, ifju, deli, s a legszebb termetű, s legpompásabb öltözetű
rabszolga menjen. Eredj, s szerezd meg nekem szaporán ezen ajándékot,
hogy a szultánnak elküldhessem, mielőtt a diváni ülés végződnék.“ A
szellem viszonzá, hogy parancsa azonnal teljesitve lesz s eltünt.
Kevés idő mulván a szellem ismét eljött negyven fekete rabszolgától
kisérve, kik valamennyien egy nehéz aranymedenczét hozának fejökön,
gyémánttal, rubinnal, smaragddal, gyöngyökkel, nagyságra s szépségre még
válogatottabbakkal megtöltve mint az előbbiek. Mindenik medencze
ezüsthabos aranyszövettel volt betakarva. Mindezen rabszolgák, mind a
fehérek, mind a feketék csaknem az egész házat betöltötték, mely
alkalmas kicsin vala, az udvarnak, s kertnek egy részével együtt. A
szellem kérdé Aladdint, meg van-e elégedve, s nem parancsol-e még
valamit. Aladdin válaszolá, most egyebet nem bíz reá s igy a szellem
legottan eltünék.
Aladdin anyja megjött az árhelyről, s beléptekor egészen elbámult, a
mint a sok embert s drágaságot látá. Lerakván az eleséget, melyet hoza,
fátyolát le akará tenni; de Aladdin tartóztatá, „kedves anyám, – igy
szóla hozzá, – most nem lehet időt vesztenünk. Igen sok függ attól, hogy
te, mielőtt a szultán a divánt bevégzi, a palotába visszatérj, s az
ajándékot, s a jegyadományt, melyet Badrulbudur herczegné számára kért,
neki megvigyed, hogy gyorsaságom s pontosságomból általláthassa azon
forró s őszinte kivánatomat, melylyel a Badrulbudur herczegnével kötendő
házassági egyesülés becsületére törekedem.“
Anélkül, hogy anyja feleletét várná, megnyitá Aladdin az utcza felé az
ajtót, s minden rabszolgáit, egymás mellett egy fehéret egy
aranymedenczét vivő feketével egész az utolsóig párosan általeregeté. A
legutolsó fekete rabszolga után kimenvén anyja is, bezárta az ajtót, s
békével vára szobájában azon reménynyel, hogy a szultán ez ajándék után,
melyet kivánt, végre vejének elfogadandja.
A mint az első fehér rabszolga kilépett Aladdin házából, minden
általmenők, kik őt látták, megállottak, s minekelőtte a nyolczvan fehér
s fekete rabszolga kijött volna, már tele volt az utcza emberrel, kik
mindenfelől egy ily pompás s rendkivüli jelenés látására összetorlottak.
Mindenik szolga öltözete oly gazdagszövetű, s gyémántos vala, hogy a
legdologhozértőbb emberek nem sokalták mindenik öltözetet egy milliomnál
többre becsülni. Minden ruhának csínja, s testhez állása, az illemény, s
kellem a rabszolgák magatartásában, egyenlő deli termetök, ünnepélyes
menetelök egyenlő közű távolsággal, a rendkivüli drágakövek fénye, a
gyöngyök, melyek öveik körül aranyba foglalva valának, s a szinte
drágakövekből összecsinált rózsák turbánaikon, melyek egy egészen saját
izlet szerint valának munkálva, oly bámulásba hozták ezen nézők
sokaságát, hogy nem győzték őket nézni, s szemeikkel, mig csak lehetett,
kisérni. Az utczák oly tele voltak emberekkel, hogy mindenik kénytelen
volt azon helyt maradni, melyen állott.
Minthogy több utczán kelle átmenniök, mig a palotába érhetének, a
városnak jó nagy része, minden koru s osztályu személyek tanui lettek
ezen bájoló fellépésnek. Végre eljutott az elsője ezen nyolczvan
rabszolgának az első várudvar kapujához. A kapusok, kik e csodálandó
sereg közelettére mindjárt két rendbe oszlának, királynak tarták őt, oly
gazdagon, s pompásan vala öltözve, s közeledének, hogy ruhája prémét
csókolják; de a szolga a szellemtől oktatva, hátravonult, s egész
komolysággal szólva: „Mi rabszolgák vagyunk, urunk megjelenendik, ha
ideje lesz.“
Az első rabszolga a sereg előtt a második várudvarba jutott, mely igen
tágas vala, s hol a szultán udvari népe felállitva volt. Ezen csapat
vezetői nagyon fényesen valának öltözve, de igen homályba tétettek,
midőn a nyolczvan rabszolga Aladdin ajándékát, melyhez magok is
tartoztak, elhozá. A szultán egész udvarában semmi oly tündöklő nem
vala, s az őt körülvevő urak minden fénye, s ragyogása elenyészett ahhoz
képest, a mi itt szemeiknek ajánlkozék.
Mihelyt a szultánnak ezen rabszolgák jövetele bejelentetett, azonnal
parancsolatot ada, hogy bevezettessenek. A mint megjelentek, a divánnak
ajtaját nyitva találták, s a legnagyobb rendben, fele jobbra, fele
balra, azonnal belépének. Midőn már mind benn valának, s a szultán
thrónusa előtt egy nagy félkört képezének, mindenik fekete rabszolga a
nehéz medenczét, melyet hoza, a szőnyegre letevé. Mindnyájan leborultak,
s homlokaikkal megérinték a szőnyeget. A fehér rabszolgák ugyanazt, s
egyszerre tevék. Azután fölkelének, s a feketék igen ügyesen föltárák a
medenczét, mely előttök állt, s kezeiket melleikre tevén, a legnagyobb
tisztelettel állva maradának.
Aladdin anyja, ki azalatt egész a thrónusig előment, miután leborult
volna, igy szólt a szultánhoz: „Felséges ur! fiam igen jól tudja, hogy
ez ajándék, melyet fölségednek küld, sokkal alább van annál, a mit
Badrulbudur herczegné megérdemelne; reményli mindazáltal, hogy felséged,
valamint Badrulbudur herczegné is ezt elfogadni méltóztatnak, s ezt
annál nagyobb bizodalommal, minthogy ez által a föltételnek, melyet
elébe szabnod tetszék, eleget tenni törekedett.“ A szultán nem vala
képes Aladdin anyja üdvözletét figyelmesen meghallgatni. A legelső
pillantat, melyet a legtündöklőbb, s legdrágább kincsekkel megtöltött
negyven medenczére, s a nyolczvan rabszolgára vetett, kik mint
tekintetökre, mind öltözetük bámulandó pompája- s drágaságára nézve
királyoknak tetszének, annyira meg lőn lepetve, hogy elcsodálkozásából
semmikép föl nem eszmélhetett. A helyett, hogy Aladdin anyjának felelt
volna, a nagyvezérhez fordult, ki maga sem foghatá meg, honnan kerülhet
ez a teménytelen kincsnek sokasága? „Nos, vezér, – monda nyilvánosan
neki – mit tartasz arról, ki nekem ily rendkivül gazdag ajándékot küld,
s kit egyikünk sem ismer? Méltatlannak tartod-e még a házasságra
leányommal Badrulbudur herczegnével?“ Bármint evődött, s megszomorodott
is a nagyvezér azon, hogy fia előtt egy ismeretlen legyen a szultán
vejévé, még sem merte valódi véleményét eltitkolni. Nagyon is szembetünő
vala, hogy Aladdin ajándéka több, mint elégséges vala arra, hogy ily
magas rokonságba fölvétessék. Azért is válaszola, a szultán vélekedését
egészen javalva: „Uram, oly távol van tőlem azt hinni, hogy a ki
felségednek ily nagy ajándékot nyujtott, méltatlan a mondott becsületre,
hogy azt nagyobbra méltónak is merném állitani, ha meg nem volnék
győződve, hogy a herczegné, felséged leánya becsét a világnak semmi
kincse föl nem érheti.“ Az udvari fő urak, kik ezen ülésben jelen
valának tetszésök jelei által kimutaták, hogy vélekedésük a nagy
vezérétől nem különböző.
A szultán a dolgot most már nem halasztá, s még csak eszébe sem juta
tudakozódni: valjon Aladdin bir-e egyéb tulajdonokkal is, melyek
megkivántatók, hogy veje lehessen. Ezen véghetetlen kincsnek csak puszta
látása is, s a gyorsaság, melylyel Aladdin kivánságait teljesité,
anélkül, hogy a roppant föltételek, melyek elébe szabattak, csak
legkisebb bajt okoztak is volna neki, könnyen meggyőzék afelől, hogy
semminek sincs hiával, a mi azt tökéletes emberré, s olyanná tegye,
milyet ő kiván. S azért, hogy Aladdin anyját oly megnyugtatva bocsássa
el, a mint csak kivánhatá, igy szóla hozzá: „Menj, jó asszony, s mondd
fiadnak, hogy nyilt karokkal várom, s hogy minél előbb jő a herczegnét
kezemből elfogadni, annál nagyobb gyönyörömre leend.“
Mihelyt Aladdin anyja oly örömmel, milyenre csak egy alrendű asszony
képes lehet, ha fiát váratlanul ily magas polczra látja jutni,
eltávozott, a szultán eloszlatta ezen napi ülést, leszált thrónusáról, s
parancsolá, hogy a herczegné szolgálatára rendelt heréltek jőjenek,
vegyék föl a medenczéket, s vigyék asszonyok szobáiba, hol azokat egész
kénye szerint meg akará tekinteni. E parancs a heréltek főtisztének
ügyelése alatt azonnal teljesitve lőn.
A nyolczvan fehér s fekete rabszolga nem felejtettek el. Bebocsáták őket
a palota belsejébe, s kis idő mulva parancsolá a szultán, ki azelőtt a
herczegnével pompás öltözeteikről beszélt, hogy a herczegné szobái előtt
állittassanak sorba, hogy azokat a rostélyozott ablakon által láthassa,
s meggyőződhessék, hogy nemcsak többet nem, hanem sokkal kevesebbet is
mondott neki felőlök, mint valójában volt.
Aladdin anyja azalatt haza tért és pedig oly arczczal, mely a fiának
hozott jó hirt eléggé kijelentette. „Fiam, – igy szóla hozzá, – van okod
elégedve lenned; várakozásomnak ellenére megérted kivánságod
teljesedését, s jól tudod, mit mondottam neked ez iránt. Hogy soká ne
várakoztassalak, már csak megmondom: a szultán egész udvarának
megegyeztével méltónak itélt Badrulbudur herczegné birtokára. Vár, hogy
ölelhessen, s a házassági szerződést megtegye. Arra legyen most gondod,
hogy ezen összejövetelre elkészülj, hogy az azon magas véleménynek, mely
felőled van, megfelelő legyen. De azon csodák után, melyeket általad
végrehajtva láttam, meg vagyok győződve, hogy ebben sem fogsz semmit
elmulasztani. Azonban eszedbe kell juttatnom, hogy a szultán rád egész
tűrtelenséggel vár. Azért is, ne késsél hozzá menni.“
Aladdin, ki ezen hirre fölöttébb megörült s a tárgytól, mely őt
megbájolta, egészen el vala foglalva, csak nehány szót monda anyjának s
szobájába távozék. Ott elővevé a lámpát, mely neki minden szükségeiben s
kivánataiban oly nagy segélyére volt, s alig dörzsölte meg, hogy a
szellem tüsténti megjelentével engedelmességét megbizonyitotta.
„Szellem, – monda neki Aladdin, – azért hivtalak, hogy nekem fürdőt
készits, s mihelyt megfürdöttem, akarom, hogy számomra a legdusabb s
legpompásabb öltözetet „milyet csak fejedelem valaha viselt, készen
tartsad.“ Alig mondá ki, hogy a szellem őt, valamint magát is,
láthatlanná tette, fölemelte s fürdőbe vitte, mely a legfinomabb csíkos
tarka márványból vala készitve. Anélkül hogy láthatta volna, ki
szolgálja, egy tágas, tiszta szálában levetkezteték; a szálából egy
fürdőbe viteték, mely mérsékelt melegü vala, holott megdörzsöltetett, s
mindennemü illatos vizekben fürösztetett. Minekutána több fürdőszobában
a hév minden fokain által ment, ismét kijöve, de egészen máskép, mint
bement vala. Orczája ép, fehér s rózsaszinű lőn s egész teste sokkal
ügyesebb és könnyebb. A szálába ment, de a ruhát, melyet ott hagya, már
nem találta többé. Helyébe a szellem olyat tőn, milyent kivánt vala.
Aladdin egészen elbámult, midőn az öltözet pompáját szemlélte, mely
számára oda tétetett. Felöltözött a szellem segélyével, minden darabon,
melyet felvőn, csodálkozván, annyira fölül haladta mindenik legmagasabb
képzelődéseit. Fel levén öltözve, a szellem lakába visszavitte s
ugyanazon szobába, melyből elhozta, s kérdezé, nem bizna-e még valamit
reá.
„Igen, – felele Aladdin, – kivánom, hogy legitt egy lovat teremts elő
számomra, mely szépségre s jelességre a szultán ólabelieket mind
fölülmulja, melynek takarója, nyerge, féke egy milliónál nagyobb értékü
legyen. Kivánom továbbá, hogy egyszersmind husz rabszolgát ide teremts,
legalább is oly drágán öltözötteket, mint a kik a szultánhoz az
ajándékot vitték, hogy ezek mellettem s kiséretül jöhessenek; továbbá
még huszat ilyet, hogy azok rendben előttem járjanak. Anyámnak is hozz
hat rabnőt szolgálatára, mindeniket legalább is oly gazdagon öltözve,
mint Badrulbudur herczegasszonyéi, s mindenik fején oly egész öltözetet
hozzon, mintha mindegyik a szultánné számára volna. Tovább tizezer
aranyra van szükségem. Ez vala, a mit még parancsolni akartam. Menj és
siess.“
Mihelyt Aladdin kiadá parancsait, eltünt a szellem s nemsokára megjelent
a lóval, a negyven rabszolgával, kik közül tizen a tizezer aranyat
hozák, s hat rabnővel, kik fejökön Aladdin anyja számára aranyszövetbe
takart ruhákat hozának. Mindezeket általadá a szellem Aladinnak.
A tiz erszény közül Aladdin csak négyet veve, melyeket anyjának oly
meghagyással ada által, hogy szükség esetében hasznát vegye. A többi
hatot azon rabszolgák kezében hagyá, a kik hozták, oly parancsolattal,
hogy tartsák meg, s az utczákon a szultán palotája felé mentökben a nép
között marok számra hintsék el. Megparancsolá azt is, hogy mindnyájan
előtte és pedig hármankint jobb felől, hármankint bal felől menjenek.
Egyszersmind bemutatá anyjának a hat rabnőt, azt mondván neki, hogy az
övéi s hogy velök mint asszonyuk parancsolhat; továbbá, hogy a ruhák
melyeket hoztak, számára vannak.
Rendbe szedvén dolgait Aladdin, elbocsátá azt s mondá, hogy mihelyt
szüksége lesz rá, híni fogja; a szellem legottan eltünék. Most Aladdin
egyedül azon volt, hogy a szultán kivánatának, ki őt látni ohajtotta,
eleget tegyen. Elküldé a negyven rabszolga egyikét, nem mondom
legszebbikét, mert mind egyenlők voltak – a szultán palotájába, azon
parancscsal, hogy tudakozza meg az ajtónállók fejétől, mikor lehetne
szerencséje a szultán lábaihoz borulnia? A rabszolga igen gyorsan
megvivé az üzenetet s választ hoza, hogy a szultán igen nyugtalanul
várja.
Aladdin legottan lóra ült s az egész csapatot a már mondott rendben
meginditá. Noha még soha lovon nem ült, mégis oly deliséggel tartá
magát, hogy a legtanultabb lovas sem gondolta volna ujoncznak. Az
utczák, melyeken ment, egy pillanat alatt teméntelen sok néppel telének
meg, kik a léget tetszésök, csodálkozások s magasztalásaik hangjaival
tölték, kivált mikor a hat rabszolga, kiknél az erszény volt,
jobbra-balra marokkal hinté az aranyat. A tetszés kiáltása azonban nem
azoktól származott, kik tolongottak s lehajladoztak az aranyat szedni,
hanem közép rendű személyektől, kik meg nem állhatták, hogy Aladdin
bőkezüségének a méltó dicséretet nyilván ki ne mondják. Nem csak azok
meg nem ismerék, kik gyermek korában a fiukkal utczán játszani láták,
hanem még azok is bajosan ismerhetének rá, kik nem régen látták, annyira
megváltoztak arczvonásai. Ez onnan jött, mivel a lámpának tulajdonsága
volt, birtokosainak lassankint mindazon tökélyeket megadni, melyek a
magas polczhoz, hova a lámpa ereje által jutottak, illendők valának.
Most Aladdin személye iránt sokkal több figyelem volt, mint egész
kiséretére. S már többen ugyanefféle csapatot láttak az előbbi napon,
mely a szultánnak az ajándékot vitte. Mind ezek mellett a ló
csodáltatott leginkább az értelmesektől, kik annak szépségét igen jól
meg tudák különböztetni anélkül, hogy a gyémántoknak s drágaköveknek,
melyekkel födve volt, vagy gazdagsága vagy csillogása őket megvakitotta
volna. Minthogy hire terjedett, hogy a szultán neki szándékozik adni
leányát, még sem találkozott, ki alacsony sorsához képest szerencséjét,
vagy sorsa felmagasztaltatását irigylette volna.
Aladdin elért a palotához, hol elfogadására minden készen állott. Midőn
a második udvar kapujához ért, a szokás szerint, melyet a nagyvezér, a
tartományok helytartói mindenkor követtek, le akart lováról szállani, de
a főajtónok, ki a szultán parancsa szerint reá ott várakozott, nem
engedé s egész a gyülési vagy elfogadó teremig kiséré, hol lováról
lesegitette; noha Aladdin azt nagyon ellenzette s el nem akarta
vállalni, még sem vala képes meggátolni. Azalatt az ajtónállók két
rendbe álltak a bemenetnél, a főajtónok Aladdin balján ment s őt egész a
thrónusig vezette.
A mint a szultán Aladdint megpillantotta, igen megörült, őt gazdagabban
s pompásabban öltözve látván, mint maga valaha volt, mint szinte igen
meglepetett deli termete s méltóságos öntartása által, a mi mind igen
távol esett azon alacsony öltözettől, melyben anyját maga előtt
legelőször megjelenni látta. Bámulása s meglepetése azonban nem gátlák
fölkelnie s két három lépcsőig thrónusáról leszállnia, hogy Aladdint
lábaihoz borulni ne engedje, hanem inkább azt barátsága minden
kijelentésével megölelje. Ezen nyájas üdvözlet után mindazáltal Aladdin
ismét lábaihoz akart borulni; de a szultán saját kezeivel tartóztatá s
kényszerité ő s a nagyvezér közé leülnie.
Aladdin most megszólalt s ezeket mondá: „Uram, elfogadom a becsültetést,
melyet nekem felséged tészen; mert azt kegyesen méltóztatál kijelenteni;
de engedd mondanom, hogy épen el nem feledém, hogy születésemre nézve
rabszolgád vagyok, hogy hatalmad nagyságát ismerem, hogy igen jól tudom,
mennyivel tesz származatom alább azon helyezet dicsőségénél, melyben te
vagy. Ha csak valamennyire is megérdemeltem a kedvező elfogadtatást, azt
egy véletlen eset által okozott vakmerőségemnek köszönhetem, mely
felinditá szemeimet, gondolatimat s vágyaimat ama mennyei herczegnére
forditani, mely egyedül tárgya minden ohajtásaimnak. E vakmerőségemért
bocsánatot kérek felségedtől; de el nem titkolhatom, hogy meghalnék
búmban, ha reményemet ezen kivánatom teljesülte iránt vesztenem
kellene.“
„Fiam, – válaszolt a szultán s ujolag megölelé, – te igen balul
cselekednél, ha adott szavam őszinteségét csak egy pillanatig is
kétségbe hoznád. Életed mostantól fogva drágább nekem, hogysem azon
gyógyszert, mely annak megtartására hatalmamban áll, tőled
megtagadhassam. Látni téged és hallani, e gyönyör kellőbb nekem mind
azon kincseknél, melyekkel én és te összesen birunk.“
Ezt mondván a szultán, jelt ada, s azonnal trombita, síp és dobszó
hallatszék, mire a szultán bevezeté Aladdint egy ragyogó terembe, hol
ünnepileg hordák fel a számos étkeket. A szultán csak Aladdinnal magával
evett. A nagyvezér s az udvar elsői, mindegyik rangja és méltósága
szerint, a vendégség alatt körülállák őket. A szultán kinek egyetlen
szemtárgya Aladdin volt, oly igen gyönyörködék ennek látásában –
különféle dolgokra vivé a beszédet. De Aladdin ezen egymással folytatott
beszélgetésben, akármely tárgyról lőn is szó, oly széles ismereteket,
mély tudományt, józan értelmet bizonyita, hogy a szultán szivében azon
jó vélemény, mely mindjárt kezdetben iránta fogamzott, most egészen
meggyökeredzett.
Ebéd után a szultán fővárosának első biráját hivatá s parancsolá neki,
hogy leánya Badrulbudur herczegasszony és Aladdin között a házassági
szerződést tegye fel, s tisztára dolgozza ki. Azalatt a szultán
Aladdinnal holmi mellékérdekű dolgok felett mulatkozott, a nagyvezér és
udvar főbbjei folyvást jelen valának, s Aladdin okosságán, hajlékony
nyelvén, velős kifejezésein és finom elmés észrevételein, melyekkel a
beszéd mulatságát fűszerezte, nem győzének csodálkozni.
Minekutána a biró a házassági szerződést az uralkodó szokás kivánata
szerint megkészitette, kérdezé a szultán Aladdint, van-e szándéka a
palotában maradni, s a menyegzői szertartást még ezen nap végre hajtani?
„Uram, – felele Aladdin – ámbár megnevezhetetlen hő vágygyal kivánkozom
azon boldogság egébe, melyet nekem Felséged kegyelme nyit, mégis
kénytelen vagyok esedezni, hogy szabad legyen azt elhalasztanom
addiglan, mig egy palotám épült, melyben a herczegasszonyt születéséhez
méltólag fogadhassam. Kérem tehát felségedet, jelelne ki ezen czélra
udvarához közel egy alkalmas tért, honnan képes legyek minél könnyebben
és többször udvarlására jőni. Én igyekszem, hogy az épület a legrövidebb
idő alatt elkészüljön.“ – „Fiam, – viszonza a szultán, – válaszsz helyet
tetszésed szerint, válaszsz ott, hol legalkalmasabbnak látszik. Az üres
tér palotám előtt elég nagy, s én magam is már nem egyszer gondolkoztam
azt beépiteni. Csak el ne felejtsd, hogy legtüzesebb ohajtásaim közé
tartozik, téged leányommal minél előbb egyesülve látni, s akkor
mondhatom majd: örömeim mértéke teljes.“ – E szavakat mondván, még
egyszer megölelé Aladdint, ez pedig a szultántól oly nemes illendőséggel
bucsuzott el, mintha folyvást fejdelmi udvarnál élt s nevekedett volna.