A nagyvezér nem kételkedett mindazt, a mit efelől gondolt, kifejteni,

„Uram, – monda neki, – ugy látszik, csak egy hibázhatatlan eszköz van

egy ily helytelen házasitást elháritani, anélkül, hogy Aladdin maga, ha

Fölséged előtt ismeretes volna is, a miatt panaszra okot találhatna;

tudniillik az, a herczegnére oly nagy-árt tenni ki, hogy az minden

gazdaságaiból, bár mily nagyok legyenek is, ki ne telhessék. Ez igen

alkalmas eszköz lesz őt ezen merész, mondhatni vakmerő nőkérésről

leverni, melyet alkalmasint eléggé meg nem gondolt.“

A szultán javalá a nagyvezér tanácsát. Aladdin anyjához fordult s rövid

gondolkodás után igy szóla hozzá: „Jó asszony, szultánnak adott szavát

meg kell adnia: azért kész vagyok én is meg állani a magamét s fiadat

leányom keze által szerencsésíteni. De minthogy leányomat el nem

házasithatom, mig nem tudom, mi hasznai lesznek abból, azért

megmondhatod fiadnak, hogy én szavamat teljesitendem, mihelyt nekem

negyven nagy arany medenczét küld oly drágaságokkal megtöltve, milyeket

te nekem egyszer benyujtottál, és pedig ugyanannyi fekete rabszolga

által, kiket más negyven fehér és fiatal rabszolgának, a legszebb

termetüeknek, s legdiszesebb ruhában kell vezetniök. Ezek a feltételek,

melyek alatt leányomat a herczegnét kész vagyok által adni. Most menj,

jó asszony, elvárom válaszát.“

Aladdin anyja még egyszer leborult a thrónus előtt s eltávozott.

Utközben nevetett magában fia bolondos gondolatán: „Ugyan hol venné már

ő, – igy szóla – negyven nagy medenczét aranyból s oly sok szines üveget

belé? Befog-e ismét azon földalatti boltba, mely elván zárva, menni? S

hol veszi azután azt a sok rabszolgát, kiket a szultán akar? Eszerint

természetesen igen távol esik kivánataitól s alig fog megelégedni

követségemmel.“ S miután e gondolatokkal, melyek Aladdinra nézve, minden

kilátásait elrontották, haza tért, igy szóla hozzá: „Fiam, tanácsolom,

hogy a Badrulbudur herczegnéveli házasságról ne gondolkozzál. A szultán

tudniillik igen kegyesen fogadott s ugy hiszem, hogy irántad igen jó

gondolkodással van; de a nagyvezér, ha nem csalatkozom, egészen más

gondolatokra birta s ezt abból, a mit mondani fogok, épen ugy

megitélheted, mint én. Minekutána a szultánnak elébe adtam, hogy a három

hónap már elmult, s nevedben megkértem, hogy igéretére emlékezzék,

észrevettem, hogy előbb a nagyvezérrel egy ideig igen lassan

beszélgetett s csak azután adá nekem a választ, melyet elmondandok.“

Aladdin anyja fiának arról, a mit a szultán mondott, s a föltételekről,

melyek alatt a házassághoz megegyezését adja, igen fontos tudósitást tőn

s e szavakkal végzé: „Fiam, a szultán válaszodat várja; de köztünk

maradjon a szó, – igy folytatá szavát mosolyogva – arra igen soká fog

várakozni.“

„Nem oly soká, mint te talán gondolod kedves anyám – viszonzá Aladdin –

s a szultán is igen nagyon csalatkozik, ha gondolja, termérdek

követelései által engem oly karba tennie, hogy Badrulbudur herczegnéről

ne gondolkozhassam. Én más meggyőzhetetlen akadályokat vártam, vagy hogy

az én hasonlithatatlan herczegnémre még magasabb árt tesz. De most meg

vagyok nyugodva s a mit kiván, csekélység ahhoz képest, a mit én neki a

herczegné birtokáért ajánlani képes volnék. Mig én most arról

gondoskodom, hogy őt kielégitsem, eredj s készits valamit ebédre; a

többit bizd reám.“

Mihelyt Aladdin anyja kiment eleséget vásárlani, Aladdin azonnal

elővette a lámpát, s megdörzsölé. Tüstént ott terme a szellem, s kérdé

őt azon szavakkal, melyeket már ismerünk, mit parancsol? Aladdin mondá:

„a szultán már oda adja nőmül leányát, a herczegnét; de elébb negyven

nagy és nehéz arany medenczét kiván, teli azon kert gyümölcseivel,

honnan a lámpát hozám, melynek te szolgája vagy. Azt is kivánja tőlem,

hogy ezen negyven medenczét ugyanannyi fekete rabszolga vigye, kik előtt

negyven fehér, ifju, deli, s a legszebb termetű, s legpompásabb öltözetű

rabszolga menjen. Eredj, s szerezd meg nekem szaporán ezen ajándékot,

hogy a szultánnak elküldhessem, mielőtt a diváni ülés végződnék.“ A

szellem viszonzá, hogy parancsa azonnal teljesitve lesz s eltünt.

Kevés idő mulván a szellem ismét eljött negyven fekete rabszolgától

kisérve, kik valamennyien egy nehéz aranymedenczét hozának fejökön,

gyémánttal, rubinnal, smaragddal, gyöngyökkel, nagyságra s szépségre még

válogatottabbakkal megtöltve mint az előbbiek. Mindenik medencze

ezüsthabos aranyszövettel volt betakarva. Mindezen rabszolgák, mind a

fehérek, mind a feketék csaknem az egész házat betöltötték, mely

alkalmas kicsin vala, az udvarnak, s kertnek egy részével együtt. A

szellem kérdé Aladdint, meg van-e elégedve, s nem parancsol-e még

valamit. Aladdin válaszolá, most egyebet nem bíz reá s igy a szellem

legottan eltünék.

Aladdin anyja megjött az árhelyről, s beléptekor egészen elbámult, a

mint a sok embert s drágaságot látá. Lerakván az eleséget, melyet hoza,

fátyolát le akará tenni; de Aladdin tartóztatá, „kedves anyám, – igy

szóla hozzá, – most nem lehet időt vesztenünk. Igen sok függ attól, hogy

te, mielőtt a szultán a divánt bevégzi, a palotába visszatérj, s az

ajándékot, s a jegyadományt, melyet Badrulbudur herczegné számára kért,

neki megvigyed, hogy gyorsaságom s pontosságomból általláthassa azon

forró s őszinte kivánatomat, melylyel a Badrulbudur herczegnével kötendő

házassági egyesülés becsületére törekedem.“

Anélkül, hogy anyja feleletét várná, megnyitá Aladdin az utcza felé az

ajtót, s minden rabszolgáit, egymás mellett egy fehéret egy

aranymedenczét vivő feketével egész az utolsóig párosan általeregeté. A

legutolsó fekete rabszolga után kimenvén anyja is, bezárta az ajtót, s

békével vára szobájában azon reménynyel, hogy a szultán ez ajándék után,

melyet kivánt, végre vejének elfogadandja.

A mint az első fehér rabszolga kilépett Aladdin házából, minden

általmenők, kik őt látták, megállottak, s minekelőtte a nyolczvan fehér

s fekete rabszolga kijött volna, már tele volt az utcza emberrel, kik

mindenfelől egy ily pompás s rendkivüli jelenés látására összetorlottak.

Mindenik szolga öltözete oly gazdagszövetű, s gyémántos vala, hogy a

legdologhozértőbb emberek nem sokalták mindenik öltözetet egy milliomnál

többre becsülni. Minden ruhának csínja, s testhez állása, az illemény, s

kellem a rabszolgák magatartásában, egyenlő deli termetök, ünnepélyes

menetelök egyenlő közű távolsággal, a rendkivüli drágakövek fénye, a

gyöngyök, melyek öveik körül aranyba foglalva valának, s a szinte

drágakövekből összecsinált rózsák turbánaikon, melyek egy egészen saját

izlet szerint valának munkálva, oly bámulásba hozták ezen nézők

sokaságát, hogy nem győzték őket nézni, s szemeikkel, mig csak lehetett,

kisérni. Az utczák oly tele voltak emberekkel, hogy mindenik kénytelen

volt azon helyt maradni, melyen állott.

Minthogy több utczán kelle átmenniök, mig a palotába érhetének, a

városnak jó nagy része, minden koru s osztályu személyek tanui lettek

ezen bájoló fellépésnek. Végre eljutott az elsője ezen nyolczvan

rabszolgának az első várudvar kapujához. A kapusok, kik e csodálandó

sereg közelettére mindjárt két rendbe oszlának, királynak tarták őt, oly

gazdagon, s pompásan vala öltözve, s közeledének, hogy ruhája prémét

csókolják; de a szolga a szellemtől oktatva, hátravonult, s egész

komolysággal szólva: „Mi rabszolgák vagyunk, urunk megjelenendik, ha

ideje lesz.“

Az első rabszolga a sereg előtt a második várudvarba jutott, mely igen

tágas vala, s hol a szultán udvari népe felállitva volt. Ezen csapat

vezetői nagyon fényesen valának öltözve, de igen homályba tétettek,

midőn a nyolczvan rabszolga Aladdin ajándékát, melyhez magok is

tartoztak, elhozá. A szultán egész udvarában semmi oly tündöklő nem

vala, s az őt körülvevő urak minden fénye, s ragyogása elenyészett ahhoz

képest, a mi itt szemeiknek ajánlkozék.

Mihelyt a szultánnak ezen rabszolgák jövetele bejelentetett, azonnal

parancsolatot ada, hogy bevezettessenek. A mint megjelentek, a divánnak

ajtaját nyitva találták, s a legnagyobb rendben, fele jobbra, fele

balra, azonnal belépének. Midőn már mind benn valának, s a szultán

thrónusa előtt egy nagy félkört képezének, mindenik fekete rabszolga a

nehéz medenczét, melyet hoza, a szőnyegre letevé. Mindnyájan leborultak,

s homlokaikkal megérinték a szőnyeget. A fehér rabszolgák ugyanazt, s

egyszerre tevék. Azután fölkelének, s a feketék igen ügyesen föltárák a

medenczét, mely előttök állt, s kezeiket melleikre tevén, a legnagyobb

tisztelettel állva maradának.

Aladdin anyja, ki azalatt egész a thrónusig előment, miután leborult

volna, igy szólt a szultánhoz: „Felséges ur! fiam igen jól tudja, hogy

ez ajándék, melyet fölségednek küld, sokkal alább van annál, a mit

Badrulbudur herczegné megérdemelne; reményli mindazáltal, hogy felséged,

valamint Badrulbudur herczegné is ezt elfogadni méltóztatnak, s ezt

annál nagyobb bizodalommal, minthogy ez által a föltételnek, melyet

elébe szabnod tetszék, eleget tenni törekedett.“ A szultán nem vala

képes Aladdin anyja üdvözletét figyelmesen meghallgatni. A legelső

pillantat, melyet a legtündöklőbb, s legdrágább kincsekkel megtöltött

negyven medenczére, s a nyolczvan rabszolgára vetett, kik mint

tekintetökre, mind öltözetük bámulandó pompája- s drágaságára nézve

királyoknak tetszének, annyira meg lőn lepetve, hogy elcsodálkozásából

semmikép föl nem eszmélhetett. A helyett, hogy Aladdin anyjának felelt

volna, a nagyvezérhez fordult, ki maga sem foghatá meg, honnan kerülhet

ez a teménytelen kincsnek sokasága? „Nos, vezér, – monda nyilvánosan

neki – mit tartasz arról, ki nekem ily rendkivül gazdag ajándékot küld,

s kit egyikünk sem ismer? Méltatlannak tartod-e még a házasságra

leányommal Badrulbudur herczegnével?“ Bármint evődött, s megszomorodott

is a nagyvezér azon, hogy fia előtt egy ismeretlen legyen a szultán

vejévé, még sem merte valódi véleményét eltitkolni. Nagyon is szembetünő

vala, hogy Aladdin ajándéka több, mint elégséges vala arra, hogy ily

magas rokonságba fölvétessék. Azért is válaszola, a szultán vélekedését

egészen javalva: „Uram, oly távol van tőlem azt hinni, hogy a ki

felségednek ily nagy ajándékot nyujtott, méltatlan a mondott becsületre,

hogy azt nagyobbra méltónak is merném állitani, ha meg nem volnék

győződve, hogy a herczegné, felséged leánya becsét a világnak semmi

kincse föl nem érheti.“ Az udvari fő urak, kik ezen ülésben jelen

valának tetszésök jelei által kimutaták, hogy vélekedésük a nagy

vezérétől nem különböző.

A szultán a dolgot most már nem halasztá, s még csak eszébe sem juta

tudakozódni: valjon Aladdin bir-e egyéb tulajdonokkal is, melyek

megkivántatók, hogy veje lehessen. Ezen véghetetlen kincsnek csak puszta

látása is, s a gyorsaság, melylyel Aladdin kivánságait teljesité,

anélkül, hogy a roppant föltételek, melyek elébe szabattak, csak

legkisebb bajt okoztak is volna neki, könnyen meggyőzék afelől, hogy

semminek sincs hiával, a mi azt tökéletes emberré, s olyanná tegye,

milyet ő kiván. S azért, hogy Aladdin anyját oly megnyugtatva bocsássa

el, a mint csak kivánhatá, igy szóla hozzá: „Menj, jó asszony, s mondd

fiadnak, hogy nyilt karokkal várom, s hogy minél előbb jő a herczegnét

kezemből elfogadni, annál nagyobb gyönyörömre leend.“

Mihelyt Aladdin anyja oly örömmel, milyenre csak egy alrendű asszony

képes lehet, ha fiát váratlanul ily magas polczra látja jutni,

eltávozott, a szultán eloszlatta ezen napi ülést, leszált thrónusáról, s

parancsolá, hogy a herczegné szolgálatára rendelt heréltek jőjenek,

vegyék föl a medenczéket, s vigyék asszonyok szobáiba, hol azokat egész

kénye szerint meg akará tekinteni. E parancs a heréltek főtisztének

ügyelése alatt azonnal teljesitve lőn.

A nyolczvan fehér s fekete rabszolga nem felejtettek el. Bebocsáták őket

a palota belsejébe, s kis idő mulva parancsolá a szultán, ki azelőtt a

herczegnével pompás öltözeteikről beszélt, hogy a herczegné szobái előtt

állittassanak sorba, hogy azokat a rostélyozott ablakon által láthassa,

s meggyőződhessék, hogy nemcsak többet nem, hanem sokkal kevesebbet is

mondott neki felőlök, mint valójában volt.

Aladdin anyja azalatt haza tért és pedig oly arczczal, mely a fiának

hozott jó hirt eléggé kijelentette. „Fiam, – igy szóla hozzá, – van okod

elégedve lenned; várakozásomnak ellenére megérted kivánságod

teljesedését, s jól tudod, mit mondottam neked ez iránt. Hogy soká ne

várakoztassalak, már csak megmondom: a szultán egész udvarának

megegyeztével méltónak itélt Badrulbudur herczegné birtokára. Vár, hogy

ölelhessen, s a házassági szerződést megtegye. Arra legyen most gondod,

hogy ezen összejövetelre elkészülj, hogy az azon magas véleménynek, mely

felőled van, megfelelő legyen. De azon csodák után, melyeket általad

végrehajtva láttam, meg vagyok győződve, hogy ebben sem fogsz semmit

elmulasztani. Azonban eszedbe kell juttatnom, hogy a szultán rád egész

tűrtelenséggel vár. Azért is, ne késsél hozzá menni.“

Aladdin, ki ezen hirre fölöttébb megörült s a tárgytól, mely őt

megbájolta, egészen el vala foglalva, csak nehány szót monda anyjának s

szobájába távozék. Ott elővevé a lámpát, mely neki minden szükségeiben s

kivánataiban oly nagy segélyére volt, s alig dörzsölte meg, hogy a

szellem tüsténti megjelentével engedelmességét megbizonyitotta.

„Szellem, – monda neki Aladdin, – azért hivtalak, hogy nekem fürdőt

készits, s mihelyt megfürdöttem, akarom, hogy számomra a legdusabb s

legpompásabb öltözetet „milyet csak fejedelem valaha viselt, készen

tartsad.“ Alig mondá ki, hogy a szellem őt, valamint magát is,

láthatlanná tette, fölemelte s fürdőbe vitte, mely a legfinomabb csíkos

tarka márványból vala készitve. Anélkül hogy láthatta volna, ki

szolgálja, egy tágas, tiszta szálában levetkezteték; a szálából egy

fürdőbe viteték, mely mérsékelt melegü vala, holott megdörzsöltetett, s

mindennemü illatos vizekben fürösztetett. Minekutána több fürdőszobában

a hév minden fokain által ment, ismét kijöve, de egészen máskép, mint

bement vala. Orczája ép, fehér s rózsaszinű lőn s egész teste sokkal

ügyesebb és könnyebb. A szálába ment, de a ruhát, melyet ott hagya, már

nem találta többé. Helyébe a szellem olyat tőn, milyent kivánt vala.

Aladdin egészen elbámult, midőn az öltözet pompáját szemlélte, mely

számára oda tétetett. Felöltözött a szellem segélyével, minden darabon,

melyet felvőn, csodálkozván, annyira fölül haladta mindenik legmagasabb

képzelődéseit. Fel levén öltözve, a szellem lakába visszavitte s

ugyanazon szobába, melyből elhozta, s kérdezé, nem bizna-e még valamit

reá.

„Igen, – felele Aladdin, – kivánom, hogy legitt egy lovat teremts elő

számomra, mely szépségre s jelességre a szultán ólabelieket mind

fölülmulja, melynek takarója, nyerge, féke egy milliónál nagyobb értékü

legyen. Kivánom továbbá, hogy egyszersmind husz rabszolgát ide teremts,

legalább is oly drágán öltözötteket, mint a kik a szultánhoz az

ajándékot vitték, hogy ezek mellettem s kiséretül jöhessenek; továbbá

még huszat ilyet, hogy azok rendben előttem járjanak. Anyámnak is hozz

hat rabnőt szolgálatára, mindeniket legalább is oly gazdagon öltözve,

mint Badrulbudur herczegasszonyéi, s mindenik fején oly egész öltözetet

hozzon, mintha mindegyik a szultánné számára volna. Tovább tizezer

aranyra van szükségem. Ez vala, a mit még parancsolni akartam. Menj és

siess.“

Mihelyt Aladdin kiadá parancsait, eltünt a szellem s nemsokára megjelent

a lóval, a negyven rabszolgával, kik közül tizen a tizezer aranyat

hozák, s hat rabnővel, kik fejökön Aladdin anyja számára aranyszövetbe

takart ruhákat hozának. Mindezeket általadá a szellem Aladinnak.

A tiz erszény közül Aladdin csak négyet veve, melyeket anyjának oly

meghagyással ada által, hogy szükség esetében hasznát vegye. A többi

hatot azon rabszolgák kezében hagyá, a kik hozták, oly parancsolattal,

hogy tartsák meg, s az utczákon a szultán palotája felé mentökben a nép

között marok számra hintsék el. Megparancsolá azt is, hogy mindnyájan

előtte és pedig hármankint jobb felől, hármankint bal felől menjenek.

Egyszersmind bemutatá anyjának a hat rabnőt, azt mondván neki, hogy az

övéi s hogy velök mint asszonyuk parancsolhat; továbbá, hogy a ruhák

melyeket hoztak, számára vannak.

Rendbe szedvén dolgait Aladdin, elbocsátá azt s mondá, hogy mihelyt

szüksége lesz rá, híni fogja; a szellem legottan eltünék. Most Aladdin

egyedül azon volt, hogy a szultán kivánatának, ki őt látni ohajtotta,

eleget tegyen. Elküldé a negyven rabszolga egyikét, nem mondom

legszebbikét, mert mind egyenlők voltak – a szultán palotájába, azon

parancscsal, hogy tudakozza meg az ajtónállók fejétől, mikor lehetne

szerencséje a szultán lábaihoz borulnia? A rabszolga igen gyorsan

megvivé az üzenetet s választ hoza, hogy a szultán igen nyugtalanul

várja.

Aladdin legottan lóra ült s az egész csapatot a már mondott rendben

meginditá. Noha még soha lovon nem ült, mégis oly deliséggel tartá

magát, hogy a legtanultabb lovas sem gondolta volna ujoncznak. Az

utczák, melyeken ment, egy pillanat alatt teméntelen sok néppel telének

meg, kik a léget tetszésök, csodálkozások s magasztalásaik hangjaival

tölték, kivált mikor a hat rabszolga, kiknél az erszény volt,

jobbra-balra marokkal hinté az aranyat. A tetszés kiáltása azonban nem

azoktól származott, kik tolongottak s lehajladoztak az aranyat szedni,

hanem közép rendű személyektől, kik meg nem állhatták, hogy Aladdin

bőkezüségének a méltó dicséretet nyilván ki ne mondják. Nem csak azok

meg nem ismerék, kik gyermek korában a fiukkal utczán játszani láták,

hanem még azok is bajosan ismerhetének rá, kik nem régen látták, annyira

megváltoztak arczvonásai. Ez onnan jött, mivel a lámpának tulajdonsága

volt, birtokosainak lassankint mindazon tökélyeket megadni, melyek a

magas polczhoz, hova a lámpa ereje által jutottak, illendők valának.

Most Aladdin személye iránt sokkal több figyelem volt, mint egész

kiséretére. S már többen ugyanefféle csapatot láttak az előbbi napon,

mely a szultánnak az ajándékot vitte. Mind ezek mellett a ló

csodáltatott leginkább az értelmesektől, kik annak szépségét igen jól

meg tudák különböztetni anélkül, hogy a gyémántoknak s drágaköveknek,

melyekkel födve volt, vagy gazdagsága vagy csillogása őket megvakitotta

volna. Minthogy hire terjedett, hogy a szultán neki szándékozik adni

leányát, még sem találkozott, ki alacsony sorsához képest szerencséjét,

vagy sorsa felmagasztaltatását irigylette volna.

Aladdin elért a palotához, hol elfogadására minden készen állott. Midőn

a második udvar kapujához ért, a szokás szerint, melyet a nagyvezér, a

tartományok helytartói mindenkor követtek, le akart lováról szállani, de

a főajtónok, ki a szultán parancsa szerint reá ott várakozott, nem

engedé s egész a gyülési vagy elfogadó teremig kiséré, hol lováról

lesegitette; noha Aladdin azt nagyon ellenzette s el nem akarta

vállalni, még sem vala képes meggátolni. Azalatt az ajtónállók két

rendbe álltak a bemenetnél, a főajtónok Aladdin balján ment s őt egész a

thrónusig vezette.

A mint a szultán Aladdint megpillantotta, igen megörült, őt gazdagabban

s pompásabban öltözve látván, mint maga valaha volt, mint szinte igen

meglepetett deli termete s méltóságos öntartása által, a mi mind igen

távol esett azon alacsony öltözettől, melyben anyját maga előtt

legelőször megjelenni látta. Bámulása s meglepetése azonban nem gátlák

fölkelnie s két három lépcsőig thrónusáról leszállnia, hogy Aladdint

lábaihoz borulni ne engedje, hanem inkább azt barátsága minden

kijelentésével megölelje. Ezen nyájas üdvözlet után mindazáltal Aladdin

ismét lábaihoz akart borulni; de a szultán saját kezeivel tartóztatá s

kényszerité ő s a nagyvezér közé leülnie.

Aladdin most megszólalt s ezeket mondá: „Uram, elfogadom a becsültetést,

melyet nekem felséged tészen; mert azt kegyesen méltóztatál kijelenteni;

de engedd mondanom, hogy épen el nem feledém, hogy születésemre nézve

rabszolgád vagyok, hogy hatalmad nagyságát ismerem, hogy igen jól tudom,

mennyivel tesz származatom alább azon helyezet dicsőségénél, melyben te

vagy. Ha csak valamennyire is megérdemeltem a kedvező elfogadtatást, azt

egy véletlen eset által okozott vakmerőségemnek köszönhetem, mely

felinditá szemeimet, gondolatimat s vágyaimat ama mennyei herczegnére

forditani, mely egyedül tárgya minden ohajtásaimnak. E vakmerőségemért

bocsánatot kérek felségedtől; de el nem titkolhatom, hogy meghalnék

búmban, ha reményemet ezen kivánatom teljesülte iránt vesztenem

kellene.“

„Fiam, – válaszolt a szultán s ujolag megölelé, – te igen balul

cselekednél, ha adott szavam őszinteségét csak egy pillanatig is

kétségbe hoznád. Életed mostantól fogva drágább nekem, hogysem azon

gyógyszert, mely annak megtartására hatalmamban áll, tőled

megtagadhassam. Látni téged és hallani, e gyönyör kellőbb nekem mind

azon kincseknél, melyekkel én és te összesen birunk.“

Ezt mondván a szultán, jelt ada, s azonnal trombita, síp és dobszó

hallatszék, mire a szultán bevezeté Aladdint egy ragyogó terembe, hol

ünnepileg hordák fel a számos étkeket. A szultán csak Aladdinnal magával

evett. A nagyvezér s az udvar elsői, mindegyik rangja és méltósága

szerint, a vendégség alatt körülállák őket. A szultán kinek egyetlen

szemtárgya Aladdin volt, oly igen gyönyörködék ennek látásában –

különféle dolgokra vivé a beszédet. De Aladdin ezen egymással folytatott

beszélgetésben, akármely tárgyról lőn is szó, oly széles ismereteket,

mély tudományt, józan értelmet bizonyita, hogy a szultán szivében azon

jó vélemény, mely mindjárt kezdetben iránta fogamzott, most egészen

meggyökeredzett.

Ebéd után a szultán fővárosának első biráját hivatá s parancsolá neki,

hogy leánya Badrulbudur herczegasszony és Aladdin között a házassági

szerződést tegye fel, s tisztára dolgozza ki. Azalatt a szultán

Aladdinnal holmi mellékérdekű dolgok felett mulatkozott, a nagyvezér és

udvar főbbjei folyvást jelen valának, s Aladdin okosságán, hajlékony

nyelvén, velős kifejezésein és finom elmés észrevételein, melyekkel a

beszéd mulatságát fűszerezte, nem győzének csodálkozni.

Minekutána a biró a házassági szerződést az uralkodó szokás kivánata

szerint megkészitette, kérdezé a szultán Aladdint, van-e szándéka a

palotában maradni, s a menyegzői szertartást még ezen nap végre hajtani?

„Uram, – felele Aladdin – ámbár megnevezhetetlen hő vágygyal kivánkozom

azon boldogság egébe, melyet nekem Felséged kegyelme nyit, mégis

kénytelen vagyok esedezni, hogy szabad legyen azt elhalasztanom

addiglan, mig egy palotám épült, melyben a herczegasszonyt születéséhez

méltólag fogadhassam. Kérem tehát felségedet, jelelne ki ezen czélra

udvarához közel egy alkalmas tért, honnan képes legyek minél könnyebben

és többször udvarlására jőni. Én igyekszem, hogy az épület a legrövidebb

idő alatt elkészüljön.“ – „Fiam, – viszonza a szultán, – válaszsz helyet

tetszésed szerint, válaszsz ott, hol legalkalmasabbnak látszik. Az üres

tér palotám előtt elég nagy, s én magam is már nem egyszer gondolkoztam

azt beépiteni. Csak el ne felejtsd, hogy legtüzesebb ohajtásaim közé

tartozik, téged leányommal minél előbb egyesülve látni, s akkor

mondhatom majd: örömeim mértéke teljes.“ – E szavakat mondván, még

egyszer megölelé Aladdint, ez pedig a szultántól oly nemes illendőséggel

bucsuzott el, mintha folyvást fejdelmi udvarnál élt s nevekedett volna.

Arab regék (2. kötet) · 第 27 / 32 段