eleinte lehetlennek hitte a szultánhoz bemenetelt nyernie s most ezen
fölül oly kedvező választ is kapa, mely helyett szégyenitő s elutasitó
feleletet várt volt. Két okból gondolá Aladdin anyja beléptekor, hogy jó
választ hoz, először, mert korábban tért meg, mint szokott, másodszor,
mert arcza vidám, derült vala. „Nos kedves anyám, – monda neki, – szabad
remélnem vagy meghaljak búmban?“ Mihelyt fátyolát leveté s melléje a
szófára ült, igy szóla hozzá: „Édes fiam, hogy soká bizonytalanságban ne
hagyjalak, előre is azt mondom, hogy a halálos gondolatok helyett igen
nagy okod van jó reménynyel lenned.“ Beszéde további folyamatában
elmondá neki, hogy mindenek előtt nyere bemenetelt, a mi egyszersmind
kora hazajöttének is oka, tovább mily óvásokkal élt, hogy a szultánnak,
bántalom nélkül a közte s Badrulbudur herczegné közötti házasság
ajánlatát megtegye; azután a kedvező feleletet, melyet a szultán
tulajdon szájából vőn. Hozzá adá, hogy az ajándék, a mennyire a szultán
magaviseletéből kiveheté, mindenek fölött hatalmas benyomást tett
lelkére, s az birta a kedvező válaszra, melyet hozott. „Ez annyival
kevésbbé kerülte el figyelmemet, minthogy a nagyvezér kevéssel azelőtt
valamit fülébe sugott, s féltem, hogy kedvező érzelmeiből, melylyel tán
irántad vala, ki fogja zavarni.“
Aladdin e hirek hallatára a halandók legboldogabbikának tartá magát.
Megköszönte anyjának mindazon fáradását, melyet e kezdemény elővitelében
tett, s melynek sikerülése oly nagy tekintetű vala élte nyugalmára
nézve. S noha szenvedélye tárgya iránti tűrtelen vágya mellett a három
hónap csaknem örök létnek tetszett, mégis békés várakozásra birta magát,
a szultán szavában bizakodván, melyet törhetetlennek hitt. Mig ő nemcsak
az órát, napot, hetet, hanem még a pillanatokat is számlálta, eltelék
két hónap, midőn anyja egy este lámpagyujtásnál észre vevé, hogy az olaj
elfogyott. Elmene tehát, hogy vegyen, s a mint a városba ért, látta,
hogy minden ünnepileg föl volt ékesitve. Valóban a boltok a helyett,
hogy bezárattak volna, nyitva voltak; fölékesittetének lombokkal s
készület tétetett ünnepi világitásokhoz. Mindenik törekedék ebben
pompával s fénynyel a másikat fölül haladni, hogy buzgóságát
bebizonyitsa. Általában minden örömet s vidámságot mutatott. Még az
utczák is tele voltak tisztöltözetű udvari emberekkel, kik gazdagon
ékesitett lovakon ültek s nagyszámu szolgákkal, kik szüntelen jöttek
mentek, valának körülvéve. Aladdin anyja kérdezé a kalmárt, kitől az
olajt vette, mit jelent mindezen készület? „Honnan való vagy, jó
asszony? – válaszola ez. – Nem tudod, hogy ma estére a nagyvezér fia a
szultán leányával, Badrulbudur herczegnével menyekzőjét tartja? Ezennel
vissza fog a fürdőből jőni, s az udvari tisztek, kiket látsz, épen most
gyülekeznek, hogy kiséretül a palotáig kövessék, hol a menyekző tartatni
fog.“
Aladdin anyja nem kivánt többet hallani. Oly sietve ment haza, hogy
lakába léptekor alig piheghetett. Ott találá fiát, kinek semmi sem vala
váratlanabb, mint a rosz hir, melyet neki hozott. „Kedves fiam, – igy
kiálta fel, – rád nézve minden el van veszve!“
„Te számot tartottál a szultán szép igéretére; de abból semmi sem lesz.“
Aladdin, kit ezen beszédek igen háboritottak, válaszola: „Kedves anyám,
miért ne tartaná meg a szultán szavát?“ – „Még ez este, – folytatá
anyja, kel egybe a nagyvezér fia Badrulbudur herczegnével a szultán
palotájában.“ Majd elbeszélé neki, mint tudta meg a dolgot s minden
egyes körülményt közlött vele oly pontosan, hogy azon már többé nem
kétkedhetett.
Ezen hirre elképedt Aladdin, mint ha villám ütötte volna meg. Minden más
leveretett volna ezen ijedelem által; de őt valamely titkos féltékenység
tiltá tovább is ez állapotban megmaradni. Azonnal a lámpa jutott eszébe,
mely neki eddig oly jó szolgálatot tett s anélkül, hogy a szultán,
nagyvezér vagy ennek fia ellen hevesen fellobbant volna, csak azt mondá:
„Kedves anyám, a nagyvezér fia ma éjjel aligba lesz oly boldog, mint
reményli. Mig én egy pillanatra szobámba megyek, készitsd te el addig a
vacsorát számunkra.“
Aladdin anyja észrevevé, hogy Aladdin a lámpásnak akarja hasznát venni,
hogy ha csak lehet, a nagyvezér fiának Badrulbudur herczegnével leendő
egybekelését megakadályozza, s ebben nem is csalatkozott. Aladdin,
mihelyt szobájába jutott, csakugyan elővevé a csodalámpát, melyet a
szellem legelső feltünése óta anyja szemei elől oda által vitt,
megdörzsölé ugyanazon helyen, mint előbb. Pillanat alatt ott termett a
szellem s monda:
„Mit kivánsz? kész vagyok szavadat fogadni, mint rabszolgád s
rabszolgája mindazoknak, kik a lámpát kezökben tartják, szintugy én,
mint a lámpának többi rabszolgái.“
„Hallod-e, – monda Aladdin, – te nekem mindeddig enni hozál,
valahányszor arra szükségem volt, most azonban egészen más nyomosságu
bizományról van szó. Én a szultántól Badrulbudur herczegnét megkérettem.
Megigérte s egyedül három hónapi halasztást kötött ki. De a helyett,
hogy szavát állná, ma este összeházasitja még a kikötött idő elmulta
előtt a nagyvezér fiával. Épen most tudám meg s a dolog bizonyos. Azt
kivánom most tőled, hogy az uj házasokat, mihelyt lefeküdtek, elragadd s
ágyastúl ide hozd.“
„Parancsolóm! – viszonza a szellem, – legitten engedelmeskedem.
Parancsolsz még valami mást?“
„Most többé semmit,“ monda Aladdin; s azonnal eltünt a szellem.
Aladdin ismét visszament anyjához s vele vacsorált épen oly nyugodtan,
mint máskor. Vacsora után vele még egy ideig a herczegasszony
menyekzőjéről beszélgetett, mint valamely egészen érdektelen dologról.
Azután szobájába ment, hogy anyja háboritlanul lenyugodhassék; maga
azonban le nem feküdt, hanem vára a szellem visszajövetét s a neki adott
parancsolat teljesitését.
Azalatt a szultán palotájában a legnagyobb pompával megtétettek minden
intézetek a herczegné menyekzői ünnepére s az est szertartások s
vigadalmak között mult szintén nagy éjig. Midőn mindennek vége lőn, jelt
ada a herczegné fő ajtónoka a nagyvezér fiának; ez észrevétlenül
eltávozott s ugyanezen tiszt bevezeté őt a herczegné szobáiba, szintén
azon teremig, hol a menyekzői ágy vala. Először ő feküdt le, azután a
szultánné maga s leánya asszonyainak kiséretében bevezeté a
menyasszonyt. Ez a menyasszonyok szokásaként igen vonakodott. Anyja
segite neki levetkezni, csaknem erőszakkal az ágyba fekteté, jó éjszakát
kivána neki s eltávozék asszonyaival. Az utolsó bezárta az ajtót.
Alig vala az ajtó bezárva, hogy a szellem, hű szolgája a lámpának s
pontos teljesitője birtokosai parancsolatának, anélkül, hogy az ifju
férjnek a legkisebb szerelmeskedésre időt hagyott volna, mindkettőjök
nagy bámulatára, megragadá az ágyat s azt egy pillanat alatt Aladdin
szobájába vivé, s ott letette.
„Vedd ezen uj házas ifjut, – szóla Aladdin a szellemnek, – zárd el a
titkos terembe s jőj el holnap reggel ismét kevéssel napfölkelte után.“
A szellem azonnal kivevé a nagyvezér fiát egy ümegben ágyából, elvitte a
kijelelt helyre, párát lehelvén rá, melyet az tetőtől fogva talpig
érzett s melytől egész éjszaka kábultan maradott.
Bármily nagy volt is Aladdinnak a herczegné iránt szerelme, mégis,
mihelyt vele egyedül maradott, nem monda hozzá hosszu beszédeket, hanem
igen nyájas hangon igy szólt: „Ne félj, imádandó herczegné, itt
bátorságban vagy s bármily heves is a szerelem, melyet szépséged s
kellemeid iránt érzek, még sem fog soha arra birhatni, hogy azon mély
tiszteletnek, melylyel neked tartozom, határain túl menjek. Ha – igy
folytatá szavát, – kényszeritve vagyok e végső eszközökhöz nyulni, ugy
ez nem oly szándékkal történt, hogy megbántsalak; hanem csak azt akartam
akadályozni, hogy egy törvénytelen vetélytárs atyád nekem adott szava
ellenére birtokába ne vegyen.“
A herczegné kevéssé hallgatá, a mit ez neki monda: nem is vala képes
választ adni. Az ijedség s bámulat, melybe őt e meglepő s váratlan
kaland ejtette, oly állapotba tevék, hogy Aladdin belőle csak egy szót
sem vehete ki. Aladdin ezután teljesen megelégedve, csendesen elaluvék.
Nem ugy volt Badrulbudur herczegnével a dolog. Életében nem tölté még
ily szomorun s kellemetlenül az éjet; s ha a helyet s állapotot
meggondoljuk, melyben a szellem a nagyvezér fiát hagyá, könnyen
elképzelhetjük, hogy az uj férj azt még sokkal kedvetlenebbül töltötte.
Másnap reggel nem kelle Aladdinnak a lámpát dörzsölni, hogy szellemét
hija. Eljött az a megrendelt órára s monda Aladdinnak, mig az öltözött:
„Itt vagyok, mit parancsolsz még?“
„Eredj, – monda Aladdin – hozd elő a nagyvezér fiát, fektesd ismét az
ágyba s vidd vissza a szultán palotájába, épen azon helyre, honnan
elhoztad.“ A szellem most felváltá helyéről a nagyvezér fiát s a
menyekzői ágyat pillanat alatt a szultán palotájának azon szobájába vivé
vissza, honnan előbb elragadta.
Mindezen közben a szellem sem a herczegnétől, sem a nagyvezér fiától nem
láttatott. Irtóztató alakja képes lett volna őket halálra ijeszteni. Még
csak a közte s Aladdin közti beszédet sem hallák, egyedül az ágy
rendülését s annak egy helyről másra általtételét vették észre. Már is
elegendő volt megrémitésökre, a mint könnyen elgondolhatjuk.
A szellem a menyekzői ágyat már ismét helyére állitotta, midőn a szultán
a szobába lépe, hogy neki jó reggelt mondjon. A nagyvezér fia, ki a mult
éjtől még egészen által volt fázva, s kinek még ideje sem volt a
fölmelegülésre, alig hallá, hogy valaki ajtót nyita, azonnal felszökött
s az öltöző kamarába ment, melyben előtte való nap levetkezett.
A szultán közelite a herczegné ágyához, megcsókolá a szokás szerint
szemöldei között, jó reggelt monda neki; de a mint fejét fölemelé, s
leányát figyelmesen megtekintette, azt nagy csodálkozására mély búba
merülve találta. A herczegné csak egy szomoru pillanatot vete a
szultánra, mely igen nagy bánatosságot vagy nagy elégedetlenséget
mutatott. Még néhány szót szóla hozzá a szultán; de látván, hogy belőle
semmit ki nem vehet, azt hitte, szeméremből teszi s eltávozék. Azt is
gyanitotta mindazáltal, hogy hallgatásának még más rendkivüli oka is
lehet. Ez arra birta, hogy azonnal a szultánné szobájába menjen, kinek
elmondá az állapotot, melyben a herczegnét találta, s a módot, melylyel
őt fogadá, elbeszélte. „Uram, – monda a szultánné, – ez ne idegenitse el
fölségedet, egy uj házas sincs, mely menyekzője után reggel ilyféle
tartózkodást nem mutatna. Két-három nap mulva máskép leszen. Majd akkor
ugy fogadandja atyját, a mint illik. Én most – folytatá – legitten
hozzája megyek, s igen kellene csalatkoznom, ha engem is épen ugy
fogadna.“
Felöltözvén a szultánné, a herczegné szobáiba ment, ki még akkor föl nem
kelt. Közelite ágyához, megcsókolta s reggeli üdvözletét mondá. De mily
nagy vala csodálkozása, midőn tőle nemcsak választ nem kapott, hanem
közelebbi vizsgálat után rajta igen nagy leveretséget is födöze fel,
melyből következteté, hogy rajta valami különösnek kelle történnie.
„Édes leányom, – monda a szultánné, – mitől van az, hogy te
nyájaskodásimra nem is felelsz? Anyád iránt is ily tetetéssel akarsz-e
viseltetni? Örömest hiszem, hogy az eszedbe sem jutott. De akkor másnak
kellett rajtad történni. Valld meg szabadon, s ne hagyj tovább ily
nyomasztó bizonytalanságban.“
Badrulbudur herczegné hallgatását végre mély sóhajtással szakasztá meg:
„Ah tisztelt anyám – igy szólala fel, – bocsáss meg, ha irántad a
tartozó tiszteletet elmulasztottam. Lelkem oly élénken el van rendkivüli
dolgokkal foglalva, melyek rajtam ez éjjel történtek, hogy bámulásomból
s rémülésemből még most sem eszméltem föl, sőt magamat is alig ismerem
meg.“ Azután leirá a legelevenebb szinekkel, mindkettőjök lefekvése után
mint ragadtatott meg az ágy, s egy pillanat alatt mint tétetett által
egy komor, dohos szobába, hol maga férjétől elválasztva maradott,
anélkül, hogy tudná, hova lett. Hozzá adá, hogy egy fiatal embert láta
ott, ki neki eleinte néhány szót monda, melyeket ő (a herczegné)
ijedtében nem érthete; elmondta továbbá, mint adatott ismét vissza
férje, s mint vitetett vissza az ágy szintazon hirtelenséggel előbbi
helyére. „Ez épen akkor esett, monda tovább, midőn atyám, a szultán
szobámba lépett. Talán rosz néven is vette a módot, melylyel a hozzám,
általa mutatott becsületet fogadám. De megbocsát, ugy hiszem, ha különös
kalandom s azon szánandó állapot, melyben még most is vagyok, tudtára
lesznek.“
A szultánné a herczeg kisasszony beszédét csendesen kihallgatá; de épen
nem akarta hinni. „Kedves leányom, – monda neki, – igen jól tevéd, hogy
e felől atyádnak, a szultánnak, semmit sem szólottál. Óvakozzál erről
valakinek csak legkevesbet is szólni; könnyen őrültnek tartanának.“ –
„Tiszteletre méltó anyám, – felele a herczegné, – bizonyossá tehetlek,
hogy mindezt a legjózanabb észszel mondom. Tudakozódhatol férjemtől,
ugyanazt fogja vallani.“ – „Tudakozódni fogok, – viszonzá a szultánné, –
de ha ugyanazt mondaná is, a mit te, még sem lennék meggyőződve. Csak
kelj föl s vesd ki ezen gondolatokat fejedből. Az valami igen szép
lenne, ha te ily képzelődésid miatt a menyekződre rendelt ünnepléseket
zavarni akarnád, melyeknek, valamint e palotában, ugy az egész országban
még több napokig tartaniok kell. Nem hallod a trombitaszót s a síp, dob
s trombita öszhangját? Mindez gyönyörűségre, vidámságra indithatna, s
minden képzelődésidet, melyekről imént szóltál, elhajthatná.“
Egyszersmind hivá a szultánné a Badrulbudur herczegné asszonyait, s
minekutána azt fölkelésre birta, s látá, hogy öltözni kezd, a szultán
szobáiba ment, s annak azt mondá, hogy a herczegnének csakugyan volt
valami baja, de már el van háritva. Azután a nagyvezér fiát hivatá, hogy
tőle arról, a mit a herczegné mondott, valamit kitanulhasson; de ez, ki
magát a szultáni rokonság által végtelenül megbecsülve érezé,
elhatározta a dolgot titokban tartani. „Kedves vőm, – monda neki a
szultánné, – ugyan valld meg, te is oly képzeletekkel töltéd meg
fejedet, mint leányom?“ – „Felséges asszonyom, – válaszolt a nagyvezér
fia, – szabad kérdenem, mire czéloz kérdésed?“ – „Ez nekem elég, –
felele a szultánné, – nem akarok többet tudni; te okosabb vagy, mint ő.“
A palotában egész nap tartottak a vigadozások; s a szultánné, ki a
herczegné mellől soha sem távozott, semmit sem mulata el, a mi örömére
lehetett, vagy a mi részvételét a mulatozásokhoz, szinjátékokhoz, melyek
tiszteletére tartattak, fölindithatta. De a mult éj története oly nagy
behatást tett reá, hogy könnyen észre lehetett venni, hogy egyedül avval
foglalatoskodik. A nagyvezér fia nem kevésbbé vala az éjtől, melyet oly
roszul töltött, leverve; de nagyravágyása azt titkolnia kényszerité, s a
ki őt nem látta, igen boldog férjnek tarthatá.
Aladdin, a ki mindent, a mi az udvarban történt, igen jól tudott, nem
kételkedék, hogy az uj házasok mindazon boszantó viszontagság mellett,
mely őket a mult éjszaka érte, együtt fognak hálni, s épen nem vala
kedve őket békével hagyni. Azért is mihelyt az éj beállt, a lámpához
folyamodott. Tüstént megjelenék a szellem, köszönté Aladdint mint előbb,
s ajánlá neki szolgálatait. „A nagyvezér fia s Badrulbudur herczegné, –
monda Aladdin, – ez éjjel ismét együtt hálnak, eredj most oda, s mihelyt
lefeküsznek, hozd ide őket ágyastúl mint tegnap.“
A szellem épen oly hiven s pontosan szolgált Aladdinnak, mint az előbbi
napon; a nagyvezér fia épen oly hidegen s roszul tölté az éjet, mint az
elsőt, s a herczegnének boszuságára ismét Aladdinnal kellett hálnia,
közöttök feküvén a kard. A szellem, Aladdin parancsa következtében,
másnap reggel ismét eljöve, fölemelé az uj házasok ágyát s vissza vivé a
palota szobájába, a honnan elhozta. A szultán, ki azon elfogadás után,
melyet Badrulbudur herczegnénél tegnap reggel talált, nyugtalan vala
megtudni, ugy fogadandja-e mint az első éj után, ismét és pedig szintoly
jókor szobájába mene, hogy azt megtudja. A nagyvezér fia, ki
boszankodott s szégyenlette magát, mint az elsőn, alig hallá meg a
szultán jövetelét, sietve fölkelt s az öltöző szobába rohant.
A szultán közelite a herczegné ágyához, jó reggelt monda neki, s
ugyanazon nyájaskodása után, mint az előbbiek, igy szólt: „Nos kedves
leányom, most is oly rosz kedvü vagy még, mint tegnap?“ A herczegné
szintén oly hallgatásban maradott, s a szultán azt vevé észre, hogy
lelke még szomorubb s leverettebb mint az első nap. Már most nem
kételkedett, hogy rajta valami rendkivülinek kelle történni, s
titkolódásán felboszankodva a legnagyobb haraggal s kivont karddal
kiáltá: „Leányom, vagy valld meg, mi bajod esett, vagy e pillanatban
levágom fejedet.“
A herczegné jobban a megbántódott szultán hangja s fenyegetésétől, mint
a meztelen kard láttától megijedve, megszakasztá végre hallgatását, s
könyek között monda: „Drága atyám s parancsolóm, bocsáss meg, kérlek, ha
fölségedet megbántottam. Reménylem kegyelmed és jóságodtól, hogy haragod
helyébe szánakozás fog állani, ha azon szomoru s keserves állapotot,
melyben ezen s az egész mult éjen voltam, elbeszéltem.“
E bevezetés után, mely a szultánt valamennyire megengesztelé s
meginditá, egész hűséggel elbeszéle mindent, a mi rajta ezen két gonosz
éj lefolytában történt, de oly érzékenyül, hogy a szultán rajta igen
megszomorkodott. „Ha felséged mondásomon csak legkisebbé kételkedik,
megtudakozhatod férjemet, kit adál. Meg vagyok győződve, hogy a dolog
valóságát épen ugy fogja bizonyitani mint én.“
A szultán egészen azon bánkodásra ereszkedett, melyet a herczegnében egy
ily meglepő kalandnak kelle okoznia. „Kedves leányom, – monda neki, –
igen roszul tevéd, hogy nekem egy ily különös történetet mindjárt tegnap
el nem beszéltél, melyen én épen oly nagy részt veszek, mint te. Én
téged nem oly szándékkal házasitálak meg, hogy boldogtalanná tegyelek,
hanem inkább avval, hogy megelégedett légy s mindazon szerencsének
birtokába helyezzelek, melyet érdemelsz, s melyet egy oly férjnek, ki
hozzád illőnek látszék, karjaiban remélhetél. Távoztasd el elmédből
minden szomoru gondolatot a felől, a mit elbeszéltél; azonnal rendelést
fogok tenni, hogy ezentul soha oly kellemetlen s kiállhatlan éjszakád ne
legyen, mint az előbbiek voltak.“
A szultán, mihelyt szobáiba visszament, elhivatá a nagyvezért: „Vezér, –
igy szóla hozzá, – beszéltél már fiaddal, s nem monda neked semmit is?“
Midőn a nagyvezér azt felelte, hogy még azóta nem láthatá, a szultán
mindent elbeszélé neki, a mit leányától hallott. „Nem kétlem, – ezt adá
hozzá, – hogy leányom valót beszélt, azonban szeretném, ha ezt fiad
által is bizonyittatni hallanám; azért menj hozzá, s kérd meg, mi van a
dologban.“
A nagyvezér azonnal fiához mene, jelenté neki a mit vele imént a szultán
közlött, és rá parancsolt, hogy semmit el ne titkoljon s megmondja,
való-e vagy nem? „Nem titkolhatom, atyám, viszonzá fia, hogy mind az a
mit a herczegné atyának beszélt, teljes valóság; de ő azon rosz bánást
el nem mondhatá, melyet én különösen tapasztalék. Egybekelésem óta két
éjet oly szörnyen töltöttem, a mint csak kigondolható s szenvedéseim
voltak, melyeknek körülményes s valódi kifejezésére szavaim sincsenek.
Azon iszonyodásról itt szólni sem akarok, melyet érzettem, midőn
négyszer egymás után az ágy velem fölemelkedett, a nélkül, hogy
láthattam, ki emelte föl, s ki vitte egy helyről másra, vagy
megfoghattam volna, mint eshetik az meg. Könnyen elgondolhatod szomoru
állapotomat, ha mondom, hogy két egész éjszakát állva egy ümögbe valami
szűk rekeszben töltöttem, minden távozhatás vagy csak legkisebb
mozdulhatás nélkül, ámbár semmi akadályt sem láttam magam előtt, mely
attól tartóztathatott volna. Mennyit szenvedtem e mellett, nem kell
egyenkint elmondanom. Nem titkolom el előtted, hogy mindez nem
tartóztatott, a herczegné, mint feleségem iránt, a szerelem tisztelet s
hála minden érzeteivel viseltetnem, melyeket megérdemel; de bizonyomra
mondhatom neked, hogy minden becsület s fény ellenére, mely ily
házasságból rám háromolna, készebb vagyok meghalni, mint tovább egy ily
fényes összeköttetésben élni, ha ezentul is oly kellemetlen bánásmódot
kell tapasztalnom, mint az eddigi. Hiszem, a herczegné épen ugy
gondolkozik, mint én és könnyen megengedi, hogy elválasztatásunk épen
ugy szükséges nyugalmára, mint nyugalmamra nézve. Azért kérlek édes
atyám, azon szeretetre, mely felinditá, számomra ily fényes szövetséget
kötnöd, bird reá s szultánt, hogy házaságunkat elbomlottnak
nyilatkoztassa.“
Bármily nagy volt is a nagyvezérnek vágyása, fiát a szultán vejének
láthatnia, mégis ennek erős eltökélése a herczegnétől elválasztatása
iránt azt eszközlé, hogy nem látta jónak őt még nehány napi türelemre
inteni, hogy elvárja, nem fog-e az alatt e viszontagság megszünni. Azért
is elhagyá őtet, hogy a szultánnak megvigye a választ, kit bizonyossá
tett, hogy azok szerint, miket fia beszélt, a dolog valóban ugy van. Azt
sem várva, hogy a szultán az elválasztásról, melyre igen hajlandónak
látszott, szólni kezdjen, maga kéré azon engedelemért, hogy fia a
palotából el s haza mehessen, méltatlannak állitá, hogy a herczegné a
fia iránti szerelme miatt csak egy pillantatig is oly szörnyű
gyötrelemnek kitétessék.
Nem sok fáradságba került a nagyvezérnek kérelme teljesitését
megnyernie. A szultán, ki magát ugyanerre határozá el, legottan kiadá a
parancsolatot a vigadozások megszüntetésére a palotában, a fő városban,
sőt egész országban, hova most ellenparancsokat küldözött; s rövid idő
alatt megszüntek minden örvendezések s vigadalmak.
Ezen hirtelen s váratlan változás mindenféle beszédre adott okot.
Kérdezték, valjon mi okozhatta ezen kettévágást, s erre nem tudtak
magoknak egyebet felelni, mint, hogy a nagyvezért fiastul igen szomoru
ábrázattal látták a palotából kijőni s haza menni. Egyedül Aladdin tudta
a titkot, s szivében örvendett, a szerencsés kimenetelen, melyről a
lámpa használása bizonyossá tette. Midőn tehát bizonyosan megtudta, hogy
vágytársa a palotát elhagyta, s hogy a hazasság közte s a herczegné
között végkép felbontatott, nem vala többé szükséges a lámpát dörgölni s
a szellemet előhíni, hogy annak végrehajtását akadályozza. A
legnevezetesebb az volt a dologban, hogy sem a szultán, sem a nagyvezér
kik Aladdinról s ajánlatáról régen megfeledkeztek, legkevesebbé sem
gondolák, hogy neki e varázsban, mely a herczegné házassága felbomlását
eszközlé, valami része lehetett.
Aladdin azonban elvárá a három hónap teljes lefolyását, melyet neki a
szultán Badrulbudur herczegnével összekelésére határidőül kiszabott.
Minden napot gondosan számlált s midőn eltelének, már más nap az
udvarhoz küldé anyját, hogy a szultánt igéretére emlékeztesse.
Aladdin anyja elment az udvarhoz, mint fia meghagyá, s a diváni
bemenetelnél épen azon helyre állott, melyen az előtt is szokott állani.
A szultán alig vete rá egy pillanatot, azonnal megismeré s ráemlékezék a
tett kérelemre s az időre, melyre biztatá. A nagyvezér épen valamit
előadott. A szultán félbeszakasztá ezen szavakkal: „vezér, én itt azon
jó asszonyt látom, ki nekünk minapában oly szép ajándékot hoza. Hadd
jőjön be. Azután is folytathatod beszédedet, ha őt kihallgatom.“ A
nagyvezér egy pillantatot vete a diváni bejárás felé s hasonlólag
megismeré Aladdin anyját. Azonnal kiálta az ajtón állónak, megmutatá őt
neki s parancsolá, hogy közelebb léptesse.
Aladdin anyja közeledék a thrónushoz, hol a fenn álló szokás szerint
leborult. A mint fölkele, kérdé a szultán, mit akar? „Uram, – felele, –
még egyszer megjelentem felséged thrónusa előtt, hogy Aladdin fiam
nevében emlékezetedbe hozzám, hogy a három hónap elhaladott, melyre őt
biztatád azon kereset iránt, melyet akkor előadni szerencsém vala.“
A szultán, ki legelőször, hogy az asszonnyal beszélt, s magának ajánlata
iránt három hónapi halasztást szabott, azt hitte, hogy épen nem is lesz
már többé egy oly házasságról beszéd, melyet leányához, a herczegnéhez
nem igen talált illőnek, meggondolván Aladdin anyjának szegénységét s
alacsonyságát, ki előtte igen közönséges öltözetben jelent meg.
Emlékeztetése mind emellett is néminemű zavarba hozá. Nem tartá jónak
azonnal válaszolni, hanem tanácsul szólitá a nagyvezért, s kijelenté
neki idegenségét az ellen, hogy leánya egy ismeretlenhez menjen, kinek
sorsa, mint gyanitható vala, mélyen alább volt a középszernél.