gyapotot fona, s igy kezde hozzá szólani: „Meg kell szakasztanom
hallgatásomat, melyben tegnapi hazajövetelem óta vagyok, s mely mint
észrevehettem, téged igen megszomoritott. Nem voltam beteg, mint
gondolád, most sem vagyok az; de nem mondhatom, mit éreztem, s mit érzek
ma is – ez valami roszabb mint betegség. Valójában, meg nem mondhatom de
abból, mit tőlem hallandasz, talán megismered. A város ezen negyedében
nem terjedett hire, s igy te nem is tudhatod, hogy a szultán leánya,
Badrulbudur herczegné tegnap délután a fürdőbe ment. Én ezt tegnap a
városban sétálván, tudtam meg. Tudniillik, parancsolat hirdettetett,
hogy minden bolt bezárassék, s kiki házába vonuljon, hogy igy a
herczegnének az illő tisztelet megadassék, s az utczákon, melyeken
menendő, szabad menetele légyen. Mivel a fürdőtől nem messze vala, a
kiváncsiság őt födözetlen arczczal látni, azon gondolatra birt, hogy
magamat a fürdő ajtaja mögé rejtsem, lehetőnek hivén, hogy mielőtt a
fürdőbe bemenne, fátyolát leveendi. Tudod az ajtó helyzetét,
képzelheted, hogy őt igen alkalmasan láthatám, ha minden ugy történik,
mint gyanitom vala. Csakugyan le is vevé fátyolát, s szerencsés valék a
legszeretésreméltóbb herczegnét kimondhatatlan gyönyöröműl szinről
szinre látni. S im ez oka, kedves anyám, azon állapotomnak, melyben
tegnapi hazajöttem óta szemléltél, s ez oka hallgatásomnak is. Én a
herczegnét kimondhatlan szenvedélylyel szeretem, s mivel ez minden
pillanattal nevekedik, érzem, hogy a szeretendő herczegnének csak
birásával csillapitható; miért elvagyok tökélve, őt a szultántól
feleségül kérni.
Aladdin anyja fia beszédét szinte végig a legnagyobb figyelemmel
hallgatá; de midőn végezetül azon szándékát érté, hogy Badrulbudur
herczegnét meg akarja kérni, meg nem állhatá, hogy ne kaczagjon rajta.
Aladdin tovább akara szólani; de anyja szóhoz sem hagyá jutni, hanem
mondá: „Ah fiam mi jut eszedbe? Bizonyosan eszedet vesztetted, hogy
ilyeket beszélsz.“
„Kedves anyám, viszonzá Aladdin, bizonyossá tehetlek, hogy eszemet nem
vesztém, hanem tökéletes eszmélettel vagyok. Én mindazon bolondság s
dőreség szemrehányásait, melyeket tevél, s még tenni fogsz, előreláttam;
de mind ez nem tartóztat neked ismételve mondanom, hogy még most is
eltökélt akaratom Badrulbudur herczegnét a szultántól megkérni.“
„Valóban, fiam, – válaszola egész komolysággal anyja – ki kell mondanom,
hogy egészen elfeleded magad. Ha ezen szándékodat szinte végre akarnád
is hajtani, épen nem látom, ki által juttatnád kérelmedet a szultán
eleibe.“ „Magad által,“ felelé fia, minden késedezés nélkül. „Általam, –
kiálta anyja tele csodálkozással s meglepetéssel, – s a szultánhoz? Ah
én igen fogok óvakozni, hogy ily nemű merénybe avassam magamat. S
általában fiam, mi vagy te, hogy vakmerőködöl a szultán leányára
gondolni? Elfeledéd-e, hogy te a főváros legcsekélyebb szabói egyikének
fia s anyádról sem magasabb nemű vagy? Nem tudod-e hogy szultánok
leányaikat nem egy hamar adják valakinek feleségül, még azon
szultánfiaknak sem, kiknek reményök nincs egykor a kormányra jutni.“
„Kedves anyám, – viszonzá Aladdin, – meg mondottam már, hogy mind ezt, a
mit most beszélél, előreláttam, s ugyanazt mondtam arról is, a mit még
tán hozzá adandasz. Sem beszédeid, sem kifogásaid nem változtatják
szándékomat. Megmondottam már, hogy általad akarom a herczegnét
megkéretni; ez az egyetlen szivesség, melyet tőled kivánok, s azt kérem
meg nem tagadni, hacsak készebb nem vagy inkább halálomat látni, mint
életemet másodszor megadni.“
Aladdin anyja a legnagyobb zavarban volt, a mint fiának makacsságát
látta, melylyel az bolondos tervénél megmaradott. „Fiam, – mondá még
egyszer neki, – én igaz anyád vagyok, s mint igaz, becsületes anyád kész
vagyok kedvedért minden okossággal egyezőt, vagyis, a mi hozzám s hozzád
illik, megtenni. Ha arra kerülne a dolog, hogy számodra valamelyik
szomszéd leányát, ki veled egyenlő vagy nem sokkal főbb rangu,
megkérjem, mindent elkövetnék, a mi csak tehetségemben állana. De akkor
is valami értékednek, jövedelmednek, vagy tanult mesterségednek kellene
lenni, hogy czélodat érhesd. Ha szegények, mint mi, házasulni akarnak,
arról kell aggódniok, elélhetnek-e? De te meg nem gondolván alacsony
sorsodat s értékedet, a szerencse legmagasbik fokára törekedel, s czélod
nem csekélyebb mint házasság urad és parancsolód leányával, kinek csak
egy szavába kerül téged elrontani, és semmivé tenni. A mi személyedet s
magadat illet, szóba sem hozom; mert azt, ha eszed van, magadnak kell
gondolóra venned: egyedül arról kivánok szólani, a mi különösen engem
illet. Hogy ötölhetett az a különös gondolat eszedbe, hogy én oda menjek
s a szultán leányát számodra megkérjem? Tegyük fel, én birnék elég, nem
mondom vakmerőséggel, hanem inkább szemtelenséggel, magamat a szultánnak
bemutatni s neki e képtelen kérelmet előadni, kihez kellene folyamodnom,
hogy magamat oda bevezettessem? Nem hiszed-e, hogy az első, kit eziránt
megszólitanék, bolondnak tartana s hozzám méltatlan módon elutasitana.
De tegyük, hogy a szultánhoz is minden baj nélkül bejuthatok, – a mi
megeshetik, ha valaki igazságot kér tőle, melyet ő jobbágyainak mindig
örömest szolgáltat, vagy kegyelmet, melyet örömest ád, mihelyt látja,
hogy azt megérdemeljük, s méltók vagyunk reá – ilyen esetben vagy-e te?
s gondolod-e, hogy megérdemled a kegyet, melyet számodra kérnem kellene?
Micsoda szolgálatot tettél a szultánnak vagy az országnak, mivel
különböztetéd meg magadat? S ha már semmit sem tettél, hogy a kegyelmet
megérdemeld, de különben is arra méltó nem vagy, mily orczával tudnék én
azért folyamodni? hogy nyithatnám fel csak számat is, hogy a szultánnak
ily ajánlatot tegyek? személyének fölsége, s udvara fénye azonnal
megnémitanának, ki már reszketék, ha csak elhalt férjemtől, atyádtól
kelle is valamit kérnem. S még egy más akadály is van, fiam, mire te nem
gondoltál, az tudniillik, hogy a szultán előtt, ha valaki kegyelemért
esedezik, nem tanácsos ajándék nélkül megjelenni. Ez ajándékoknak
legalább is az a hasznok van, hogy ha a kérelmet akármi okból megtagadja
is, a kérőt legalább kihallgatja. S már te mily ajándékot adhatsz neki?
De ha birnál is valamivel, a mi egy nagy fejedelem figyelmére méltó
volna, milyen arányban fogna kérelmed ajándokoddal állani? Szállj
magadba, s gondold meg, hogy olyan után törsz, a mit elérned
lehetetlen.“
Aladdin mind azt, a mit anyja, hogy őt szándékáról lebeszélje, előhoza,
nyugalommal kihallgatá, s minekutána ellenvetéseit pontról-pontra
meggondolta, végre szóra fakadt s mondá: „Megvallom, kedves anyám, nagy
vakmerőség tőlem, hogy kivánságaimat oly nagyra merem üzni, s
egyszersmind nagy meggondolatlanság, tőled oly hévvel s hirtelenséggel
kivánnom, hogy menj el, s a szultánnak házassági ajánlatomat előadd,
minekelőtte még módokhoz nyultam volna, melyek neked bemenetelt s
kedvező fogadtatást szerezzenek. Ezért bocsánatodat kérem. De
szenvedélyemnek, mely megragadott, nagysága mellett nem csodálkozhatol,
hogy eleinte mindjárt mindent által nem láttam, a mi nyugalmamnak,
melyet keresek, megszerzésére kivántatik. Én Badrulbudur herczegnét
sokkal jobban szeretem, mint azt te csak képzelheted is, s még mindig
azon szándékomnál maradok, hogy őt nőül veszem. Ez erős eltökéllett
akaratom. Egyébiránt köszönöm nyilatkozásodat; ugy tekintem azt mint
első lépést, a szerencsés sikernek, melyet reménylyek, közelitésére.
Mondod: nem szokás a szultán előtt megjelenni ajándék nélkül, s nekem
semmim nincs, mi a szultánhoz méltó volna. A mi az ajándékokat illeti,
veled egy vélekedésben vagyok, s megvallom, róla nem gondolkodtam; de ha
azt mondod, hogy semmivel sem birok, a mit neki által lehessen adni, ugy
te nem hiszed, hogy az, a mit, mint magad is tudod, az elkerülhetlen
halálveszedelemből kimenekedvén magammal haza hoztam, elég nagy becsű a
szultánnak vele igen kedves ajándékot tenni; arról szólok tudniillik, a
mit a két erszényben s övemben hoztam, s a mit mi szines üvegnek
gondoltunk: azonban e tévedésem már megszüntetett, s már neked csak meg
kell vallanom, kedves anyám, hogy azok megbecsülhetlen értékü
drágakövek, melyek csak nagy fejedelmekhez illenek. Megtanultam becsülni
értékeiket, midőn a drágakőárusok boltjaiba jártam, s hihetsz szavamnak.
Mindazok, melyeket drágakőárusainknál láttam, nem is hasonlithatók a
birtokunkbeliekhez, s mégis oly kimondhatatlan nagy áron tartják. Te s
én a mieink értékét épen nem is tudjuk. De bármint van a dolog, a
mennyire én azon csekély tapasztalásnál fogva, melylyel ebben birok,
hozzá érthetek, meg vagyok győződve, hogy az ajándék a szultánnak
fölötte kedves lesz. Neked egy porczellán edényed van, mely jókora, s
igen helyes alkatu; add elő, hadd lássuk, milyen hatások van a szemre,
ha mind bele rakjuk s különböző szineik szerint elrendeljük.“
Aladdin anyja elhozá az edényt, s Aladdin kiszedé a drágaköveket, s a
legszebb renddel belé raká. A hatás, melyet világos napnál szineik
különfélesége, s fényök, a tüzök által okozának, olynemű vala, hogy anya
és fiu csak nem elvakultak belé. Egészen elbámultak, mert eddig csak
lámpavilágnál szemlélték. Aladdin ugyan még fájaikon is látta ezeket,
hol dicsőséges tekintetüek valának, de még akkor szinte gyermek vala, s
a drága köveket játszószernek nézte, s egyedül evégett hozta is el,
anélkül, hogy rólok egyéb ismerete lett volna.
Minekutána az ajándék szépségén egyideig gyönyörködtek volna, megszólalt
Aladdin. „Kedves anyám, – monda neki, – most már csak nem háritod el
magadról a szultánhoz menetelt azon ürügy alatt, hogy neki ajándékot nem
vihetsz. Im itt van egy olyan, mely neked igen kedvező fogadtatást
eszközöl.“
Noha Aladdin anyja az ajándékot minden szépsége, s becse mellett sem
tartá oly nagy becsünek mint fia, még is hivé, hogy ezt a szultán
elfogadhatja, s érzette azt is, hogy e részben többé semmi ellenvetést
nem lehetne tenni. De minduntalan azon ajánlatra tért, melyet az ajándék
kedvezése mellett a szultánnak tennie kellene. S ez neki nagy
nyugtalanságot okoza. „Kedves fiam, – mondá neki, – elhiszem, hogy az
ajándéknak jó foganatja lesz, s hogy a szultán engem kegyes szemmel
nézend. De a mi a kérelmet illeti, melyet elébe kell adnom, érzem, hogy
arra nincs erőm, s némultan maradok. S igy nemcsak járásom, hanem az
ajándék is, mely, mint mondod, oly rendkivül becses, hiába lesz, s én
nagy rémülettel fogok visszajőni, s neked elmondani, hogy reményedben
megcsalatkoztál. Már én ezt neked megmondottam, s meglátod, hogy igy
lesz. De teszem – igy folytatá szavát – ha én erőt veszek is magamon,
hogy kivánságodat teljesitsem, s lesz annyi bátorságom kérelmedet, mint
akarad, előadni, a szultán bizonyosan vagy tréfát űz belőlem, vagy méltó
haragra gerjed, melynek én s te okvetlenül áldozatai leszünk.“
Aladdin anyja még egyéb okokat is ada elő, hogy, ha csak lehetséges, más
gondolatra birja. De Badrulbudur herczegné kellemei sokkal mélyebb
benyomást tettek szivére, hogysem tervétől magát el hagyta volna
mozditani. Folyvást csak arra kérte anyját, hogy hajtsa végre szándékát.
S anyja részint iránta valá szeretetből, részint attól féltében, hogy
valami tulságra vetemedik, végre engede fia kivánságának.
S mivel már későn s igy az idő, melyben a palotába menni s magát a
szultánnak bemutatni szokás, mára elmult vala, a dolog a jövő napra
halasztatott. Az anya és fia a napnak hátralevő részén nem egyébről
beszéltek, mint csak arról. S Aladdin, a mi csak eszébe juta, mindent
elmonda anyjának, hogy azt szándékában, melyet végre elfogadott,
tudniillik: magát a szultánnak bemutatni, még inkább megerősitse.
Azonban fiának minden előadásai sem győzheték meg arról, hogy ezen
merénye sikerülni fog.
S meg kell vallani, hogy voltak okai azon kételkédni. „Fiam, – monda
neki, – ha a szultán oly kegyesen fogad is, mint én azt kedvedért
ohajtom, ha az ajánlatot, melyet felőled teszek, nyugalommal végig
hallgatja; de e jó fogadás után az talál eszébe jutni, hogy értéked,
gazdagságod s birtokaid felől tudakozódjék, – mert azokról mindenek
előtt s még előbb mint személyedről fog tudakozódni, – ha, mondom,
ezekről kérdezősködik, mit feleljek neki.“
„Kedves anyám, – felele Aladdin, – ne aggódjunk előre azon, a mi talán
következni nem fog. Most csak azt várjuk el, mint fogad el s milyen
választ ad a szultán? Ha megtörténik, hogy arról, a mit mondasz,
tudósitást kiván, majd elgondolom, mit feleljek reá. Oly bizodalommal
vagyok, hogy a lámpa, mely által már nehány év óta élősködünk, szükség
esetében nem fog cserben hagyni.“
Aladdin anyja arra, mit fia most mondott, semmit sem tuda válaszolni.
Meggondolá tudniillik, hogy a lámpa, melyről szól, még nagyobb csodákat
is képes véghezvinni, mint eddig, holott csak az élelemrevalót szerezte
be nekik. Ez megnyugtatá s minden nehézséget elhárita, mely a fiának
igért szolgálattól őt tartóztathatá. Aladdin, ki anyja gondolatit
elérté, monda: „Kedves anyám, legalább el ne feledd a dolgot titokban
tartani: attól függ az egész szerencsés kimenetel, melyet én s te e
dologban várhatunk.“ Ezután elváltak, hogy nyugodni menjenek; de a heves
szerelem s a határtalan szerencse nagy tervei, melyek Aladdin lelkét
eltöltötték, nem engedék az éjet oly nyugodalmasan tölteni, mint
óhajtotta volna. Még virradat előtt fölkelt s fölébreszté anyját,
sürgette, hogy legottan felöltözzék s azután a palota kapujához siessen,
s mihelyt annak ajtaja megnyittatik, be is menjen s pedig azon
pillanatban, midőn a nagyvezér, vezérek s minden egyéb országos
tisztviselők a diváni tanácsba mennek, holott a szultán mindenkor
személyesen jelen szokott lenni.
Aladdin anyja mindent megtőn, a mit fia kivánt. Elővevé a
porczelánedényt, melyben a drágakőajándék vala, s kétszeres
gyolcskendőbe takarta, először egy igen finom fehérbe, azután egy
kevésbbé finomba, mely utóbbit csúcsainál fogva össze is kötötte, hogy
könnyebben vihesse. Végre fiának nagy örömére megindult s utát egyenesen
a szultán palotájának vette. A nagyvezér a többi vezérekkel s udvari
főemberekkel együtt már bemenének, midőn az ajtóhoz ért. Azok száma, kik
a diván előtt kereskedtek, igen nagy volt. Végre megnyittatott s ő is a
többivel egész a divánba bejutott. Ez szép, mély és tágas szála volt,
melynek csarnoka nagy és pompás vala. Ugy állott meg, hogy a szultánnal,
nagyvezérrel s egyéb fő urakkal, kik a divánban jobbra balra ülést
foglaltak, épen általellenben volt. Egymás után felszólittatának a felek
és pedig oly renddel, mint kérő leveleiket benyujtották, ügyeik
előadatának, meghányatának s elitéltetének mindazon pillanatig, melyben
szokás szerint a diván bezáratott. Akkor fölkele a szultán, elbocsátá
annak tagjait s szobájába ment, hova őt a nagyvezér kisérte. A többi
vezérek s tanács tagjai eltávozának. Mindazok, kik oda magányos ügyek
miatt folyamodának, hasonlóul cselekedtek, részint megelégedve pereik
nyereségeivel, mások elégedetlenül a rájok hozott itélettel, mások végre
azon reménynyel, hogy dolguk a jövő ülésben fog eldöntetni.
Aladdin anyja, látván, hogy a szultán fölkelt s eltávozott, igen jól
következteté, hogy az nap már nem jelenendik meg, minthogy egyebeket
távozni látott. Azért is szintén hazamenetelre határozta magát. Aladdin,
ki őt a szultánnak szánt ajándékkal látta visszatérni, nem tudta
eleinte, mit gondoljon. Azon aggódtában, hogy talán rosz hirt hozand
neki, száját sem tudta felnyitni, hogy megkérdezze, mi hirt hozott. A jó
anya, ki még soha csak lábát sem tette a szultán palotájába, s kinek
semmi ismerete azokról, mik ott történni szoktak, nem vala, kiragadá őt
a nyugtalanságból, a szófára maga mellé vonván s a legnagyobb
együgyüséggel ekkép szólván hozzá: „Kedves fiam, láttam a szultánt s meg
vagyok győződve, hogy ő is látott engem; de annyira el volt foglalva
azokkal, kik vele jobbról balról szóltak, hogy meg kellett sajnálnom,
midőn türedelmét s fáradságát láttam, melybe került neki őket
kihallgatni. Ez oly sokáig tartott, hogy végre, mint gondolom, bele unt;
mert egészen váratlanul fölkelt, eltávozott alkalmas sietséggel,
anélkül, hogy azt a sok embert, ki még vele szólni akart, kihallgatta
volna. Mindemellett is megörültem rajta; mert már únni kezdtem a
várakozást s a hosszas állás miatt rendkivül megfáradtam. Azonban még
semmi sincs elrontva. Holnap ismét el fogok menni, a szultán talán nem
lesz annyira elfoglalva.“
Bármint föl vala Aladdin szerelemtől gerjedve, mégis eléglenie kellett
ezen mentséget s magát türelemmel fölfegyvereznie. Azt legalább
gyönyörrel látá, hogy anyja a legnehezebb lépést már megtette, kiállván
a szultán tekintetét s reménylé, hogy már most azok példája szerint, kik
jelenlétében a szultánnal beszéltek, nem átalandja a rábizottat
elmondani, mihelyt a szólhatás kedvező pillanata elkövetkezik.
Másnap hasonlólag elment Aladdin anyja a drágakőajándékkal a szultán
udvarába; de járása hiába esett; a diván ajtaját zárva találta s
megtudá, hogy csak minden másodnap tartatik tanács, s e szerint holnap
ismét el kellene jőnie. E hirt megvivé fiának, kinek türedelmét most
kettőztetnie kellett. Még hatszor mene el a kijegyzett napokon s mindig
szemközt állt a szultánnal; de épen oly kevés sikerrel, mint először. S
talán még százszor is végzés nélkül tér vala meg, ha a szultán, ki őt
magával mindig általellenben látta, végre figyelmébe nem vette volna. S
ez annyival hihetőbb, mert csak a kik kérőleveleket nyujtának be,
léphetének rendben elő, hogy dolgukat elitéltetni lássák, mely esetben
Aladdin anyja nem volt.
Ezen nap mondá végre a szultán, midőn az ülés végeztével visszatért, a
nagyvezérnek: „Már jó idő óta látok egy asszonyt, mely rendesen
mindennap, midőn nyilván ülést tartok, megjelenik s valamit
gyolcskendőbe burkolva kezében tart. Az ülés elejétől egész végig állva
marad s pedig épen velem szemközt. Nem tudod-e, mit kiván?“
A nagyvezér, ki arról épen oly keveset tuda mint a szultán, nem akart
mégis válaszszal adós maradni, és felele: „Uram, felséged talán nem
tudja, hogy az asszonyok sokszor a legcsekélyebb dolog miatt is panaszt
tesznek. Ez alkalmasint azért jő panaszkodni felségedhez, hogy rosz
lisztet adtak el neki, vagy valami csekély igaztalanság történt rajta.“
A szultán azonban e válaszszal meg nem elégedett, hanem monda: „Ha ezen
asszony a jövő ülésben ismét megjelenik, el ne feledd őt előhivatni,
hogy kihallgassam.“ A nagyvezér semmit sem felelt, hanem megcsókolá a
szultán kezét s önfejére tevé, jelül, hogy azt kész volna elveszteni, ha
a szultán parancsát nem teljesitendené.
Aladdin anyja már annyira megszoká a szultán előtt a divánban
megjelenni, hogy fáradságát semmibe sem vette, csak hogy fiának
megbizonyithassa, hogy semmit, a mi rajta áll, el nem mulaszt. Elmene
tehát ismét a palotába, s szokás szerint a szultánnak általellenébe
állott. A nagyvezér még semmi tárgyat sem ada elő, midőn a szultán
Aladdin anyját észrevevé. Szánakozva hosszas türedelmességén, melynek
maga is tanuja volt, igy szólt a nagyvezérhez: „Mindenekelőtt, hogy
valamikép el ne feledd, ott van ismét az az asszony, kiről tegnap
szólék; bocsáttasd be őt; hallgassuk ki legelőször s végezzük el
dolgát.“ Azonnal kijegyzé a nagyvezér a főajtónállónak az asszonyt s
parancsolá, hogy közelebb vezesse.
A főajtónok Aladdin anyjához mene s inte neki, az asszony egész a
thronus lábáig követé őt, hol az elhagyta, hogy helyét a nagyvezér
mellett ismét elfoglalja.
Aladdin anyja, ki magát azon sokak példájához tartá, kiket a szultánnal
beszélni látott, megilleté homlokával a szőnyeget, mely a thronus
lépcsőit takará s e helyzetben marada, mig a szultán fölkelni
parancsolá. Fölkelt s a szultán igy szóla hozzá: „Jó asszony, már téged
régóta látlak a divánba járni s kezdettől végig a bejövetelnél állani,
mondd el, mi hoz ide?“
Aladdin anyja, a mint e szavakat hallá, még egyszer leborult s ismét
fölkelvén, monda: „Legfönségesebb uralkodója a kerek földnek,
minekelőtte felségednek a rendkivüli s majd hihetetlen dolgot előadjam,
mely fönséges széked elé vezet, kérlek, bocsáss meg azon vakmerő, vagy
szintén helyesebben mondanám, szemtelen folyamodásért, melyet hozzád
tenni szándékozom. Az oly szokatlan, hogy restelem és szégyenlem azt
szultánom elébe terjeszteni.“ S hogy neki a kinyilatkozásra teljes
szabadságot szerezzen, parancsolá a szultán: minden jelenlévők
távozzanak a divánból, egyedül a nagyvezért kivéve. Ezután monda neki,
hogy most bizvást beszélhet s magát kimagyarázhatja.
Aladdin anyja nem elégedék meg a szultán jóságával, ki őt a zavarból,
hogy egész gyülekezet előtt szóljon, kimentette, hanem haragja elől is
bátorságba akarta magát tenni, melytől az előadandó ajánlatnál tartania
kellett s melyre épen nem vala elkészülve. „Uram, – igy folytatá szavát,
– még azért is bátorkodom fölséged előtt esedezni, hogy kegyelmedről s
bocsánatodról bizonyossá tégy azon esetre, ha keresetemet csak
legkevésbbé is botránkoztatónak vagy bántónak találnád“ – „Akármi
legyen, – viszonzá a szultán, – előre megbocsátok s annak rád nézve
semmi rosz következete nem lesz; szólj minden félelem nélkül.“
Miután Aladdin anyja minden óvást megtett, mint oly asszony, ki a
szultánnak teendő ajánlat miatt, gondolá, hogy annak haragjától méltán
tarthatna, egész hűséggel elmondá előtte, mily alkalommal látta Aladdin
Badrulbudur herczegnét, ezen látás mily heves szerelmet gyujta benne,
mily nyilatkozásokat tett ez iránt neki (anyjának), s ő mit nem
terjeszte mindent elébe, hogy szenvedélyéből kiragadja, melynek épen oly
megbántónak kell a szultánra, mint leányára, a herczegnére nézve lennie.
„Azonban, – folytatá, – fiam a helyett, hogy ezen intéseket szivére
vette s vakmerőségét átlátta volna, megátalkodott s pedig annyira, hogy
valami kétségbeeső cselekedettel fenyegetőzött, ha vonakodnám
felségedhez jőni s számára a herczegnét megkérni. Mindemellett is sok
erőltetésembe került, mig magamat elszántam, hogy ebben akaratját
tegyem; azért is még egyszer kérem felségedet, bocsásson meg ne csak
nekem, hanem Aladdin fiamnak is, ki azon vakmerő gondolatra vetemedett,
hogy ily magas szerződésre törjön.“
A szultán az egész előadást igen nagy kegygyel s szelidséggel hallá,
anélkül, hogy haragnak vagy neheztelésnek jeleit adná, vagy csak
tréfásan venné is a keresetet.
De minekelőtte a jó asszonynak válaszát adná, kérdé, mi az, mit
gyolcskendőbe burkolva magával hozott? Azonnal kivevé az asszony a
porczelán edényt, melyet leborulta előtt a thronus lábához tett, kibontá
s általadá a szultánnak.
Lehetetlen a szultánnak meglepetését s bámulását leirni, midőn az
edényben oly sok becses, tökéletes s igen szembetünő drágakövet láta, s
pedig mindeniket oly nagyságut, milyet még soha sem látott. Egy ideig
oly nagy csudálkozásban volt, hogy szintén mozdulatlan állott. Midőn
végre magához tért, elfogadá Aladdin anyja kezeiből az ajándékot,
felfelkiáltván örömében; ah mi szép, mi becses! S minekutána a drága
köveket egymás után csodálta, kezébe vette s mindeniket legkitetszőbb
tulajdoninál megdicsérte, mutatá a nagyvezérnek az edényt s monda: „Nézd
csak s meg fogod vallani, hogy a világon tökéletesebb s drágább már nem
lehet.“ A vezér egészen meg volt tőle varázsolva. „No s – folytatá a
szultán, – mit mondasz ilyen ajándékhoz? Nem méltó-e leányomhoz s nem
adhatom-e ilyen áron annak, a ki megkéreti?“
E szavak a nagyvezért különös nyugtalanságba ejtették. Valamivel ezelőtt
tudniillik jelenté a szultán, hogy leányát a herczegnét fiának
szándékozik nőül adni. Most attól félt, s nem ok nélkül, hogy a szultán
ily gazdag s rendkivüli ajándék által elcsábitva gondolkozását
megváltoztathatná. Azért is közeledék a császárhoz s fülébe sugá: „Meg
kell vallani, hogy ez ajándék a herczegnéhez méltó; mindazáltal kérem
fölségedet, halaszsza el eziránti határozását még három hónapra;
reménylem, hogy azalatt fiam, kire ezelőtt szemeidet vetni méltóztatál,
képes lesz, még drágább ajándokot bemutatni, mint Aladdin, kit fölséged
még nem is ismer.“ A szultán, noha meg vala győződve annak lehetlensége
felől, hogy a nagyvezér fia számára valami olyat teremthetne elő, a
mivel a herczegnének hasonló becsű ajándékot nyujthatna, még sem mellőzé
el őt meghallgatni s neki e kegyelmet megadnia. S most Aladdin anyjához
fordult s igy szóla hozzá: „Eredj haza, jó asszony, s mondd meg fiadnak,
hogy én az ajánlatot, melyet nevében tettél, elfogadom, de hogy
leányomat, a herczegnét, meg nem házasithatom, mig a menyekzői
készületekről nem gondoskodtam, ez pedig csak három hónap alatt eshetik
meg. Akkor majd ismét eljöhetsz.“