is aszerint arányzá. Ezt végezvén igy szólt: „Kedves anyám, nekem igen
nagy panaszom lehetne reád, hogy olyan könnyen általengedél egy férfiu
önkényének, kinek terve volt engem elveszteni, s ki vesztemet még e
pillanatban is kétségkivülinek, s bizonyosnak hiszi; de te azt hitted,
hogy nagybátyám, s én veled egy hitben voltam. S lehetett-e más hitünk
azon emberről, ki rám annyi szivességet, s annyi jótétet halmoza, s oly
kedvező igéreteket teve? De tudnod kell, kedves anyám, hogy nem egyéb
volt, mint áruló, gonosz, csaló. Ő ezen jókat s igéreteket csak azért
tevé nekem, hogy, mint mondám – czélját elérhesse – tudniillik, hogy
engem elveszthessen, anélkül, hogy te vagy én okát tudhatnók. Részemről
bizonyithatom, hogy soha neki ezen rosz velem bánásra okot nem adtam.
Meglátod ezt azon hű előadásomból, melyet mindarról, a mi elválásom óta
kárhozatos terve kiviteléig történt, tenni fogok.“ Aladdin mindent
elbeszélt, a mi rajta péntektől fogva történt, midőn a varázsló a körül
fekvő kertekbe vitte; továbbá a mi magát utközben egész a helyig, hol a
nagy varázsmunkának kell vala véghezvitetnie, előadta, azután elmondá a
füstölést, a varázsszavakat, a földüregnek hirtelen megnyilását. Nem
feledé az arczulcsapást, s amint a varázsló a gyürűt ujjára tüzte, s őt
nagy igéretekkel az üregbe lemenésre birta. Semmit sem hallgata el, a
mit menet s jövet a három teremben s a kertben látott, mint szintén az
emeleten is, honnan a csodalámpát hozta, melyet ez alkalommal elő is
mutatott, mindazon átlátszó s tarka gyümölcsökkel együtt, melyeket
visszajövet a kertben szakasztott. Ugyanazokból még két teli erszénynyel
veve ki, melyeket anyjának ada, de a ki azokat kevésbe vette. Holott
ezen gyümölcsök mind egyig drágakő valának; már csak azon napvilágu fény
is, melylyel a mécs világánál tündöklöttek, figyelmessé tehette volna
őket becseikre; de Aladdin anyja épen oly keveset érte hozzá, mint fia.
Nagy szükségben nevelteték, s férje nem birta ugy magát, hogy neki ily
drága-köveket vehetett volna ékességül. S ezenfölül soha effélét sem
rokoninál, sem szomszédnéinál nem láthata. Azért nem csodálhatni, hogy
ezeket mint becsetlen dolgokat, ugy tekintette, melyek legfölebb is
arravalók volnának, hogy a szineik különféleségével a szemet
kápráztassák; miért is Aladdin a gyümölcsöket a szófának, melyen ült,
vánkosai megé tolá. Azután bevégzé kalandja elbeszélését, s elmondá
anyjának, mint akara ismét kijönni az üregből, mint kiváná akkor tőle a
varázsló a lámpát s akaratoskodására mint zárta el ismét varázsa által
az üreget. A többit könyezés nélkül nem beszélheté, az állapotját irván
le, melyben volt a pillanattól, midőn a szerencsétlenség üregébe
elevenen temetteték, egész addig, midőn az üregből ismét napvilágra
jutott, a gyürűnek dörzsölése által, melynek sajátságit még nem ismerte.
Elvégezvén történetét, mondá anyjának: „A többit nem is kell mondanom,
hiszen magad tudod, s már most láthatod, távollétem alatt, milyen
kalandon s veszedelmen estem át.“
Aladdin anyja ezen csodálatos s különös történetet, mely neki, minthogy
fiát minden hibái mellett is érzékenyen szereté, igen fájdalmas
lehetett, nyugalmasan s közbeszólás nélkül hallgatta. Csak a leginditóbb
helyeknél, hol a varázslónak hitetlensége legjobban kitetszett, nem
tudta boszankodását elfojtani; de most, hogy fia beszédét végezte, ezer
meg ezer szidalmakra fakadt a csaló ellen; árulónak, hitlennek,
barbarusnak, varázslónak nevezé őt s az emberi nem ellenének s
megrontójának. „Igen fiam, adá még hozzá, ő varázsló, s a varázslók
valóságos döglelet az emberiségre nézve; nekik varázsaik s
boszorkányságaik által közlekedésük van a gonosz szellemekkel.
Dicsértessék isten, ki nem akará, hogy iszonyu gonoszsága rajtad czélját
elérhesse. Nagy hálával tartozol a kegyelemért, melyet veled tőn.
Halálod elkerülhetlen vala, ha róla meg nem emlékezél és segedelmet nem
kértél volna.“ Igy még több egyebet monda, de beszéde közben észrevevé,
hogy Aladdinnak, ki három nap óta nem aludt, nyugalomra volna szüksége.
Azért is lefekteté őt, s kevéssel utóbb maga is lefeküdt.
Aladdin, ki a földalatti helyen, hova temetve volt, nem nyughatott,
egész éjszaka igen mélyen aludt, s más nap reggel már jól későn ébrede
fel. Fölkelt s az első, mit anyjának monda, az volt, hogy éhes s hogy
neki nagyobb gyönyörüséget nem szerezhetne, mintha ennie ad. „Ah édes
fiam, viszonzá anyja, csak egy darab kenyerem sincs, melyet neked adnék;
mert azon kevés eleséget, mely itthon volt, tegnap este mind megetted;
de türtesd magadat egy kis ideig, ezennel fogok valamit hozni. Egy kis
gyapotom van, melyet megfontam, s melyet el fogok adni, hogy neked
kenyeret s valami ebédrevalót vehessek.“ – Kedves anyám, felele Aladdin,
csak tedd te el gyapotodat máskorra s add ide a lámpát melyet tegnap
hoztam. Majd elviszem s eladom s a pénz, melyet érte kapok, ugy hiszem,
reggelire, ebédre s talán vacsorára is elég lesz.“
Anyja előhozta a lámpát s monda: „Itt van, de igen mocskos; ha csak egy
kissé meg lesz is tisztogatva, mindjárt többet ér.“ Azután vizet vett s
finom homokot, hogy megfényesitse. De alig kezdte a lámpát dörgölni,
midőn fia jelenlétében hirtelen egy irtóztató szellem fölemelkedett,
neki magát megmutatá s mennydörgő szózattal ezeket mondotta:
„Mit kivánsz? kész vagyok szolgálatodra, mint rabszolgád s rabszolgája
mind azoknak, kiknél a lámpa van, ugy én, mint szintén a lámpa többi
rabszolgái.“
Aladdin anyja nem vala képes válaszolni. Szeme ki nem állhatá a szellem
utálatos s iszonyu termetét s ijedelme az első szavaknál, melyeket az
szólt, oly nagy vala, hogy legott ájulásba esett.
Aladdin, ki már az üregben ily jelenést látott, megragadá, anélkül, hogy
sokáig eszmélkedett volna, a lámpát s anyja hallgatásának ideje alatt
felele biztos hangon: „Éhes vagyok, hozz valamit enni.“ A szellem
eltünék s egy pillanat mulva ismét előtermett, egy nagy ezüstmedenczével
megterhelve, melyet fején hoza, tizenkét szintén ezüst födött tállal,
melyek a legizletesb étkekkel valának teli, és hat hófehérségű
kenyérrel, két palaczk igen finom borral, két ezüst csészével kezében.
Mindezeket a szófára tevé s tüstént eltünék.
Ez oly hirtelen történt, hogy Aladdin anyja még nem érze fel ájulatából,
midőn a szellem másodszor megjelent. Aladdin, ki anyját, noha
sikeretlenül, hideg vizzel már meghinté, ugyanezt ismételni akará; de
vagy azért, hogy elrémült lelke már ismét erőt vőn, vagy talán a szellem
által hozott ételszag is segité, azonnal magához tért. „Kedves anyám,
monda Aladdin, ne tarts semmitől. Kelj fel és egyél. Ez által
megerősödhetel s magam is lecsillapithatom nagy éhségemet. Ily jó
ételeket ne hagyjunk mi meghülni, hanem együnk.“
Aladdin anyja elámult, a mint a nagy medenczét, a tizenkét tálat, a hat
kenyeret, két palaczk bort s két csészét megpillantá s a drágalátos
illatot szivá, mely a tálakból emelkedett. „Fiam, monda Aladdinnak,
honnan e bőség s kinek köszönünk ily gazdag ajándékot. A szultán
meghallotta talán nyomoruságunkat s szánakozott rajtunk?“ – „Kedves
anyám, válaszolt Aladdin, most asztalhoz ülünk s eszünk s neked arra
épen olyan szükséged van, mint nekem. Kérdésedre azonban felelni fogok
majd, ha reggeliztünk. Asztalhoz ültek s ettek annyival is nagyobb
étvágygyal, minthogy sem az anya, sem a fiu nem ültek még ily jól rakott
asztalnál.“
Evésközben nem győzte Aladdin anyja a medenczét s a tálakat nézni és
csodálkozni, noha nem tudta bizonyosan, ezüstből vannak-e vagy más
érczből, oly kevéssé vala ily dolgokhoz szokva. Valójában csak az ujság
volt, mely oly csodálkozásra inditotta s fiának sem volt e drága
jószágok becséről több ismerete, mint neki.
Aladdin s anyja, kik csak valamely egyszerű reggelizést szándékoztak
tenni, még délben is asztalnál ültek. A jeles étkek még inkább ingerlék
étvágyaikat s mivel még melegek voltak, gondolák, nem tesznek balul, ha
nem kétszer lakoznak, hanem inkább mindakét ebédet egyszerre költik el.
Elvégezvén mindakét lakozást, még annyi maradott, hogy nemcsak vacsora,
hanem még a jövő napra két lakozás is kitelt belőle.
Aladdin anyja leszedvén az asztalt s a hust, mely illetlen maradott,
eltevén, fia mellé ült a szófára, s igy szóla: „Aladdin, várom tőled,
hogy a felől kielégitsd tudvágyamat, a mi felől tudósitást igértél.“
Aladdin elbeszélte, a mi közte s a szellem között anyjának ájulása alatt
történt.
Anyja igen csodálkozott fia beszédén s a szellem megjelenésén. „De fiam,
– viszonzá neki, – mit akarsz te avval mondani? mióta élek, senkitől sem
hallottam, hogy valaha lelket látott volna. Mily vakeset által jött most
ez az utálatos szellem épen énelőmbe? Miért fordult hozzám s nem hozzád,
kinek már a kincsüregben is megjelent.“
„Kedves anyám, – felele Aladdin, – a lélek, mely neked megjelent, nem
az, mely nekem jelent meg. Hasonlitanak ugyan valamennyire óriási
nagyságukkal egymáshoz, de ruhára, arczulatra igen különbözők s külön
uraik is vannak. Ha emlékezel, az, kit én láttam, a gyűrű szolgájának
nevezé magát, mely ujjamon van, s kit te láttál, a lámpa szolgájának
nevezé magát, mely kezedben volt. De nem hiszem, hogy hallhattad volna,
mert mindjárt elájultál, mikor beszélni kezdett.“
„Hogy hogy? s hát a lámpa az oka, hogy e förtelmes szellem inkább
hozzám, mint hozzád fordult? Ah édes fiam, ugy takaritsd el szemeim elől
s rejtsd a hová tetszik; illetni sem akarom többé. Miattam vesd vagy add
el inkább, mint hogy érintése miatt szörnyet haljak. Ha szavamnak
engedsz, meg a gyűrűt is elveted magadtól. Nem kell a szellemekkel
közlekedni, gonoszok ők, mint már prófétánk is mondá.“
„Engedelmeddel, édes anyám, – felele Aladdin, – most már óvakodni fogok
azt tennem, mit imént akartam, tudniillik a lámpát eladni, mely nekem s
neked annyi hasznot hozand. Valamint én, te is könnyen elgondolhatod,
hogy ál, gonosz nagybátyám nem ok nélkül fáradozott s indult oly hosszu
s terhes utra, hogy a csodalámpát birtokába keritse, melyet ő minden
aranynál s ezüstnél többre becsült, a mi, mint ő bizonyosan tudta, a
három teremben volt, s melyet épen ugy, mint leirta, magam is láttam.
Sokkal jobban ismerte ő becsét s értékét ezen lámpának, hogysem azon
gazdag kincsből csak valamit is kivánt volna. S mivel már titkos erejét
véletlenül felfödöztük, a lehető legjobb hasznát venni is fogjuk,
anélkül, hogy szomszédink irigységét s haragját magunkra lázitanók.
Azonban majd elviszem szemeid elől, s oly helyre dugom, hol, ha
szükségem lesz rá, megtalálhatom, mivel már oly nagyon félsz a
szellemektől. A mi a gyűrűt illeti, épen oly kevéssé kivánom elhajitani,
mert nélküle többé nem láttál volna, sőt talán nem is élnék már. S csak
meg kell engedned, hogy megtartsam, s mindig ujjamon viseljem. Ki tudja,
micsoda veszedelmem akadhat még, melyet előre nem láthatunk, s melyből
ez akkor kimenthet.“ Mivel Aladdin ezen észrevétele helyesnek látszék,
anyja nem volt ellene. „Édes fiam, – igy szóla hozzá, – ugy tehetsz,
mint tetszik. Részemről szellemekkel közlekedni nem akarok. Ezennel azt
is kinyilatkoztatom, hogy kezemet ártatlanságomban megmosom s e felől
veled szót sem szólok többé.“
Másnap vacsora után már semmi sem volt azon szép eledelekből, melyeket a
lélek hozott. Aladdin, ki nem akart addig várni, mig megehül, másnap
reggel köntöse alá vett egy ezüst tálat s kiment, hogy eladja. Utközben
egy zsidóval találkozott, kit félrehítt s kérdezé, nem akarná-e
megvenni?
A zsidó, ki ravasz s fortélyos ember volt, vevé a tálat, megvizsgálta s
látván, hogy tiszta ezüst, kérdé Aladdint, mennyire tartja. Aladdin, ki
értékét épen nem tudta és soha effélével nem kereskedett, megelégedék
azt felelni, hogy ő (a zsidó) legjobban fogja tudni, mit érhet egy ily
tál, s hogy ebben egészen emberségére bizza magát. A zsidó Aladdin
nyiltszivűsége által zavarba hozatott. Azon kétkedésében, vajjon Aladdin
ismeri-e a tál anyagát s becsét, kivona gyüszüjéből egy aranyat, mely
értékének mintegy hatvankettedik részét teheté, s megkinálá vele.
Aladdin nagy mohón kapá az aranyat s oly sietve távozott el, hogy a
zsidó a tömérdek nyereséggel, melyet e vételnél tett, meg nem elégedvén,
igen bánta, hogy Aladdinnak az eladandó jószág becse felőli
tudatlanságát mindjárt fel nem találta s még kevesebbet nem igért. Már
készülőben volt az ifju ember után futni s megkisérteni, nem kaphatna-e
még valamit az aranyból vissza; de Aladdin oly sebesen futott s már
annyira elhaladott, hogy nehezen érhette volna utól.
Hazafelé mentében egy sütőboltnál megállott Aladdin s kenyeret vásárolt,
s azt az aranynyal mindjárt ki is fizette, melyet neki a sütő felválta.
Haza jutván, a többi pénzt anyjának adta, ki is legott a piaczra ment,
hogy azon több napi eleséget vegyen.
Igy folytaták életmódjukat, azaz Aladdin eladta a zsidónak mind a
tizenkét tálat egymásután, a mint pénzre volt szükségök. A zsidó, ki az
első tálért egy aranyt adott, a többiért nem mert kevesebbet igérni,
félvén egy ily hasznos keréskedést elveszteni; azért is valamennyit egy
áron fizette. Az utolsó tál ára elfogyván, Aladdin a nagy medenczéhez
folyamodott, mely maga tiz oly nehéz volt, mint mindenik tál. Szokott
vevőjéhez akará vinni, de azt nehézsége nem engedé. Föl kelle tehát a
zsidót keresnie, kit anyja házához vezete; s ez, a medencze súlyát
megitélvén, nyomban kifizette érte a tiz aranyat, melylyel Aladdin meg
is elégedék.
Mig a tiz aranyban tartott, mind azt a ház napi költségeire forditották.
Aladdin, ámbár heverő élethez volt szokva, még sem játszott már az
afrikai varázslóval volt kalandja óta gyermekekkel, hanem idejét
sétálgatással tölté s oly személyek társaságával, kikkel megismerkedett.
Gyakran megállott a kalmárok boltjainál is s hallgatá a tekintetes
férfiak beszédét, kik ott egy pillanatig mulatának, vagy pedig ott néha
összejövetel végett megjelenének. S ezen beszédekből koronkint némi
világismeretet szerze magának.
A tiz arany is elfogyván, Aladdin a lámpához folyamodott. Kezébe vette,
fölkeresé a helyet, hol anyja illeté, s mihelyt azt a homok által
hagyott nyomok után megtalálta, elkezdé épen ugy dörgölni, mint anyja
teve. Tüstént előtünt ugyanazon szellem, mely már egyszer megjelent, de
minthogy Aladdin a lámpát szelidebben dörzsölé mint anyja, lágyabb
hangon szólala meg:
„Mit kivánsz? kész vagyok szavadat fogadni mint rabszolgád s rabszolgája
mindazoknak, kik a lámpát kezökben tartják, ugy én, mint szinte a
lámpának többi rabszolgái.“
Aladdin monda neki: „Éhes vagyok, hozz valamit enni.“ Az óriás eltünt s
egy pillanat mulva ismét megjelent ugyanoly asztali edényekkel mint
először, letevé a szófára s eltünék.
Aladdin anyja, mihelyt fia szándékát gyanitá, valami ürügy alatt elment
a háztól, hogy a szellem feltünténél jelen ne legyen. Nemsokára
hazatért, s midőn az asztalt s pohárszéket ily gazdagon megrakva látá,
ismét majd annyira elbámult a lámpa csudálatos erején mint először.
Aladdin anyjával asztalhoz ült, s lakozásuk után még annyi maradott,
hogy a két következő napon bőven beérheték vele.
Mihelyt Aladdin látá, hogy otthon már megint sem pénz, sem kenyér, sem
eleség nincs, ismét egy ezüst tálat veve s ment keresni a zsidót, hogy
eladja. Utjában egy aranymüves boltja előtt ment el, ki egy tisztes ősz
s igen becsületes ember vala. Az aranymüves látá őt, megszólita s kérte,
menne be hozzá. „Fiam, – monda ekkor neki, – én már több izben láttalak
téged épen igy megterhelve előttem elmenni, a zsidót fölkeresni s azután
üresen visszatérni. Azon gondolatom ötlék, hogy a mit viszesz, neki azt
mindenkor eladod. De te talán nem tudod, hogy ezen zsidó csaló s talán
nagyobb csaló valamennyi zsidónál, s hogy a ki ismeri, egy sem kiván
vele alkuba bocsátkozni. Egyébiránt azt csak javadért mondom. Ha
megmutatod, a mit most viszesz, hiven kifizetem értékét, a mennyire
birom, ha nekem tetszeni fog; ha nem, legalább más kalmárokhoz
utasitlak, kik meg nem csalandanak.“
A remény, hogy még több pénzt kaphat a tálért, arra birá Aladdint, hogy
azt köntöse alól kihuzta s megmutatá az aranymüvesnek. Az öreg ember, ki
legott megismeré, hogy a tál a legfinomabb ezüstből van, kérdé Aladdint:
adott-e már el ilyet a zsidónak s az mit fizetett érte. Aladdin nyiltan
megvallá, hogy ilyet már tizenkettőt adott el, s a zsidótól mindenikért
egy aranyat kapott. „Oh a gazember!“ kiálta az aranymüves. „Fiam, –
folytatá azután, – a mi megesett, megesett, arra többé nem kell
gondolni, de ha megtudod, tálad, mely a legfinomabb ezüstből van, a mit
csak valaha feldolgozunk, mennyit ér, általlátandod, mennyire vagy a
zsidótól megcsalva.“
Az aranymüves fogá a mérleget, megméré a tálat s minekutána Aladdinnak
megmagyarázta volna, mi egy lat ezüst, mennyit ér s annak alosztályait
foghatólag megmutatá neki, hogy az ezüsttál súlya szerint hetvenkét
darab aranyat ér, melyet neki mindjárt le is olvasott. „Itt van, –
monda, – teljes értéke táladnak. Ha csak legkisebb kétséged van is,
tetszésed szerint akármelyik itteni aranymüvest megkérdezheted, s ha azt
mondja, hogy többet ér, két árát adom. Mi az ezüstön, melyet igy
veszünk, nem nyerünk egyebet a munkánál s alaknál, s avval egy zsidó,
még a legbecsületesebb sem elégszik meg.“
Aladdin megköszöné az aranymüvesnek a jó tanácsot, melyet ada, s melyből
már is ennyi hasznot vőn. Ennek következtében egyedül hozzá folyamodott
a tálak eladásában, valamint a medenczéében is, melynek ára neki súlya
szerint fizetteték le. Ámbár Aladdin s anyja a lámpában egy
kifogyhatatlan kincset birtak, mégis folyvást ugyanoly mértékletesen
éltek, mint azelőtt, kivévén a mit Aladdin illendő mulatságára s a kis
gazdaság körüli egyéb szükségökre forditott. Anyja ellenben ruhájára
egyedül abból költött, a mit gyapotfonással szerzett. Elgondolhatni,
mily sokáig tarthatott egy ily rendes életmód mellett a pénz, melyet
Aladdin az aranymüvestől a tizenkét tálért s medenczéért kapott. Igy
éltek több esztendeig a lámpa segedelméből, melyet Aladdin koronkint
megdörzsöle.
Ez időközben Aladdin, ki el nem mulatá a nagy kalmárok boltaiban
tekintetes férfiak összejövetelein, kik arany, ezüst,
selyem-szövetekkel, a legfinomabb fátyolkendőkkel s drága-kövekkel
kereskedének, szorgalmasan megjelenni s néha a becsülgetésekben maga is
részt venni, tökéletesen kimivelé magát s koronkint felvevé a finom
világ fiainak minden szokásait. A drágakő-árusoknál szünteték meg azon
csalódása is, mintha az általlátszó gyümölcsök, melyeket ama földalatti
kertben szakaszta, szines üvegből volnának; ott megtudá, hogy azok igen
nagy értékű drágakövek. Azáltal tudniillik, hogy ezen boltokban
mindenféle drágakövet eladatni láta, megtanulta azokat értékök szerint
ismerni s becsülni. S mivel sehol sem láta a magáéihoz akár szépségre
akár nagyságra hasonlót, igen általlátá, hogy a vélt üvegdarabok
helyett, melyeket kicsinységeknek tarta, megbecsülhetlen kincscsel bir.
Azonban oly okos vala, hogy arról senkinek sem szólt, még anyjának sem,
s ezen hallgatásnak köszönheté azon magas szerencsét, melyre mint
látandjuk, ezek után juta.
Midőn egykor Aladdin a városnak valamely táján sétálgata, a szultánnak
ime parancsolatját hallá kikiáltatni, hogy mig Badrulbudur herczegné a
szultán leánya a fürdőbe s visszamenendene, kiki boltját s ajtaját zárja
el s vonuljon háza belsejébe.
Ezen nyilvános kihirdetés kiváncsiságot gerjeszte Aladdinban, a
herczegnét fátyoltalan látni; de ezt nem teheté különben, mint ha egy
ismerősének házába menne s onnan a rostélyablakon kinézne. A mi azonban
őt ki nem elégité, minthogy a herczegnének a fürdőbe mentekor arczát a
szertartás szerint be kelle fátyoloznia. Kiváncsiságának kielégitésére
egy módot gondola ki, mely sikerült; elrejtezett tudniillik a fürdő
ajtaja megé, mely oly helyezetű vala, hogy onnan őt okvetetlen szemközt
kelle látnia.
Aladdinnak nem soká kellett várakozni, a herczegné megjelent; ő egy
hasadékon nézte, mely elég nagy vala azt szemre vennie, anélkül, hogy
maga láttatnék. Sok asszonyai s heréltek kiséretében jöve, kik részint
előtte, részint utána menének. Három vagy négy lépésnyire a fürdő
ajtajától levevé fátyolát, mely képét födözte s mely neki igen
alkalmatlan vala, s Aladdin őt annyival inkább láthatá, minthogy
egyenesen neki jött.
Aladdin még eddig soha sem látott födetlen arczczal asszonyt, anyján
kivül. De ez már igen öreg asszony és soha sem vala oly szép, hogy arról
általában az asszonyok kellemességére következést huzhatott volna.
Hallotta ugyan, hogy igen nagy szépségü asszonyok is vannak. De bármi
kifejezésekkel dicsértessék is a szépség, azok még sem tesznek oly
benyomást, mint a szépség maga.
A mint Aladdin Badrulbudur herczegnét meglátta, azon vélekedésével,
mintha minden asszony többé vagy kevésbbé anyjához hasonlitana, legottan
felhagyott. Elváltoztak minden értelmei, s hajlandóságát szive a bájos
leánynak meg nem tagadhatá. A herczegné valóban a legszebb barna volt,
mely a világon csak lehet. Nagy, homlokával egyenest fekvő, élénk s
tüzes szemei valának, szelid szerény tekintete, helyes arányu hibátlan
orra, kis szája, kecses, rózsádad ajkai, szóval, arczának minden részei
s vonalai a legrendesebbek voltak. Épen nem csudálhatni tehát, ha
Aladdin a legszebb s legcsodálandóbbnak ily ritka együlete által
megvakitva, mintegy magán kivül volt. Mindezen tökélyein fölül a
herczegné igen teljes termetű s felséges magatartásu vala, melynek már
látása is tiszteletet parancsolt.
Miután a herczegné a fürdőbe bement, Aladdin egy időig zavarodva s mint
egy gyönyörelragadtatásban állva maradott, szüntelenül a bájoló képet
idézvén lelke elé. Végre föleszmélt s meggondolván, hogy a herczegné már
elment, s hogy helyét továbbra is czéltalanul tartaná meg, minthogy a
fürdőből kijövet neki háttal fordulva s fátyolozva lenne, elhatározá
magában a helyet elhagyni s eltávozni.
Aladdin hazatértekor nem titkolhatá el annyira zavarodását s
nyugtalanságát, hogy azt anyja észre ne venné. Elcsodálkozott, fiát
szokása ellen szomorun s gondolkodva látván, azért is kérdé, nem
történt-e rajta valami, vagy talán roszul van? De Aladdin semmit sem
felelt, hanem a szófára veté magát, hol változatlanul ugyanazon
helyzetben maradott, szakadatlanul avval foglalatoskodván, hogy a bájoló
herczegné képét magának jelenvalósitsa. Anyja, ki a vacsorát késziteni
ment, nem unszolá többé. Elkészülvén az eledel, azt melléje a szófára
tette, s maga asztalhoz ült. De midőn szemlélé, hogy fia nem is ügyel
reá, emlékeztette az evésre, s csak nagy bajjal tudta rá venni, hogy
helyzetét megváltoztassa. Evett, de sokkal kevesebbet mint egyébkor,
lesütött szemekkel, s oly mély hallgatással, hogy anyjának lehetlen
vala, e szokatlan változásának oka felől tőle csak egy szót is
kicsalnia.
Vacsora után ismét ki akará kérdeni, honnan származnék mély szomorusága,
de semmit sem vehete ki belőle, s Aladdin lefeküdt a nélkül, hogy anyját
legkevesbbé is megnyugtatta volna.