varázsló Aladdinnak: „Ez nem jól van, édes öcsém, arról kell
gondoskodnod, hogy magadon segits s magadat eltartsad. Annyiféle
keresetmód van a világon: nem volna-e egy is azok között, melyre
különösen kedved hajlanék? Talán csak épen atyádé nem tetszik s másra
inkább adnád magadat. Ne titkold ez iránt gondolkozásodat előttem, hisz
én egyedül javadat akarom.“ Látván, hogy Aladdin nem felel, folytatá:
„Ha talán mesterség tanulásához nincs kedved, s mint mívelt ember
akarnál a világban élni, boltot állitok számodra, rakottat a legdrágább
szövetekkel s legfinomabb gyolcscsal; ezek eladásával
foglalatoskodhatol, a pénzen, melyet belőlök váltasz, más portékákat
vehetsz, s e szerint tisztességesen elélhetsz. Kérdezd meg magadat s
valld meg őszintén, mit gondolsz; mindenkor késznek fogsz találni
igéretem megtartására.“
Ez ajánlat tetszék Aladdinnak, ki minden kézi munkától undorodott, s
annyival inkább, mert észrevette, hogy az efféle boltok igen tiszták
szoktak lenni, sűrűen látogattatnak, s a kalmárok benne csinos
öltözetüek, s becsben tartatnak. Azért mondá az afrikai varázslónak, kit
nagybátyja gyanánt tekinte, hogy hajlandósága inkább erre, mint amarra
volna s hogy a jótéteményért, melyet neki szánt, örökké háládatos
leendene. „Minthogy neked ezen keresetmód tetszik, viszonozá az afrikai
varázsló, – holnap el foglak magammal vinni, s oly csinosan felruházni,
mint a város legelső kalmárai egyikéhez illik, s holnapután azon
leszünk, hogy neked oly boltot állitsunk, a milyen képzeletemben van.“
Aladdin anyja, ki eddig nem is hitte, hogy az afrikai varázsló férjének
testvére, az igéret után, melyet az fiának tett, egy pillanatig sem
kételkedék róla. Megköszönte jó szándékait, s intést adván Aladdinnak,
hogy a jótéteményekre, melyekhez neki nagybátyja reményt nyujta, magát
méltónak mutassa, feladá az étkeket. Vacsora fölött a beszéd mindig ezen
tárgyról folyt, mig végre az afrikai varázsló észrevevé, hogy az éj már
igen előhaladt; melyre az anyától s fiutól búcsút vőn s eltávozék.
Másnap reggel el nem mulatá az afrikai varázsló igérete szerint Musztafa
özvegyét meglátogatni. Elvivé magával Aladdint s egy nagykereskedőhöz
vezette, ki minden koru s rendüek számára legdrágábbszerű s készületű
ruhákat árult. Többeket hozata elő, melyek Aladdin nagyságához illenek s
minekutána azokat, melyek neki legjobban tetszenék, kiválasztotta, a
többit pedig, a mi nem volt oly szép, milyet ő kivána, visszatette
volna, igy szóla Aladdinhoz: „Kedves öcsém, válaszd ezen ruhák közül, a
mely legjobban tetszik.“ Aladdin, ki uj nagybátyja bőkezűségén el volt
ragadtatva, kiválaszta egyet. A varázsló megvette azt minden hozzá
tartozókkal együtt, s kifizette alkudozás nélkül.
Midőn Aladdin magát tetőtől talpig pompásan felruházva látá, minden
kitelhető köszönetet teve nagybátyjának; s a varázsló megigéré neki,
hogy őt ezentul sem hagyandja el, hanem folyvást megtartja magánál. El
is vezeté őt a város legnépesebb részeibe, leginkább azokba, hol a
legdusabb kalmárok boltjai valának; s a mint azon utczába jutott, hol a
legfinomabb gyolcs s legszebb szövetek boltjai állottak, szóla
Aladdinhoz: „Minthogy nemsokára épen ily kalmár leendesz, mint ezek, jó
lesz, ha őket meglátogatod, hogy ismerjenek.“ Megmutatá neki a legszebb
s legnagyobb mecseteket is, bevezeté őt a fogadókba, hol az idegen
kalmárok szállottak, s mindazon helyeibe a szultán kastélyának, a hova
szabad bejárat volt. Végre, midőn a város legszebb részeit együtt
megjárták volna, azon fogadóhoz értek, melyben a varázsló vőn lakást.
Több kalmárok is eljövének, kikkel megérkezése óta kötött ismeretséget,
s kiket most készántag gyüjtött ide, hogy őket jól megvendégelje s
fogadott unokaöcscsét nekik bemutassa.
A lakozás estig tartott. Aladdin búcsuzni akart, hogy haza menjen; de az
afrikai varázsló nem engedé őt egyedül menni, hanem elkisérte anyja
lakásáig. S hogy ez fiát oly jól felruházva megpillantá, magán kivül
volt örömében s meg nem szünheték az afrikai varázslót, ki fiára annyi
pénzt kiada, minden kigondolható áldással magasztalni. „Nagylelkű rokon,
– mondá hozzá, – nem tudom, mint köszönjem meg eléggé nagylelkűségedet.
Tudom, fiam a jót, melyet vele tevél, meg nem érdemlette, s arra egészen
is méltatlan lenne, ha el nem ismerné s meg nem felelne jó
szándékaidnak, melyekkel iránta vagy, midőn neki oly fényes butorzatot
akarsz adni. Részemről, – monda tovább, – egész szivemből hálát mondok
neked érette, s kivánok igen hosszu életet, hogy tanuja lehess fiam
háládatosságának, mely azt soha jobban meg nem mutathatja, mint ha jó
tanácsaidat mindenben követendi.“
„Aladdin, – válaszolá az afrikai varázsló, – jó fiu; hallgat reám s ugy
hiszem, belőle még valami igen jót tehetünk. Azonban igen sajnálom, hogy
a mit igértem, holnap még nem teljesithetem. Péntek van tudniillik, a
boltok zárva lesznek, s arról nem is gondolkodhatni, hogy egyet
kibéreljünk s portékával megtöltsük, holott a kalmárok ez napon egyedül
mulatozásról s időtöltésről gondolkodnak. Az egész dolgot tehát
szombatra hagyjuk. Holnap azonban ismét velem jő, elviszem a kertekbe
sétálni, hol a szép világ közönségesen meg szokott jelenni. Talán még
soha sem látta azon gyönyörködéseket, melyeket ott éldelhetni. Eddig
csak gyermekek közt volt, már valahára meglett embereket is kell
látnia.“ Végre búcsut vőn az afrikai varázsló az anyától s fiutól s
eltávozék. Aladdin, ki már is nagy örömben vala, magát ily jól öltözve
látni, a kerti sétáláson a városon kivül már előre örvende. Valóban ő
még sohasem volt a kapun kivül, s nem látá a környéket, mely felette
szép volt.
Aladdin másnap korán kelt s felöltözött, hogy kész legyen az
elmenetelre, mihelyt érte nagybátyja eljövendene. Minekutána, mint neki
látszék, már igen sokáig várt volna, tűrtelenségből sokszor nyitogatá az
ajtót s ki-kiment, hogy lássa, jön-e már? S mihelyt távolról
megpillantá, hirt adott anyjának, azután elbucsuzott tőle, betevé az
ajtót s a varázsló elébe sietett.
Az afrikai varázsló nagy sziveskedéssel volt Aladdinhoz a mint meglátá.
„Jól van, kedves fiam, – szóla mosolygó ábrázattal, – ma szép dolgokat
mutatandok neked.“ Erre egy kapun vezeté ki, mely nagy, szép házakhoz,
vagy inkább pompás palotákhoz vive. Minden kastélynál, mely mellett
elhaladának, kérdezé Aladdint: szépnek találja-e? S Aladdin, ki őt
mindenkor megelőzte, mondá minden ujnál, mely elébe ötlött: „kedves
nagybátyám, itt egy még sokkal szebb van valamennyinél, melyet eddig
láttunk.“ Ekközben mindinkább a szabadba jutottak, s a ravasz varázsló,
ki még tovább kivána menni, hogy a tervet, mely fejében főtt, kivihesse,
ürügyet talála egyik kertbe belépni. Ott egy nagy viztartóhoz ült,
melybe rézoroszlántorkon ezüsttisztaságu viz buzga ki, s fáradtnak
tetteté magát, hogy Aladdin hasonlólag leüljön. „Kedves öcsém, – monda
neki, – te alkalmasint épen oly fáradt vagy mint én; pihenjünk egy
kevéssé, hogy uj erőt nyerjünk; mindjárt több kedvünk lesz sétálásunkat
folytatni.“
A hogy leültek, az afrikai varázsló egy kendőből, mely övéhez volt
kötve, süteményeket s többféle gyümölcsöt vőn elő, melyeket eleségül
hoza s kiraká a viztartó szélére. Megoszta egy süteményt Aladdinnal, s a
gyümölcsökből szabadon hagyá választani, melyek leginkább izére
volnának. Ezen kis lakozás közben, inté Aladdint, hogy a gyermekek
társaságától magát elszakaszsza, s inkább okos értelmes férfiakhoz
kapcsolódjék, azokat hallgassa s tanuljon beszélgetéseikből. „Nemsokára,
– monda neki, – te is ember lészsz, mint ők, és soha eléggé korán nem
szoktathatod magadat ahhoz, hogy értelmes beszédeket tégy.“ Elvégezvén
rövid lakozásukat, folytaták utjokat rézsút a kerteken, melyeket
egymástól egyedül keskeny árkok választának el határ gyanánt, anélkül,
hogy a közlekedést megszakasztanák. A kölcsönös bizodalom tevé, hogy
ezen főváros polgárai semmi egyéb ovó intézetet nem tevének a kölcsönös
kártétel távoztatására. Észrevétlenül vivé az afrikai varázsló Aladdint
jóval is tul a határon s elhaladá vele a rónát; mely őket mindinkább
bérczek közelébe vitte.
Aladdin, ki egész életében nem teve még ily huzamos utat, a tartós menés
által igen fáradtnak érezé magát: „Kedves nagybátyám, – igy szólt az
afrikai varázslóhoz, – hova megyünk? a kertek már messze mögöttünk
maradtak s előttem csak hegyeket látok. Ha még tovább megyünk, nem
tudom, lesz-e még elég erőm a városba visszamenni.“ „Légy jó kedvvel,
édes öcsém, – monda vélt nagybátyja, – még egy kertet akarok mutatni,
mely csak egy pár lépésnyire van; s ha oda jutandottunk, valld meg
nekem, nem bántad volna-e meg, hogy nem láthatád, mikor hozzá már oly
közel valál. Aladdin rá hagyta magát birni s az afrikai varázsló még
tovább vezeté őt, mindennemű kellemes történetet beszélvén el neki, hogy
az utat kevésbbé unalmassá s fáradását türhetőbbé tegye.
Végre két nem igen magas bérczhez értek, melyek egymáshoz szintén
hasonlók s csak egy keskeny völgy által valának elválasztva. Épen ez
volt ama nevezetes hely, melyre az afrikai varázsló Aladdint vezetni
kivánta, hogy általa egy nagy czélját elérje, mely miatt Afrika
véghatárától szinte Chináig utazott. „Most helyünkön vagyunk, – mondá
Aladdinnak, – itt dolgokat fogok neked mutatni, melyek rendkivüliek s
minden egyéb ember előtt ismeretlenek. Ha megláttad, meg fogod nekem
köszönni, hogy látó tanujává tettelek oly dolgoknak, melyeket kivüled
senki más nem látott. Mig én tüzet ütök, szedj össze száraz ágat, a
mennyit csak lehet, hogy tüzet gerjeszthessek.“
Annyi száraz ág volt a helyen, hogy Aladdin nemsokára egy egész nagy
rakást összekapa, mig az afrikai varázsló kénfáját meggyujtotta. Majd
tüzet csinált s a mint az avar fellobbant, füstölő szert vete belé az
afrikai varázsló, mely készen vala nála. Vastag füst gomolyodék fel,
melyet majd ide majd amoda hajta, s varázs szavakat mormola közbe,
melyekből Aladdin semmit sem értett.
Ezen pillanatban megrendült a föld, ketté nyilt a varázsló s Aladdin
előtt s egy követ tüntete föl, mely négyszögben másfél lábnyi vala, egy
láb vastagságu és vizirányosan vala letéve, rajta egy réz-gyűrű,
közepett megpecsételve.
Aladdin megijedvén azon, a mi itt szemei előtt történt, futásnak
eredett. De reá ezen titkolatos munkánál szükség vala. Azért
megtartóztatá őt a varázsló, hevesen rá támadt s oly erősen pofon vágta,
hogy az ledőlt belé, szája vérzett s első fogai csaknem kihullottak.
Szegény Aladdin felkiálta sirva és reszketve: „Édes nagybátyám, mit
vétettem, hogy oly keményen versz?“ „Vannak rá okaim, – felele a
varázsló. – Én nagybátyád s most atyád helyett vagyok, azért legkisebbé
sem szabad számot kérned tőlem. Azonban, édes gyermekem, – folytatá
valamennyire megszelidülten – épen nem kell félned. Csak azt kivánom,
hogy nekem pontosan engedelmeskedjél, ha ugyan magadnak jót akarsz, s
azon nagy hasznokra, melyeket neked megszerezni szándékom, magadat
méltóvá tenni.“ Ezen szép igéretek lecsillapiták valamennyire félelmét s
fölindult érzeteit, s mihelyt az afrikai varázsló őt egészen nyugodtnak
látá, igy folytatá szavát: „Láttad, mit eszközlöttem füstölő szerem s
mondott szavaim által. Tudd meg most azt is, hogy e kő alatt, melyet itt
látsz, egy rejtett kincs vagyon, mely neked van szánva s mely egykor
gazdagabbá tehet mint a föld leggazdagabb királyai. S ez oly igaz, hogy
kivüled a világon senki sincs, kinek e követ megilletni, vagy
félremozditani megengedve volna. Még magamnak sem szabad csak hozzá
nyulni is, vagy e kincsboltba lábamat betenni, ha már nyitva leend.
Azért pontosan kell végzened, a mit mondandok, hogy valamit el ne
hibázz. A dolog igen nyomos reám s reád nézve.“
Aladdin, ki még folyvást bámult azon, a mit látott, s a mit imént a
varázslótól a kincs felől hallott, mely által mindenkorra boldogulandó
vala, mindent elfelede, a mi rajta esék. „Ám jól van, édes nagybátyám, –
monda a varázslónak, fölkelvén a földről – miben áll hát a dolog?
Parancsolj, mindenre kész vagyok.“ – „Örülök, édes gyermekem, – monda az
afrikai varázsló, általölelvén őt, – hogy tökéletre határoztad magadat.
Jer ide, fogd a gyűrűt s emeld fel a követ.“ – „De kedves bátyám, –
viszonza Aladdin, – én nem vagyok oly erős, hogy fölemeljem, már itt
csakugyan segitened kell.“ – „Nem, – felele a varázsló, – segélyemre
nincs szükséged, s ketten, ha neked segitenék, semmire sem mennénk.
Egyedül neked kell azt fölemelned. Csak fogd meg a gyűrűt, nevezd atyád
s nagyatyádnak nevét s emeld fel; meg fogod látni, hogy feljön minden
baj nélkül.“ Az ifju könnyüden fölvevé a követ s félretette.
A kő félre levén téve, egy három-négy lábnyi mélységű üreget láta kis
ajtóval s lépcsőkkel az alább mehetésre. „Fiam, – monda ekkor az afrikai
varázsló Aladdinnak, – vigyázd meg jól, a mit most mondandok. Szállj le
most ezen üregbe, s midőn alant a legutolsó lépcsőn leendesz, egy nyilt
ajtót fogsz találni; az téged egy boltozatos helyre visz, mely három
egymásba nyiló teremből áll. Mindenikében fogsz aranynyal ezüsttel
töltött vedernagyságu rézedényeket letéve látni; de őrizkedjél azokból
valamit érinteni. Mielőtt az első terembe mennél, emeld föl ruhádat s
kösd szorosan testedhez. Az elsőbe jutván, menj minden állapodás nélkül
a másodikba s ebből a harmadikba, szintugy állapodás nélkül. Mindenek
fölött őrizkedjél a falakhoz közel jutni, vagy azokhoz ruhádat értetni,
mert mihelyt megérinted, halál fia vagy. Azért mondom, ruhádat szoritsd
feszesen magadhoz. A harmadik terem végén ajtó van, az egy kertre
nyilik, mely szép s gyümölcsrakott fákkal tele van ültetve. Csak menj
egyenesen a kerten által, egy résút, az ötven lépcsőjü garádicshoz
vezet, melyen egy emeletre hághatsz. Mihelyt az emeleten vagy, egy
nyilást fogsz látni s abban égő lámpát. Ezen lámpát vedd ki és oltsd el
s belét kivetvén s éghető nedvét elöntvén, dugd kebeledbe s hozd meg
nekem. Ne félj, hogy ruhádat elrontod; mert a nedv nem olaj, s a lámpa
megszárad, mihelyt azt belőle kiöntöd. Ha a kertben a gyümölcsöt
megkivánod, szakaszthatsz belőle, a mennyi tetszik, az neked nincs
tilalmazva.“
Aladdin könnyü lábbal az üregbe szökkent s lement a lépcsőkön. Meglelé a
három teremet, melyet neki a varázsló leirt, s annál vigyázóbban ment
rajtok által, minthogy halálra kellett elszántnak lennie, ha pontosan
meg nem tartaná, a mi elébe szabatott. Azután késedelem nélkül általment
a kerten, fellépett az emeletre, elvette a nyilásból az égő lámpát, s
kivetvén belét, elöntvén a nedvet, midőn száraznak látá, kebelébe dugá s
lejött az emeletről. A kertben a gyümölcsök nézegetésével mulatott,
melyeket előbb csak átmenőben láta. Ezen kert fái mind a legjelesb
gyümölcscsel megterhelve s mindeniknek külön szinű gyümölcsei valának.
Volt itt fehér, világos, tündöklő, kristályként átlátszó, piros, részint
világos, részint sötétebb, sárgászöld, violakék, szóval minden
gondolható szinü. A fehérek gyöngyök valának, ellenben a tündöklők,
általlátszók, gyémántok, a sötét veresek rubinok, a világosak más nemü
rubinok, a zöldek smaragdok, a violaszinüek amethysztek, a sárgásba
menők zafirok és igy tovább. Mindezen gyümölcsök nagyságra s
tökéletességre mindent fölülhaladtak, a mi effélét egyebütt földön ember
látott. Azonban Aladdint ki sem becsöket sem értéköket nem ismerte, ezen
gyümölcsök látása, melyek nem izlete szerintiek voltak, épen nem
vonzotta. Jobb szerette volna a figét, szőlőt s egyéb nemes Chinában
ismeretes gyümölcsfajokat. Átalában még nem vala oly koru, melyben az
efféléket ismerni lehet; azért azt gondolá, hogy ezen gyümölcsök szines
üvegből vannak, s egyéb becsök nincs. A sok szép szinek különfélesége
mindazáltal, s mindenik gyümölcsnek különös nagysága s szépsége
felinditá benne a vágyat, nehányat leszakasztani. Minden szinből vőn
nehányat, megtölté mindakét zsebét, valamint erszényeit is, melyeket
neki nagybátyja, hogy rajta s nála minden uj lenne, a ruhával együtt
vett; s mivel két erszénye már különben is megtöltött zsebeibe nem fért,
kétfelől övéhez kötötte. A gyümölcsből nehányat öve redőibe is takart,
mely vastag selyemszövetből vala s azokat ugy megszoritá ott, hogy ki
nem hullhatának. El nem feledé, nehány darabot kebelébe, ünge s köntöse
közé tenni.
Aladdin, ki annyi kincscsel, melynek azonban épen nem ismerte becsét,
meg vala terhelve, visszaindula most a három terem felé, hogy az afrikai
varázslót soká ne várakoztassa. S miután ugyanazon vigyázattal, mint
előbb, rajtok rézsut által ment volna, ismét fellépe oda, honnan
leszállt vala s megmutatá magát az üreg nyilatánál, hol az afrikai
varázsló türtelenül várakozott. Mihelyt őt megpillantá, felkiálta hozzá:
„Kedves nagy bátyám, kérlek, nyujtsd idekezedet és segits ki innen.“
„Fiam, felele az afrikai varázsló, add fel előbb a lámpát, akadályodul
lehetne. – Megengedj, édes nagy bátyám, épen nincs akadályomra,
általadom, mihelyt kiszállottam.“ Az afrikai varázsló azon erősködött,
hogy Aladdin adja át a lámpát, mielőtt őt a mélységből kihuzná, és
Aladin, ki ezen lámpát mindazon gyümölcsökkel, melyeket magával hoza,
berakta volt, vonakodott azt neki előbb, mint kijutna, általadni. Az
afrikai varázsló kétségbe esve az ifju embernek ezen makacsságán,
iszonyu dühbe jött. Füstölő szert vete a tűzbe, melyet folyvást gondosan
ápolt, s alig monda két varázsszót, hogy a kő, mely az üreg ajtajának
födeléül szolgált, a tetején levő földdel együtt ismét helyére tolult,
ugy hogy minden ujolag azon állapotba tétetett, melyben a varázsló s
Aladdin jövetekor volt.
Az afrikai varázsló valójában sem Musztafa szabónak, mint állitá,
öcscse, sem Aladdinnak nagybátyja nem volt. Ellenben csakugyan afrikai
volt, s mivel Afrika oly föld, hol a varázslatra többet tartanak, mint
akárhol, ő is ifjusága óta reá adta magát. S minekutána negyven évig
varázslással, pontozatokkal, füstöléssel s varázs-könyvek olvasásával
foglalatoskodott, végre felfedezte, hogy a világon egy csoda-lámpa van,
melynek birtoka, ha azt valaha meg tudná szerezni, őt a föld minden
királyainál hatalmasbbá teendené. Pontozattal tett utolsó próbája által
kitanulta, hogy ezen lámpa China közepén valamely földalatti helyen van,
s pedig oly vidékben s körülményekben, melyeket már tudunk. Ezen
felfödözés valósága felől meggyőződve lévén, megindult Afrika legvégső
határairól s igen hosszu s bajos utazás után a városba jött, mely ezen
drága kincs szomszédjában feküdt. De ámbár a lámpa minden bizonynyal a
mondott helyen vala, még sem engedteték, azt neki magának elvennie, vagy
az üregbe, melyben volt, személyesen leszállnia. Okvetetlen másnak kelle
oda leszállani, a lámpát elhozni s azt kezéhez szolgáltatni. Azért
választá Aladdint, kit ő egy fiatal, semmit nem jelentő embernek tarta s
igen hajlandónak arra, hogy neki a szükséges szolgálatot megtegye, erős
feltétellel megtenni az emlitett füstölést, mihelyt a lámpás kezébe
jutandott, s elmondani a két varázsszót mely a már leirt erejű vala s
igy szegény Aladdint gonoszságának s kincsszomjának feláldozni, hogy
ezen dolognak tanuja ne maradjon. Az arczulütés, melyet Aladdinak adott
s a tekintet, melyet iránta magára ruházott, mindazért voltak, hogy
Aladdint félni s pontosan engedelmeskedni szoktassa, hogy ha ama hires
csodalámpát tőle kivánandja, legottan kész legyen azt általadni. Azonban
épen ellenkező történt, mint a mire törekedett. Végre azért bánt vele a
gonosz oly sietve, mert félt, hogy ha tovább versengene, valaki
meghallhatná s titka kinyilatkoznék.
Midőn az afrikai varázsló szép és nagy reményeit elenyészni látta, nem
maradt egyéb hátra, mint Afrikába visszaindulnia, a mit még az nap meg
is tőn. Hazamenet kerülő utat vett, hogy ne kelljen ismét a városba
mennie, honnan Aladdint elvitte. Tarthata is méltán, hogy azoktól, kik
őt Aladdinnal sétálni látták, s most anélkül látják vissza jőni,
szemügyre vétetik.
Minden hihetőség szerint Aladdinnak oda kelle most vesznie; de épen az,
ki őt örökre semmivé tenni szándékozék, nem eszméle reá, hogy egy gyürűt
tüze ujjára, mely menekedésére szolgálhata. S valóban épen e gyürű
nyujta okot megmentésére az ifju embernek, ki annak erejét épen nem
ismerte. S csodálni lehet, hogy ezen veszteség a csodalámpással együtt
az afrikai varázslót a legmélyebb csüggedésbe nem ejtették. Azonban a
varázslók annyira vannak balesetekhez s vágyaik rosz kimeneteléhez
szokva, hogy mig élnek, meg nem szünnek füstben, párában, légvárakon s
képzelődéseken gyönyörködni.
Aladdin, kinek annyi szivesség s vett jótétemény után vélt nagybátyjának
ime gonoszsága egészen váratlan vala, oly rémületben volt, melyet inkább
gondolni mint leirni lehet. Midőn magát igy elevenen eltemetve látta,
nagybátyját ezerszerte szólitotta nevén, s mondá, hogy a lámpát által
fogja adni; de kiáltása hasztalan volt s nem is hallathaték. S igy
setétben és homályban kelle maradnia. Végre száritván könyeit, lement az
üreg lépcsőire, hogy a kertbe, melyen már egyszer által ment, napvilágra
juthasson. De a fal, mely neki imént megnyilt, uj varázs által már ismét
bezárkozott s összevonult. Jobbra s balra tapogatott többször maga
előtt, de sehol ajtóra nem talált; kettőzteté siralmát s kiáltását s
végre leült az üreg lépcsőire, reménytelenül, valaha még napvilágot
láthatni, s egy közel halálnak szomoru bizonyosságában.
Aladdin ez állapotban két napig marada evés-ivás nélkül. Harmadnap,
midőn már halálát elkerülhetlennek tartá, összekulcsolá s fölemelé
kezeit s felkiálta, magát teljesen isten akaratjára hagyván:
„Nincs hatalom s erő, csak istenben, a legfőbben s legnagyobban.“
E helyzetben megdörzsölé, a nélkül, hogy reá eszmélne, a gyürűt, melyet
neki az afrikai varázsló adott, s melynek titkos erejét még nem ismerte.
Azonnal egy roppant nagyságu s rémitő tekintetű szellem jöve föl előtte,
mely a földtől a boltozatig ére, s Aladdinhoz a következő szavakat
mondá:
„Mit kivánsz? Itt vagyok szavad fogadni mint rabszolgád, s rabszolgája
mindazoknak, kiknek ujjokon a gyürű van, ugy én mint a gyürűnek egyéb
rabszolgái.“
Minden más időben s minden egyéb alkalommal Aladdin, ki efféle
jelenésekhez szokva nem volt, egy ily roppant termet láttára elrémült s
szavát vesztette volna; de most midőn egyes-egyedül a veszélyről
gondolkodott, melyben forga, minden akadozás nélkül felele: „Akárki
légy, vigy ki ezen helyről, ha csakugyan tehetségedben áll.“ Alig mondá
e szavakat, megnyilt a föld s ő az üregen kivül épen ott terme, hova őt
az afrikai varázsló vezeté.
Senki sem fogja különösnek találni, hogy Aladdin, ki oly sok ideig a
legvastagabb sötétben vala, eleinte alig vala képes a napvilágot
kiállani; csak lassankint szoktatá hozzá szemeit s midőn koronkint
körültekintgete, igen megvolt lepve, semmi nyilást a földben nem látván.
Semmiképen meg nem foghatá, mint jöve ki oly hirtelen a földnek
gyomrából. Egyedül a helyről, melyen a rőzse égett, ismerheté meg az
üregnek táját. A mint ezután a városnak fordult, a körülfekvő
mulatókertek közepett pillantá meg azt; megismeré az utat is, melyen őt
a varázsló ide vezette. Visszafelé menvén, hálát ada istennek, hogy őt a
világnak még egyszer megadta, melynek ismét láthatása felől már kétségbe
esett. Igy ért a városba s nagy fáradtan egész hazáig vánszorgott. A
mint anyja szobájába juta, a viszontlátás örömében, s a háromnapi
koplalásból származó gyengeség miatt ájulásba esett, mely jó ideig
tarta. Anyja, ki őt már mint halottat meg is siratá, most, midőn őt ez
állapotban szemlélte, semmi módot, semmi eszközt el nem mulaszta őt
ismét életre hozni. Végre felérzett ájulatából, s legelső szavai
valának: „Édes anyám, mindenekelőtt arra kérlek, adj nekem enni; három
napja, hogy legkevesebbet sem ettem.“ Anyja előhozá, a mije épen készen
volt, elébe tevé s monda: „Kedves fiam, ne mohókodjál, mert az
megárthat; lassacskán egyél s egészen kéjelmed szerint, s ódd magadat
ily erős éhedben. Nem is kivánom, hogy velem most beszélj; ha majd
helyrejöttél, elég időd lesz elmondanod, mi esett rajtad. Nagy
aggodalmam után, melyben péntek óta voltam, s mindazon mondhatatlan
fáradozás után, melyet tevék, hogy megtudjam, mi lett belőled, midőn
éjszakára sem jövél haza, most tökéletesen megvigasztalódom, midőn ismét
birlak.“