gyógyitásával semmire sem mentek, felhivatá a főváros valamennyi
orvosait, kiknek azonban minden ügyességök, tudományok s tapasztaltságok
sem vala szerencsésb. Végre országa egyéb városaiból is előhivatá a
szultán mindazon orvosokat, kik tudományokban a leghiresebbek valának;
de a királykisasszony ezeket sem fogadta szivesebben mint az előbbieket,
s minden, a mit rendeltek, foganatlan volt. Ekkor a szultán sebes
postákat küldött a szomszéd fejedelmek országai s birodalmaikba s
udvaraikhoz oly igérettel, hogy a kik az ezekben felszólitott
leghiresebb orvosok közül, fővárosába jőnének, azokat ugyan gazdagon
megfizetni, a ki pedig a beteget meg is gyógyitaná, fejedelmileg meg
fogja jutalmazni.
Többen ezen külföldi orvosok közül valóban utra is kelének, de egyetlen
egy sem dicsekhetett azzal, hogy szerencsésebb volt volna a belföldi s
udvari orvosoknál; egyetlen egy sem hozhatá a királykisasszony eszét
helyre, mert ez nem is tőlök, sem ügyességektől, hanem egyedül a
királykisasszony akaratjától függött.
Ez idő közben Firus-Sah herczeg nem egy országot s nem egy fővárost járt
be (dervis öltözetben), még pedig az ut alkalmatlanságain kivül annál is
szomorubb szivvel, minthogy épen nem tudhatá, vajjon nem épen ellenkező
irányban jár-e attól, melyet követve a keresett tárgyról talán hirt
kaphatna.
Szüntelen figyelem közben mindazon uj hirekre, melyeket az utjában eső
városokban beszéltenek, végre Indiának egyik nagy városába jutott,
holott igen sokat emlegettek egy bengálai királykisasszonyt, ki épen az
nap, melyen a kasemiri szultánnal menyegzőjét kell vala tartania,
eszében megtébolyodott. – A herczeg bengálai kisasszonyt hallván
emlitetni, nyomban gyanította, hogy ez ugyanaz lesz, ki után ő utaz, s
ezt annál is inkább, minthogy a bengálai udvarnál soha sem hallott a
magáén kivül más királykisasszonyt emlegettetni. Bizván tehát a hirnek
közelterjedtében, utját Kasemir országa s fővárosa felé vevé. Ebben
megérkezvén, egy chánba vagyis vendégfogadóba tért be, holott még az nap
elbeszélék neki a királykisasszony történetét, nem különben az indusnak
gyászos, noha megérdemlett végét, mely utóbbi körülmény bizonyossá tevé
a herczeget, hogy ez a herczegasszony az, kit ő keres, és következőleg,
hogy a szultán hiába pazarlá pénzét orvosokra, kik a királykisasszonyt
meg nem gyógyithaták.
Alig tuda meg a herczeg minden körülállást, mindjárt másnap csináltata
magának egy orvosköntöst, s azt felöltvén, azon nagy szakállal, melyet
utközben növeszte, ment az utczákon végig, s magát mindenütt orvosnak
hirdeté. Türhetetlen vágyában, királykisasszonyát minél elébb látnia,
sietett a szultán palotájába, holott is az udvari tisztek egyikéhez
kivánt vezettetni. A heréltek felügyelőjéhez vezeték, kinek is azt
mondá, önhittségnek fogják tartani talán, hogy ő mint orvos jő, s
ajánlkozik a királykisasszony meggyógyitásában még egy próbára, miután
ezt oly sok s hires orvos teljesiteni képes nem vala; azonban őt
reménység táplálja, hogy bizonyos saját szerek segedelme által, melyeket
ő tud s foganatosaknak tapasztalt, véghez fogja a gyógyitást vinni, mely
az előbbieknek nem sikerült. A heréltek felügyelője erre azt felelé,
hogy ő igen kedves vendég, a szultán őt örömmel fogja látni, s ha ő a
királykisasszonynak előbbi egészségét visszaadni szerencsés lenne, oly
jutalmat várhat, milyen a szultán bőkezűségének megfelel. Várjon kegyed
egy kevéssé, ugymond, én nyomban ismét itt leszek.
Nagy ideje mult, hogy egy orvos sem jelenté magát többé, s a szultán
nagy keserűségére csaknem minden reményét elveszté, hogy a bengálai
királykisasszonyt valaha egészségben láthassa s nőül vétele által
szerelmének nagy voltát iránta bebizonyithassa; azért is parancsolá a
főőrtisztnek, hogy az épen bejelentett orvost nyomban vezesse elejébe.
A persa herczeg tehát orvosöltözetben bemutattatott a kasemiri
szultánnak, ki is anélkül, hogy sok szót vesztegetne, s csak azt adván
tudtára, hogy a bengálai királykisasszony nem nézhet orvosra düh nélkül,
mely a nyavalyát csak sulyosbitja, egy magasabban álló szobába vezette
őt, honnan egy rostélyos ablakon keresztül a beteget anélkül, hogy
láttatnék, szemlélhette.
Firus-Sah herczeg ide föllépett s imádott királykisasszonyát pillantá
meg, bágyadtan ott ülve s könyező szemekkel egy dalt énekelve, melyben
szerencsétlen sorsát panaszlá, mely őt gyöngéd szerelme tárgyától talán
örökre elszakasztá.
A herczegnek, ki e szomoru helyezetben látá királykisasszonyát, nem vala
több bizonyitványra szüksége, hogy annak betegsége csak szinlett, s hogy
ily kegyetlen erőszakot magának csak hozzá érzett szerelméből tett.
Leszálla tehát a rejtekszobából, jelenté a szultánnak, mineműnek tartja
a királykisasszony betegségét, s hogy az épen nem gyogyithatatlan; de
egyszersmind azt is, hogy gyógyithatása végett egyedül, négy szem közt
kell vele szólania; egyébiránt, mi azon változásokat illeti, melyekbe a
királykisasszonyt valamely orvos szemlélete ejteni szokta, reményli,
hogy őt a beteg szeliden fogadni s meghallgatni fogja.
Erre a szultán megnyittatá az ajtót, mely a királykisasszony szobájába
vezetett, s a herczeg belépett. Alig pillantá meg őt a királyi hölgy, ki
az öltözetnél fogvást orvost vélt látni, felugrott, mint a dühösök
szoktak, fenyegeté őt s elhalmozá szitkokkal. De a herczeg mindemellett
is közelebb ment, s midőn már eléggé közel vala, minthogy egyedül a
királykisasszony által akart értetni, halk szózattal s egész alázattal
igy szóla:
„Királykisasszony, én orvos nem vagyok, kérem, ismerje meg bennem
herczegséged Persia herczegét, ki szabaditására jő.“
A szó hangjára s azon arczvonások láttára, melyekre a herczeg által
növesztett hosszu szakáll mellett is reá ismert, a királykisasszony
csillapodni kezdett, s látható volt arczulatján azon öröm, melyet egy
sovár ohajtatnak váratlan teljesülte okozni szokott. Öröm és meglepetés
elnémiták egy ideig a királykisasszonyt, s alkalmat adának a herczegnek
elmondani röviden a kétségbeesést, melynek rabja lett, midőn a
kisasszonyt önszemei előtt az indus által elragadtatni látá; továbbá
azon eltökélett szándékát, hogy mindent odahágy s őt a világnak akármely
szögében rejtezik, fölkeresi s addig nem nyugszik, mig meglelé s a
hűtlen rabló kezeiből kimentette; végre mi szerencse által juthat a
hosszas és bágyasztó utazások után e viszonlátáshoz. Végezvén beszédét,
kérte a királykisasszonyt, mondaná el szintén röviden, a mik vele
elragadtatása óta a jelen pillanatig történtenek, erősitvén, hogy mind
ezek tudására szüksége van, hogy megtehesse az illő rendszabályokat,
melyek által a királykisasszonyt a kasemiri szultán dölyfe s önkénye
alól kimenteni szándékozik.
A királykisasszony tehát sietett elbeszélni a herczegnek, mikép
szabadíttatott ki a vadászatról megtérő szultán által az indus kezeiből,
mily kegyetlenül meg volt másnap mindjárt a szultán nyilatkozása által
lepetve, s mi hamar tökélé ez el magát, őt még az nap feleségül vennie,
anélkül, hogy előbb, mint az illendőség kivánta volna, megegyezését
kikérné. Ez az erőszakos és dölyfös bánásmód, igy szóla továbbá, őt
ájulásba ejté, mely után nem láta más módot menekedhetnie, mint a
melyhez nyult, hogy magát a herczegnek, kinek szavát és szivét adá,
megtartsa, készebb lévén meghalni, mint magát egy szultánnak adni meg,
kit nem szeret, sem soha nem szerethet.
A persa herczeg, ki ebből már eleget értett, azt kérdé a
királykisasszonytól, nem tudná-e, hova lett az indus halála után a
varázs-ló.
„Nincs tudtomra, – ugymond a királykisasszony, – mit parancsolt ez iránt
a szultán, de ahhoz képest, a mit én neki a varázs-lóról mondottam:
gondolhatni, hogy ő arra ügyeltetni fogott.“
Minthogy Firus-Sah herczeg szintén nem kételkedett, hogy a kasemiri
szultán gondját fogta a varázslónak viseltetni, közlötte tervét a
királykisasszonynyal, t. i. azt, hogy őt a varázs-ló segedelme által
akarja ismét Persiába visszavinni. Miután tehát vele az aziránti
rendszabásokban megegyezett s különösen ajánlotta, hogy a
királykisasszony másnap az eddigi hálóköntös helyett tökéletes öltözetet
vegyen s a szultánt, ha majd ezt a herczeg bevezetné, módosan fogadja
ugyan, de anélkül, hogy hozzá egy szót is szólana, – a persa herczeg
ismét eltávozott.
A kasemiri szultán felette megörült, midőn a persa herczeg nála
jelentést tett, mennyit vitt mindjárt legelső látogatáskor is a
királykisasszony tökéletes felépülhetése iránt véghez. S midőn másnap
reggel a királykisasszony őt oly módon fogadá, melyből meggyőződött,
hogy ennek gyógyulása valóban annyira haladt elő, mint az orvos mondá,
ekkor ezt a szultán a világ legelső orvosának tartotta.
Ily biztató állapotban látván a királykisasszonyt, megelégedett a
szultán azon való örömének kifejezésével, hogy őt oly lelki állapotban
találta, mely közelgető, tökéletes felépülését reménylteti, s minekutána
intette a királykisasszonyt, hogy részéről is segitse az oly ügyes orvos
igyekezeteit, mi által, a mit ez oly szépen kezdett, kivánt
tökéletességet érjen, s hogy e végre az orvost teljes bizodalmában
részeltesse, a szultán eltávozott anélkül, hogy a királykisasszonynak
csak egy válaszszavát is bevárná.
A persa herczeg, ki a kasemiri szultánt idekisérte, vele együtt ment ki
is a királykisasszony szobájából, s menet közben kérdé a szultánt:
lehet-e ő oly bátor, tudakozni a szultántól, mily kaland által juthatott
a bengálai kisasszony ily magányosan s oly messze hazájától a kasemiri
királyságba. T. i. a herczeg tetteté magát, mintha ő ezt nem tudná s a
királykisasszony neki mit sem mondott volna; átalában pedig a kérdést
csak azért tevé, hogy a varázs-lóra téritse a beszédet s megtudja a
szultántól, hová lett az a ló.
A szultán, ki épen nem gyanithatta, mi czélból tevé e kérdést a herczeg,
nem csinált a dologból semmi titkot. Elbeszélé neki ugyanazt és szintén
ugy, mit és mikép ez már a királykisasszonytól hallott, s a mi a
varázs-lovat illeti, azt a szultán, mint különös ritkaságot, anélkül,
hogy tudná, mikép lehet és kell azt használni, kincstárába vitette.
„Uram, – igy szóla most a szinlett orvos, – ez, a mit én épen most
hallok felségedtől, nekem módot ád a királykisasszony gyógyitását
tökéletesen véghezvihetnem. Minthogy a kisasszony e lovon jött ide, e ló
pedig bűvölve van, igen természetes, hogy ezen bűbájból, vagyis
varázslatból magára a királykisasszonyra is ragadt valami s azt csak
bizonyos füstölések által, melyekhez én tökéletesen értek, lehet elűzni.
Ha tehát felséged ebben gyönyörködni s egyszersmind az udvart és a
főváros minden lakóit, egy fölötte meglepő látványban akarja
részesiteni, állittassa ki holnap azon varázs-lovat a palota-tér kellő
közepére; s a többit bizza reám. Igérem, hogy a királykisasszonyt
felséged s az egész gyülekezet szemei előtt kevés perczenet alatt
lélekben és testben oly tökéletes épségűvé teszem, milyennel valaha
birt, s hogy az egész dolog illendő fénynyel és pompával menjen véghez,
igen jó volna, ha a királykisasszony a lehető legpompásb öltözetben s
fölséged legdrágább gyémántjaival ékitve jelennék meg.“
A kasemiri szultán valóban nagyobb áldozatokra is kész vala, mint
milyeket itt tőle a persa herczeg kivánt; hogy általok azon örömben
részesüljön, melyhez magát most oly igen közel lenni vélé.
Másnap tehát a szultán parancsolatjára kivitetett a varázs-ló a
kincstárból s korán reggel a nagy palotatéren felállittatott. Ennek hire
csakhamar elfutá a várost, s minthogy a készületek valami rendkivüli
látványt gyanittattak, a nép csoportonkint gyülönge fel a város minden
részeiből. A szultán testőrei egy kört csinálának, hogy a rendbomlásnak
eleje vétessék s a varázs-ló körül egy nagy tér szabadon maradjon.
A kasemiri szultán szintén megjelent, s midőn a legelőbbkelő
országnagyok s udvari tiszteitől körülvéve egy magasabb padon helyet
fogott, kilépett a bengálai királykisasszony is, kisértetve valamennyi
asszonyaitól, kiket a szultán szolgálatjára rendelt vala, közelebb mene
a varázs-lóhoz, s arra asszonyai segedelmével felült. Midőn már a
nyeregben jól helyet fogott, lábát a kengyelbe tevé s a kantárt kezébe
vette, ekkor a persa herczeg, mint szinlett orvos, körülrakatá a lovat
füstölgő serpenyőkkel, melyekbe előbb izzó szenet rakatott, és
körüljárván, mindenikbe a legválogatottabb füstölő szerekből készült
porkeveréket vetett. Ekkor, ugy látszott, egészen magába száll, lesütött
fővel s mellre tett kezekkel megkerülte a lovat háromszor, tettettetvén
magát, mintha bizonyos bájszavakat mondana, s mig ezalatt valamennyi
füstölőből a legsürűbb s egyszersmind legédesb illatu füstgomolyag
szálla fel s a királykisasszonyt és a varázs-lovat ugy elfogá, hogy
ezeket alig lehete többé látni, élvén e kedvező pillanattal, felkapott
hirtelen a lóra a királykisasszony mögé, megragadá s megforditá a
csapot, s mig a ló velök a levegőbe emelkedék, fenhangon s oly
világosan, hogy a szultán minden szót megérthete, igy szóla a
szultánhoz:
„Szultánja Kasemirnek, ha ezentul oly királykisasszonyokat, kik védelmed
alá folyamodnak, nőül akarsz venni, el ne mulaszd előbb megegyezésöket
kérni ki.“
Ily szerencsével találta föl s mentette meg a persa herczeg a bengálai
királykisasszonyt. Rövid idő alatt, még az nap elért vele Persia
fővárosába, holott nem a mulató kastélynál többé, hanem a palota
épületének közepette, épen királyi atyja teremei előtt szálla meg. A
persa király most már nem halasztá tovább az egybekelés ünnepét, mint a
mennyi időt azon készületek kivántanak, melyekkel a szokott
szertartásokat még diszesebbekké és saját részvételét ezen örvendetes
napon még nyilvánvalóbbá tehetné.
Mihelyt az ünnepi vigalmakra szánt napok elmultak, legelső gondja lett a
persa királynak, fényes követséget nevezni és küldeni a bengálai
királyhoz, mely őt mindenről, a mi történt, tudósitsa, s megegyezését és
azon frigynek, melybe vele a persa király, fiának e házassága által
lépett, megerősitését kérje ki. A bengálai király, miután a dolognak
egész menetelét megértette, becsületnek s gyönyörüségének tartotta a
frigyben és házasságban megegyezni.
Aladdin, vagy a csodalámpa története.
Chinának egy igen nagy és gazdag fővárosában élt egy Musztafa nevű
szabó, ki mesterségén kivül egyebektől semmivel sem különbözteté meg
magát. E Musztafa szabó igen szegény volt s mestersége alig hajtott
annyit, hogy ő s felesége s fiok, kivel Isten őket megajándékozta,
belőle élhettek.
Ezen fiu, kit Aladdinnak híttak, igen elhagyatottan nevelteték, s ez
volt oka, hogy igen vétkes hajlandóságokat teve sajátaivá. Konok volt,
nyakas s engedetlen atyja s anyja iránt. Alig serdült fel valamennyire,
már szüléi honn meg nem tarthaták. Korán reggel kiment s avval tölté a
napot, hogy utakon s nyilvános helyeken utczai gyermekekkel játszott,
kik nálánál sokkal fiatalabbak voltak.
Oly korba jutván, midőn már valami mesterséget kell vala tanulnia,
atyja, ki őt egyéb mesterségre nem tanitathatá, műhelyébe vette őt, s
oktatgatni kezdé a tűforgatásra; de sem jósággal, sem büntetés
félelmével nem vala képes fiának csapodárságát megkötni; nem birta
megtartani vagy kényszeriteni, hogy a mint ő kivánta volna, szorgalommal
s folyvást munkánál maradjon. A mint Musztafa hátat fordita, Aladdin
kisurrant s egész nap haza nem jött; atyja megbünteté; de Aladdin
jobbithatatlan volt, s végre Musztafa kénytelen volt, igen nagy
fájdalmára, őt korhely életmódjának általengedni. Ez sok szivfájdalmat
okoza neki, s azon bánkodása, hogy fiát meg nem téritheti, egy igen
sulyos nyavalyába dönté, melyben nehány hónap mulva meghala.
Aladdin anyja, a ki látá, hogy fia sohasem tanulandja meg apja
mesterségét, bezárta boltját, s minden kézműeszközöket eladott, hogy
abból s azon kevésből, a mit gyapotfonásból szerzendene, fiával együtt
elélhessen.
Aladdin, kit most már atyjának félelme nem korlátozott, s ki anyjával
oly keveset gondolt, hogy a legkisebb észrevételnél, melyet az neki
tett, elég vakmerő vala fenyegetőzni, egészen a korhelységnek adta
magát. Minél többféle egykoru fiatalságot kerese fel s játszott szünet
nélkül s szenvedélyesebben, mint valaha. Ezen életmódot tizenötesztendős
koráig folytatá, anélkül, hogy valami egyébhez kedvet s hajlandóságot
mutatott, vagy csak meggondolta volna, mi leend belőle. Egykor egy sereg
utczai gyermekkel játszott valamely szabad helyen, midőn egy idegen arra
menvén, megállt s reá nézett.
Ez idegen egy hires bűvölő volt. A történetirók, kik ezen mondát
fentartották, őt afrikai bűvölőnek nevezik, miért őt mi is ugy fogjuk
nevezni, annyival is inkább, mert Afrikából jött.
Talán az afrikai varázsló, ki érte az ábrázatokhoz, valami olyat
olvasott Aladdin képében, a mi ahhoz, miért e hosszu utat tevé,
kivántató vala, vagy egyéb oka lehetett, elég, hogy Aladdint nemzetsége
felől s ő mi, pontosan kikérdezé. Miután mindent, a mit kivánt, megtuda,
közeledék az ifjuhoz, néhány lépésnyire félre voná játszó-társaitól s
kérdé: „édes fiam, atyád nem Musztafa?“ „Igen, – viszonza Aladdin, – de
már régen meghalt.
E szavakra nyakába borult Aladdinnak az afrikai varázsló, átölelte őt s
megcsókolá több izben könyezve és sohajtva. Aladdin észrevevé a
könyeket, s kérdezé, mi okozhatá azokat? „Ah fiam, felele az afrikai
varázsló, hogy tarthatnám könyeimet? én nagybátyád vagyok, s atyád
szeretett öcsém volt. Már több év óta utazom, s azon pillantatban, midőn
megérkezem őt ismét látni, s visszatértemmel megörvendeztetni
reménylvén, te halálát jelented. Bizonyossá tehetlek, igen érzékeny
fájdalom rám nézve, magamat azon vigasztalástól, melyre számot
tartottam, megfosztatva látnom. Azonban, a mi szomoruságomat
valamennyire enyhiti, az, hogy a mennyire visszaemlékezem, vonásait
rajtad, arczodon ismét feltalálom s látom, hogy midőn hozzád fordulék,
meg nem csalatkozám.“ Ezután erszényébe nyulván, kérdezé Aladdint, hol
lakik anyja? Aladdin kérdésére azonnal utasitást adott s az afrikai
varázsló azon pillanatban egy marok aprópénzt ada neki, s ezt veté
hozzá: „Eredj most, fiam, anyádhoz, köszöntsd nevemben s mondd neki,
hogy holnap, ha csak időm engedi, meglátogatom, megszerezni magamnak a
vigasztalást, hogy láthassam a helyet, hol szegény jó bátyám oly sokáig
éle s melyen meghalálozott.“
Alig hogy elhagyá az afrikai varázsló unokaöcscsét, kit épen most teve
azzá, Aladdin felettébb megörülve a pénzen, melyet nagybátyjától kapott,
azonnal anyjához szalada s igy szóla hozzá beléptekor: „Kedves anyám,
mondd meg kérlek, van-e nekem nagybátyám?“ – „Nem fiam, felele anyja,
neked nincs nagybátyád sem meghalálozott atyádról, sem rólam.“ – „S
mégis, – folytatá Aladdin, – épen most találtam egy emberre, ki magát
atyámról nagybátyámnak mondja, s azt erősité, hogy atyám testvére. S
hogy szavamnak higyj – folytatá, a kapott pénzt előmutatva, – ime,
nézzed, mit ajándékozott. Meghagyá továbbá, téged nevében köszöntenem s
megmondanom, hogy holnap, ha ideje engedi, meglátogat, hogy egyszersmind
a házat is láthassa, melyben atyám élt és meghala.“ – „Fiam, – viszonzá
anyja, – való, hogy atyádnak egy testvére volt; de az már régen meghalt;
és soha sem hallám, hogy még egy másik is volna.“ Egyebet nem beszélének
az afrikai varázslóról.
Következő nap ismét megszólitá az afrikai bűvölő Aladdint, midőn ez a
városnak egy másik részén más gyermekekkel játszott. Megölelé, mint
előttevaló napon tett vala, s két darab aranyt nyoma kezébe, s monda
neki: „Add ezt anyádnak, fiam, s mondd neki, hogy ma estére
meglátogatom; vegyen rajta vacsorára valót, hogy együtt ehessünk; hanem
előbb jegyezd ki a házat, melyben lakik.“ A fiu kijegyzé azt, s az
afrikai varázsló eltávozék.
Aladdin megvivé mindakét aranyat anyjának. S mihelyt elbeszélé, mit
szándékozik nagybátyja tenni, kimene anyja vásárlani, s gazdag eleséggel
tére vissza. Asztali edényeket, melyek hiával volt, a szomszédoktól
kére, s igy az egész napot a vacsorai készületekben tölté. Este, midőn
már mindennel készen volt, mondá Aladdinnak: „fiam, nagybátyád talán nem
tudja házunkat, eredj elébe s vezesd ide, ha meglátod.“
Ámbár Aladdin megmagyarázta az afrikai varázslónak a házat, mégis
azonnal elébe akart menni, midőn az ajtón kopogtak. Aladdin kinyitá, s
azonnal megismerte az afrikai varázslót, a ki borpalaczkokkal s
mindenféle gyümölcscsel megrakva lépe be.
Általadván az afrikai varázsló mindent, a mit hoza, Aladdinnak, köszönti
anyját, s kéré a kereveten megmutatnia azon helyet, hol Musztafa bátyja
ülni szokott. Az asszony megmutatá. Azonnal leborult, több izben
megcsókolá a helyet könyhullatások közt s felkiálta: „Szegény bátyám,
mily boldogtalan vagyok, nem előbb érkezve, hogy halálod előtt még
egyszer öleltelek volna.“ Noha Aladdin anyja kérte őt, még sem akart
ezen helyre ülni. „Nem, – felele, – attól őrizkedni fogok; hanem engedd
meg, itt általellenben ülnöm, hogy ha szintén azon gyönyörtől, őt mint
házatyát itt személyes jelenlétben látnom, meg vagyok is fosztva,
legalább képzelhessem, mintha szemközt ülne velem.“ Aladdin anyja nem
unszolá többé, hanem rá hagyá ott fognia helyet, hol kedve tartá.
Leülvén az afrikai varázsló, Aladdin anyjával kezde beszélgetni. „Édes
jó húgom, – monda neki, – ne csodáld, hogy az egész idő alatt, melyet
boldog emlékezetű bátyámmal házasságban töltesz vala, engem sohasem
láthatál. Épen negyven éve, hogy ez országból, mely nekem s
meghalálozott bátyámnak szülőföldünk, elutaztam. Azóta bejártam Indiát,
Persiát, Arabiát, Syriát, Aegyptust, mulattam legszebb városaikban,
azután Afrikába mentem, hol több időre vettem lakásomat. De mivel
természetében van az embernek, bármi távol legyen is hazájától, annak,
szüléinek s gyermekjátékainak emlékezetét soha el nem felejthetni, engem
is oly forró kivánat foga el, most, mig ily hosszu utra erőt érezék
magamban, hazámat ismét meglátni, bátyámat ölelni, hogy azonnal
felkészültem s utnak ereszkedém. Nem szólok az idő hosszadalmáról, mely
megkivántatott, nem az előkelt akadályokról, sem a súlyos bajokról,
melyeket kiállanom kelle, hogy ide juthassak, – csak azt mondom, hogy
valamennyi utaimon semmi sem bántott s keseritett annyira, mint bátyám
halálának hire, kit én mindenkor ugy szerettem, s kihez valódi testvéri
hajlandósággal viseltetem. Néhány vonásait vettem észre unokaöcsémnek,
fiadnak ábrázatán, s ez tevé, hogy őt valamennyi gyermek közül, kikkel
együtt vala, kitalálám. Talán elmondotta, mily benyomást tőn rám
testvérem halálának hire. – Azonban, dicsértessék Isten midenkor! az
vigasztal, hogy őt fiában ismét feltalálom, ki arczvonásait oly elevenen
jelenvalósitja.“
Az afrikai varázsló észre vette, hogy Aladdin anyja férje emlegetésére,
mely fájdalmát felujitá, igen megindult, azért is a beszédet egyébre
forditotta. Aladdinhoz fordult s kérdé, hogy hiják. „Aladdinnak,“ monda
ez. „S hát Aladdin, – kérdé a varázsló, – mivel foglalatoskodol, értesz
mesterséget?“
Ezen szavakra lesüté Aladdin fejét, s zavarba jött. Anyja azonban
felfogá a szót s monda: „Aladdin henyélő. Atyja, életében mindent
elkövete, hogy őt mesterségére megtanitsa, de czélját nem érhette;
azóta, hogy az meghalt, akármit mondjak vagy beszéljek neki, a csavargók
életmódjánál egyebet nem követ, s idejét, mint látád, játszva gyermekek
közt tölti, meg nem gondolván, hogy ő már nem gyermek. S ha ma e miatt
meg nem pirongatod, s ez intés nem fog rajta, egészen kétségbe esem,
hogy belőle valami jóravaló lesz. Tudja, hogy atyja nem hagyott vagyont
maga után, látja, hogy egész napi gyapotfonásommal alig szerezhetek
annyit, hogy kenyerünk legyen. Mi engem illet, eltökélém magamban,
ajtómat előtte minél előbb bezárnom s őt elhajtanom, hogy kenyerét
egyebütt keresse.“