bengálai királykisasszony sokkal okosabb volt, hogy sem őt tovább is
sürgetné a bengáliai udvarnál megjelenésre, vagy akármi másra, mi a
herczeg becsülete- s kötelességével ellenkeznék; de az, hogy a herczeg
oly hamar visszaszándékozik, őt igen elszomoritá, s attól félt, hogy ha
a herczeg tőle oly hamar bucsut vesz, a helyett, hogy adott igéretét
megtartsa, azt, mihelyest előle eltávozik, végképen elfelejti. Hogy
tehát őt még egy ideig maraszsza, igy ejti szavait:
„Midőn én a herczegnek azon ajánlatot tevém, hogy illő körülmények
között atyámat a királyt lássa és vele beszéljen, épen nem vala
szándékom egy oly alapos ellenvetés ellen, milyet a herczeg épen most
teve, s a melyet én előre nem láthattam, legkisebb kifogást is tegyek.
Magam is részese lennék a bünnek, melyet a herczeg elkövetne, ha én azt
legtávolabbról is gyanithattam volna; azonban azt még sem javalhatom,
hogy ily korán szándékozik elutazni, mint szavai gyanittatják. Engedjen
kérésemre még csak annyi időt magának, hogy itt körültekinthessen, s ha
már ugy akarta jó csillagom, hogy a herczeg Bengalába s nem egy sivatag
pusztába, vagy egy meredek hegycsucsra, honnan nincs lejövet, érkezett,
felszólitom a herczeget, töltsön itt legalább annyi időt, hogy tőlünk a
perzsa udvarhoz több és körülményesb hireket vihessen.“
A királykisasszony ezen szavainak nem volt egyéb czéljok, mint hogy a
herczeg őt hosszasb ottmulatása alatt még inkább megszeresse. Mi által
egyszersmind reménylé, hogy a herczeg honvágya hülni fog, s végre talán
elszánandja magát nyilván föllépni s a bengálai királynál megtenni
udvarlását. A herczeg azon kegyes fogadtatás és szives-látásnál fogva,
melyet a királyi hölgy részéről tapasztalt, e kérelmet meg nem
tagadhatta; megigéré tehát, hogy még mulatni fog, s most már a
királykisasszonynak nem volt egyéb gondja, mint hogy a herczeg
ottmulatását minden kigondolható gyönyörködések által a lehető
legkellemesebbé tegye.
Több napon egymásután mind csak ünneplés, bál, hangverseny, fényes ebéd
s drága ozsonna váltogatták egymást, és vadászat a vár vadas-kertében,
melyben mindennemü erdei vad, u. m. szarvasok, őzek, dámvadak s több
ilyes Bengalában honos állatok tartattak, melyek vadászata veszély
nélkül esett s a királyleányt különösen mulattatá. – Minden vadászat
végén a herczeg és királykisasszony valamelyik pontján a kertnek
találkozni szoktak, holott egy nagy szőnyeg s ülőpárnák borittattak
alájok, hogy az ülés annál kényelmesebb legyen. Mig itt ujitgaták
erejöket s a heves mozgástól ismét kipihentek, különféle dolgokról
váltának beszédet. A királykisasszony rendszerint s főképen Perzsia
nagyságán, hatalmán s kormányán vezeté a beszédet, hogy részéről viszont
alkalma legyen a bengálai királyság elsőségeiről szólani s ezek
rajzolata által a herczeget hosszasb maradásra birni; de egészen más
lett a következés, mint a mit ebből a királykisasszony reménylett.
Ugyanis a perzsa herczeg, anélkül, hogy valamit nagyitana, oly
kedvezőleg festé le a persa birodalom nagyságát pompáját és bőségét,
hadi erejét, szárazföldi s tengeri kereskedését, mely a legtávolabb s
ismeretlenebb országokig terjedett, továbbá a birodalmi nagy városok
számát, melyek szintoly népesek valának, – maga a székváros, melyben a
herczeg lakott s holott neki több teljes készületü palotái voltak,
melyeket az év külön szakaiban lakott, s igy egy örök tavasz kellemeiben
élhetett: hogy a királykisasszony, még minekelőtte a herczeg beszédét
végezné, Bengalát a perzsa birodalomnál sokkal csekélyebbnek s
alábbvalónak tartotta. Ez annyira ment, hogy midőn őt a herczeg viszont
Bengala jelességeinek ábrázolatára kérné, a királykisasszony ezt csak
többszöri, esengő kérelmekre vala hajlandó teljesiteni.
Engedett végre a herczeg kivánatának, s midőn némely elsőségeket,
melyekkel a bengálai királyság a perzsa birodalom felett nyilvánosan
birt, szántszándékkal vagy elmellőzött vagy kisebbitett, egyszersmind
oly nyilván mutatta ki hajlandóságát a herczeget Perzsiába követnie,
hogy ez nem kételkedett, a legelső ajánlatra, melyet ez iránt tenni fog,
a királykisasszony megegyezését megnyerhetni. Azonban a herczeg nem
tartá helyesnek, mindaddig ily ajánlatot tenni, mig a
királykisasszonynál udvariságból annyi időt nem töltött, hogy ez őt
többé a legnagyobb igaztalanság nélkül nem marasztalhatá, sem gátolhatá,
hogy mulhatlan kötelességének megfelelvén, királyi atyjához
visszatérjen.
Két egész hónapig engede igy Firus-Sah herczeg a bengálai
királykisasszony akaratjának, megjelenvén minden mulatságon, melyet ez
az ő tiszteletére kigondolhatott, mintha egyetlen dolga csak az volt
volna, hogy életét itt és ekképen töltse el. De mihelyt a két hónap
elmult, kinyilatkoztatá a királyi hölgynek komolyan, hogy már igen is
sokáig mulasztja kötelességét s most engedelmet kell immár kérnie, hogy
azt teljesithesse, megujitván egyszersmind azon igéretét, hogy hozzá s a
királykisasszonyhoz méltó pompával haladéktalanul visszatérend s a
bengálai királytól a kisasszony kezét megkérendi.
„Kisasszonyom, ezt tevé hozzá a herczeg, szavaim talán gyanura adhatnak
okot, s kinyilatkoztatott kérésemre herczegséged talán engem is azon
hivtelen szeretők sorába helyezett, kik szerelmök tárgyát feledik,
mihelyest tőle távol esnek; de én, hogy bebizonyitsam azon igaz és
őszinte szerelmet, melylyel egy ily szeretetreméltó királykisasszony
iránt viseltetem, mint herczegséged, ki engem, mint nem lehet többé
kételkednem, viszont szeret: egyszersmind azon engedelmért is fognék
esedezni, hogy herczegségedet is magammal vihessem, ha nem félnék, hogy
ezen kivánatom megbántás gyanánt fog vétetni.“
Látván a perzsa herczeg, hogy a bengálai királykisasszony ezen szavaknál
elpirult, s anélkül, hogy legkisebb neheztelést mutatna, tünődve
ingadozott, mitevő legyen, imigy folytatá beszédét:
„Mi az én királyi atyámnak megegyezését s azon fogadást illeti, melylyel
ő herczegségedet nemzetségi szövetkezéseibe fölveendi, az iránt
tökéletesen megnyugtathatom herczegségedet. Mi pedig a bengálai királyt
illeti, a szeretet, barátság s tisztelet mind annyi jelei után, melyeket
ő herczegséged iránt mindenha mutatott és folyvást mutat, egészen másnak
kellene neki lennie, mint a milyennek őt herczegséged én előttem festé,
azaz: herczegséged nyugalma s boldogsága ellenségének, ha azon
követséget, melyet atyai jóváhagyása végett az én királyi atyám fog
hozzá küldeni, jó szivvel s kegyesen nem fogadná.“
A bengálai királykisasszony mind ezekre semmit sem válaszolt, de e
hallgatás, és földre sütött szemei elárulák világosabban, mint minden
szó, hogy a herczeget Perzsiába kisérni nem idegen, s az ajánlatot
elfogadja. Az egy nehézség, melyet a dologban találni látszatott, az
vala, hogy a perzsa herczeg még nem eléggé gyakorlott a lovat
kormányozhatni, következőleg félt, hogy ugyanazon zavarba fog vele
akadni, melyet a herczeg első próbájakor tapasztalt. Azonban Firus-Sah
herczeg oly jól s egészen el tudá ezen félelmet oszlatni, –
előterjesztvén, hogy a királykisasszony benne tökéletesen bizhatik s ő a
lovat, utóbbi próbája óta szintugy tudja kormányozni mint maga az indus:
– hogy a királykisasszonynak többé nem volt egyéb gondja, mint hogy a
herczeggel együtt oly titkon készüljön el utra, hogy ebbeli
szándékjokról senki legkevesebbet se gyanithasson.
Ez meg is lett, s mindjárt a következő napon hajnalhasadtakor, midőn még
az egész palota mély álomban feküdt, felmenének együtt a fedezetre, s
itt a herczeg Perzsia felé forditván a lovat, azt egyszersmind ugy
helyezé, hogy derekára a királykisasszony könnyen felülhessen. Ekkor
legelébb is a herczeg ült fel, s miután a királykisasszony megfogván
nagyobb bátorság okáért a herczeg kezét, mögötte szintén helyet fogot s
tudtára adá a herczegnek, hogy most már indulhat: megforditá ez
ugyanazon csapot, melyet Perzsiából elindultakor forditott vala, s a ló
velök ugyanazon pillanatban a levegőbe felszállott.
A varázs-ló szokott sebességgel haladt s Firus-Sah herczeg irányát ugy
adá, hogy mint egy harmadfél óra teltén Perzsia fővárosát megláthatták.
A herczeg sem azon a nagy téren, melyről első izben kiindult, sem a
szultán palotájában, hanem egy mulató kastélyban szálla le, mely nem
messze vala a fővárostól. Itt a legszebb szobába vezeté a
királykisasszonyt s tudtára adá, hogy ő az illő tisztelkedések megtétele
végett atyját a szultánt megy legelébb is megérkeztökről értesiteni, s
csakhamar ismét visszatérni; addig is a kastélyőrnek vagy várnagynak, ki
épen jelen vala, parancsokat ád, hogy a kisasszony mindenben, a mire
csak szüksége leend, szolgálatot kapjon.
Elhagyván a herczeg a királykisasszonyt, parancsolá a várnagynak, hogy
nyergeltessen lovat. Ez megesvén, a ló elővezetteték, a herczeg fölveté
reá magát, s miután a várnagyot a királykisasszonyhoz ezen
parancsolattal küldé vissza, hogy neki mindenekelőtt s minél hamarabb
reggelit készittessen, ellovagolt. A nép, mely a herczeg eltünte óta
szintén minden reményét elveszté, őt valaha ismét megláthatni, s melynek
gyásza most egyszerre vigságra változott, utjában s a város utczáin,
melyeken a palotáig végig lovagolt, élénk örömriadozással üdvözlé őt.
Édes atyja, a szultán, épen tanácsülést tartott, s mind ő mind az egész
gyülekezet mint mindig a herczeg eltünése óta gyászban voltak, midőn a
herczeg egyszerre belépett. A király öröm és szeretet könyeivel szemében
sietett ölelésére, s legelső kérdéseinek egyike az vala, mi történt az
indus lovával.
E kérdés alkalom vala a herczegnek elbeszélni azon veszedelmet és
zavart, melyben volt, midőn őt a varázsló fölragadá, továbbá a módot,
melylyel magát e veszedelemből kimenté, mint szállott meg a bengáli
királykisasszony palotája fedezetén, mi kegygyel fogadá őt a
királykisasszony, kinél ugyanazért a kellő időn túl mulatott, mi
szivességgel vala az iránta, s mikép végre reá is biratá magát, hogy őt,
a herczeget, Perzsiába kövesse, miután neki kezét megigérte.
„Én őt uram, igy végzé beszédét a herczeg, miután neki viszont
megigértem, hogy Fölséged tőlünk megegyezését nem fogja megtagadni, az
indus lován ide magammal elhoztam; s a királykisasszony most Fölséged
mulató kastélyainak egyikében, holott őt hagyám, egyedül annak hirét
várja, hogy adott igéretem nem volt üres szó.“
Itt a herczeg földre akara borulni atyja, a király előtt, hogy őt
meginditsa, de ez meggátolá őt, megölelé ismét és igy szóla:
„Édes fiam, én nemcsak megegyezem abban, hogy a bengálai
királykisasszonyt nődül vedd, hanem még magam személyesen fogok azonnal
látogatására menni, hogy neki tartozó köszönetemet megvigyem, őt ide a
palotába vezessem, holott a menyekzőt még ma megülendjük.“
Miután a szultán a szükséges parancsokat azon látogatás iránt, melyet a
bengálai királykisasszonynál tenni szándékozott, kiadta, meghagyá
egyszersmind, hogy a gyászt azonnal mindenki letegye, s a nyilvános
vigalmak sip, dob és tárogató szóval kezdessenek el, és hogy az indust a
fogságból kibocsátván, vezessék elejébe.
Az indus elővezetteték s bemutattaték a szultánnak, ki is igy szólott
hozzá:
„Én téged azért zárattalak be, hogy életed, noha az mind haragomnak mind
fájdalmamnak csekély áldozat lett volna, kezesül vegyen fiam életéért.
Adj hálát Istenednek, hogy fiamat ujra megtaláltam. Menj, hordd el
lovadat s meg ne jelenj többé szemem előtt.“
Mihelyt az indus a szultán elől eltávozott s azoktól, kik őt a fogházból
kibocsáták, megtudta, hogy Finus-Sah herczeg az ő lován visszatért,
magával hozván a királykisasszonyt; továbbá hol szállott le a herczeg s
hagyá a királykisasszonyt; végre, hogy a szultán már készül ezt onnan
elhozni s palotájába vezetni: – sietett megelőzni a királyt s a
herczeget. Nyomban a kastélynak indult tehát s itt megtalálván a
várnagyot, azt mondá neki, hogy ő a szultán s a perzsa herczeg nevökben
jő, hogy a bengálai királykisasszonyt maga mögé ültetvén a lóra,
levegőben vigye a szultánhoz, ki őt – ugy mond, – a palota terén várja s
az udvart és várost e látványnyal akarja meglepni.
A várnagy ismerte az indust, tudta, hogy zárva volt, és igy annál
kevésbbé kételkedett szavain, minthogy őt szabad lábon látá. Megjelent
tehát a királyi hölgy előtt, s ez alig értette meg, hogy az indus a
herczeg nevében jő, azonnal megegyezett, hogy mint hivé, a herczeg
ohajtását teljesitse.
Az indus örvendett szivében, hogy gonosz terve ily könnyen valósult,
felült a lóra, maga mögé vevé a várnagy segedelmével a bengálai
királykisasszonyt, megforditá a csapot, s azonnal magasan ragadá őket a
ló a levegőbe föl.
Ugyanazon pillanatban hagyá el a perzsák királya egész udvara
kiséretében a palotát, hogy a mulató kastélynak induljon, s ugyane
pillanatban vágtatott a herczeg előre, hogy a bengálai királykisasszonyt
értesitse, midőn az indus fenn a levegőben szántszándékkal épen a város
felé tartott, hogy igy a királyt és herczeget mintegy kihivni látszassék
s megboszulni az igazságtalan bánást, melyet szenvednie kellett.
Alig pillantá meg őt a szultán, megismervén őt első pillanatra, annál
nagyobb megdöbbenéssel állapodott meg, mivel lehetetlen volt a rablót
ily rettentő gyalázatért, melyet rajta mindenek láttára követett el,
bármikép megbüntetnie. Ezer átkot szóra tehát udvarnokival együtt, kik e
szörnyü szemtelenség s példátlan gonoszság tanui voltak, az indus ellen.
De ez legkevesebbé sem indult meg az átkokon, melyek tompa moraja egész
hozzáig fölhatott, hanem inkább folytatá utját; mig a szultán visszatért
palotájába, öldöklő bánattal azon, hogy ily képtelen sérelmet kelle
eltürnie, s annak szerzőjét meg nem fenyitheti.
De mi nagy vala még Firus-Sah bánatja, midőn ön szemeivel s a nélkül
hogy legkevesebbé is akadályozhatná, látnia kellett, mint viszi tőle az
indus a bengálai királykisasszonyt, kit oly lángolón szeretett, hogy
nélküle többé nem élhetett? – E pillanatra, melyet épen nem várt,
meredve álla meg, mozdulatlanul. S mielőtt még fontolóra vehetné, a
leghevesebb szitkokra fakadjon-e, a királykisasszony szomoru sorsát
sirassa-e, vagy engedelmért esedezzék tőle, hogy oly kevés óvakodással
gondoskodott felőle, ki neki magát egészen s oly módon adta által, mely
szerelmének oly bizonyos tanuja volt, – azalatt, mondom, a varázs-ló
szemei elől mindkettejét végképen elragadta. Mitevő legyen már most? A
király, édes atyja, palotájába térjen vissza? ott szobájába zárkozzék s
elmerüljön bujába, a nélkül hogy csak egy lépést tegyen a rabló
üldözésében, hogy attól a királykisasszonyt elragadja s magát
megbüntesse? – ezt az ő nagy lelke, szerelme s vitézsége egyaránt
ellenzék, miért is utját a mulató felé folytatá.
Midőn a kastélyban megérkezett, könyes szemekkel lépett elejébe a
várnagy, ki most mind könnyühitüségét, mind azt, hogy az industól
megcsalatott, általlátá; leborult előtte, magát vallá a szörnyü csinben
vétkesnek s bünhödésül halált itéle önfejére, melyet a herczeg kezeitől
várt.
„Kelj fel, igy szóla hozzá Firus-Sah herczeg, nem te vagy oka a
királykisasszony elragadtatásának, hanem én magam s az én együgyüségem.
Menj, ne veszits időt, s keress nekem valahol dervisruhát, de meg ne
mondd, hogy számomra hozod.“
Nem messze a kastélytól egy dervismonostor állott, melynek seich-je vagy
is előljárója a várnagynak barátja volt. Ez tehát hozzá mene, azt mondá
neki csalfa meghittséggel, hogy e királyi udvar tiszteinek egyike, kinek
ő nagy mértékben lekötelezettje, a szultán kegyelméből kiesett, s ő igen
szeretne neki segedelmül lenni, hogy a szultán haragját kikerülhesse. –
Ily előadásra a várnagy azonnal megkapá a mit kért, s egy tökéletes
dervisruhával tért a herczeghez vissza. A herczeg tüstént leveté
ruháját, felölté helyette a dervisét, s miután uti költségül egy
gyöngyökkel s gyémántokkal tele katulyát vett magához, melyet
tulajdonkép a bengálai királykisasszonynak szánt vala ajándékul, elhagyá
alkonyatkor a kastélyt a nélkül hogy tudná, mely utat kelljen
választania, de egyszersmind eltökélett szándékkal, hogy addig meg nem
tér, mig királykisasszonyát föl nem találja s vissza nem kiséri.
De, hogy az indusra térjünk vissza, ez a varázs-lovat ugy igazgatá, hogy
még azon nap jó korán egy erdőcskéhez jutott, közel Kasemir ország
fővárosához. Mint hogy az indus megéhült és gyanitá, hogy a bengálai
királykisasszony hasonló szükséget fog érzeni, leszállott ezen
erdőcskénél s a királykisasszonyt itt egy hüvös és ezüst tisztaságu
pataknál a zöldellő pázsitra letévén, maga étket ment keresni.
Mialatt az indus távol vala, a bengálai királykisasszony, ki magát egy
oly alacsony rabló hatalmában látá, kinek erőszakától oka volt remegni,
örömest megszökött s magának egy biztos menedékhelyt keresett volna, de
mivel reggel, a mulató-kastélyban megérkeztekor, alig vett magához egy
vagy két falatot, most midőn tervét ki akarta vinni, oly gyengének s
erőfogyottnak érzé magát, hogy kénytelen volt szándékával felhagyni, s
minden idegen segély nélkül egyedül ön bátorságára támaszkodni. De
egyszersmind eltökélette magában, hogy inkább halált szenved, mint a
perzsa herczeghez hivtelen lesz. Azért is midőn az indus visszatért, nem
hagyá magát kétszer kináltatni, hanem ételhez nyult s az által csakhamar
annyi erőt kapott, hogy azon szemtelen beszédekre, melyekre az indus az
ebéd végén fakadt, bátran felelhetett. Látván pedig, hogy az indus
néhány sikeretlen fenyegetőzés után erőszakkal akar élni, felugrott s a
rablóval küzdeni készültében egy hangos sikoltás pattant ki kebléből. E
szóra azon pillanatban egy csapat lovas vágtatott elő s őt és az indust
körülfogá.
A kasemiri király vala az, ki most kiséretével együtt vadászatról térvén
haza, a bengálai királykisasszony szerencséjére épen e tájon lovagolt el
s a lármaszót hallván, közelebb jött. A szultán az indushoz fordult és
kérdé, ki ő s mi joga van a széphez, mely itt előtte áll. Az indus
megfontolás nélkül azt felelé, hogy ez az ő neje s a köztök támadt
pörhöz senkinek semmi köze.
A királykisasszony, ki sem rangját sem állapotját nem ismeré annak, ki
ily szerencsés órában érkezett szabaditására, meghazudtolá az indust s
monda:
„Nagyságos ur, kit az ég szabaditásomra küld, akárki légy, könyörülj egy
királykisasszonyon s ne higy e csalárdnak. Mentsen Isten, hogy én valaha
ily nyomoru s alávaló indus felesége legyek. Ez egy ocsmány bűbájos,
uram, ki engem ma reggel a perzsa herczegtől, kinek nőül valék szánva,
elragadott s e varázs-lovon, melyet itt látsz, ide hozott.“
Nem vala a királykisasszony részéről sok szóra szükség, meggyőzni a
kasemiri szultánt a felől, hogy igazat mond. A hölgy szépsége, a
méltóság, mely egész valóján elömlött és könyei eleget szólának
mellette; azonban ez folytatni akará beszédét, midőn a szultán,
felgyulván az indus szemtelenségén, anélkül, hogy több szót várna,
megöleté az indust, parancsolván, hogy fejét vegyék; mi is annál
könnyebben megtörtént, minthogy az indus, ki e rablást mindjárt a
börtönből kiléptekor követte el, semmi védfegyvert nem hozott magával.
Alig menekvék meg a bengáli királykisasszony az indus incselkedéseitől,
már is ujakba került, melyek őt nem kevésbbé szomoriták. A szultán lovat
adatott számára, elvezeté őt palotájába, itt a legpompásb szobát
nyittatá neki a magáé után, számos rabnőket rendele szolgálatára s
herélteket őrizetére. A szultán maga vezeté e szobába, s anélkül, hogy
köszönetét ennyi jótettért bevárná, igy szóla hozzá:
„Királykisasszony, nem kétlem, nyugodalomra lesz szüksége, azért is
elhagyom, hogy magát kinyughassa. Holnap talán képesebb leend, elmondani
nekem ritka kalandjának közelebbi körülményeit.“ Ezt mondván,
eltávozott.
Kimondhatatlan volt a bengálai királykisasszony öröme, hogy ily hamar
megszabadult egy ember incselkedéseitől, kire utálat nélkül nem
nézhetett, s most azon reménynyel kecsegteté magát, hogy a szultán
fölteendi jótetteire a koronát, s őt a perzsa herczeghez küldendi
vissza, mihelyt el fogta beszéleni, mennyire tart jogot őhozzá a
herczeg, s mihelyest a szultánt e kegyelemért kérni fogja. De igen távol
volt a királykisasszony attól, hogy ezen reményeit teljesedve lássa.
T. i. a kasemiri király elvégzé magában, hogy őt más nap mindjárt nőül
veszi, s az egybekelési vigalmakat sipok, dobok s egyéb örömjelentő és
gerjesztő muzsikások által, melyek nemcsak a királyi palotában, hanem az
egész városban szerte zengedeztek, még hajnalhasadtakor el is kezdette.
A királykisasszonyt e zaj ébreszté fel, s ő azt inkább akármi másnak,
mint igaz okának vala hajlandó tulajdonitani; de midőn a kasemiri
szultán, ki magának jelentetni parancsolá, mihelyt a királykisasszony
látogatást fogadhatna el, hozzá belépett, s miután egészsége felől
tudakozódott, értésére adá, hogy a síp és dobszó, melyet hall, saját
menyegzője ünnepét hirdetik, melyre a szultán őt azonnal meghivja; –
ekkor a királykisasszony megdöbbenése oly nagy lett, hogy a szultán
lábainál aléltan rogyott le.
A királykisasszony komornái, kik körüle állának, azonnal segedelemért
siettek, s a szultán maga is mindent elkövetett, hogy őt életre hozza,
de sok idő telt el, mig a királykisasszony ismét eszméletre jött. Végre
magához tért, de egyszersmind, – hogy Firus-Sah herczegnek adott szavát
meg ne szegje s a házasságba, melyet a kasemiri szultán anélkül, hogy őt
kérdené, elvégzett, megegyezni ne kényszerittethessék, – eltökélé magát,
azt szinleni, mintha az ájulás alatt megtébolyodott volna. Elkezde tehát
még a szultán jelenlétében a legfonákabb dolgokat beszélni, sőt
felugrott s a szultánra készüle rohanni, ugy hogy ezt e kedvetlen
jelenet egészen meglepé s elszomoritá, végre látván a szultán, hogy a
királykisasszony még sem tért eszére, asszonyaira hagyá őt,
megparancsolván ezeknek, hogy a beteg mellől el ne távozzanak, s reá a
legnagyobb gonddal ügyeljenek. Nap folytában még igen gyakran
tudakozódott egészsége felől, s a válasz mindenkor az lett, hogy a beteg
csak ugy van mint volt, vagy még roszabbul.
A bengálai királykisasszony nemcsak más nap hanem a következett többi
napon is folytatá az eszelős beszédet, s egy nagy elmeháborodásnak egyéb
jeleit, mig végre a kasemiri szultán kénytelenitve látá magát egybehíni
udvara orvosait, tanakodni velök a betegség fölött s kérdeni őket, ha
nem tudnának-e valami orvosszert e nyavalya ellen.
Az orvosok közös tanakodás után egy szóval azt felelék, hogy ezen
betegségnek több faja és mértéke van, melyek szerint aztán a nyavalya
vagy gyógyitható, vagy épen gyógyithatatlan. Ők tehát nem tudhatják, mi
faju a bengálai királykisasszony betegsége, ha elébb őt magát nem
látják. Ennél fogva megparancsolá a szultán a herélteknek, hogy az
orvosokat egyenkint, mindeniket a maga rangja szerint a királykisasszony
szobáiba bocsássák be.
A bengálai királykisasszony, ki ezt előre látta és méltán félt, hogy ha
az orvosokat közeledni és üteréhez nyulni engedi, végre a
legtanulatlanabb is észre veszi, hogy ő egészséges és betegsége csupa
tettetés, ekképen cselekedett. Valahányszor egy orvos belépett, a
királykisasszony oly dühbe jött, annyi dühösséget mutatott az orvos
ellen, egyszersmind jeleit adván, mintha annak képét össze akarná
karmolni, hogy még csak egy sem merte magát közeledése által ezen
veszedelemnek kitenni.
Azok, kik magokat ügyesebbnek hirdeték másoknál s avval dicsekedtek,
hogy a betegséget puszta reánézésből is ki tudják ismerni, némi italokat
rendeltek, melyeket a királykisasszony minden kétkedés nélkül bevett,
tudván egyrészről, hogy magát e mellett is mindaddig beteggé teheti, a
meddig tetszik és szükségesnek látja, másrészről pedig, hogy a bevett
italok ártatlanok.