vigyázattal ment le a lépcső fokain, nehogy botlást tegyen, melynek
robaja felkölthetne valakit álmából. Ebben szerencsés is volt, s a
lépcső egyik pihenő közénél nyilt ajtóra, talált, mely egy terembe
vezetett, holott világ vala.
Firus-Sah herczeg megállott az ajtónál s a mint hallgatózott, ugy
tetszett neki, mintha mélyen alvó embereket hallana hortyogni. Néhány
lépésre bement a terembe, s itt egy lámpa világánál látta, hogy a
hortyogók merő fekete heréltek, kiknek mindenike mellett egyegy meztelen
kard feküdt; miből azt következtette, hogy ezek valamely királyné, vagy
királykisasszony előszobájának őrei; miben, mint a következés mutatta,
nem is csalatkozott.
A királykisasszony alvószobája mindjárt e terem után következett, mit
azon világos lámpafényből lehete kivenni, mely abból egy vékony
selyemfüggönyön átömlött.
Firus-Sah halkal s a nélkül hogy a herélteket felköltené, közelebb ment
a függönyhöz, megnyitá azt, s a mint belépett, szemeit nem a szoba
pompájára, noha ez valóban királyi vala, hanem más valamire függeszté,
mely őt sokkal inkább vonzotta s érdekelte. Tudnillik több ágyat láta a
szobában, melyek közül egy, szőnyegekkel bevont emeleten, a többi pedig
alább, magán a szoba padolatján állott. Ezen utóbbiakban a
királykisasszony komornái feküdtek, kik neki társnéi s különnemü
szükségeiben segédül valának; az előbbiben pedig maga a királyi hölgy.
Ily különbségnél fogvást nem kételkedett többé Firuh-Sah, mely felé
kelljen fordulnia, ha magával a herczegkisasszonynyal kivánna szólani.
Közelebb ment tehát az ágyhoz, a nélkül hogy magát a kisasszonyt vagy
komornáit felköltené, s a mint már eléggé közel vala, egy oly ritka és
meglepő szépséget pillanta meg, mely őt mindjárt első tekintetre egészen
elbájolá.
Oh, egek, igy szóla szivében, azért vezetett-e ide végzésem, hogy itt
mondjak le szabadságomról, melyet mind e perczenetig megőrzöttem! Nem
kell-e mulhatatlanul rabbá lennem, mihelyt e szemeket fölveti, e
szemeket, melyek, mint várhatni, a legritkább kecsek és szépség ezen
összeségének a legfőbb fényt s a legfőbb diszt fogják megadni! És még is
reá kell szánnom magamat, mert vissza többé nem léphetek a nélkül hogy
enmagamnak gyilkosa legyek, s mert a szükség és végzés ezt már igy
akarta.
Ily elmélkedés után lebocsátkozott a herczeg mind a két térdére, megfogá
végszélét a herczegkisasszony lecsüggő ümegujjának, melyből egy szép
gömbölyü és hófehér kar csillogott elő, s elkezdé gyöngén vonogatni.
A királykisasszony felüté szemeit, s első pillanatban egy csinos alaku,
csinos öltözetü s módos ifiu embert látván ágya előtt, a meglepetés néma
csendben tartá, a nélkül hogy ijedelmének vagy elszörnyedtének legkisebb
jeleit adná. A herczeg használá ezen kedvező pillanatot, lehajtá fejét
szinte a lábszőnyegig, s midőn ismét fölemelkedék, igy ejté szavait:
„Legmélyebb tiszteletre méltó királykisasszony! Egy fölötte ritka, sőt a
legcsodálatosb kaland következésében, melyet gondolni lehet, könyörögve
látsz itt lábaidnál egy herczeget, ugymint a persák királyának fiát, ki
még tegnap reggel királyi atyjával együtt egy ünnep vigalmai között
mulatott, s a ki most idegen és előtte ismeretlen országban
életveszedelemben forog, ha te nem vagy eléggé jó- és nagylelkü, őt
védelmed és gyámod alá fogadnod. Esedezve kérem tehát tőled e védelmet,
bizván, hogy te azt tőlem nem fogod megtagadni. Lehetetlen, hogy ennyi
szépség, kecs és fölség kegyetlen szivvel legyen párosulva.“
A kisasszony, kihez Firus-Sah szerencséjére fordult, a bengálai
királykisasszony volt, legidősb leánya a bengálai királynak, ki számára
nem messze a fővárostól ezen palotát épitette, hova a királyi hölgy néha
a falusi élet örömeit élni jöve. Miután a herczeget minden kivánható
jósággal kihallgatta, hasonló jó indulattal ekképen felelt:
„Nyugodjék meg a herczeg; nem vadak országába jöve. Ember- és
vendégszeretet s erkölcsi miveltség nem kevesbbé honnos Bengalában mint
Persiában. Nem csak én adom meg a kivánt védelmet, hanem a herczeg azt
már e palotában, sőt magában az egész országban is föltalálta, a mit
nekem bizvást elhihet, s szavamra bizvást támaszkodhatik.“
A persa herczeg meg akará a királykisasszonynak kegyét s jóságát
köszönni, s már mélyen meg is hajtá magát, midőn ez, megelőzvén őt, igy
szólott: hozzá:
„Bármely nagyon is ohajtom hallani a herczegtől, mily csodakép jöhetett
oly rövid idő alatt Persia fővárosából ezen helyre, s mily varázslat
által juthatott el egészen ágyamig s kerülhette ki testőreim figyelmeit:
mégis a herczegnek eledelre s táplálásra nagy szüksége lehet, s minthogy
én a herczeget épen és egészen ugy tekintem, mint kedves vendégemet,
várok inkább reggelig, s most megparancsolom komornáimnak, vezessék
kegyedet egybe szobáim közül, vendégeljék meg s hagyják mindaddig
nyugodni, mig képes leend kiváncsiságomat kielégiteni.“
A királykisasszony komornái, kik már Firush-Sah első szavainál
fölébredtek s őt legnagyobb csodájukra láták asszonyuk ágyfejénél, meg
nem foghatván, mikép juthatott el oda anélkül, hogy őket vagy a
herélteket felköltené, alig érték meg a királykisasszony akaratát,
felöltözének hirtelen, és tüstént a parancsolat teljesitéséhez fogtak.
Mindenike kézbe vett egyet azon sok viaszgyertya közül, melyek a
királykisasszony szobáját világiták s miután a herczeg mély hódolattal
bucsut vett, előre mentek s egy igen szép szobába vezették őt, holott
nehányan ágyat készitettek számára, mig mások a konyhába s élettárba
eredtek.
Ámbár a herczeg érkezése oly szokatlan órában történt, még sem hagyák őt
most a bengálai királykisasszony komornái sokáig várakozni. Gazdag
bőségben hordottak fel neki különféle étkeket, melyekből miután a
herczeg önkénye s választása szerint annyit vett magához, mennyi éhsége
lecsillapitására elegendő vala, elvivék a többit, s magán hagyák a
herczeget, hogy alhassék, miután neki több szekrényt mutattak, melyekben
mindent, mire csak szüksége lehetne, készen fog találni.
A bengálai királykisasszony, kit a persa herczeg igéző szépsége, esze,
delisége és csinos módja, melyet ama rövid beszélgetés alatt
kitüntetett, egészen elfogának, még nem aludt el, midőn asszonyai
visszatértek, hogy ismét lefeküdjenek. Kérdé tehát tőlök, gondoskodtak-e
illőleg a vendég felől, megelégedve hagyák-e őt el, nem lesz-e még
valamire szüksége s mindenekelőtt mit gondolnának felőle.
Az asszonyok, miután az előbbiekre válaszoltak, az utolsó kérdésre ezt
felelék:
„Kisasszonyunk, mi nem tudjuk, mi gondolattal van maga herczegséged a
vendég felől. A mi minket illet, részünkről mi szerencsésnek hirdetjük
herczegségedet, ha király édes atyja herczegségednek ily szeretetreméltó
herczeget adna férjül. Az egész bengálai udvarnál nincs egy, kit hozzá
hasonlitani lehetne, s mi nem hiszszük, hogy a szomszéd országokban is
találkoznék, ki herczegségedhez méltóbb volna.“
Ezen hizelgő szózatok nem voltak a királykisasszony előtt kedvetlenek,
de mivel még titkolni akará érzelmeit, hallgatást parancsola nekik, és
monda:
„Ti csevegő bohók, feküdjetek le s hagyjatok engem is ujra elaludni.“
Másnap reggel legelső, mit a királykisasszony tett, az vala, hogy
öltöző-asztalához ült. Soha sem forditott mindeddig annyi szorgalmat
haja s egész öltözete csinos alkotására, mint ma, tüköre segedelmével,
és soha sem volt még komornáinak annyi türelemre szükségük mint ma,
százszor kellvén egy dolgot csinálniok, mig azzal a királykisasszony
megelégedett.
Én tegnap – igy gondolkodék ez magában – a persa herczegnek éjjeli
köntösömben sem roszul tetszettem; mint fog hüledezni, ha ma teljes
pompámban fog látni. – Erre föltevé fejére a legnagyobb gyémántu
főékességét, továbbá fölvett hasonló ékes gyémántu nyak- és karkötőt, s
egy övet, mind megbecsülhetlen értéküeket. Ruhája a leggazdagabb indus
szerből való, milyet csak királyok, herczegek s királykisasszonyok
számára szőnek, s oly szinü, mely kecseit a legkedvezőbben emelé. Igy
minekutána tükörét még több izben asszonyait pedig egyenkint megkérdezé,
nincsen-e még öltözetének valami hiánya, megtudakoltatá, ébren van-e már
a perzsa herczeg; s minthogy nem kétkedett, hogy ez óhajtani fog előtte
megjelenhetni, megüzené neki, hogy maga fog eljönni hozzá, s hogy oka
van ekkép cselekedni.
A persa herczeg, ki épen annyit pótola nappali álommal, mennyit éjjeli
álmából elveszte, s a ki most már terhes utazását teljesen kipihente,
épen öltözetét végzé, midőn nála a királykisasszony egyik komornája
reggeli üdvözlettel megjelent.
A herczeg nem hagya neki időt elmondani a mi üzenetet hozott, hanem
azonnal kérdést tőn, megengedné-e a királykisasszony, hogy neki
udvarolhasson s mély tiszteletét iránta kifejezhesse; de midőn a komorna
üzenetét meghallá, imigyen válaszolt:
„A királykisasszony parancsoljon; én csak azért vagyok itt, hogy
parancsolatit teljesitsem.“
A királykisasszony mihelyt megérté, hogy őt a persa herczeg várja,
elment látogatására. Az első üdvözletek után, miután t. i. a herczeg
ezerszer bocsánatot kért, hogy a királykisasszonyt első álmából zavarta
föl, emez pedig kérdést tett, mikép töltötte vendége az éjt, a
királykisasszony a pamlagra (szófára) ült, s a herczeg hasonlóképen, de
oly távolban, milyet a tisztelet parancsolt.
A királykisasszony kezde szólni és monda: „Herczeg, én kegyedet
ugyanazon szobában fogadhattam volna, melyben engem az éjjel alva
talált, de minthogy oda heréltim őrnökének szabad bejárása van, ide
pedig csak engedelemmel jöhet, türhetlen vágyamban, hallani a herczegtől
a csodás kalandot, melynek a herczeg ismerettségét köszönjük, arra
határzám magam, hogy ide jőjek, mint olyas helyre, holott senki sem fog
egykönnyen háborgatni. Kérem tehát esengve a herczeget, tegye meg azon
szivességet, melyért esdek.“
Hogy tehát a bengálai királykisasszony kérelmét teljesité, Firus-Sah
herczeg a Nurus évi ünnepén Persiában s azon látványokon kezdé beszédét,
melyek ekkor a persa király udvarát s csaknem egész Sirász városát
mulaták. Azután a varázslóra jött s leirta azt a királykisasszonynak
teljesen. Azon csodás dolog, melyet az e lovon ülő indus az egész fényes
gyülekezet előtt láttatott, meggyőzé a királykisasszonyt, hol e lónál
bámulatra méltóbb valamit már e világon nem gondolhatni.
„Kisasszony“, igy folytatá tovább a persa herczeg, „elgondolhatja
herczegséged, hogy atyám a király, ki semmi költséget sem kimél, hogy
kincstárát a legritkább s legjelesebb dolgokkal, melyeket valahol tud
vagy hall, gazdagitsa, a legélénkebb vágyra gyuladt e lovat is hozzájok
szerezni. Valóban ugy történt s atyám minden további habozás nélkül
kérdé az industól, mit kiván lováért.
Az indus fölötte szemtelen volt. Azt mondá, hogy ő a lovat nem vette,
hanem egyetlen leányáért cserében kapta, s minthogy azt csak ilyes
feltétel alatt adhatja el, csak akkor fog birtoki jogáról lemondani, ha
atyám, a király, neki megengedi, hogy testvéremet, a királykisasszonyt
feleségül vegye.
Valamennyi udvarnok, ki atyám, a király körül állott, felkaczagott e
szörnyü kivánaton, s én különösen oly élénk haragra gerjedtem, hogy azt
nem valék képes eltitkolni, annál kevesebbé, mivel látám, hogy atyám
kétkedik, mit válaszoljon. Magam előtt láttam már azon pillanatot,
melyben neki a kivánt árt megadja, ha elejébe nem terjesztem a csorbát,
mely ebből dicsőségére háramlanék. Azonban előterjesztésim nem valának
eléggé erősek, őt egészen eltériteni azon gondolattól, hogy húgomat, a
királykisasszonyt, egy ily alávaló embernek feláldozza. Annak
reményében, hogy szándékában talán én is megegyezem, ha előbb szintugy
meggyőződtem, mint ő, a lónak temérdek becséről; azon óhajtást fejezé
ki, nézném meg a lovat közelebbről, ülnék reá s tennék rajta próbát.
Atyám kedvéért tehát felültem a lóra, s mihelyt rajta valék, szintugy
cselekedtem, mint elébb az indust látám cselekedni, midőn ez a levegőbe
emelkedék, anélkül, hogy tőle legkisebb oktatást vártam vagy vettem
volna, s ugyanazon pillanatban felragadtattam az ég felé, nagyobb
sebességgel, mint a nyil, melyet a legerősb s legügyesb ijász bocsát.
Rövid idő alatt oly messze valék a földtől, hogy semmi tárgyat sem
ismerhettem ki többé s ugy tetszett, mintha oly közel volnék az ég
boltozatjához, hogy félni kezdtem, betöröm rajta fejemet.
Azon sebesség, melylyel felragadtatám, jó ideig elkábitott s nem valék
képes meggondolni a közel veszedelmet, melynek oly sok tekintetben ki
valék téve. A csapot, melyen előbb egyet forditottam, most vissza meg
visszacsavartam, de nem tapasztalám semmi sikerét. A ló folyvást
emelkedett az égnek, s engem mind inkább távolitott a földtől. Végre
megpillanték egy más csapot, megforditám azt, s a ló most a helyett,
hogy tovább emelkedjék, le kezde szállani s minthogy csakhamar éj foga
körül s lehetetlen volt a lovat ugy kormányoznom, hogy oly helyen
szállitson alá, hol ne érjen semmi veszély: ez okon megeresztém a
kantárt és sorsomat egészem az Isten akaratára biztam.
A ló végtére földet ért, én leszállottam, megvizsgáltam a helyet s ugy
találtam, hogy ezen palotának lépcsősfedezetén valék. Csakhamar
megtalálám a lépcső ajtót is, mely félig nyitva állt. Kiebb nyitám azt s
lemenvén csendesen, egy másik nyilt ajtó és bágyadt lámpafény tünének
előmbe. Bedugtam fejemet s mivel a teremben alvó herélteket láték,
belebb pedig erős világot, mely egy vékony ajtófüggönyön csilloga át, a
szükség és szorultság, melyben valék, azon merész vagyis inkább vakmerő
szándékra birt, hogy nem tekintve a veszedelmet, mely mulhatatlanul ér
vala, ha a heréltek fölébrednének, előre menjek s a függönyt megnyissam.
Nem szükség, királykisasszony, a többit el mondanom. Tudja azt
herczegséged. Csak kegyét s nagylelküségét kell még herczegségednek
köszönnöm, és kérnem, adja értésemre, mikép fejezhetem ki hálámat ily
nagy jótéteményért oly módon, hogy benne megelégedését találhassa.
Minthogy már a népek joga szerint herczegségednek különben is rabja
vagyok, nincs többé mit ajánlanom, mint szivemet. De mit mondok? szivem
sem enyém többé, elragadák azt e bájoló kellemek, s a helyett, hogy azt
visszakivánnám, örömmel engedem herczegségednek át. Engedje meg tehát
királykisasszonyom, hogy szivem és akaratom asszonyának egyaránt
vallhassam.“
Ez utóbbi szavakat a herczeg oly hangon s oly arczczal ejté, melyek a
bengálai királykisasszonyt nem hagyák többé kételkedni azon hatás felől,
melyet kecsei a persa herczegre tevének. Nem is ütközött meg a
herczegnek kora nyilatkozásán s a pirulat, mely arczán egyszerre
elömlött, őt a herczeg szemeiben még szebbé s szeretetreméltóbbá tevé.
Miután a persa herczeg beszédét végezte, a királykisasszony szólamlék
meg s ezt mondá:
„Ha gyönyörködtem is, herczeg, azon ritka és csodás dolgok
elbeszélésében, melyeket épen hallék: más részről nem képzelhetem
iszonyodás nélkül a herczeget a levegőnek legmagasb környékeiben
lebegni, s jóllehet szerencsés vagyok a herczeget épen és életben látnom
magam előtt, még sem szüntem meg mindaddig remegni, mig el nem mondá,
hogy az indus lova palotám fedezetére oly szerencsésen letette. Hiszem
ez száz más helyt is történhetett volna, s én örülök, hogy a véletlenség
nekem ada elsőséget és alkalmat a herczeget ismerhetnem. Más helyre is
vezetheté e véletlenség a herczeget, de nem olyanra, hol
szivesebb-látást talált volna mint itt.
Azért herczeg, igen megbántottnak érzeném magamat, ha azt kellene
hinnem, hogy ön azon gondolatot, mintha rabom volna, komolyan ejti vala,
s ha e kifejezést nem udvariságának inkább, mint belső őszinte
érzelmének kellene tulajdonitanom. Azon fogadtatás, melyet tegnap a
herczeg nálam talált, eléggé meg fogta mutatni, hogy a herczeg itt épen
és szint oly szabad, mint a persa udvarnak közepette.
A mi szivét illeti, – ezt tevé még hozzá a királykisasszony oly hangon,
mely épen nem vala elijesztő –, meg vagyok győződve, a herczeg nem
fogott eddig várakozni annak elajándékozásával, s választása kétség
kivül oly királyi hölgyre esett, mely azt megérdemli; igy tehát én igen
fájlalnám, ha okul kellene lennem, hogy a herczeg hívtelenséget kövessen
el.“
Firur-Sah herczeg erősiteni akará a királykisasszonynak, hogy ő még
szabad szívvel jőve el Persiából, de épen azon pillanatban, midőn
szólani készült, jelenté a királyi hölgy komornáinak egyike, hogy az
étkek felhordattak.
E közbejövet felmenté a herczeget s a királykisasszonyt egy
nyilatkozástól, mely mindkettőjöket zavarba hozta volna, s melyre többé
szükségök nem vala. A bengálai királykisasszony t. i. tökéletesen meg
vala a persa herczeg őszinteségéről győződve; s mi a herczeget illeti,
ő, noha a király hölgy bővebben nem nyilatkozott, ennek szavaiból s azon
nyájas készségből, melylyel az ő beszédét hallgatá, azt következteté,
hogy neki elég oka van, szerencséjével megelégednie.
Minthogy a komorna az ajtót nyitva tartá, a királykisasszony felállván
azt mondá a persa herczegnek, ki ugyan azt cselekvé, hogy ő különben nem
ebédel ily korán, de most minthogy fél, hogy a herczegnek tegnap rosz
vacsorával szolgáltak, korábban hordatá fel az étkeket mint egyébkor. E
szóknál egy pompás terembe vezette a herczeget, hol az asztal teritve s
a legizletesebb étkek egész seregével volt megrakva. Leültek, s mihelyt
helyeiket elfoglalák, a királykisasszony rabnői, kik nagy számmal, mind
igen szépek s gazdagon öltözve állának az asztal körül, egy kellemes
ének- s zenehangversenyt kezdének, mely az ebéd egész ideje alatt meg
nem szünt.
De mivel e hangverseny szelid és halk s általában ugy vala alkalmazva,
hogy az ebédlő pár beszélgetéseit nem háborgatá: nagy része az ebéd
idejének abban telt el, hogy a királykisasszony a herczegnek étkeket
rakott elejébe s őt kinálgatá; a herczeg viszont a királykisasszonynak
mindig a legizesb falatokat ügyekezett elejébe tenni, hogy igy őt a
szóban s deliségben megelőzze. Ez természet szerint a kisasszony
részéről ujabb deliséget s nyájasságot vona maga után, mely cseréje
közben a kölcsönös figyelemnek s nyájas szavaknak, a szerelem mindakét
részről nagyobb haladást tett, mint ez egy szántszándékkal keresett négy
szem-közötti beszédben talán történt volna.
Végre fölkeltek mindketten az asztaltól. A kisasszony egy nagy pompásan
épült, arany és égszinre összeillőleg ékesitett s gazdag készületü
szobába vezeté a herczeget, holott szófára ültek, kilátások esvén a
palota kies kertére, melyet Firus-Sah herczeg azon különnemü virágok,
fák és bokrok miatt csudált, melyek a Persiában honosoktól nagyon
különböztek, de szépségben azokkal igen is felértek.
„Kisasszonyom, monda a perzsa herczeg, én eddig azt hittem, nincsenek az
egész világon Persián kivül pompás paloták s bámulatos kertek, melylyek
a királyi fölséghez illők volnának; de már látom, hogy mindenütt, hol
nagy királyok vannak, azok méltóságok s hatalmokhoz illető lakhelyeket
tudnak készittetni, melyek ha épületformájok s más mellékes dolgokban
egymástól különböznek is, a nagyságban és pompában mindnyájan
megegyezők.“
„Herczeg, felele a királykisasszony, én, ki Persia palotáit épen nem
ismerem s nem is képzelhetem, nem tudok azon hasonlitásról, melyet a
herczeg közöttük s az enyim között von, itéletetet hozni, sem eziránti
véleményemet kifejezni: de bármily őszintének hiszem is a herczeget,
alig hitethetem el magammal, hogy a hasonlitás tökéletes. Engedje meg
tehát a herczeg azt hinnem, hogy ezen hasonlitásban az udvariságnak nagy
része van. Mindazáltal én e palotámat nem becsmérlem, s a herczeg sokkal
helyesebb izléssel bir, hogysem felőle érdeme szerint ne itélne, hanem
azt állitom, hogy e palota egész középszerü, ha azt atyám a király
palotájával hasonlitjuk össze, mely ezt mind nagyságra, mind pompára és
szépségre jóval felülmulja. Maga fog ebben a herczeg itéletet tehetni, s
nekem azt megmondani, ha azon palotát látni fogja. Mert miután már a
véletlen eset ezen ország fővárosába vezette a herczeget, nem kétlem
óhajtani fogja, látni s üdvözleni atyámat a királyt is, hogy részéről ő
is megtegye a tiszteletet, mely egy ily rangú s ily érdemü herczeget
illet.
Midőn a királykisasszony vágyat akara a perzsa herczegben gerjeszteni,
látni a bengálai királyi palotát s benne a királyt, édes atyját,
üdvözleni: azt reménylé, hogy király édes atyja, látván ily jól termett,
okos tökéletes, minden jeles tulajdonokkal felruházott herczeget,
önkényt fog neki házassági szövetséget ajánlani, s őt saját kisasszonya
kezével megkinálandja; s mivel továbbá meg vala a királyi hölgy
győződve, hogy a perzsa herczeg iránta nem hideg s igy a szövetséget nem
fogja magától elháritani, azt hitte, hogy az uton kivánati czélját eléri
s megtartja egyszersmind azon illendőséget, mely egy
királykisasszonynak, ki mindenekben egyedül királyi atyja akaratjától
kiván függeni s függőnek látszani, elejébe szabatott. De a perzsa
herczeg e pont iránt nem épen ugy felelt, mint azt a királykisasszony
várta.
„Kisasszonyom, ugymond, én legkevesebbé sem kételkedem, hogy a bengáliai
király palotája, herczegséged állitása szerint, ezen palotánál sokkal
szebb. Mi pedig azon ajánlatát illeti, hogy udvarlásomat királyi
atyjánál megtegyem, én annak véghezvitelét nemcsak örömemnek, hanem
igazi nagy becsületnek is tartanám. De magad herczegséged legyen itt a
biró. Fogná-e nekem maga herczegséged tanácslani, hogy ily nagy uralkodó
fölség előtt mint puszta kalandor minden nép s rangomhoz illő
diszkiséret nélkül jelenjem meg?“
„Herczeg, monda a királykisasszony, ezen ne aggódjék legkisebbet is; a
herczeg itt, mihelyt akar, annyi pénzt kaphat, mennyin tetszése szerint
bármily számos kiséretet fogadhat, s én magam kész vagyok a herczeget
ebben segiteni. Van fővárosunkban igen sok persa kereskedő, s csak azt
mondja meg a herczeg, mennyit vél szükségesnek, hogy azon magának egy
igen diszes udvari kiséretet szerezzen.“
Firus-Sah herczeg elérté a bengáli királykisasszony szándékát s a
szerelemnek ezen nyilvános jele még inkább nevelé a szenvedélyt, melyet
iránta már érzett, de ennek egész heve sem vala képes elfeledtetni vele
kötelességét, miért is minden habozás nélkül igy válaszolt:
„Kisasszonyom, herczegséged kegyes ajánlatát, melyet eléggé meg nem
köszönhetek, ezer örömmel fogadnám el, ha ezt azon nyugtalanság, melyben
királyi atyámat távollétem kétségkivül tartja, nem gátlaná! Nem volnék
többé azon jóságra s szeretetre, melyet ő irántam mindenkor bizonyita,
méltó, ha azonnal vissza nem térnék s aggodalmát jelentésemmel el nem
oszlatnám. Ismerem őt s tudom, hogy azalatt, mig én ily szeretetreméltó
királykisasszony társaságának örülök, halálos búnak eredt, s minden
reményét viszontmegjelenésemhez elvesztette. Remélem, oly igazságos lesz
herczegséged, elhinni felőlem, hogy a háladatlanság vétke nélkül nem
késhetem többé visszaadni neki az életet, melyet megtértemnek hosszabb
halasztása könnyen örökre elragadhatna.
Miután visszatértem, királykisasszonyom, s ha engem herczegséged továbbá
is méltónak itél, kit szövetsége által boldoggá tegyen, ugy én, mivel
atyám mindenkor azt erősitette, hogy nőm választásában erőltetni nem
fog, könnyen megnyerem majd tőle az engedelmet, hogy ide visszatérjek;
nem mint ismeretlen, hanem mint herczeg, s atyám nevében a bengáliai
királyt kérendő, hogy vele egy közöttünk kötendő házasság által
szövetségre lépjen. Meg vagyok győződve, hogy atyám maga fogja ebben az
első lépést tenni, mihelyt neki elbeszélem, mily nagylelküleg fogadott
engem herczegséged balesetemben.“