mit tudsz, s mondja meg azután, mit itel felőle. Legalább, édes ur, nem
fogja gondolni.“ mond Kodjah Husszainhoz fordulva, „hogy e mulatság
adhatása végett nagy költségekbe vertem magamat. Ez nekem mind megvan
házamnál, s látja, hogy csak a rabszolgám, és a főző s kiadó leányom,
kik nekünk e mulatságot teszik. Reménylem, nem lesz unalmára.“
Kodjah Husszain épen nem várta, hogy Aly Baba e mulatságot fogja
következtetni a vacsorára. Félni kezde, hogy a vélt jó alkalomnak nem
fogja hasznát vehetni. Ezen esetre azon reménynyel kecsegteté magát,
hogy talán máskor akadhat, ha tovább is fog az atyával és fiuval
barátkozni. Ezért tehát – ámbár inkább várta volna, ha Aly Baba e
mulatsággal megkimélje, – ugy szineskedék, mintha nagy köszönettel
tartoznék érette, s igen udvarilag tevé bizonyossá, hogy minden, a mi őt
mulattatja, neki is okvetetlenül mulatságára szolgál.
Látván Abdallah, hogy Aly Baba s Husszain elvégezék beszédjöket, ismét
elkezde dobolni, s tulajdon maga énekele hozzá. Morgiane, ki a
leggyakorlottabb tánczosnénak sem engede semmit is, ugy tánczolt, hogy
akármelyik más, ennél – melyben csupán a vélt Husszain figyelmeze rá
keveset, – sokkal különb társaságban is álmelkodást gerjesztett volna.
Minekutána több tánczot jára meg ugyanazon erővel s kellemmel, végre
kihuzá a tőrt, s ezt kezében tartva, uj tánczot jára, melyben könnyü
mozgásai, bátor ugrásai és csudálatos fordulatai s állásai által szintén
önmagát haladá felül, minthogy a tőrt, hol magától elforditva taszitá,
mintha szurni akarna, hol megint ugy teve, mintha önkeblébe akarná
szurni.
Midőn végre majdnem lélektelenné tánczolá magát, balkézzel kiragadá
Abdallah kezeiből a kézi dobot, s a tőrt jobb kezében tartva, a dobot
homorú lapjával tartá Aly Baba elébe, azon tánczosok s tánczosnék
módjára, kik keresetet űznek mesterségökkel, s igy buzditják adakozásra
a nézőket.
Aly Baba Morgiane csergős dobjába egy aranyat vete. Morgiane erre Aly
Baba fiához fordult, s ez követé atyja példáját. Husszain, látván, hogy
hozzá is el fogna jönni, már előre kihuzá kebléből erszényét, hogy
megajándékozza, s belenyult kezével; midőn Morgiane eddig mutatott
határozottságához s szilárdságához illő bátorsággal oly mélyen döfé
szivébe a gyilkot, hogy attól meghalt.
Aly Baba s fia e rettentő cselekedet miatti ijedelmökben elsikolták
magukat.
„Oh szerencsétlen“ mond Aly Baba, „mit tevél? Engem akarsz tönkre
juttatni családostul?“
„Nem hogy megrontsam“ mond Morgiane, „hanem hogy megmentsem, azért tevém
ezt.“
Erre szétvevé Husszain köntösét, megmutatá urának a tőrt, melylyel az
fel vala fegyverezve, s mondá: „Lám, mi vakmerő ellenséggel vala dolgok,
csak nézzék meg jól, benne az álszerepű olajárusra s a negyven haramia
basájára fognak ismerni. Hát nem ütközének meg abban, hogy sót nem akara
velök enni? Kell-e még több gonosz szándéka bebizonyitására? Nem is
látván, már is éltem a gyanu-perrel, azon pillanattól kezdve, hogy
megtudtam, ez s ez lesz a vendég. Én azután magam is látám, s már most
meg vannak győződve, hogy gyanakodásom nem alaptalan.“
Aly Baba elismervén azon uj köteleztetést, melylyel tartozék neki élte
másodszori megmentéseért, megölelé s mondá:
„Morgiane, én téged szabaddá tévén, megigértem, hogy köszönetemet nem
fogom csak ennyiben hagyni, s hogy nemsokára be is fogom fejezni. E
szempillanat tehát itt van, s én ezennel menyemnek fogadlak.
Ezután fiához fordula s mondá; „Fiam, sokkal engedelmesebbnek tartlak,
hogysem megütköznél azon, ha neked Morgianet minden előbbi kérdés nélkül
feleségül adom. Te neki szintannyi köszönettel tartozol, mint én. Látod,
hogy Husszain csak azért vadászá barátságodat, hogy annál biztosabban
orozhassa el éltemet, s ha ez elsül vala neki, kétségkivül te is boszuja
áldozatjául estél volna el. Fontold meg továbbá, hogy Morgianet véve
feleségedül, benne, mig élek, családom s te is a tiednek gyámolát fogod
lelni holtod napjáig.“
Fia nemcsak nem vonakodék, hanem még erősitve állitá, hogy ezen
házasságban nemcsak atyja iránti engedelmességből, hanem
önhajlandóságából is megegyezik.
Most Aly Baba házában azon valának, hogy a harambasa testét is a többi
haramiáéhoz temessék, mi oly titkosan történék, hogy a dolog csak sok
esztendő mulva tudódott ki, midőn már senki sem vala életben, ki e
nevezetes történetben személyesen lett volna érdekelve.
Kevés nap mulva Aly Baba fiának és Morgianenak összekelését nagy
fénynyel s tánczczal, nézőjátékkal, s a szokott vigságokkal diszesitett
pompás vendégséggel ünnepelé. Megélte azon örömet is, hogy hivatalos
barátjai s szomszédai, kik e házasodás tulajdon inditó okait ugyan nem,
de Morgianenak egyéb jó és szép tulajdonságait ismerték, fenszóval
dicsérék nemes gondolkozása s jó szive miatt.
Az összekelés után Aly Baba, ki Kassim bátyja testének s az aranynak
elhozása óta a haramiák előli félelmében nem vala többé a barlangban,
még tovább is tartózkodék az odamenéstől, noha a harambasával együtt már
harmincznyolcz haramia vala megölve, mivel a hátra lévő kettőt, kinek
sorsa előtte ismeretlen vala, még életben vélé.
Esztendő mulva mindazáltal látván Aly Baba, hogy senki sem háborgatja
nyugalmában, ujra kiváncsi vala odamenni, minél bátorsága miatt
természetesen el nem mulasztá a szükséges előrevigyázást. Lóra ült, s a
barlanghoz érve, igen jó jelnek tartá, hogy ott sem ember-, sem lónyomot
nem veve észre többé. Leszálla, lovát megköté, s az ajtó elébe lépve
mondá: Sesam nyilj meg! mely szavakat még nem felejté el. Az ajtó
megnyilt, ő bemene, s azon állapotból, melyben talála mindent a
barlangban, gyanithatá, hogy mintegy azon idő óta, midőn az álszerepü
Kodjah Husszain boltot nyita a városban, senki sem vala a barlangban, s
hogy a negyven haramia azóta egészen el van pusztitva s kiirtva. Már nem
kételkedék tovább, hogy csak egyedül ő tudja a barlang megnyitásának
titkát, s hogy a benne lévő kincscsel kénye szerint bánhatik.
Bőrzsákot is hoza magával; ebbe annyi aranyat raka, a mennyit lova
elbirt, s igy tére vissza a városba.
Azóta Aly Baba s fia, kit elvezete a barlangba, s megtanita kinyithatása
titkára, ugy szintén maradékaik, kik e titkot öröklék, szerencséjök
bölcs használása által nagy fényben, s nagyra becsülve a város legelső
férfiaitól, éltek.
A varázs-ló.
A Nurus, azaz uj nap, mely egyszersmind az évnek és kikeletnek első
napja, oly szent és ősi ünnep egész Persiában, még az ő bálványozásuk
első idejéből, hogy a próféta vallása, bármely tiszta és igaz,
behozatása óta mind e mai napig sem vala képes azt egészen eltörleni,
noha meg kell vallani, hogy ezen ünnep általában pogány s szertartásai
felette babonásak. Nincs Persiában kis-vagy mezőváros, nincs falu, nincs
tanya, melyen ez az ünnep minden lehető és kigondolható vigalommal ne
ületnék.
De azon vigalmak, melyek ilyenkor az udvarnál szoktak tartatni,
felülmulnak minden mást az uj és meglepő látványok külön nemeiben, s nem
csak a szomszéd országokból, hanem a legtávolabbakból is csal ide
idegeneket a persa királyok bőkezüsége s azok számára kitett jutalmaik,
kik leleményeik vagy ügyességök által magokat mások felett kitüntetik,
ugy, hogy a világ más részeiben nem látni semmi olyast, a mit ezen
pompához és dicsőséghez lehetne hasonlitani.
Egy ilyen ünnep alkalmával volt az, hogy a király miután őt és udvarát a
bel- és külföld legelmésb s legügyesebb emberei a leggyönyörübb
látványokkal mulaták Shirasban, hol ekkor az udvar tartózkodott,
mindeniket érdeme szerint, a mint ki t. i. inkább vagy kevésbbé ritka,
csodás, és mulattató dolgokat mutatott, megajándékozá, ugy hogy illő
jutalom nélkül egy sem maradt. Midőn a király már távozni s a fényes
gyülekezetet elbocsátani készült, megjelenik egy indus a királyszék
lábainál s hoz maga után egy fölnyergelt, fölkantározott s igen gazdagon
szerszámozott lovat, mely oly mesterségesen vala készitve és alkotva,
hogy első pillanatra minden ember természeti és valóságos lónak
tartotta.
Az indus leborult a király előtt s miután ismét felálla, megmutatá a
királynak a lovat s igy szólott: „Uram, ámbátor én Felséged előtt a
legutolsó jelenek meg, hogy a többiekkel vetélkedjem, azt mindazonáltal
bizonynyal mondhatom, hogy ezen ünnepen semmi oly csodást és bámulatost
nem láta Felséged, mint ime ez a ló, melynek megtekintésére kerém
Felségedet.“
„Ezen a lovon, igy szóla a király, én nem látok egyebet azon mesterség-
és ügyességnél, melylyel azt készitője oly ámitólag hasonlatossá tudá
tenni egy élő lóhoz. Azonban egy más müvész talán szintilyet
készithetne, mely ezt tökéletességben felérné vagy meg is haladhatná.“
„Uram, felele az indus, nem annyira az alkat s külső tekintet az, miért
én e lovat Felséged előtt csodának hirdetem, hanem inkább azon
szolgálat, melyre én azt használhatom s ha a titkot tőlem megtanulta,
akárki is használhatja. T. i. ha én ezen lóra reá ülök, igen rövid idő
alatt magamat a földnek akármely, bár legtávolabb tájára is áttehetem. S
ebben áll oh király! lovamnak csodás tulajdonsága, oly tulajdonság,
melynek mása még eddig nem hallatott, s melynek ha parancsolja Felséged,
én azonnal próbáját is adni kész vagyok.“
A persa király, kit minden, a mi csodálatosnak tetszett, szerfölött
érdekelt, s ki mind azok között, miket e nemben már látott vagy látni
ohajtott, semmire sem emlékezett a mi ehhez hasonlitható volt volna, azt
mondá az indusnak, hogy csak egy próba képes őt a ló jelességéről
meggyőzni, s melyet ő kész látni.
Az indus azonnal betevé lábát az egyik kengyelbe, felveté magát nagy
könnyüséggel a lóra s miután lábát a másik kengyelbe is betette s a
nyeregben magát jól megfészkelte, azt kérdé a persa királytól, hova
parancsolja, hogy utazzék.
Mintegy három órányira Shirastól volt egy magas hegy, melyet a királyi
palota nagy teréről, hol akkor a király épen állott, igen jól lehetett
látni. „Látod ott azt a hegyet? igy szóla a király, ujjával mutatván a
hegyre, oda akarom hogy lovagolj; a messzeség ugyan nem nagy, de
elegendő azon sebesség kivitelére, melylyel te oda és visszajősz. S
minthogy lehetetlen, hogy téged szemmel egész odáig követhessünk,
akarom, hogy nekem ottvoltodnak tanujául azon pálmafáról egy ágat hoz,
mely ott a hegy tövénél áll.“
Alig mondá ki a király e szavait, midőn az indus egy fa-csapon, mely a
ló nyakánál vala látható, egyet forditott, s azt a nyereg felé meghuzta.
Azon pillanatban fölemelkedék a ló s az indust oly villám-sebességgel
ragadta föl a levegőbe, hogy őt egykét perczenet mulva a legélesebb szem
sem vehette ki többé, nagy csodálkozására a királynak és udvarnokinak, s
a körülálló sokaság bámulatos nyilatkozási közben.
Nem mult el egy óranegyed, midőn az indust fenn a levegőben, pálmaágat
tartva kezében, ismét közeledni látták. Végre leereszkedett a palotatér
fölébe, s miután ezen tért még fenn a levegőben a nézők örömriadási
közben kétszer-háromszor körülnyargalta, megszállott a királyszék előtt
ugyanazon helyen, honnan előbb ellovagolt, a nélkül, hogy legkisebb
kellemetlen rázást vagy zökkenést érzett volna. Itt leszálla a lóról,
leborult a királyszék előtt s a pálmaágat a király lábaihoz tette.
A persa királyt, ki ezen hallatlan látványnak szintoly nagy
csodálkozással mint bámulattal vala tanuja, egyszerre a leghőbb kivánság
szállotta meg, e lónak birtokába jutni. S azon hiszemben hogy az
indussal teendő alkuja annál kevésbbé szenvedhet akadályt, mivel el vala
tökélve, neki a legnagyobb összeg pénzt is megadni, melyet kivánhatna,
már is ugy tekintette azt, mint kincstárának legbecsesebb ritkaságát.
„Lovadnak külsejére nézve, – igy szóla az indushoz, soha sem hittem
volna, hogy azt annyira kelljen becsülni, mint azon próba után, melyet
mutattál, valóban megérdemli. Köszönöm, hogy engem jobb utra vezettél s
hogy megmutassam, mely igen becsülöm ezt, kész vagyok lovadat megvenni,
ha azt eladni szándékod.“
„Uram, felele az indus, én épen nem kételkedtem, hogy Felséged, ki felől
az a vélekedés, hogy a földnek minden most élő királyai között legjobban
meg tudja a dolgokat itélni s igaz becsök szerint méltatni, lovam iránt
is igazságos leend, mihelyest megmutatom, mely igen érdemes az
figyelmére. Sőt én azt is előre láttam, hogy Felséged annak csodálatánál
s dicséreténél nem fog megállapodni, hanem azt birni is kivánandja, mint
ezt épen most értésemre adá. Részemről, ámbár én a lónak becsét szintugy
értem, mint akárki, s azt is tudom, hogy általa nevemet e földön
halhatlanná tehetem, még sem függök rajta oly igen, hogy Felséged nemes
ohajtása teljesitésére tőle meg ne válhatnám. Ezen nyilatkozatomhoz
azonban egy másikat kell kapcsolnom, mely azon feltételt foglalja
magában, mely nélkül a lovat át nem engedhetem, noha e feltételt kétség
kivül nehezteléssel fogadandja Felséged. Engedje meg Fölséged, – igy
szóla továbbá az indus, – azt vallanom, hogy én ezen lovat nem vettem,
hanem feltalálójától s készitőjétől csak ugy kaptam meg, hogy neki
kivánsága szerint, egyetlen leányomat adtam feleségül, midőn
egyszersmind meg kelle igérnem, hogy ha valaha a lovon tuladok, az csak
általam illőnek talált csere utján fog megtörténni.“
Az indus folytatni akará beszédét, de ezen szónál csere félbeszakasztá
őt a persa király és igy szólott:
„Kész vagyok olyan cserére, milyet csak kivánhatsz. Tudod, hogy az én
országom nagy s tele hatalmas, nagy, népes és gazdag városokkal.
Válaszsz magadnak egyet közülök teljes és határtalan birtokul holtod
napjáiglan.“
Ez a csere az egész perzsa udvar előtt valóban királyinak tetszett, és
mégis sokkal kisebb volt annál, a min az indus eszét jártatá. Több és
nagyobb valami volt az, a mit ő czélba vett, miért is igy szóla a
királyhoz:
„Uram, én végtelenül le vagyok Felségednek kegyes ajánlatáért kötelezve
s nagylelküségéért elegendő hálát nem adhatok. Mindemellett kérem
Felségedet, ne vegye rosz néven azon merész nyilatkozásomat, hogy én
csak akkor engedhetem át lovamat Felséged birtokába, ha Felséged
kezeiből királyi leányát, a herczegkisasszonyt kapom feleségül. El
vagyok tökélve, csak ezen áron mondani le birtokjogomról.“
Az udvariak, kik a persa király körül állának, nem tartóztathatták meg
magukat, s az indusnak ily mértéktelen kivánatánál hangos kaczagásra
fakadtak. De Firus-Sah herczeg, a király legidősb fia s a koronaörökös,
csak neheztelni tudott az indus szavain. A király azonban máskép
gondolkodott s ugy hitte, hogy Perzsia királyi herczegasszonyát föl
lehet áldoznia, hogy uj vágyát kielégithesse. Mégis sokáig ingadozott,
mielőtt magát ezen áldozatra eltökélheté.
Firus-Sah herczeg, ki látá, hogy királyi atyja kétkedik, minemü
feleletet adjon az indusnak, attól félt, hogy talán annak kivánatában
meg talál egyezni, mit ő, a herczeg, mind a királyi méltóság, mind
testvére, mind önmagára nézve a legnagyobb gyalázatnak tartott. – Azért
is megelőzé szóban a királyt, és monda:
„Uram, engedje meg Felséged azt kérdenem, lehetséges-e, hogy csak egy
pillanatig is kételkedjék Felséged a tagadó válasz felett, mely ezen
semmirekellő és szemfényvesztő ember ily szemtelen kivánatára adandó, s
hogy Felséged csak egy pillanatig is hagyhassa őt annak reményében, hogy
ő a föld leghatalmasb fejedelmeinek egyikével ily szövetségre fog
léphetni? Kérem Felségedet, gondolja meg mégis, mivel tartozik nemcsak
önmagának, hanem helyzetének és ősei magas karának is.“
„Fiam! – ez vala a persa király válasza – épen nem veszem tőled rosz
neven ezen emlékeztetést, sőt inkább igen becsülöm azon hevet, melylyel
buzgasz, ugyanazon fényben tartani meg származásodat, melyben az eddig
vala; de te fiam, nem gondolod jól meg ezen lónak ritka jelességét, sem
azt, hogy az indus, ki most nekem annak birhatására ezen feltételt
teszi, ugyanazt, ha én megtagadom, máshol is teheti, hol e ponton talán
nem lesz felakadás. Én akkor kétségbeesném, ha más fejedelem avval
dicsekedhetnék, hogy bőkezübb, nagylelkübb vala nálam s megfoszta engem
azon dicsőségtől, hogy sajátomnak mondhassam e lovat, melyet én a
legegyetlenebb s bámulásraméltóbb dolognak tartok e világon. Azonban azt
én még nem mondom, hogy az indus kivánátát teljesitni szándékom. Ő talán
még nem vetett jól számot magával, szertelen követelése fölött, s ha
leányomat, a herczegkisasszonyt kihagyja, én minden más alkura reá
állok, a mit csak óhajthat. De mielőtt az alkut megkötném, igen
szeretném fiam, ha te is megvizsgálnád a lovat, s talán próbát tennél,
hogy nekem aztán aszerint mondhatnád szándékodat. Nem kételkedem, hogy
ezt az indus meg fogja engedni.“
Minthogy az ember természet szerint azt a mit óhajt, reméli is, az
indus, ki ezen beszélgetésből azt vélte következtethetni, hogy a persa
király nem épen idegen őt a varázs-ló átengedése mellett nemzetsége
ivadékai közé felvenni s hogy a herczeg, ki eddig, mint mutatá,
szándékának ellene volt, őt annak elérésében majd talán még segiteni is
fogja, nem hogy ellenzette volna a király óhajtását, sőt inkább örült
azon, s hogy megmutassa, mely kész azt teljesiteni is, megelőzé a
herczeget s közelite a lóhoz, hogy arra fölsegélje s aztán megadja neki
a szükséges utasitást, mely szerint a lovat kormányozhatja.
Firus-Sah herczeg azonban csoda könnyüséggel s anélkül, hogy az indus
segedelmével élne, fölpattant a lóra, s alig veté lábait a két
kengyelbe, nem várván semmi utasitást, megforditja a csapot épen ugy,
mint azt előbb az industól látja vala. Azon pillanatban felkapá őt a ló
oly nyilsebességgel, melyet a legerősb s legügyesebb ijász bocsát, s mig
az ember egyet kettőt pillant, a király, az udvar s az egész számos
gyülekezet szeme elől eltünt.
Sem a lovat, sem a herczeget nem látta már senki, a a király haszontalan
erőlteté szemeit, őt még egyszer megpillanthatni, midőn az indus, kit e
történet aggódtatni kezde, a thrónus lábaihoz veté magát s kényszerité a
királyt reáforditani szemeit s figyelemmel lenni beszédére, melyet a
következő szavakkal kezde:
„Uram, ugymond, maga látta Felséged, hogy a herczeg nekem nagy sietsége
által nem engedett időt megadnom a szükséges utasitást, mely szerint a
lovat igazgathatná. Mivel már látta, mikép cselekvém én, meg akará
mutatni, hogy az én oktatásomra nincs többé szüksége, hogy
ellovagolhasson s a légbe fölemelkedhessék. De nem tudja a herczeg, hogy
én arra akartam őt tanitani, mikép fordithatja meg a lovat, s mikép
térhet vele ismét azon helyre vissza, melyről kilovagolt. – Igy tehát
kérem Felségedet, ne legyek én felelős azért, a mi a herczeg személyén
történhetik. Felséged sokkal igazságosabb és méltányosabb, hogysem a
netalán történhető szerencsétlenséget nekem tulajdonitaná.“
Az indus beszéde igen elszomoritá a királyt, ki igen jól látta, hogy fia
elkerülhetlen veszedelemben forog, ha csakugyan van még egy titok, mely
a lovat megfordulásra készti, s ha ez a titok egészen különböző attól,
mely által a ló felszállásra indittatik. Azt kérdé tehát az industól,
mért nem hivta a herczeget vissza, midőn azt épen elindulni látá.
„Uram, felele az indus, Felséged maga is tanuja volt azon rohanó
sebességnek, melylyel a ló és a herczeg eltüntek; az ijedelem, mely azon
pillanatban meglepett s még most is remegtet, elfojtá eleinte szómat s
midőn már szólhaték, a herczeg oly messze volt, hogy többé meg nem
hallhatott; de ha meghallott volna is, még sem fordithatá meg a lovat,
minthogy a titkot nem tudta s nem volt türelme azt tőlem megtanulni.
Azonban Felséges ur, ezt tevé még hozzá, lehet remélnünk, hogy a herczeg
zavarodtában talán észreveszi a második csapot, s annak forditása által
azt fogja eszközleni, hogy a ló nyomban megszünik emelkedni s a föld
felé ereszkedik, ugy hogy a herczeg aztán kantárral igazgathatja, s
akármely ponton megszállhat.“
Az indusnak ily helyes okoskodása mellett is folyvást nyugtalan volt a
persák királya fiának veszedelmén. „Ha felteszszük is, ugymond, mi még
igen bizonytalan, fiam a másik csapot is észreveszi s azt az emlitett
mód szerint használja, ekkor a ló, a helyett, hogy a földre ereszkednék,
valamely sziklára bukhatik, vagy fiammal együtt a tenger legmélyebb
fenekére rohanhat.“
„Ez iránt, monda erre az indus, megnyugtathatom Felségedet annak
erősitésével, hogy a ló keresztülvágtat a tengeren, anélkül, hogy valaha
beleesnék, s hogy ülőjét mindenkor csak oda viszi, hova ez akarja.
Felséged bizonyos lehet, hogy ha a herczeg ama másik, már emlitett
csapot megtalálja, a ló őt egyedül és csupán oda fogja vinni, hova ő
akarja, s nem lehet feltenni, hogy a herczeg más helyütt kivánna
leszállni, mint hol segedelmet remélhet s magát megismertetheti.“
Az indus ily szavaira a király igy válaszolt: „Akármint legyen a dolog,
én a te erősitéseidben nem bizhatom; hanem fejeddel fogsz fiam életéért
kezeskedni s életed vesz, ha őt három hónap alatt életben és épen nem
láthatom, vagy hogy életben van, biztos tudósitás nem érkezik.“
Erre megparancsolá a király, hogy az indust fogják meg s zárják egy szük
börtönbe; maga pedig visszatért palotájába nagy busan azon, hogy a
Nurus, mely egész Persiában oly vigalmas ünnep, reá és udvarára nézve
oly szomorun végződött.
Firus-Sah herczeg azonban, mint láttuk, nyilsebességgel szálla fel a
levegőbe s egy óra alatt már oly magasra emelkedett, hogy a földön
semmit sem különböztethetett meg, s hogy, völgy és sikság neki egymásba
folytak. Csak most juta eszébe, hogy oda térjen vissza, a honnan
elindult. E végre, ugy hitte, nem kell egyebet tennie, hanem hogy a
csapot visszájára forditsa, s a kantárt is arra igazitsa; de mily nagy
lőn csudája, látván, hogy a ló mindamellett is folyvást emelkedik.
Csavará a csapot ide s tova, de mind hiába. Most látta nagy hibáját,
melyet abban követett el, hogy mielőtt a lóra felülne, az indus által
magának a ló kormányzatára szükséges utasitást meg nem adatta. Átlátta
egyszersmind a nagy veszedelmet, melyben lebegett; de ez épen nem oltá
el lelki ébrenségét; sőt inkább összeszedte magát, megfeszité minden
lelki erejét, megvizsgálta szorgosan a ló fejét és nyakát, s ime a ló
jobb füle mellett egy másik, kisebb s nem oly szembetünő csapra talált.
Megforditá azt, s nyomban észrevette, hogy a ló egyenes irányban lefelé,
de nem oly sebesen mint fel, ereszkedni kezd.
A földnek azon pontján, mely fölött a herczeg függő irányban lebegett,
már fél óra óta beállott az éj, midőn ő ama másik csapot megforditá; s
igy a mint a herczeg lefelé ereszkedett, neki is leáldozott lassanként a
nap, s végre az éj sötétsége vevé őt körül. A herczeg tehát, a helyett
hogy kénye szerint választhatott volna magának helyet, hol leszálljon, a
ló nyakára ereszté a kantárt, s csendesen hagyta magát a földig vitetni,
jóllehet nem épen aggodalom nélkül, valjon lakott hely lesz-e az, hova
majd érkezik, vagy talán pusztaság, folyam, vagy szinte a tenger.
Végre megszünt szállani a ló s a földön megállapodék. Több vala
éjfélnél. Firus-Sah leszállott, de igen bágyadtan, minthogy az épen
lefolyt nap reggele óta, midőn t. i. király atyjával az ünnepi játékok
szemlélete végett a palotát elhagyá, semmit sem evett. Legelső, mit az
éji homályban tett, az vala, hogy a helyet kezdé vizsgálgatni, a hol
volt; midőn is ugy lelé, hogy egy pompás palota lépcsős fedezetén álla,
mely márványpárkányzattal vala körülvéve.
A mint a fedezet felső sikját vizsgálgatá, egy nyilásra akadt, melyen a
palotába lépcsőkön le lehete menni; s az ajtó most is nem bezárva, hanem
félig nyitva állott.
Minden más, csak Firus-Sah nem, megdöbbent s nem mert volna azon
sötétségbe ereszkedni, mely e lépcső torkában uralkodott, ha nem
tekintjük is azon bizonytalanságot, mely szerint a herczeg nem tudta,
barátot vagy ellenséget fog-e lenn találni. De ez épen nem vala képes őt
visszatartóztatni.
Hiszen én nem azért jövök, hogy valakit bántsak, igy szóla magában; s
akárki lát is meg először és látja, hogy nincs fegyver kezemben, annyi
emberi érzéssel legalább fog birni, hogy kihallgat, mielőtt életemet
akarná elvenni.