hogy a csapat még inkább megkevesedhetnék, ha Aly Baba háza utáni
kémlelődésekben másokra bizza magát ezután is. Példájokból kitanulta,
hogy inkább alkalmasak vakmerő erőszakoskodásokra, mint olyas dolgokra,
hol ravaszsággal kell diadalmaskodni az akadályon. Ezért maga indula el
a városba, s Baba Mustafától vezetve, ki neki szintazon szolgálatokat
tevé, mint csapatja elébbi két követének, nem vesződött Aly Baba házának
bélyegzésével, hanem azt jól megnézte, nemcsak figyelmes
szemlélgetéssel, hanem több izben fel s alá is mene előtte, ugy hogy már
sehogy sem hibázhatá el.
Most a harambasa megelégedve utjával, s mindenről a mit kivána,
tudósitva, visszatért az erdőbe, s midőn a sziklabarlangba, hol a
haramiacsapat várta, belépne, monda nekik: „Bajtársaim, már most semmi
sem gátol, a rajtunk ejtett károsodást tökéletesen megboszulni; mert én
valóban ismerem azon bünös házát, kire a boszunak esnie kell. Utközben
gondolkodtam róla, hogyan kelljen ezt végrehajtani, ugy hogy
buvóhelyünkről, annál inkább pedig kincsünkről meg ne tudjon senki
semmit is; mert ez azon czél, melyet munkálkodásunk közben szemmel kell
tartanunk, különben az elébb árthatna, mint használna. Hogy e czélt
elérhessük“ folytatá a harambasa tovább, „a következőt gondoltam ki,
melynél előre megmondom, ha elbeszélvén, valamelyiknek még jobb
gondolatja találna támadni, azt közölje velünk.“
Most megmagyarázá nékiek, miként szándékozik azt végrehajtani, s
minekutána mindnyájan helybenhagyák, parancsolá nekik a szomszéd
falukba, helységekbe és városokba széledni, s tizenkilencz öszvért, egy
teli s harminczhét üres olajos tömlőt olajszállitásra venni.
Egy pár nap alatt mindent összeszerzének a haramiák. Minthogy az üres
tömlők szája az ő czéljára egy kevéssé szűkek valának, kevéssé nagyobbra
fejteté, s minekutána mindenikbe belebuvatott emberei közül egyet-egyet
a szükséges fegyverekkel, s lélekzés végett csak egy hasitást hagyván
nyitva: beköté ugy, mintha olaj lett volna bennök, s hogy még inkább
csalja a szemet, kivülről a teli tömlőből vett olajjal kené meg.
El lévén az egész dolog rendelve, s a tömlőkben rejtező harminczhét
haramia a teli olajos tömlővel együtt fel lévén az öszvérekre rakva, a
harambasa, mint vezérök, meghatározott órakor a város felé indult, s
kivánsága szerint épen alkonykor, napnyugta után valami egy órával
érkezett oda, hol egyenesen Aly Baba házának tartott, hogy ott
kopogtatván, a házi gazdától maga s öszvérei számára szállást kérjen.
Kopogtatásra nem vala szükség, mert Aly Baba épen esti fris levegőt
szivni álla az ajtóban. Azonnal megállitá öszvéreit, s Aly Babához
fordulva mondá: „Uram, én az olajt itt igen messziről hozom, hogy holnap
a piaczon eladhassam, s ily későn már nem tudok hol keresni szállást. Ha
talán nincs terhére, tegye meg azon szivességet, s fogadjon ez éjszakára
házába; én nagy köszönettel fogok érte tartozni.“
Noha Aly Baba a most vele beszélő embert már látta, sőt beszélni is
hallotta az erdőben, még sem ismerheté meg ezen olajárús álarczában ama
negyven haramia basáját.
„Isten hozta“ mondá hozzá, „jőjön be.“ S ezzel kitért, hogy öszvéreivel
be mehessen. Egyuttal Aly Baba rabszolgájának is megparancsolá, hogy
mihelyt az öszvérek le lesznek rakodva, ólba vezesse, s szénával s
árpával jól tartsa. Még pedig a konyhába is fáradott Morgianénak
megparancsolni, hogy az ujonnan érkezett vendégnek jó vacsorát
készitsen, s számára egyik szobában ágyat vessen.
Aly Baba vendégének legillendőbb fogadtatásában még tovább mene. Látván
t. i. hogy a harambasa öszvéreit leterhelvén, melyek parancsolatja
szerint az ólba vezettettek, helyet keres ég alatt hálhatni, odamene
hozzá, s megfogta kezét, hogy a terembe vezesse, hol fogadni szokta
rendesen a látogatásokat, értésére adván, hogy ő nem engedi az udvaron
hálni. A harambasa mindazonáltal nagyon vonakodott, azzal mentegetvén
magát, hogy nem igen szeretne alkalmatlankodni, de igazán csak azért,
hogy feltett szándékában annál könnyebben munkálkodhassék s csak biztos
kérésére s tisztességes unszolására Aly Babának engede végre.
Aly Baba azt, ki élte után leselkedék, nemcsak addig mulatá, mig
Morgiane feltálalá neki a vacsorát, hanem még azután is folyvást beszéle
vele mindenféle tárgyakról, melyekkel kedvében gondola járni, s csak
akkor hagyá el, midőn a vacsorát, melylyel vendégelé, elköltötte.
„Most szabad tetszésedre bizok mindent“ folytatá, „csak mondanod kell, a
mit kivánsz, házamban minden készen áll szolgálatodra.“
A harambasa együtt kelt fel Aly Babával, s az ajtóig kiséré. Mig Aly
Baba a konyhába mene beszélni Morgianéval, amaz az udvarra mene azon
ürügy alatt, hogy öszvérei után akar nézni az ólba.
Aly Baba ujra ajánlván Morgianénak eme vendég jó gondviselését, s hogy
semmiben sem szükölködjék, még hozzá tevé: „Morgiane, egyuttal még azt
is akarám mondani, hogy holnap hajnalban fürdőbe akarok menni. Azért
készitsd elő fürdőruhámat, add által Abdallahnak – igy hivták t. i.
rabszolgáját – s nekem készits huslevet, hogy fürdés után magamhoz
vehessem.“
Ezen parancsok után lefeküvék.
A harambasa pedig az ólból kijövet, meghagyá embereinek mit tegyenek. Az
első tömlőnél kezdve az utolsóig mindeniknek mondá:
„Ha hálószobámból apró kövecseket dobálok le, a nálatok levő kis késsel
hasitsátok fel a tömlőt, s bújatok ki, én azonnal nálatok termek.“
Az érintett kés e végre különösen meg vala élesitve s hegyesitve.
Ez meglévén, visszamene, s a mint a konyhaajtónál elmene, Morgiane egy
gyertyát veve, s a neki szánt szobába kiséré, hol, megkérdezvén, nincs-e
még valamire szüksége, magára hagyá. Hogy gyanut ne gerjeszszen,
nemsokára eloltá a gyertyavilágot, s egészen felöltözve fekvék le, hogy
első álma után megint felkelhessen.
Morgiane nem felejtkezék meg Aly Baba parancsairól. Előkészité s
általadá a fürdőruhát Abdallahnak, ki még fenn vala, s a huslevet tüzhöz
tevé. Midőn ezt lehabozná, hirtelen elalvék mécse. Épen kifogyott volt
olaja, s véletlenségből még gyertya sem vala a háznál. Mit tegyen már
most? Hogy a habot leszedhesse, szükségképen kelle neki világosan látni.
Szorultságát Abdallahval közlé.
„Erről igaz nehéz tenni“ mond Abdallah; „azonban eredj az udvarra s végy
az olajos tömlők egyikéből.“
Morgiane megköszöné Abdallahnak e tanácsot, s mig ez Aly Baba szobája
elejébe fekvék, hogy fürdőbe kisérje, amaz az olajos kantával az udvarra
mene. Közeledvén egyik legközelebb eső tömlőhöz, suttogva kérdé tőle a
benne levő haramja: „Már ideje van?“
Noha a haramja igen csendesen beszéle, mégis megdöbbene Morgiane e
szózaton, annyival inkább, minthogy a harambasa, mihelyt öszvérei terhét
leraká, nem csak e tömlőt, hanem valamennyi többit is kinyitá, hogy az
amugy kellemetlen helyezetü s csak nehezen lélekezhető embereinek fris
levegőt adjon.
Akármely más rableány, Morgianén kivül – noha ez is nagyon megdöbbene,
hogy tömlőben, melyből olajt véle csapolni, emberre talál – lármát ütött
volna, melynek sok lehete következése. De Morgiane ilyenkor tudott magán
segitni. Mindjárt észrevevé, mily fontos itt a dolognak titokban
tartása, mi nagy veszedelemben forog Aly Baba, családja s ő maga, s mily
szükséges itt a lehetségig hamar tenni a dologról lárma nélkül, s
találós elméje hamar nyujta neki segédeszközt. Azonnal el vala tökélve,
s minden félelem nélkül szinlelvén a harambasát a kérdésre válaszola e
szavakkal: „Még nem, de nem sokára!“ Ezután a másik tömlőhöz siete. Itt
is azon kérdést hallá, s igy végig az utósóig, mely tele vala olajjal, s
minden kérdésre ugyanazon feleletet adá mindig.
Ez által Morgiane megtudá, hogy gazdája Aly Baba nem – mint hitte –
olajárust, hanem harminczkét haramját s annak kereskedő szerepét játszó
basáját fogadta vendégszeretőleg házába. Ő tehát hamar megtölté kannáját
olajjal az utósó tömlőből. Erre a konyhába tére vissza, hol előbb a
mécsbe önte olajt s azt meggyujtá, azután nagy üstöt véve, azzal az
udvarba mene, s a tömlőből megtölté olajjal. Azután ismét vissza vivé,
tűzre tevé, s alatta hasábokkal tüzele, mivel, minél elébb kezde forrni
az olaj, annál előbb hajthatá végre a ház közös javára halasztást nem
szenvedő tervét. Végre forrni kezde az olaj. Most levevé a tüzről, s
mindenik tömlőbe annyi forró olajat önte, a mennyi elegendő vala a benne
lévő haramja megfojtására, a mi valósággal meg is történt.
Miután Morgiane ezen bátorságához illő cselekedetet szintoly csendesen
végre is hajtá, a mint azt feltevé, visszatére, az üres üsttel a
konyhába, s bezárá azt. Azután eloltá a nagy tüzet, s csak a
husléfőzésre valót hagyá meg. Végre a mécset is eloltá, s egész
csendességben marada, oly feltétellel, hogy elébb nem fekszik le, mig
egy az udvarra szolgáló konyhaablakból a mennyire az éj setétsége
engedé, meg nem látja, mi történik.
Morgiane még nem várakozott egy negyedóráig, midőn a harambasa
fölserkene. Felkel, kinyitja az ablakot, körülnéz, s nem látván többé
sehol is világot, hanem az egész házban a legnagyobb csendességet, jelt
ada, ledobálván apró kövecseket, melyek közül néhány a tömlőkre esett,
mint azt hallhatá a hangból. Figyel, de nem vesz észre semmit is, a
miből gyanithatná emberei mozdulását. Ez nyugtalanitja, ő másod s harmad
izben is dobál lefelé apró köveket, ezek a tömlőkre hullnak, de egyik
haramja sem mozdul. Ennek okát sehogysem foghatván meg, nyugtalanul, de
a lehetségig csendesen, az udvarra megy, közeledik az első tömlőhöz, s
midőn épen kérdeni akarja a haramját, alszik-e, forró olaj s perkelt
szagot érez a tömlőből kijönni, miből gyanitá, hogy terve, Aly Babát
megölni, házát kirabolni, s a társaságtól elorozott aranyat a lehetségig
visszavenni, füstbe ment. Innen a második tömlőhöz megy, s igy végig, s
csak azt látja, hogy embereit mind ugyanazon veszély éré. Az olajnak
megfogyása a teli tömlőben egyébiránt megmutatá neki, mi módon
fosztatott meg reménylett segedelmétől. Kétségbe esve ily balul sikerült
szándékán, keresztül ronta az udvarról Aly Baba kertjébe vezető ajtón, s
által ugrálván a közfalakat, egyik kertből a másikba szökött.
Nem hallván Morgiane semmi zörejt is többé, s egy darab ideig várva még
a harambasát sem látná előjönni többé, nem kétkedék tovább, mire
határozta légyen magát, minthogy a ház ajtaja kétszeresen vala bezárva.
Megelégedve, s örvendve, hogy az egész ház megmentése oly jól sikerült,
végre lefeküvék s elaludt.
Aly Baba azonban fölkele hajnalban, s rabszolgája kiséretében fürdőbe
mene, legkisebbet sem tudván azon szörnyü történetről, mely éjente
házában történt, mert Morgiane nem tartá tanácsosnak felkölteni, mivel a
veszély órájában nem vala vesztenivaló ideje, s elmulván az, nem látá
czélirányosnak nyugalma háborgatását.
Midőn Aly Baba a fürdőből visszatére szobájába, már a nap is felkelt.
Csodálkozék, hogy az olajos tömlők még elébbi helyökön feküsznek, s hogy
a kereskedő még nem vitte öszvérein a vásárra, s ezért megkérdé
Morgianet, ki neki az ajtót nyitá, s szántszándékkal hagya mindent
elébbi állapotjában, hogy tökéletesen láthassa, s annál jobban
megfoghassa, mit teve élete megmentésére.
„Édes jó gazdám!“ mond Morgiane, „Isten tartsa meg háznépestül! A mit
tudni kiván, annál jobban fogja látni, ha azt megnézte, a mit mutatni
akarok. Azért csak jőjön velem.“
Aly Baba követé Morgianet. Mihelyt ez az ajtót bezárá, az első tömlőhöz
vezeté, mondván: „Nézzen belé e tömlőbe, s jól vigyázzon, olaj van-e
benne!“
Aly Baba belé néze, s midőn benne egy férfiút venne észre, nagyot
rikoltva ijedten tántorga vissza.
„Ne féljen,“ mond Morgiane, „ezen ember itt nem fogja bántani; sokat
tehete már ugyan, de ezentul sem nekünk sem másnak nem fog tehetni
semmit is; ő meg van halva.“
„Morgiane“ mond Aly Baba, „mit jelent ez, a mit itt mutatsz? fejtsd meg
előttem.“
„Meg fogom fejteni“ mond Morgiane, „de elébb mérsékelje csodálkozását, s
ne tegye figyelmessé a szomszédokat oly tárgyra, melyet önnön java miatt
kell titokban tartani. Azonban nézze meg előbb a többi tömlőt is.“
Aly Baba sorjában belénéze a többi tömlőbe is, az utósóig, melyben ugyan
olaj, de szemlátomást kevesült, volt. Ezután meredve s mozdulatlan álla
meg, hol a tömlőkre, hol Morgianéra tekinte, egy szót sem szólva, oly
nagy vala csodálkozása. Végre mintegy ujra nyervén a beszéd tehetségét,
kérdé: „De hát a kereskedő mivé lett?“
„A kereskedő“ mond Morgiane, „csak olyan kereskedő mint én. Megmondom
hogy ki ő, s mivé leve. Jobb lesz azonban az egész történetet a szobában
hallania, mert még épen ideje van, hogy a fürdés után egészsége kedvéért
jó huslevet vegyen magához.“
Mig Aly Baba szobájába mene, Morgiane a huslevet hozá el a konyháról, s
nyujtá neki által; Aly Baba mindazáltal még minekelőtte magához venné,
mondá:
„Csak kezdd el kiváncsiságomat kielégiteni, s beszéld el e rendes
történetet minden egyes körülményeivel.“
Morgiane engedelmeskedett Aly Babának.
Elvégezvén beszédét, Aly Baba a legnagyobb háladatosságtól áradozva
monda neki:
„Nem akarok elébb meghalni, mig érdemed szerint meg nem jutalmaztalak.
Neked köszönöm életemet, s hogy háladatossagomnak mindjárt előlegesen
adjam jelét, szabaddá teszlek, mig feltett szándékomat valósithatom.
Egyébiránt veled hiszem, hogy nekem e cselt a negyven haramia tevé.
Isten keze mente meg tőlük, s remélem, ezentul is megóvand
gonoszságoktól, fejemről végképen elháritja s a világot e pokolfajzattól
s leskelődéseiktől megszabaditja. Most csak azon kell lennünk, hogy az
emberi nemzet e pestisének holttetemeit sietve s oly titokban temessük
el, hogy sorsukról senki csak legkisebbet se gyanithasson, s ehhez hozzá
is fogok Abdallahval mindjárt.“
Aly Baba kertje hátul magas fáktól környezve, igen hosszú vala.
Rabszolgájával haladék nélkül a fák alá mene, az eltemetendő holtak
számához képest egy hosszu széles gödröt ásni. A porhanyó földet könnyü
vala ásni, s igy rövid idő mulva készen valának. Erre a holtakat kihuzák
a tömlőkből, fegyvereiket félretevék, a holttesteket a kert végére
hurczolák, sorjában a gödörbe rakák, a kivájott földdel befedék, s a
megmaradt földet köröskörül szórák el, hogy a föld ismét oly egyenlővé
leve, mint azelőtt. Aly Baba a tömlőket és fegyvereket szorgalmasan
eldugatá, az öszvéreket pedig, melyekre épen nem vala szüksége, időnként
vásárra küldé rabszolgájával eladatni.
Mig Aly Baba rendeléseit tevé, hogy ki ne tudassék a világ előtt
meggazdagulásának utja s módja, az alatt a harambasa leirhatlan
boszusággal tére vissza az erdőbe, s a leghevesebb indulatossággal
vagyis inkább megzavarodással a dolog balkimenetele végett, anélkül,
hogy utközben elhatározhatta volna magát, mitevő vagy nem tevő legyen
Aly Babára nézve, belépe a barlangba. E zord rejtek magánossága rettentő
lőn előtte.
„Vitéz emberek“ kiálta fel „éjszakázásim, kalandozásim, iparkodásim
társai, hol vagytok? Mit tehetek nélkületek? Hát csak azért gyüjtélek
össze s válogattalak benneteket ki, hogy ily boldogtalan s vitézségteket
gyalázó módon lássalak kimulni egyszerre? Nem fognálak benneteket
annyira siratni, ha mint vitéz férfiak fegyveres kézzel multatok volna
ki. Mikor gyüjthetek ismét össze ily bátor sereget, mint ti valátok? S
ha akarnám is, tehetném-e azt anélkül, hogy ezen temérdek aranyat,
ezüstöt és gazdagságot zsákmányul ne hagyjam annak, ki már egyik
részével is meggazdagodott? Lehetetlen gondomat előbb forditani arra,
mig emennek éltét ki nem oltám. A mit ily hatalmas segédeszközökkel nem
hajthattam végre, azt most magam teszem meg, s ha ekként gondoskodtam
arról, nehogy a kincs ezután is rablásnak legyen kitéve, azon is
leendek, hogy utánam is legyen öröklője s gazdája, s fenntartsa magát s
öregedjék a legkésőbb maradékig.“
Feltevén ezt magában, már tovább nem is aggódék a végrehajtására való
eszközökről. Reményteli csendes lélekkel alvék el s csendesen nyugodott
egész éjszaka.
Következő reggel feltétele szerint igen korán felkele, csinosan
felöltözködék, s a városba mene, hol egy vendégfogadóban megszálla. Azt
várván, hogy az, a mi Baba házában történt, figyelmet gerjeszthete;
beszédközben kérdé a fogadóst, mi ujság van a városban? mire a fogadós
akármiről beszélhetett volna előbb, mint arról, a mit ez tudni kivána.
Ebből azt következteté, hogy Aly Baba csak azért tartja a dolgot
titokban, mivel nem akarja, hogy köztudomásra jőjön a kincsnek közelléte
s a hozzájuthatási eszközök, s mivel jól tudja, hogy csupán ezért
leskelődnek élte után. Ez még inkább ingerlé, hogy szintoly titkos modon
szabaduljon meg tőle.
A harambasa lovat szerze, melyet a végre használt, hogy többnemü gazdag
selyemszöveteket és finom fátyolokat hordjon lakásába, többször utazván
az erdőbe a szükséges elővigyázattal, nehogy a hely, honnan hozza,
felfödöztessék. Elegendőt hordván portékáiból rakásra, boltot bérle,
belé költözködék áruival, s szépen kicsinositá. Vele átellenben vala
Kassim azelőtti boltja melyet most rövid idő óta Aly Baba fia birt.
A harambasa Kodjah Husszain álnév alatt, mint uj jövevény kereskedő,
szomszédi iránt szokás szerint minden kitelhető udvarisággal
viseltetett. Minthogy azonban Aly Baba fia még fiatal, jó nevelésü s
elmés vala, s minthogy vele többször vala alkalma beszélni, mint a többi
kereskedővel, rövid időn barátságot kötött vele. Társaságát még inkább
keresé, midőn letelepedése után nehány nap mulva ráismert Aly Babára, ki
szokása szerint fiát jöve látogatni, s elmenvén, megtudta Husszain, hogy
Baba barátjának atyja. Most sziveskedésit kettőzteté iránta, ölelgeté,
kis ajándékokkal kedveskedék, sőt meg is vendégelé, s több izben elhivá
ebédre.
Aly Baba fia Kodjah Husszainnak nem akara ennyi szivességeért adós
maradni, anélkül, hogy kölcsönös szivességgel viseltessék iránta. Szük
szállása azonban nem vala eléggé alkalmas, hogy kivánsága szerint
vendégelhette volna meg. Ezért egykor Aly Baba atyjával értekezett e
felől, s mondá, hogy nem igen volna illendő, ha tovább is nem mutatna
Kodjah Husszainnak sziveskedésiért köszönetét.
Aly Baba szivesen magára vállalá a megvendégelést.
„Fiam“ igy szóla „holnap péntek van. Minthogy e napon nagykereskedők,
mint Kodjah Husszain, s te magad is zárva tartják boltjaikat, menj vele
délután sétálni, s ugy intézd dolgodat, hogy visszajövet házam felé
vezesd, s behídd. Jobb a dolgot igy intézni, mint őt annak rendi szerint
meghíni. Én meghagyom Morgianenak, hogy a vacsorával készen tartsa
magát.“
Péntek délután Aly Baba fia és Husszain a rendelt helyen találkozván,
kisétálának együtt Visszamenet Aly Baba fia Husszaint atyja utczájába
vezeté, s midőn a házajtó előtt valának, megálla, kopogtata s mondá: „Ez
az atyám háza, ki irántam mutatott barátságának hallására meghagyá
nekem, hogy méltassa ismeretsége szerencséjére. Kérem azért, halmozza
eddig irántam mutatott szivességeit még ez egygyel is.“
Noha most Kodjah Husszain elérte czélját, mely után törekvék, hogy t. i.
Aly Baba házába bejárhatott, hogy őt megölhesse, tulajdon élte
koczkáztatása nélkül, udvariságból mégis vonakodott, s bucsuvételt
szinlett; de mivel Aly Baba rabszolgája épen nyitá az ajtót,
tisztességgel fogta kézen a fiu, előre mene, s mintegy kényszerité a
belépésre.
Aly Baba Kodjah Husszaint jól, s minden kitelhető szivességgel fogadá.
Megköszöné fia iránti sziveskedésit. „A köszönet, melylyel ezért
tartozik, s melylyel magam is köteles vagyok,“ folytatá „annyival
nagyobb, hogy ő még világismeret nélküli fiatalember, kinek idomitásában
oly szivesen veszen munkás részt.“
Kodjah Husszain Aly Baba udvariasságait hasonlókkal viszonzá, bizonyossá
tévén, hogyha mindjárt nem bir is még fia öreg emberek tapasztalásával,
esze mégis igen szép s számos emberek tapasztalását pótolja ki.
Némely más érdektelen tárgyakról folyt rövid beszélgetés után Husszain
el akara bucsuzni; de Aly Baba nem engedé elmenni.
„Uram!“ mond hozzá „hova akar menni? Kérem, tiszteljen meg jelenlétével
egy kis vacsorán. Ez igaz, nem oly fényes, mint illenék, mindazáltal
bármilyen legyen is, reménylem, hogy szintoly jól veendi, mint én adom.“
„Aly Baba uram,“ felel Kodjah Husszain, „jó szándékáról tökéletesen meg
vagyok győződve, s midőn azt kérem, ne vegye rosz néven, ha ajánlását el
nem fogadva távozom el; egyuttal arra is kérem, higye el, hogy ez sem
megvetésből, sem udvariatlanságból nem történik, hanem mivel ehhez
különös okom van, melyet maga is helybenhagyna, ha tudná.“
„S minő ok lehet ez? – igy vága szavába Aly Baba; – szabad volna azt
tudakolni?“
„Megmondhatom“ mond Kodjah Husszain, „azért, mivel sem hust, sem másnemü
vastag ételt nem eszem, ha só van benne. Ebből maga is láthatja, minő
szerepet játszanám asztalánál.“
„Ha csak ez az oka“, mond Aly Baba sürgetőbben, ugy ez bizonyára meg nem
foszt ama szerencsétől, hogy ma estve asztalomnál láthassam, ha csak más
valami dolga nincs. Először házi kenyerem sótalan; s a mi hust,
főzeléket s leveket illeti, kezeskedem, hogy a mit elébe adnak, abban
szinte nem lesz só, azonnal ki is adom a szükséges parancsokat. Legyen
tehát egy kevés várakozással, én azonnal itt leszek ismét.“
Aly Baba a konyhába siete, s megparancsolá Morgianénak, hogy az asztalra
adandó hust ne sózza meg, s a rendelt mellékételekhez készitsen még
nehányat, de só nélkül.
Morgiane, ki épen tálalni akara, nem tartóztathatá magát, hogy ez uj
parancsolat miatt ki ne jelentse elégedetlenségét Aly Babának.
„Ki azon agyafurt“ kérdé, „ki sót nem akar enni? Ha a vacsorát későbben
adom be, már nem lesz olyan jó.“
„Csak ne zsémbelődjél Morgiane,“ mond erre Aly Baba, „az egy igen derék
ember, s te csak tedd a mit mondok.“
Morgiane engede, de kedvetlenül. Ismerni vágyott azon embert, ki sót nem
eszik. Midőn készen vala, s Abdallah megterité az asztalt, segité neki
az étkeket behordani. Rátekintvén Husszainra, minden álköntöse daczára
is megismerte benne a harambasát, s midőn figyelmesen vizsgálná,
észrevevé, hogy köntöse alatt gyilkot hord.
„Már nem csodálkozom,“ mond magában, „hogy e gazember nem akar sót enni
gazdámmal; ő legesküdtebb ellensége, s meg akarja ölni, de hiszen erről
majd teszek én.“
Mihelyt Morgiane Abdallahval betálalt, az evés alatti időt egyik
legvakmerőbb tettének előkészületeire forditá, s épen elvégzé vala,
midőn Abdallah jelentené a gyümölcsök beadásának időpontját. Ő a
gyümölcsöket előkészité, s feladá, mihelyt Abdallah az asztalt leszedé.
Erre Aly Baba mellé egy kis asztalkát teve borral és három csészével, s
kijövet, magával voná Abdallaht, mintha vele vacsorálni, s gazdáját
szokás szerint kényére akarná hagyni, hogy vendégével mulatva, az időt
kellemesen tölthesse, s poharazhasson vele.
Ezt vélé Husszain, vagyis inkább az álszerepű harambasa, legalkalmasb
időpontnak Aly Baba meggyilkolására.
„Most én,“ igy szóla magában, „az apát fiastul leitatom. A fiu, ki
éltének szivesen kegyelmezek, nem fog akadályozni, gyilkomat apja
szivébe döfnöm, s én azután, mig a szakácsleány s a rabszolga a
konyhában esznek, vagy talán szenderegnek, elillanok a kertajtón, mint
már egyszer tevém.“
De Morgiane, ki a hamis Kodjah Husszain szándékát eltalálta, nem hagya
neki időt gonosz szándéka végrehajtására. Vacsorálás helyett csinos
tánczköntöst ölte magára, ehhez illő fejékességet teve fel, aranyozott
ezüst-övet köte derekára, s erre egy szintén ezüsthüvelyü s markolatu
gyilkot akaszta; azontul pedig szép álarczot köte képére. Ezen
álöltözetben mondá Abdallahnak:
„Abdallah, vedd elő csengetős dobodat, s menjünk be urunk vendégét s fia
barátját ugy mulatni, mint néha urunkat szoktuk.“
Abdallah elővevé a kézi dobot, elkezde rajta játszani, s Morgiane előtt
menve, belépe a terembe. Morgiane utána lépe be, s mélyen meghajtá
magát, még pedig oly kevés erőlködéssel és figyelmet gerjesztő móddal,
mintha engedelmet kérne ügyességének megmutathatasára.
Látván Abdallah, hogy Aly Baba szólni akar, megszünt dobolni.