ládákkal terhelt öszvéreit megpillantván a szikla körül, nyugtalanokká
levének ez uj jelenet miatt, lóhalálába ugratának elő, Kassimnak meg nem
kötött, s ide s tova szabadon legelésző tiz öszvérét szanaszét kergeték
az erdőben, ugy hogy rövid időn eltüntek szemeik elől.
A haramiák nem fáradtak az öszvérek után: inkább gazdájok kitudásán
valának. Azalatt, hogy nehány a sziklást kerülé meg, a harambasa a
többivel leszálla lováról, s kivont karddal ment az ajtó felé; a
szavakat kimondá, s az ajtó megnyilt.
Kassim a barlang kebelében, hallván a lódobogást, nem kétkedék többé a
haramiák visszatértéről s végveszélye közeledtéről. Mindazáltal
menekedhetés végett legalább egy próbára szánta magát, s azért
elkészült, az ajtó nyiltával kiugrani. Alig hallá az elfelejtett Sesam
szavat kimondatni, s az ajtót nyilni, oly dühösen rohana ki, hogy a
harambasát földhöz verte ugyan, de ennek szintén kivont karddal várakozó
czinkosaitól mégis azonnal kivégezteték.
E büntetés után a haramiák első gondja volt a barlangba menés. Közel az
ajtóhoz találák a Kassimtól összehordott zsákokat, hogy azokat öszvérein
haza vigye, s ezeket ismét régi helyeikre tevék, észre nem véve azon
hiányt, mely a Baba által elvitt zsákok miatt támadt. E jelenésen
tanácskozva s gondolkozva, azt megfoghatták ugyan, hogyan jöve Kassim
ki, de hogyan juthata be a barlangba, azt végképen el nem gondolhaták.
Eszökbe juta ugyan, hogy felülről ereszkedheték le, azonban a világot
bebocsátó nyilás oly magas, s a szikla teteje kivül oly járhatatlan,
hogy azt egyetértőleg megfoghatatlannak nyilatkoztaták. Hogy az ajtón
jöhetett volna be, nem is hitték, ha csak kinyitási titkát nem tudta
volna; pedig vélekedésök szerint épen ezt nem tudja kivülök senki.
Akárhogy történt azonban, itt közös kincseik biztositása volt a fődolog;
azért megegyeztek, hogy Kassim holt testét felnegyedelik, s a barlangban
az ajtótól nem messze jobbról balról két negyedet akasztanak oda
elrettentő például mindazoknak, kik talán elég vakmerők volnának hasonló
próbatevésre; maguk pedig oly szándékkal indulának el utra, hogy csak
hosszabb idő mulva térjenek ismét vissza barlangukba, ha már a rothadási
bűz valamennyire eloszlék benne. E szándékot azonnal végre is hajták, s
azután semmitől sem tartóztatva tovább, oda hagyák jó bezárt
menedékhelyöket, lóra ültek, s oly irányban kóborlák be a sikot, hol a
legjártabb karavánutak vonultak, hogy itt a karavánokat megtámadva,
szokott rablásaikat üzzék.
Kassim neje azalatt nagyon szorongott, hogy besetétedvén, nem látná
férjét visszatérni. Buslakodva mene Aly Babához, s mondá neki: „Édes
sógorom, reménylem, fogja tudni, hogy Kassim bátyja ma az erdőbe mene,
és mi végre. Mindekkorig nem tére vissza, már pedig sötét éj van; attól
tartok, hogy valami veszély érte.“
Aly Baba utolsó szóváltásuknál fogva bátyjának ez utját gyanitá, s ezért
az nap nem mene az erdőbe, nehogy neki gyanakodásra szolgáltasson okot.
Nem tévén neki semmi olyas szemrehányást, mely őtet vagy férjét, ha még
élne, legkisebbé is megbánthatta volna, mondá neki, hogy azért ne
szomorkodjék, mert Kassim nyilván jónak látja, hogy a városba csak késő
éjjel térjen haza.
Kassim neje szinte elhitte ezt, még pedig annyival inkább, minthogy
meggondolta, mily fontos lehet urára nézve a dolog titokban tartása.
Ezért ismét haza tért, s türelmesen várakozék éjfélig. De ezután
aggodalma nőttön nőtt, s reá nézve annyival kinosabb leve, hogy arról
szólnia sem vala szabad, sem pedig jajgatással és sirással nem
enyhithete magán, mivel, mint könnyen általlátá, inditó okának a
szomszédság előtt titokban kell maradnia. Csak most, midőn hibája már
másolhatatlan vala, bánta meg esztelen kiváncsiságát, hogy vétkes
irigységből kivánkozék vegyülni sógora és sógorasszonya házi dolgaiba.
Könyek közt tölté el az éjt, s virradatkor ismét a kettőhöz szaladt, s
inkább könyek, mint szavak által jelenté jövetele okát.
Aly Baba nem várá el sógorasszonya kérelmét, hogy menne el s nézné meg,
mi leve Kassimból; hanem ajánlva ennek szomorkodása mérséklését, tüstént
az erdőre indult három szamarával. Közeledvén a sziklához, a nélkül hogy
utközben bátyját vagy annak tiz öszvérét előtalálta volna, csodálkozék a
bejárás előtt elontott véren, s ezt rosz jelnek tartá. Arra az ajtó
elébe lépve kimondá a szavakat, s az megnyilt. Bátyjának fölnegyedelt
teteme mindjárt beléptekor megijeszté. Nem tétováza soká, mittevő legyen
itt, hogy neki, nem testvéri gondolkozásmódja ellenére is, megadja az
utósó tiszteletet. A barlangban vala mindenféle szövet, melylyel bátyja
negyedeit két batyuba kötözé, azt egyik szamárra tevé, s felül rá fát,
hogy észre ne vegye senki. A másik két szamárra pedig azonnal
aranyzsákokat raka, ezeket fával elfedezé, mint először, s mihelyt kész
vala, s az ajtónak megparancsolá, hogy záródjék, ismét visszaindult a
városba. Előrevigyázásból azonban az erdő végén addig várakozott, hogy a
városba ne érjen el éjszakának előtte. Haza érkeztekor csak az aranynyal
terhelt két szamarat bocsátá házába, a harmadikat, minekutána a
lerakodást feleségére bizta, s kevés szóval közlötte volna Kassim
sorsát, sógorasszonyához vezeté.
Aly Baba kopogott az ajtón, s ezt valami Morgiane nevü nyitá meg. E
Morgiane egy ügyes, tapasztalt, és találós elméjü rableány volt, kit a
legszövevényesebb dolgokhoz lehete használni, s kit Aly Baba e részben
ismert. Midőn tehát az udvarba lépett s a fát a két batyuval levette a
szamárról, félrehitta Morgianet, s mondá neki: „Morgiane, az első mit
tőled most kivánok, okvetetlen hallgatás legyen; mindjárt meglátod, mily
nyomos ez asszonyodra s reám nézve. E két batyuban gazdád holttetemei
vannak, s az a fődolog, hogy mint természetesen megholt temettessék el.
Hadd szóljak elébb asszonyoddal, s vigyázz arra, mit neked mondandok.“
Morgiane bejelenté asszonyának, s az ezt nyomban követő Aly Baba azonnal
be is bocsáttaték.
„No édes sógorom,“ mond az asszony nyugtalansággal, „mi hirt hoz
férjemről? Vonásiból legalább semmi vigasztalót sem olvasok.“
„Sógorasszony,“ mond Aly Baba, „én nem válaszolhatok elébb, mint mig meg
nem igéri, hogy mig elejétől fogva végig meg nem hallgatott, egy szót
sem szól. Arról a mi történt, mindakettőnk nyugodalma – s javára nézve,
a legnémább hallgatással kell lenni.“
„Oh!“ sohajt a sógorasszony félhangon, „e bevezetés férjem halálát
tudatja velem; de egyuttal által is látom a tőlem kivánt hallgatás
szükségét. Igaz, hogy nagy erőt kell magamon venni, de azért szóljon, és
hallgatni fogok.“
Aly Baba utjának egész folyamatját elbeszélte sógorasszonyának
hazatértéig Kassim holttetemeivel.
„Sógorasszony“ mond végre, „igaz, hogy nagy oka van a szomorkodásra,
annyival inkább, minél kevésbbé várta volna. E balesetről többé nem
tehetni; ha azonban lehet valami, a mi sógorasszonyomat vigasztalhatná,
azt az ajánlást teszem, jőjön hozzám férjhez s igy azon kevés vagyont,
mit Isten juttata, egyesitsük a magáéval, feleségemért kezeskedem, hogy
e miatt épen nem lesz szerelemféltő, s hogy egymással jól fognak
megférni. Tetszik ajánlásom, ugy legelébb is azon kell lennünk,
elhitetni, hogy bátyám természeti halállal halt volna meg, – mire nézve,
ugy vélem, bennem s Morgiane rableányában bizhatik.“
Mi jobbat tehetett volna Kassim özvegye, mint Aly Baba ajánlását
elfogadni? Első férje halálával reá maradt vagyon mellett egy másik
férjet kapott, ki gazdagabb vala, s még gazdagabbá lehete. Ezért az
ajánlást épen nem veté meg, hanem inkább okos vigasztalásnak tekinté.
Letörülvén beszédközben megeredt könyei árját, s elnyomván ama
fülhasogató jajgatást, melyet az asszonyok férjök halálánál tenni
szoktak, eléggé bebizonyitá Aly Babának, hogy ajánlását elfogadja.
Ily állapotban hagyá el Aly Baba Kassim özvegyét, s meghagyván
Morgianénak szerepe jól vivését, szamarával haza tért.
Morgiane is azonnal elment egy szomszéd gyógyszerárushoz. Kopogtatván a
boltajtón, kinyitották azt, s ő egy bizonyos orvosságot kére, mely
veszedelmes nyavalyákban igen használatos vala. A gyógyszerárus ád neki
a letett pénzért, s kérdi, ki beteg ura házában?
„Óh!“ felel mély sohajtással, „maga Kassim, az én jó uram! betegségéből
nem okulhatni, sem beszél, sem eszik.“
E szavakkal elviszi az orvosságot, melynek Kassim igaz hogy már hasznát
nem vehette.
Következő nap Morgiane ismét a gyógyszerárushoz mene, s könyes szemmel
kére tőle egy essentiát, melyet betegeknek csak végső életveszélyben
szoktak adni.
„Oh!“ monda mély szomorusággal, midőn azt a gyógyszerárus kezéből
kivenné, „én nagyon tartok attól, hogy e szer szintoly sikeretlen marad
mind az elébbi! Oh, mily jó urat vesztek én!“
Minthogy pedig más részről Aly Babát s feleségét, egész nap látták
szomoru ábrázattal ki s be lótni-futni Kassim házánál, épen nem
csudálkoztak, midőn estve Kassim feleségének, de kivált Morgiane
jajgatásait hallották, mi által Kassim halálát jelenték.
Következő reggel igen korán, még midőn csak a hajnal virrada, elindula
Morgiane, ki tudta, hogy a piaczon egy öreg becsületes csizmafoldozó
van, ki a többinél jóval előbb nyitja ki boltját, s felkeresé ezt. Első
köszöntésre és megszólitásra egy aranyat nyoma markába.
A foldozó, ki az egész városban Baba Mustafa név alatt ismerteték, s
egyuttal igen vidám természetü s tréfás elméjü vala, megnézé a
pénzdarabot, s észrevévén, hogy arany, mondá: „szép foglaló; mi tetszik?
én mindenre kész vagyok.“
„Baba Mustafa,“ mond Morgiane hozzá, „hozza magával minden eszközét, a
mi foldozásra szükséges; mind az által oly feltétellel, hogy ez s ez
helyre érve, beköthessem szemét.
E szavaknál Baba Mustafa egy kevéssé vonakodék.
„Talán“ ugymond, „ott olyas valamit kell végeznem, a mi a jó
lelkiismeret és becsület ellen van?“
„Isten mentsen,“ mond Morgiane, egy másik aranyat nyomva markába, semmi
olyat sem kivánok, a mit minden tisztességgel meg ne tehetne. Csak jőjön
s ne féljen semmitől.“
Baba Mustafa elmene, s Morgiane, minekutána a kijegyzett helyen egy
zsebkendővel beköté szemét, elhalt gazdája házába vezeté, s a zsebkendőt
csak a szobában vevé le, a hol a holt négy részeit összeillesztette
volt. Levévén szeméről a kendőt, mondá neki: „Baba Mustafa, azért
vezetém ide, hogy e négy részt összevarja. Azért csak rajta, s ha
elvégezte, még egy aranyat adok.“
Készen levén munkájával Baba Mustafa, Morgiane ugyanazon szobában beköté
szemeit ismét, s minekutána az igért harmadik aranyat is odaadta neki, s
hallgatásra intette volna, visszavezeté odáig, a hol jövetkor bekötötte
szemét, s itt levéve a kendőt, haza küldé, utána nézvén, mig csak
lehete, nehogy kiváncsiságból talán meglesse őt.
Morgiane vizet melegite Kassim teste mosására. Igy tehát a belépő Aly
Baba megmoshatá, tömjénnel megfüstölheté, s a szokott szertartással a
halotti ruhába takarhatá. Egyuttal az asztalos a koporsót, melyet Aly
Baba rendele, elhozá.
Nehogy pedig ez valahogy észrevegyen valamit, Morgiane a koporsót az
ajtónál átvevé, s minekutána azt kifizeté s elküldé, Aly Babával a
holtat koporsóba tevé. Mihelyt Aly Baba a koporsó fedelét rászegezte, a
mecsetbe mene jelenteni, hogy minden készen van az eltemetésre. A
halott-mosásra rendelt mecsetbeli emberek kinálkozának e munkára; de ő
nekik azt felelte, hogy az már elvégeztetett.
Alig tére vissza Morgiane, midőn az imám a mecsetnek többi szolgáival
visszatére. Négy szomszéd vállára vevé a koporsót, igy vivé a folyvást
imádkozó imám után a temetőbe. Morgiane, mint a megholtnak rableánya,
könyezve s hajadon követé azt keservesen jajgatva, mellét verve s haját
tépve. Őt követék Aly Baba s több szomszéd, kik időről időre sorjában
felváltogaták a többit a koporsóvitelben, mig végre a temetőbe rtek.
Kassim felesége otthon marada, hogy szomorkodhassék s jajgathasson
fennszóval a szomszéd asszonyok társaságában, kik ősi szokásból
temetésközben összegyülének, és siránkozásukat az özvegyével egyesitve,
az egész környéket szomorusággal tölték be.
Ily móddal palástolák el Kassim szomoru végét Aly Baba, hitvese, Kassim
özvegye és Morgiane még pedig oly elővigyázva, hogy nemcsak meg nem
tudta, de még csak nem is gyanitá senki is a városban.
Kassim eltemetése utáni harmad-negyed napra Aly Baba kevés butorát, s a
haramják kincsbarlangjából vett pénzét éjente bátyja özvegyének házába
viteté, hogy ezután ott lakjék, miáltal összekelését sógorasszonyával
tevé közhirré. Minthogy e nemü házasodások ottan nem szokatlanok, senki
sem is csodálkozék azon.
Kassim boltját Aly Baba egyik fiának, – ki egy idő előtt egyik-másik
nagykereskedőnél végzé el tanulását, s a ki magaviseletéről mindig
legjobb bizonyságot adá, – oly igérettel bizta kezére, hogy, ha folyvást
jól viselendi magát, idővel állapotjához képest jól fogja megházasitani.
Hadd örüljön most Aly Baba kezdődő szerencséjének, mi a negyven
haramiáról szólunk. Ezek a meghatározott idő mulva visszatérének erdős
buvóhelyükre; de mily nagy vala csodálkozásuk, midőn Kassim testét nem
lelnék, mely még inkább nevekedék, midőn aranyzsákjaik kevesedését
észrevennék.
„Fel vagyunk fedezve s elvesztünk, ha itt különösen nem vigyázunk
magunkra. S ha idején nem fogunk sikeres ellenszerekhez, lassankint igen
sokat fogunk veszteni ama kincsekből, melyeket eldődeink s mi oly
fáradságosan szerzénk össze. A vallott kárból csak az sül ki, hogy az
elfogott tolvaj az ajtó kinyitásának titkát tudta, s hogy mi szerencsére
épen akkor érénk oda midőn ő ki akara menni. De e dologról még egy
másiknak is kell tudni, minek a holttest elvitetése s kincsünk
kevesedése szembetünő bizonyságok. S nem lévén hihető, hogy két
személynél több tudná e titkot, szükséges, hogy minekutána megöltük az
elsőt, a másikat is takaritsuk el az utból. Mit mondtok ehhez, derék
legények, nem ugyanazt vélitek ti is?“
A harambasa ajánlatát mindnyájan oly okosnak nyilatkoztaták, hogy
helyben is hagyák, s megegyezének előlegesen minden egyéb dologgal
felhagyni, csupán ezután járni s vele elébb fel sem is hagyni, mig czélt
nem értek.
„Bátorságtok s vitézségtektől valóban nem is vártam kevesebbet,“
folytatá most a harambasa, „mindenekelőtt azonban egyik közületek, ki
bátor, ügyes és találós, fegyver nélkül, s idegen utas köntösében menjen
be a városba, s ott egész ügyességét annak kieszközlésére forditsa, nem
beszélnek-e annak rendes haláláról, kit mi érdeme szerint végezénk ki,
továbbá ki volt az, s mely házban lakott. Ezt szükséges mindenek előtt
tudnunk, nehogy olyat tegyünk, a mit valaha megbánhatnánk, vagy mi által
fel is fedeznők magunkat oly országban, melyben ily régóta meg nem
ismerének bennünket, mint önjavunk végett ezután is kell lennünk.
Azonban, hogy az, ki e küldetést átveendi, serkentessék, s egyuttal
elijesztessék attól, hogy az igaz hir helyett hamissal csaljon meg,
miáltal mindnyájunkra veszedelem hárulhatna, azt kérdem, nem tartjátok-e
igazságosnak, hogy ezen esetben a halálos büntetésnek vesse magát
alája.“
El sem várván a többinek véleményét, mond a haramiák egyike: „Én alája
vetem magam e feltételnek, s becsületemnek tartom, hogy e küldetés
átvételével életemet koczkáztathatom. Ha nem találna is elsülni,
legalább elhiszitek, hogy társaságunk közjavára sem jó szándékom, sem
bátorságom nem hiányzott.“
E haramja a harámbasától s czinkosaitól a legnagyobb dicséretekkel
halmozva, ugy átruházkodék, hogy senki sem tarthatá annak, a mi
valósággal vala. Elindulásra az éjt választá, s oly jól, hogy épen
hajnalhasadtakor ért a városba. Egész a nagy piaczig halada előre, hol
csak egy boltot talált még nyitva, t. i. Baba Mustafaét.
Baba Mustafa széken ülve, kaptát tarta kezében, s épen munkájához akara
fogni. A haramia jó reggelt kivánva szólitá meg, s látván ősz korát, még
hozzá tevé: „Jó öreg, igen korán fog a munkához; lehetetlen hogy ily
idős korában még elegendőt láthasson, s ha még világosabb volna is,
kétkedem, hogy szeme elegendő éles volna még a foltozásra.“
„Akárki legyen, mond Baba Mustafa, „de engem alkalmasint nem ismer.
Bármi vén vagyok is, szemem mindamellett még igen jó, s nem fog többé
kételkedni rajta, ha azt mondom, hogy még nem igen régen oly helyen
varrtam össze egy holtat, hol semmivel sem volt világosabb, mint most
itt.“
A haramja rendkivül örüle, hogy beérkeztekor mindjárt oly emberhez
folyamodék, ki eléggé megelőzőleg nem is kérdeztetve, önmagától mondaná
meg azt, a miért ő tulajdonképen jöve.
„Egy holtat?“ kérdé csodálkozva, s hogy beszédre vehesse, még hozzátevé:
„Minek egy holtat összefoldani? Talán azt akará mondani, a lepelt,
melybe a halott be volt burkolva.“
„Nem, nem,“ mond Baba Mustafa, „igen jól tudom, mit akarék mondani.
Szeretne kikutatni, de én többet nem mondok.“
A haramjának nem kelle több felvilágositás arról való meggyőződésre,
hogy megtalálta azt, ki miatt küldve vala. Azért egy aranyat véve elő s
azt Baba Mustafa tenyerébe nyomván, monda neki:
„Épen nem szándékom titkába avatkozni, noha bizonyossá tehetem, hogy azt
nem terjeszteném el, ha közlené is velem. Csak arra az egyre kérném,
mondaná meg, hol van azon ház, vagy inkább vezessen odáig, hol a
halottat összevarta.“
„Ha volna is kedvem ebbeli kivánsága teljesitésére, mond Baba Mustafa,
az aranyat akarva neki visszaadni, „meg kell vallanom, hogy nem is
tehetném ezt; – emberségemre hiheti. Oka ennek az, hogy engem egy
bizonyos helyig vezettek, ott szememet beköték, onnan a házba kisérének,
s onnan elvégezvén munkámat, szintazon módon vezettek ismét a bizonyos
helyig vissza. Látja tehát, mily lehetetlen nekem kivánsága
teljesitése.“
„Legalább, mond a haramia ujra, „emlékezni fog azon utról, merre
bekötött szemmel vezeték. Jőjön azért kérem velem: én ugyanazon helyen
fogom szemét bekötni, s mi együtt fogunk menni azon keresztülkasul
csavargásokon, melyekre vissza fog emlékezni, hogy akkor ment; s
minthogy minden fáradság megérdemli jutalmát, imitt van egy második
arany. Jőjön már most, s tegye meg azon szivességet, melyre kértem.“ E
szavakkal ujra egy aranyat nyoma kezébe.
A két arany ingerlé Baba Mustafát. Egy darabig némán szemlélgeté
markában; mintha fontolni akarná, mitevő legyen. Végre kihuzá kebléből
erszényét, abba tevé s mondá a haramiának: „Nem kezeskedhetem, hogy az
akkor tett utra még egészen vissza fogok-e emlékezni; de mivel már
egyszer akarja, isten nevében azon leszek, hogy a mennyire kitelik
tőlem, visszaemlékezhessem rá.“
Ekkor Baba Mustafa a haramjának legnagyobb örömére, s boltját be sem
zárva, melyben ugy sem vala semmi nevezetes veszteni való, a haramját
odáig vezeté, hol Morgiane szemét beköté. Odaérkezve mondá Baba Mustafa:
„Itt köték be szememet, s épen arra valék fordulva arczczal, merre
most.“ A haramja, ki készen tartá zsebkendőjét, beköté vele szemeit, s
részint vezetve, részint vezettetve, mendegéle mellette, mig megálla.
„Ugy vélem“ mond Baba Mustafa, „hogy akkor sem menék tovább.“ S
valósággal Kassim háza előtt vala, melyben most Aly Baba lakott. A
haramja, minekelőtte a kendőt leoldaná szeméről, hirtelen megjegyzé
krétával a ház ajtaját, azután levevé a kendőt, s kérdé, tudja-e, kié az
a ház? Baba Mustafa azt mondá, hogy ő nem tartozik a városnak ezen
osztályához, s igy nem is tudja, kié a ház.
Látván a haramia, hogy Baba Mustafából nem hozhat ki többet, megköszöné
fáradságát, s minekutána vissza hagyá menni boltjába, maga az erdőnek
indult, meggyőződve, hogy ott jól fog fogadtatni.
Kevéssel azután, hogy a haramia és Baba Mustafa elválának, Morgiane
holmi foglalatosságaiban kijöve Aly Baba házából, s midőn ismét
visszatérne, észrevevé a haramiától az ajtóra tett jegyet. Megálla s
figyelmesen vizsgálá.
„Mirevaló e jegy?“ kérdé magában. „Roszat akar valaki gazdámmal, vagy
csak tréfából tevék ide? Azonban akármi czélból tették is, folytatá
tovább „jó az embernek magát minden lehető esetre biztositani.“
Ő is krétát veve tehát elő, s minthogy mindakét oldalt mellette levő két
vagy három ajtó majdnem szintolyan volt, megjegyzé azokat is ugyanazon
helyen, s ugy mene be a házba, hol azonban sem urának, sem asszonyának
nem szóla semmit is.
A haramia ezalatt folytatá utját az erdőbe, s igen korán érkezett meg a
többinél. Megérkezte után elbeszélé küldetésének szerencsés
következését, rendkivül magasztalván azon szerencsét, hogy mindjárt
elején megtalálta azt, kitől megtudá az egész dolgot, melyet tudakolni
vala. Örömmel hallgaták. Erre megszólamlék a harambasa, dicsérte
buzgóságát, s az egész csapathoz fordulva, mondá: „Bajtársim! nincs
veszteni való időnk; induljunk meg fegyveresen, de hogy senki észre ne
vegye, s ha azután gyanuság elháritása végett egyenkint bemenénk a
városba, gyüljetek össze a nagy piaczon, mig tudósitó társunkkal a házat
igyekszem kikémlelni, hogy a szerint intézhessünk legczélirányosb
rendeléseinket.“
A harambasa beszédét hangos helybenhagyással fogadák, s igy hamar készen
valának az utra. Ketten-hármanként indulának el, s minthogy illendő
távolságban maradtak egymástól, gyanugerjesztés nélkül érkezének be a
városba. A harambasa, s az, ki csak azon reggel tére vissza, legutoljára
érkeztek el. Ez a basát azon utczába vezeté, hol Aly Baba házát
megjegyzé krétával, s midőn elérkezett az első ajtóhoz, melyet Morgiane
fejérrel jegyzett, figyelmezteté, hogy ez az. Midőn azonban utjokat,
hogy gyanusokká ne legyenek, késedelem nélkül folytatnák, s a harambasa
észrevenné, hogy a másik ajtón ugyanolyan helyen szintazon jegy vagyon:
figyelmezteté kalauzát, s kérdé: melyik az igazi? A kalauz megzavarodék,
s nem is birt felelni, kivált midőn basástul látná, hogy a következő
négy vagy öt ajtón szintazon jegy van. Esküdve megerősité a basának,
hogy csupán egy ajtót jegyze meg. „Nem tudom,“ mondá tovább, „ki
jegyezhette meg a többit ily hasonlón; de e zavarodásomban meg kell
vallanom, hogy nem birom megismerni a magam által jegyzettet.“
A harambasa, ezuttal megcsalatva, a nagy piaczra mene, hol embereit a
legelsőtől, kit előtalála, tudósitá, hogy ezuttal hiában fáradtak, s
utjok sikeretlen marada, s hogy most nincs mit tenni egyebet, mint közös
menedékhelyökre visszatérni. Ő maga adta a példát, s igy követé őt a
többi azon renddel, melylyel jött.
Összegyülekezvén a csapat az erdőben ismét, széttágolá nekik a harambasa
visszatértök okát. A kalauz azonnal egyetértőleg halálra itéltetett.
Önmaga bünösnek vallá magát, elismervén azt, hogy jobban kellett volna
vigyáznia, s igy eltökélve nyujtá nyakát oda annak, ki fejét testétől
elválasztá.
Minthogy az egész társaság boldogulására igen fontos vala, hogy e rajtok
történt csin boszutlan ne maradjon, egy másik haramia álla elő, ki e
dolog átvehetését mint különös kitüntetést kérte ki. A dolog
megengedtetett. Ő elindul, megfizeti Baba Mustafát, mint az első, s
azután bekötött szemmel Aly Baba házához vezeti. Ő azt azonnal egy nem
annyira szembetünő helyen veressel jegyzé, azt vélve, hogy ez által
annál könnyebben ismeri ki a fehéren jegyzettek közül.
De nemsokára ezután Morgiane ismét kimene a házból, épen ugy, mint az
elébbi napon, s hazajövet éles szeme felfödözé a veres jegyet. Ugyanugy
tanakodék, mint elébb, s e jegyet is szintazon helyre ráirá a szomszéd
ajtókra veressel.
A haramia visszatérte után az erdőbe előrevigyázását az egész csapat
előtt csalhatatlannak hiresztelé, ugy hogy a megjegyzett házat már nem
lehet eltéveszteni. A harambasa s emberei vele együtt hitték, hogy a
dolognak most bizonyosan el kell sülni. Azért szintazon rendben s azon
vigyázattal, mint azelőtt, és szintugy fegyverkezve is, a városba
lopózának a feltett gonosz szándék végrehajtására, s a harambasa
mindjárt bejövet mene Aly Baba utczájába a haramiával, de szint azon
akadályokra talált, mint először. A harambasa ezért haragra lobbant, s a
haramia szintugy megzavarodék, mint az első.
Igy tehát kénytelen vala a harambasa embereivel még az nap
visszavonulni, még pedig szint oly elégedetlenül, mint előttevaló napon.
A haramia, mint ezen isméti csalódásnak oka, hasonlólag megnyeré
büntetését, melynek önként alája veté magát.