megteritve, felszólitám őket, hogy jőjenek oda. A két jó barát a
világitás fénye, a terem csinossága, az asztali készület, s egészen
inyökre készitett ételek miatt magukon kivül valának. Etelközben
muzsikával s énekléssel, étel után tánczosokkal s tánczosnékkal s más
vigságokkal mulattatám, hogy tehetségem szerint kijelentsem irántuk
köszönetemet.
Következő reggel Saaddal korán igérkezénk elindulni, hogy a reggeli
hűsben részesülhessünk, s ezért még napfölkelte előtt mentünk a folyó
partjára. Itt számunkra készen tartott igen takaros, és szőnyegekkel
kirakott csónakba szállánk, s hat jó evező s a folyam segedelmével
valamely másfél óra mulva megérkezénk mezei házamnál.
Kiszállván, a két jó barát megálla, nem annyira szép külsejének
megnézése, mint inkább fölséges fekvésének s szép kinézéseinek
csudálására, melyek sem igen szorultak, sem messze terjedők nem valának,
s igy azt minden oldalról kellemesiték. Én a szobákba vezetém,
figyelmesekké tevém őket azoknak csinosságokra, butorozásukra s egyéb
kéjitő tulajdonságaikra, s ők mindent igen szépnek találának.
Végre a kertbe menénk, hol nekik legjobban tetszék egy czitrom s
narancserdőcske, melynek virágai s gyümölcsei a levegőt beillatozák; a
fák rendes sorokban valának ültetve, s köztök a folyóból vezetett mindig
folydogáló patakcsa csergedeze. Az árnyék, a hűs, a nap sugárai
forrósága közben, a viznek lassu csergedezése, számos erdei madarak
kellemes zengése, s több más kellemességek annyira meglepék, hogy
majdnem minden lépésre megállának, majd köszönni, hogy ily kellemes
helyre vezetém, majd szerencsét kivánni ily birtokhoz, majd más
udvariságokat mondani.
Én az erdőnek, mely igen hosszu és széles, egészen végeig vezetém, hol
figyelmeztetém őket egy, a kertemet környező igen nagy fáju erdőcskére.
Ott egy, a kilátást sehogysem gátló pálmafák árnyékában fekvő, s
mindenfelé nyitva álló kerti házba vezetém, hol pihenésre szőnyegekkel s
vánkosokkal ellátott üléssel kinálám meg.
Fiaim ketteje, kiket itt a házban találánk, hogy egy idő óta
tanitójukkal küldém vala fris levegőre, elhagya bennünket, s belebb mene
az erdőbe s történetből madárfészkeket keresvén, észrevettek egyet egy
nagy fának ágai között. Eleinte felmászni próbálának, de minthogy erre
sem erejük, sem ügyességük nem vala elegendő, egy velök küldött, s
mindig körülöttük levő rabszolgának mutaták azon parancsolattal, hogy
számukra vegye ki.
A rabszolga felmászott s midőn a fészekig ért, igen csodálkozék, midőn
látta, hogy az egy csalmába vala rakva. Ő tehát a fészket mindenestül
lehozá, s a csalmát gyermekemnek mutatá. Minthogy azonban nem kétkedék,
hogy talán magam is szeretném látni, figyelmezteté őket arra, s az
idősbiknek adá, hogy vigye hozzám.
Már messziről látám jöni azon örömmel, mely gyermekek tulajdona, ha
fészket találtak. Midőn nekem általadná, mondá: „Látod e fészket itt a
csalmában?“
Saadi és Saad ez új tüneménytől szintugy meg valának lepetve, mint én;
sőt én még sokkal nagyobban, minthogy a csalmát megismerém ugyanannak,
melyet az ölyv ragada volt el tőlem. Álmélkodva szemlélvén meg azt
közelebbről, s forgatván minden oldalra, kérdém két barátomat: „Uraim,
képesek volnátok-e még arra emlékezni, hogy ez azon csalma, melyet
viseltem az nap, midőn legelébb volt szerencsém tőletek megszólittatni?“
„Nem hinném“ mond Saad, „hogy Saadi jobban ügyelt volna rá nálamnál, de
egyikünk sem fog róla kételkedhetni, ha a száz kilenczven arany benne
találkozik.“
„Uram“ válaszolék, „nincs oka kétkedni, hogy ez valósággal azon csalma;
mert azontul, hogy igen jól ismerem, nehézségéről is veszem észre, hogy
nem más, mit maga is észre vehet, ha nem sajnálja kezébe venni.
Gyermekeimnek adván a belőle kivett madarakat, általadám neki; ő azt
kezébe vevé, azután Saadinak adá, hogy ez is megitélhesse nehézségét.
„Elhiszem hogy a te csalmád“ mond Saadi, „de még inkább meg fogok erről
győződni, ha a százkilenczven aranyat magam előtt fogom látni.“
Kezembe vévén ismét a csalmát, folytatám: „Uraim, nézzék meg legalább,
kérem, minekelőtte hozzá nyuljak, hogy nem ma óta van még csak a fán, s
hogy állapotja, valamint a benne minden emberi kéz nélkül oly puhán
rakott fészek, bizonyos jelei, hogy az a nap óta van itt, mióta tőlem az
ölyv elragadá s hogy e fára tevé, vagy ejté, s fennakada ágai között. Ne
vegyék rosz néven, ha erre figyelmeztetém, mert én részemről sokért nem
adom, ha csak legkisebb gyanuját is elhárithatom magamról a csalásnak.“
Saad segite szándékomban. „Saadi“ mond ő, „ez téged illet, nem engem, ki
mindig azt hittem, hogy Hasszán bennünket nem ámit.“
Mig Saad igy beszéle, levevém a kendőt, mely a csalmának belső sapkáját
több izben övezé körül, s ki huzám az erszényt melyet Saadi azonnal
annak ismere el, melyet nekem adott. Előttök üritém ki a szőnyegre, s
mondám azután: „Uram, itt vannak az aranyok, olvassák meg magok, s
nézzék meg, teljes-e a szám?“
Saad tizével állitgatá fel sorjában, mig mind a száz kilenczven együtt
nem volt, s ekkor Saadi, nem tagadhatván ily szembetünő igazságot
tovább, felém fordulva mondá: „Hasszán, megengedem, hogy e
százkilenczven arany nem segithete semmit is gazdagulásodban. De a másik
százkilenczven arany, melyet egy korpás fazokba dugtál, mint velem el
akarod hitetni, szolgálhatott legalább arra.“
„Uram“ felelék erre, „én ez utolsó summára nézve szintugy megmondtam az
igazat, mint az elsőre nézve. Csak nem akarja talán, vegyem vissza
szavamat, hogy hazugságot mondjak?“
„Hasszán“ mond Saad hozzám: „hagyd Saadit véleményében. Én szivesen
elengendem neki, ha azt gondolja, hogy ez utolsó summával boldogságod
felét köszönöd neki, csak azt engedje meg, hogy én másik felére nézve a
neked adott óndarabbal szinte segitélek benne, s ő a drágakő találását a
hal hasában nem hozza kétségbe.“
„Saad“ mond Saadi, „én mindent akarok, mit te akarsz csak az egyet
engedd hinnem, hogy pénzt csak pénzzel szerezhetni.“
„Hát ha“ mond Saad, „ha a történet ugy akarná hogy egy ötvenezer aranyat
érő gyémántot leljek, s azon summát valósággal meg is kapnám érte, akkor
is pénzen szereztem volna ezen összeget?“
Ezzel vége lőn a vitának. Felkelénk, s visszatérénk a házhoz, s minthogy
az ebéd már fel vala tálalva, asztalhoz ülénk. Ebéd után vendégimet
magokra hagyám, hogy azalatt a nap legnagyobb forróságát elmulni hagyván
elméjöket csillapitsák le, azalatt elmenék, s kulcsáromnak, ugy szinte
kertészemnek a szükséges parancsokat adám. Azután ismét visszatértem
hozzájok s különbféle érdektelen tárgyról mulatánk, mig a legnagyobb
hőség elmult; azután a kertbe menénk, hol a hüvösben naplementig
maradánk. Erre mind a hárman lóra ülénk, s egy rabszolga kiséretében, a
legszebb hold világánál az éj mintegy második órája körül megérkezénk
Bagdádban.
Magam sem foghatom meg, embereim minő gondatlanságából történt, hogy a
lovak számára kifogyott az árpa. A gabonatárak már be zárva, s messzébb
valának, hogy sem ily későn még lehetett volna oda küldeni.
Rabszolgáim egyike a szomszédságban keresgélt, s talált még is egyik
boltban egy fazék korpát. Megvette a korpát, s edényestül elhozta, azon
feltétel alatt, hogy ez utolsót, másnap ismét visszaszolgáltassa. A
rabszolga a korpát a jászolyba önté, s midőn ott szélyelteregetné, hogy
midenik lónak kijusson a maga része, egy kendőt érze kezei között, mely
összecsomózva s igen nehéz volt. Ő nekem a kendőt azon módon, mint
találta, általhozta, s általadásakor mondá, hogy talán ez azon kendő,
melyről gyakran halla beszélni, ha a történetet barátimnak beszélém el.
Örömtelve mondám jóltevőimnek: „Uraim, az ég nem akarja, hogy elváljanak
tőlem, minekelőtte a dolog valóságáról, melyet eddig is mindig erősiték,
meg nem győződtek. Itt van – mondám Saadihoz fordulva, – a másik száz
kilenczven arany, melyet kezéből kaptam, én e kendőről ismertem rá.“
Felbontám a kendőt, s szemök előtt olvasám le a summát. Az edényt is
előhozatám. Én ismét rá ismerék, s feleségemhez küldém azon kérdéssel,
hogy ismeri-e; meghagyva egyuttal, hogy a történetről senki emlitést se
tegyen. Azonnal rá ismert, s azt izené, hogy ez azon edény, melyet
korpával telve cserélt ki mosó-földért.
Most végre Saadi megadá magát, s hitetlenségéből megtérve, mondá
Saadnak: „Most engedek, s elismerem veled, hogy a pénz nem mindig biztos
szer pénzgyüjtésre s gazdagodásra.“
Saadi végezvén beszédét, mondám neki „Uram, nem merem azon ajánlást
tenni, hogy azon háromszáz nyolczvan aranyat, melyet az ég ma hozott
ismét napfényre, hogy rosz vélekedését igazságszeretetemről megczáfolja,
ismét vegye vissza. Meg vagyok győződve, nem oly szándékkal ajándékozá
azt nekem, hogy valaha ismét visszakivánja. Én részemről megelégszem
azzal, mit az egek más oldalról juttatának, s igy nem kivánom e pénzt; s
igy reménylem, nem fogja ellenzeni, ha a pénzt holnap a szegények közt
osztom el, hogy ezért bennünket valaha megjutalmazzon az Isten.“
A két jó barát még ez éjt is nálam tölté. Következő reggel megölelének,
s visszatérének mindegyike tulajdon lakába, megelégedve a nálam talált
fogadtatással, s azzal, mint magok láták, hogy Isten után egyenest nekik
köszönhető szerencsémet jól forgatom. Én szinte meglátogatám
mindegyikét, hogy köszönetemet még külön is megtegyem. Azóta nagy
becsületemnek tartom, hogy megengedék, velök barátkoznom, gyakran
látogathatnom, s velök beszélhetnem.“
Harun Arreschid Kodjah Hasszán elbeszélését oly nagy figyelemmel
hallgatá, hogy csak ennek elhallgatásából vevé észre végét. Erre mondá
neki: „Hasszán, régóta nem hallék semmit is beszélni, ami annyira
mulattatott volna, mint azon csodálatos utak, melyeken tetszék az égnek
téged még e világon szerencséssé tenni. Ezért ajándékinak jó használása
által folyvást háládatosnak is kell mutatni magadat iránta. Egyuttal azt
is megmondom, hogy a gyémánt, mely téged szerencséssé téve, jelenleg
kincseim között van, s igen örülök megtudhatni, hogyan kerüle oda.
Minthogy azonban Saadi szivében még mindig kételkedhetik e gyémánt
rendkivüli jelességén, melyet legdrágábbnak s legcsodálatraméltóbbnak
tartok minden birtokim közül, azt akarom, Saaddal együtt vezesd ide,
hogy kincstartóm neki megmutathassa, s ha legkisebb hitetlenség volna is
még benne, ismerje el itt, hogy a pénz maga nem mindig legbiztosb eszköz
szegénynek rövid idő alatti s különös fáradság nélküli gazdagitására.
Akarom szinte, hogy e történetet beszéld el kincstárnokomnak, hogy ez
irassa le, s tegye el a gyémánt mellett.“
Midőn erre a chalyf Kodjah Hasszán, Sidi Numan, és Baba Abdallahnak feje
biczczentésével értésekre adá megelégedését, leborultak fejedelmi széke
előtt, s bucsut véve eltávozának.
Aly Baba s a negyven haramia története.
Perzsiának egy városában élt két testvér, az egyik Kassim, a másik Aly
Baba névvel. Minthogy atyjoktól öröklött kevés vagyonon egyaránt
osztozának, azt kellene hinni, hogy körülményeiknek is körülbelül
egyformáknak kell lenni. A történet azonban másként akará.
Kassim megházasodék, s menyekzője után rövid időre neje igen jó karban
levő boltot, gazdagon rakodott árutárt s fekvő jószágokat örökle, melyek
őt egyszerre jó állapotba helyezék, s a város egyik leggazdagabb
kereskedőjévé tevék.
Aly Baba ellenben, ki szintoly szegény feleséget veve el, mint maga
volt, igen szegényen élt, s maga s övéi eltáplálására az volt keresete,
hogy a közel erdőbe mene fát vágni, s azt három tulajdon szamarán a
városba vitte eladni.
Egykor Aly Baba szintén az erdőben vala ismét, s épen annyi fát vágott,
mennyi szamarai terhelésére elegendő volt, midőn messziről nagy
porfelleget láta kerekedni, mely egyenes irányban azon hely felé
tartott, hol ő épen vala. Szorosan vigyáza rá, s nemsokára számos lovas
sereget különböztethete meg, mely legjobb rendben közeledék.
Noha a környéken zsiványoknak soha sem hallották hirét is, mégis azon
gondolatra vetemedék Aly Baba, hogy e lovasok azok lehetnének, s nem
aggódván, mi lesz szamaraiból, csak személye menekedhetéséről
gondolkozék. Egy fára mászott, melynek levelei csekély magasságban
rendkivül sürüek valának, s ezek között annyival nagyobb bizalommal üle
le, minthogy onnan, maga nem láttatva, mindent megláthata.
A lovasok, mindnyája nagy, erős, jól öltözve s fegyverkezve közeledének
a sziklához, s Aly Baba, ki negyvent számlála, tekintetök s
készületöknél fogva nem kétkedék tovább, hogy valóban zsiványok. Nem is
csalatkozott. Valósággal zsiványok valának, kik, a környéket nem
háborgatván, rablásaikat messze távolban űzék, s itt csak
összejövetelöket tarták. A mit itt láta, még inkább megerősité
véleményében.
Mindegyik lovas lekantározá lovát, megköté, a nyereg hátulján volt árpás
tarisznyát fejére akasztá, s levevé róla a batyut. A legtöbb batyuk
nehézségéből Aly Baba azt itélte, hogy azokban csupa arany és
ezüstpénznek kell lenni.
A legderekabbik közülök, kit Aly Baba a zsiványok kapitányának tartott,
batyujával terhelve a sziklához közeledék, mely tőben vala a nagy fa
mellett, hová Aly Baba rejtezett, s minekutána nehány bokor között
elmene, e szavakat mondá: Sesam nyilj meg! még pedig oly fenhangon, hogy
Aly Baba meghallá. A mint a harambasa e szavakat kimondá, megnyilt egy
ajtó, s minekutána embereit maga előtt bebocsátá, maga is bemene s az
ajtó bezáródék.
A zsiványok sokáig maradának a sziklában, s Aly Baba félvén, nehogy
közülök egy, vagy talán valamennyi is azon szempillanatban, midőn helyét
szabadulása végett elhagyná, kijőjenek, kénytelen vala a fán maradni, s
türelmesen várakozni. Mindamellett kisértetbe jött leszállani, a fához
kötött két lovat elragadni, egyikre felülni, másikat kantáron vezetni, s
szamarait maga előtt kergetve a város felé sietni, azonban e terv
bizonytalan kimenetelétől félve, inkább a bizonyosabbat választá.
Végre az ajtó ismét kinyilt, s a negyven zsivány kijöve, még pedig a
kapitány, ki utolsó mene be, most legelső jöve ki, s a többit maga előtt
lépteté el. Aly Baba őt e szavakat hallá mondani: Sesam záródjál! mire
az ajtó ismét bezáródék. Mindegyik lovához mene, felkantározá ismét,
batyuzsákját felköté s felüle. Indulásra látván a harambasa készen
mindnyáját, előttök indula meg, s igy eltávoztak ismét azon uton, melyen
jöttek.
Aly Baba nem szállott le a fáról azonnal. „Elfelejthettek,“ igy szóla
magában, „valamit, a miért kénytelenek lehetnének visszatérni, s ezen
esetben megfoghatnának.“ Addig néze utánok, mig végre eltüntek szemei
elől, s nagyobb bátorság kedvéért csak sokára azután jött le. Eszében
tartván a szavakat, melyekkel a harambasa az ajtót kinyitá és becsuká,
kiváncsi volt megpróbálni, vajjon e szavak szintazon foganatuak-e, ha ő
mondja ki. Azért általvergődött a bokrokon, s itt csakhamar észre vette
a mögöttük rejtező ajtót; azután elébe állott, s mondá e szavakat: Sesam
nyilj meg! s az ajtó tüstént sarkig feltárult.
Aly Baba homályos és setét helyet reményle látni, de mint bámult el,
midőn emberi kezek által magas boltozat formára kivájt, világos, bő és
téres helyet szemléle, mely felülről a sziklák közé rejtett nyilásból
vevé világát. Láta ott sok eleségneműt, gazdag árucsomagokat
felhalmozva, selyem és brokát-anyagokat, nagy értékü szőnyegeket, s
kivált sok arany és ezüstpénzt, mely részint rakásra halmozva, részint
bőrzsákokban és erszényekben feküvék egymáson. Mind e dolgok látására
ugy rémlett előtte, mintha e sziklabarlang nemcsak nehány esztendő,
hanem már századok óta szolgált volna haramiák buvóhelyeül.
Aly Baba nem tétováza, mitevő legyen. Belépe a barlangba, s alig vala
benn, ez be is záródék utána; ez őt azonban nem nyugtalanitá; hiszen
tudta a titkot kinyitására. Ő itt nem bántá az ezüstöt, hanem csak a
vert aranyat, kivált pedig a zsákokban lévőt. Ebből több izben annyit
vett el, mennyit csak elbirt, s a mennyi elegendő volt azalatt elszéledt
három szamarának megterhelésére. Összekeritvén azokat a sziklához,
megterhelte zsákokkal, s hogy ezeket egy kevéssé elrejtse, felül fát
raka rájok, ugy hogy abból senki sem vehete észre semmit is. Elvégezvén
ezt, az ajtó elébe állott, s alig mondá e szavakat: Sesam záródjál! már
be is záródék; – mert ez valahányszor bemene, magától bezáródék, s
valahányszor kijöve, nyitva marada.
Ez meg levén, Aly Baba a város felé tartott, s megérkezvén házánál, a
három szamarat egy kis udvarba hajtá, s az ajtót maga után jól bezárá.
Azután a kincset fedező kevés fát leraká, s a zsákokat házába vivé, s
ott a nyoszolyán ülő felesége előtt rendben leraká.
Felesége a zsákokat kezébe vevé, s érezvén, azokat pénzzel lenni tele,
gyanakodott, hogy férje talán lopta, a miért is, behordván ez
mindnyáját, nem tartózkodhatott e kérdéstől:
„Aly Baba, csak nem voltál talán oly elvetemedett, hogy e zsákokat…“ de
Aly Baba igy vága szavába: „csendesen édes feleségem, ne töprenkedjél
azon; én nem vagyok tolvaj, ha csak azt nem nevezik tolvajságnak, ha
haramiáktól vesz el az ember valamit. Fel fogsz hagyni e rosz
vélekedéssel felőlem, ha szerencsémet elbeszéltem.“
Ő a zsákokat kiürité, ugy hogy abból nagy rakás arany lett, mely
feleségét majdnem elvakitá. Erre történetét elejétől végig elbeszélé, s
végre mindenek előtt ajánlá, hogy a dolgot titokban tartsa.
Midőn felesége álmélkodásából egy kissé feleszmélt, örült férjével a
nekik jutott szerencsén, s az előtte heverő rakás aranyat darabonkint
akará megolvasni.
„Édes feleségem,“ mond Aly Baba hozzá, „nincs jó dolgod; mit akarsz itt
tenni? mikor végeznéd el a számlálást? én gödröt készitek, s abba
elásom; mert nincs veszteni való időnk.“
„Mégis jó volna“ mond az asszony, „ha csak hozzá vetőleg is tudnánk,
mennyi. Én a szomszédba megyek egy kis mértéket kölcsönözni, s azzal
majd méregetem, mig te a gödröt ásod.“
„Édes asszony“ mond erre Aly Baba, „a mit itt tenni akarsz, haszontalan,
s ha szavamat fogadnád, abbanhagynád. Azonban tégy tetszésed szerint;
csak el ne felejtsd a dolgot titokban tartani.“
Kivánsága kielégitésére elmene Aly Baba felesége nem messze lakó Kassim
sógorához. Kassim nem vala otthon, s ezért annak feleségétől kére kevés
időre kölcsön egy mértéket. A sógorasszony kérdé nagyra vagy kicsire
van-e szüksége, s Aly Baba neje kicsit kére.
„Igen szivesen“ mond a sógorasszony, „csak várjon egy keveset, mindjárt
elhozom.“
A sógorasszony keresé s megtalálá a mértéket, ismervén azonban Aly Baba
szegénységét, kiváncsi volt megtudni, minő gabonát akar vele annak neje
mérni, s eszébe juta a mérték fenekére észrevétetlenül egy kevés faggyút
ragasztani. Erre visszatért, a mértéket Aly Baba feleségének adá, s
hosszas kimaradásáért azzal mentegeté magát, hogy még keresnie kellett.
Aly Baba felesége visszatért, a mértéket a rakás aranyra tevén, tele
tölté, s azután egy kevés távolságban a nyoszolyára önté, mig mind meg
nem mérte, s ő a mértékek nem csekély számával igen meg vala elégedve.
Mig Aly Baba az arany elásásával foglalatoskodék, neje, hogy
sógorasszonyának megmutassa rendességét s pontosságát, visszavitte a
mértéket, arra nem is ügyelve, hogy fenekéhez egy arany ragada.
„Sógorasszonyom“ mond ez hozzá visszaadás közben, „látja, hogy mértékét
nem tartám felettébb sokáig magamnál; igen sok köszönettel tartozom
érette, itt van ismét.“
Aly Baba neje alig fordita hátat, midőn Kassim felesége megnézé a
mértéket alul, s nem kevéssé csudálkozék, azon aranyat találni. Azonnal
irigység fogta el szivét testvére iránt.
„Hogy“ mond ő, „Aly Babának annyi az aranya, hogy mérheti? s hol vette
ez a nyomoru azt a sok aranyat?“
Férje, Kassim, mint tudjuk, nem vala honn, hanem boltjában, honnan csak
este tért haza. Örökkévalóságnak tetszett előtte az idő, mig haza jön,
oly nagy volt nyugtalansága, hogy vele, e neki is szintoly meglepő
ujságot közölhesse.
Kassim hazatértekor mondá neki felesége: „Kassim, te magadat gazdag
embernek tartod, azonban tévedsz; mert Aly Baba végtelenül gazdagabb
náladnál, ő aranyát nem számlálja már többé mint te, hanem itczével
méri.“
Kassim e rejtély megfejtését kivánta. Az asszony meg is tevé azt,
elbeszélvén, mi okos móddal tevé e felfödözést, egyuttal megmutatá neki
a mérték fenekéhez ragadt aranyat, mely oly régi vala, hogy az
uralkodónak reá vert neve előtte egészen ismeretlen volt.
A helyett, hogy testvérének juthatott szerencsén igaz szivből örvendene,
Kassim inkább halálos irigységet forrala miatta, s majd nem is alhaték
egész éjszaka. Következő nap még napfelkelte előtt mene hozzá. Minthogy
pedig a gazdag özvegygyel való összekelése óta nem is bánt vele többé
ugy mint testvérével, s e nevet már el is látszék felejteni, következő
szavakkal szólitá meg:
„Aly Baba, te dolgaidban még felettébb visszatartózkodó vagy; te a
szegény, nyomoru s koldus szerepét játszád, s itczével méred az
aranyat.“
„Édes bátyám“ felel Aly Baba, „nem értlek, miről beszélsz; beszélj
magyarábban.“
„Csak ne tettesd magad oly tudatlannak,“ mond Kassim, mutatva neki e
szavaknál a feleségétől kapott aranyat, s kérdé tovább: „hány darab
ilyen aranyod van, mint ez, melyet feleségem a tiednek tegnap
kölcsönzött mérték fenekéhez ragadva talált?“
E szavakból észre vevé Aly Baba, hogy neje nyakassága miatt Kassim s
felesége már megtudák azt, mit ő legmélyebb titokként akara tartani. A
hiba azonban már megtörtént, s nem volt többé jóvá tehető. Nem mutatva
bátyjának legkisebb álmélkodás vagy harag jelét is, elbeszélé neki, mily
véletlenül és hol fedezé fel a zsiványok búvó-helyét, s ha a dolgot jól
eltitkolja, e kincsnek egy részét ajánlá neki.
„Ezt amugy is megkivánom,“ mond Kassim kevélyen, „de azontul“ folytatá,
„körülményesen akarom tudni, hol fekszik e kincs, továbbá közelebbi
ismertető jeleit, s hogy juthatnék beléje magam is, ha kedvem tartaná;
különben feladlak a törvényhatóságnál. Ha megtagadod tőlem, nemcsak
semmit sem reménylhetsz tovább, hanem még azt is, a mit már elhoztál,
elveszted, holott ellenben én, azért, hogy feladlak, a magam részét
megkapom.“
Aly Baba inkább természeti jószivüségből, mint embertelen bátyja gonosz
fenyegetőzéseitől megijedve, kivánsága szerint mindenről tudósitá, még
azon szavakról is, melyekkel ki s bejárhat.
Kassimnak több nem kelle. Elhagyá őt azon feltétellel, hogy megelőzze.
Azon reménynyel, hogy magáévá tehesse az egész kincset, következő nap
hajnalban, a kincscsel megtöltendő nagy ládákkal terhelt tiz öszvérrel
utnak indult, feltevén magában, hogy másod izben a barlangban találandó
teher mennyiségéhez képest még többet viszen magával. Az Aly Babától
jegyzett utat választva, a sziklához ére, ráismere a jegyekre s a fára,
melyen Aly Baba el vala dugva. Erre keresi az ajtót, megtalálja, s e
szavakat mondja: Sesam, nyilj meg! Az ajtó megnyilik, ő belép, s utána
azonnal ismét bezáródik. A barlang szemlélésekor elbámul, abban sokkal
több kincseket találván, mint a hogy Aly Baba elbeszéléséből gyanithatá,
s álmélkodása az egyes dolgok szemlélésének mindinkább nevekedék.
Gazdagságokat szerető fösvény ember létére – mert ez vala – az egész
napot is eltöltötte volna e temérdek mennyiségü kincsek szemlélésével,
ha eszébe nem jutott volna, hogy tulajdonképen aranyat elvinni, s tiz
öszvérére rakni jött ide. Felvett tehát annyi zsákot, a mennyit csak
birt, s midőn az ajtóhoz jöve, hogy kinyissa, s feje tele volt más
gondolatokkal, ugy tapasztalá, hogy a szükséges szavat elfelejté, s
Sesam helyett mondá: Árpa nyilj meg! Csodálkozék, midőn látná, hogy az
ajtó nem nyilik; több gabonanemek nevét is előhozá, de az ajtó csak nem
nyilott meg.
E véletlen esetre Kassim nem vala elkészülve. Azon veszedelemben,
melyben szemlélé magát, elrémül, s minél inkább iparkodék a Sesam szóra
emlékezni, annál inkább megzavarodék elméje, s igy rövid időn olyan lett
előtte e szó, mintha sohasem hallotta volna nevezni. Földre veti a
felszedett zsákokat, nagy léptekkel fel s alá jár a barlangban, s az őt
körülvevő kincsek nem érdeklik többé. Azonban Kassim hadd sirassa
sorsát, ő nem érdemes szánakozásunkra.