elhinném is talán, hogy mind az, a mint nekem itt mondasz, oly igaz,
mint velünk elhitetni szeretnéd, s hogy nem csupa szépitő palástja
korhelységednek vagy rosz gazdálkodásodnak, még is igen vigyáznék
magamra, hogy ne ismételjem makacsul próbáimat, melyek végre tönkre
juttatnának. Én nem sajnálom a négyszáz aranyat, melytől magamat
megfosztám, hogy téged szegénységedből kiragadni próbáljalak; én azt az
egek kedvéért tettem, tőled nem vártam köszönetet, hanem csak azon
örömet, hogy veled valami jót tettem. Csak egyedül azt sajnálhatnám
mellette, hogy veled, s nem inkább mással tettem próbámat, ki annak
talán jobb hasznát vette volna.“ E szavai után barátjához fordult,
folytatva: „Saad, az imént mondottakból megérthetted, hogy még nem
tartom végképen elvesztettnek a játékot. Szabadságodban áll azonban,
állitásod igazságát szinte egy próbatétellel bebizonyitni. Mutasd meg
nekem, hogy a pénzen kivül vannak még más utak s módok is, egy szegény
szerencséjének, – oly értelemben, mint mi ketten veszszük, –
alapitására, s e végre ne keress mást, hanem vedd Hasszánt. Bármit adj
is neki, én meg nem győződhetem, hogy az által gazdagabbá lehessen, mint
a négyszáz aranynyal lehetett volna.“
Saad egy a kezében levő darab ónat Saadinak mutatá. „Láttad,“ ugymond,
„midőn felvettem e darab ónat láb alól; ezt most Hasszának adom, s
meglásd, mennyit fog neki behozni.“
Saadi hangos kaczajra fakadva neveté ki Saad-ot. „Egy darab ón?“ mond ő,
„valljon mennyivel többet fog az Hasszánnak behozni egy fillérnél, s mit
fog egy fillérrel kezdeni?“
Saad azalatt kezembe adá a darab ónat, s mondá: „Hadd nevessen az, s te
csak vedd el. Sokat fogsz egykor nekünk azon szerencséről beszélni,
melyet ez házadba hozott.“
Én ugy hittem hogy ezt Saad csak tréfából, s nem valósággal mondá.
Mindazáltal köszönettel vevém az óndarabot, s hogy akaratjának eleget
tegyek, látszólag mellényembe dugtam. Erre a két jóbarát sétáját mene
folytatni, s én munkámhoz láték.
Midőn estve lefekvés előtt levetkezém, s övemet tevém le, a Saad adta
ón, melyről már egészen elfelejtkeztem, leesett a földre. Én felvevém, s
félre tevém egyik hozzám legközelebb eső helyre.
Azon éjszaka történt, hogy szomszédim egyikének, egy halásznak, hálója
javitásánál hibázott egy darab ón. Neki magának nem volt egy darabkája
is a hiányosnak kipótolására, s minthogy a boltok már be valának zárva,
venni is késő volt. Neki pedig, hogy jövő nap családával legyen miből
tengődnie, hajnal előtt két órával halászni kellett mennie. Közlé
feleségével ebbeli boszuságát, s kiküldé, hogy valamelyik szomszédtól
keritsen e szorultságban egy darab ónat.
Az asszony engedelmeskedék férjének, s házról házra ment az utczának
mind a két felén, de sehol sem kapott. E felelettel visszatért férjéhez,
ki több szomszédait nevezé, kérdvén, hogy azoknál is kopogott-e? Ő
igenelte. „S Hasszán Alhabbalnál is“ folytatá, „mernék fogadni, annál
nem voltál.“
„Igaz“ felel az asszony, „odáig nem voltam, mert messzellettem, de ha
odáig fáradtam volna is, azt hiszed, hogy annál kaptam volna valamit?
Ahhoz csak akkor kell menni, ha az embernek semmire sincs szüksége; ezt
én tapasztalásból tudom.
„Ez nem tesz semmit is“ mond erre a halász, „te csak restelted, s én
akarom hogy oda menj. Te már százszor voltál nála, s nem kaptad meg azt,
a mit kerestél, de ma talán épen megkapod az ónt, melyre szükségem van;
még egyszer, akarom, menj oda.“
A halász neje zsémbelődve s morogva indult el, s kopoga ajtómon. Én
ugyan alvám már, de felserkenve kérdém, mi baj?
„Hasszán Alhabbal“ mond az asszony kettőztetett hangon, „férjemnek hálói
kiigazithatására egy darab ónra van szüksége; ha volna házad körül egy
darabka, kéretné általam.“
A Saadtól kapott ónnak emlékezete, kivált az által, a mi vetkezésemkor
történt vele, még oly világosan forgott eszemben, hogy el nem
feledkezhetém róla. Mondám azért szomszédasszonyomnak, hogy van, s csak
várjon egy kevéssé, nőm azonnal oda adja neki.
E lármára szinte felserkent feleségem, felkél, setétben tapogatódzva
megtalálja a kijegyzett helyen az óndarabot, s egy kevéssé kinyitván az
ajtót, kiadja szomszédasszonyomnak.
A halász neje megörülve, hogy hiába nem jött, mondja feleségemnek:
„Szomszédasszony, az én és férjem öröme e miatt oly nagy, hogy érte
mindazon halakat igérem, melyeket férjem hálójának első vizbe vetésekor
fogand; tudom, ő adott igéretemet nem másolandja meg.“
A halász, megörülve, reménysége ellenére is megkaphatni az ónat,
helybenhagyá neje irántunk tett igéretét. „Nagyon köszönöm“ mond ő „hogy
e tekintetből szándékomat megelőzted.“
Hálóit végkép kiigazitván, szokása szerint hajnal előtt két órával
halászni mene. Hálóinak első kivetésekor csak egyetlen egy, de egy
rőfnél hoszabb, s arányos vastagságu halat fogott. Ezután többször is
beveté még hálóját, s igen szerencsés volt, de valamennyi halai között
egy sem volt, mely az elsőnek csak nyomába is érhetett volna.
A halásznak elvégzett halászatjától haza térve első gondja én valék, ki
nem kevéssé csudálkoztam, midőn őt munkám mellett egy hallal terhelve
látam elém lépni.
„Szomszéd“ igy szólita, „feleségem a múlt éjjel irántami szivességéért
azon halat igéré, melyet hálóm elő kivetésekor fogandok, s én helyesnek
találám igéretét. Kelmed számára az Isten csak ezen egyet adá, s kérem,
vegye el tőlem. Ha egészen megtelt volna is hálóm, mind kelmedé lenne.
Vegye el azért ugy a mint van, s elégedjék me vele.“
„Szomszéduram“ felelék erre, „az általküldött darab ón oly csekélység,
mely meg sem érdemli, hogy ennyire magasztalja. Szomszédoknak aprólékos
szükségeikben segiteniök kell egymást, s én csak azt tettem, a mit
hasonló esetben viszont vártam volna. Azért, ha nem tudnám, hogy igaz
szivből adja, s hogy meg is bántanám, ha azt tenném, ajándékát nem is
fogadnám el. Mivel tehát szomszéd uram akarja, elfogadom, s tiszta
szivből köszönöm.“
Ezzel vége lőn kölcsönös tisztelkedésinknek, s én a halat feleségemhez
vivém.
„Nesze“ mondám hozzá, „a hal, melyet halász szomszédunk hozott az éjjel
adott óndarab köszönete fejében. Ez, mit várhatunk Saad tegnapi
ajándékától, melyet azon igérettel adott, hogy nekem szerencsét hozand.“
Egyuttal elbeszélém neki a két jó barát visszatérését, s azt, a mi
köztünk történt.
Feleségem e nagy és vastag hal szemlélésére zavarodásba jött. „Mit
gondolsz“ mond ő, „mit tegyünk vele? Vasrostunk nem tiszta s csak kis
halakra való, s hogy halászlével főzzük, nincs elég nagy fazokunk.“
„Az a te dolgod“ mondám neki, készitsd el tetszésed szerint, akar sütöd,
akar főzöd, én meg fogok vele elégedni.“ Ezt mondván dolgomra menék.
Elkészités közben feleségem a hal beléből egy nagy gyémántot húza ki,
melyet tisztán leöblögetve, puszta üvegnek tartott. Ő ugyan hallott már
gyémántokról beszélni, de ha látott, vagy kezében forgatott volna is
már, még sem ismerte eléggé, hogy megkülönböztethette volna. Azért
legkisebb gyermekünknek adá, hogy többi testvéreivel játsszék, kik
mindnyájan sorban akarván megnézni s megtapintani, váltogatva egymás
kezébe adogaták, hogy szépségét, fényét s tüzét csodálják.
Meggyujtatván estve a mécs, játékjokat még mindig folytató gyermekeink
észrevevék, a mint feleségem vacsora készitéskor történetből a mécs
előtt elmene, s igy árnyékot okoza, hogy az fényt ada magától, s e miatt
a gyermekek egymás kezéből kiragadák, hogy próbákat tegyenek véle. E
miatt az apraja sirt, ha a nagyok nem hagyák addig kezökben, mig
akarták, s ezek lecsillapitásokra kénytelenek valának nekiek a követ
ismét visszaadni.
Minthogy gyakran csekélység is elegendő ok gyermekek mulatására vagy
összevesztésére, s minthogy ez gyakran szokott közöttök történni, sem én
sem feleségem nem ügyeltünk rá, mi adhata okot e fülhasogató lármára s
czivódásra. Végre ez is megszünt, midőn a nagyobbak velünk vacsorához
ültek, s az apróknak nőm részöket mindeniknek odaadta.
Vacsora után a gyermekek ismét összegyültek, s az elébbi lárma ujra
kezdődött. Megtudni akarván czivódásuk okát, kérdém a legidősbiket, mért
lármáznak olyan nagyon? „Édes atyám!“ felele ő „lármánk oka egy darab
üveg, mely világit, ha háttal a mécs felé fordulva nézzük.“ Én kezembe
adatám, s magam is megtevém a próbát.
A dolog különösnek tetszék, miért feleségemtől kérdém, miféle darab üveg
az? „Nem tudom“ vala válasza, az egy darab üveg, melyet készitésekor a
hal hasából huztam ki.“
Egyikünknek sem juta eszébe, hogy az egyéb lehetne egy darab üvegnél;
próbáimat azonban tovább is folytatám. Feleségemnek mondám, dugja el a
mécset a kandallóban. Ezt megtévé, s ekkor látám, hogy a vélt üveg darab
oly világot derit maga körül, mely mellett le is fekhettünk. Ezért a
mécset eloltatám, s az üveget magam tevém a kandalló párkányára, hogy
világitson.
„Már ez“ igy szolék, „második haszna a Saadi barátjától kapott
óndarabnak, hogy t. i. általa megkiméljük az olaj árát.
Látván gyermekeim a mécsnek eloltatását, s hogy azt az üvegdarab pótlá
ki, e csodára oly visitó s fülrepesztő zajra fakadtak, hogy azt a
szomszédság köröskörül hallhatta.
Én a feleségem szaporitók a lármát azzal, hogy hallgatást parancsolánk
nekiek; czélunkat mindazáltal csak akkor érhettük el, midőn lefeküdtek,
s az üvegdarab csodás fényéről módjok szerint még jó darabig mulatva,
végre elalvának.
Erre magam s feleségem is szinte lefekvénk. Másnap reggel, az
üvegdarabról többé nem is aggódva, szokott munkámhoz menék. Senki sem
fog rajta csodálkozni, ha ez velem, mint oly emberrel történt, ki
éltében ugyan üveget, de gyémántot soha sem látott, s ha valaha látott
volna is, annak becséről s áráról sohasem tudakolódott.
Itt meg kell jegyeznem felségednek, hogy házam, s szomszédom háza
között, csupán egy téglákkal kirakott, még pedig igen vékony kötésfal
vala. Ez a ház egy, mesterségére nézve drágakőáros, igen gazdag zsidóé
vala, s hálószobája a közfalnak düle. Már lefeküdtek s aludtak, midőn
gyermekeim a legnagyobb lármát tevék; melyre felébredének és sokáig el
nem alhatának ismét.
Másnap reggel a zsidó asszony maga s férje nevében átjöve panaszkodni,
feleségemhez, hogy első álmában háborittatott.
„Édes Rachelem“ – igy hivák a zsidó asszonyt, mond feleségem hozzá,
„igen sajnálom a történtet, s én bocsánatot kérek érette. Hiszen tudja a
gyermekek szokását, hogy csekélységen néha nevetnek, máskor sirnak.
Jőjön be, s megmutatom, mi szolgáltatott panaszára okot.“
A zsidó asszony belépe, s feleségem még a kandalló párkányzatán fekvő
drága követ – mert ez valósággal az volt, még pedig igen jeles –
megmutatá neki, mondván: „Nézze, ez üvegdarab volt oka minden tegnapi
lármának.“ Mig a zsidó asszony, ki a drágaköveket igen jól ismeré, a
gyémántot bámulva szemlélgeté, elbeszélé ez neki, miként találta azt a
hal belsejében, s miként történt az egész dolog.
Elvégezvén feleségem beszédét, mond hozzá a zsidó asszony a gyémántot
visszaadva: „Aischa, – e vala t. i. feleségem neve – kelmedként én is
csak üvegnek tartom, minthogy azonban szebb a közönséges üvegnél, s
minthogy egy épen hasonló darab üvegem van otthon, melylyel magamat
ékesitni szoktam, s melyhez igen jól illenék, megvenném ha eladná.
Gyermekeim játszóeszközök eladásáról hallván, lármájokkal
félbeszakaszták a beszédet. Kérvén anyjokat, tartaná meg, ugy hogy ez
végre lecsillapithatásokra kénytelen vala nekik azt megigérni.
A zsidóasszony, kinek ismét haza kelle mennie, feleségemnek, ki őt a
küszöbig kiséré, bucsuvétkor megsugá, ha kedve találna kerekedni ez
üvegdarab eladására, meg ne mutassa senkinek, minekelőtte neki
megizenné.
A zsidó már igen korán boltjába ment a drágaságok piaczára. Felesége
utána siete hirül adni felfödözését, egyuttal leirá neki nagyságát,
gondolható nehézségét, szépségét, fényét, s szép vizét, mindenek felett
pedig éjjel világitó tulajdonságát, melyet feleségem őszinte beszéde
közben magasztalt neki.
A zsidó feleségét tüstént visszaküldé azon parancsolattal, hogy nőmmel
alkudozzék, eleinte csak keveset igérjen, azután a körülményekhez képest
többet s többet, s végre akármi áron, az alkut kösse meg.
A zsidóasszony férje parancsolatja következtében feleségemmel, nem
várván el, rászánta-e már magát a kő eladására, alattomosan alkudozni
kezde s kérdé, megelégszik-e husz aranynyal érte? Egy darab üvegért –
mert feleségem annak tartá, – az ajánlott összeget feleségem nagyon is
sokallotta, mindazáltal az ajánlást sem el nem fogadta, sem vissza nem
utasitá, hanem egyedül azt mondá a zsidóasszonynak, hogy erre elébb nem
felelhet, mig velem nem szólott.
Azalatt épen munkámról tértem haza ebédre, midőn a kettő még mindig az
ajtó előtt beszélgete. Feleségem megszólita, s kérdé, megengedném-e a
halbelében talált üvegdarabot a szomszéd asszonytól ajánlott husz darab
aranyért odaadhatni?
Nem válaszoltam azonnal elhatározólag, hanem azon nyomósságról
gondolkodám, melylyel Saad az óndarab adásakor igéré, hogy ez tehet
valaha szerencséssé. A zsidóasszony azt vélé, hogy ajánlását keveselvén,
nem feleltem, mondá hozzám: „Szomszéd, adok érte ötvenet, megelégszik
azzal?“
Látván, hogy a zsidóasszony husz aranyról hirtelen ötvenre ugrik, rá
tartám magam, s mondám neki, hogy még igen messze van azon ártól, melyen
eladni szándékozom.
„Szomszéd“ mond ő erre, „vegyen el érte száz aranyat; ez bizonyára
felettébb sok, s még magam sem tudom, jóváhagyja-e férjem?“
Ezen ujabb ajánlásnál mondtam neki, hogy százezer aranyat kivánok érte,
noha jól tudom, hogy a gyémánt sokkal többet ér, hogy azonban iránta s
férje, mint szomszédunk iránt barátságos lehessek, nem kivánok többet,
de ez összeget meg kell érte kapnom, s ha ők azon nem akarnák megvenni,
más drágakőárusok még többet is fognának érte adni.
A zsidóasszony még inkább megerősite föltett szándékomban azon hévvel,
melylyel az alkut meg akará kötni, több izbeli ajánlásival már ötvenezer
aranyat igérvén, melyet azonban el nem fogadék.
„Többet“ mond az asszony, „férjem helybehagyása nélkül nem igérhetek.
Csak estve térend haza, s azon egy szivességre kérem, legyen addig
türelemmel, mig az szólott szomszédurammal s megnézte a gyémántot.“ A
mit én meg is igértem neki.
Hazatérvén estve a zsidó, megtudá feleségétől, hogy velünk még nem
kötheté meg az alkut, hogy már ötvenezer aranyat igért, s mily
szivességre kért meg.
A zsidó ellesé az időt, midőn munkámról hazatértem. „Hasszán szomszéd“
igy szólita meg menésközben, „kérem mutassa meg a gyémántot, melyet neje
feleségemnek mutatott.“ Beszólitám hozzám, s megmutatám neki azt.
Minthogy már alkonyodott, s a mécs még nem vala meggyujtva, a gyémántnak
magától bocsátott világa s azon rendkivüli fénye, melylyel egész kezem
meg volt világitva, azonnal meggyőzék a zsidót, hogy neje azt jól
leirta. Kezébe vevé, sokáig nézé, s csodálni meg nem szünt. „Kedves
szomszéd uram“ mond erre, „feleségem, mint nekem mondá, ötvenezer
aranyat igére érte, hogy tehát megelégedhessék, még huszezerrel
pótolom.“
„Szomszéd“, válaszolék, „neje talán megmondotta, hogy árát százezer
aranyra határozám, vagy adjon annyit, vagy a gyémánt az én kezemben
marad; itt nincs más középut.“
Egy darab ideig még alkudozott azon reménynyel, hogy talán elengedek még
valamit; velem azonban semmire sem mehete, s azon félelmében, nehogy a
gyémántot más drágakőárusoknak megmutassam – a mit meg is tettem volna –
el sem is távozék, mig a kivánt árért meg nem köté az alkut. Egyuttal
mondá, hogy a százezer arany készpénzben nincs ugyan házánál, de hogy
másnap e tájon vagy még korábban is az egész összeget elhozandja, és
hogy az alku megálljon, még az nap hozott két erszényt, mindeniket ezer
aranynyal.
Meglevén igy a gyémánt eladatása, s én minden reménységen tul hirtelen
meggazdagodván, köszöntem Istennek irántam mutatott jóságát s
kegyességét, és egyenesen Saadhoz siettem volna háladatosan borulni
lábaihoz, de lakását nem tudtam. Szintazt tettem volna Saadival is,
kinek szerencsémért legelső köszönettel tartozám, noha velem való jó
szándékában nem boldogult is.
Most azon valék, miként forditsam e temérdek pénzt legjobban hasznomra.
Feleségem, kinek feje azonnal tele volt neme hiuságával, azonnal
javaslá, vegyek neki s gyermekeinek drága köntösöket, továbbá házat, s
azt gazdagon ékesitsem fel.
„Édes feleségem,“ mondám neki, „nem ily fennhéjázva kell kezdenünk.
Bizzál bennem; idővel a te kivánságod is meg lesz. Noha a pénz csak
kiadásra való, mégis ugy kell vele bánni, hogy abból egy tőke képződjék,
hogy nem levén szükséges az egészhez nyulni, kamatjaiból lehessen élni.
Ezen töröm most fejem s holnaptól kezdve e tőkét fogom lerakni.“
Jövő egész napot avval töltém el, hogy számos mesterségembeli, szintoly
szegény emberekhez, mint én voltam, menék, s pénzt adva nekik,
tehetségük s ügyességük szerint lekötelezém őket, mindenféle
kötélgyártmányt készitni számomra azon igéretem mellett, hogy nem kell
várniok, hanem a mint meghozzák a munkát, pontosan s jól megfizetendek
érte. Harmadnap végképen megegyezék ilyformán valamennyi még hátralevő
szegényebb sorsu kötélgyártókkal, s azóta ezen emberek egész Bagdádban
nekem dolgoznak, s igen meg vannak elégedve azon pontossággal, melylyel
teljesiteni szoktam tett igéretemet.
Minthogy ily számos mesterember arányosan sok munkát készite el,
különféle helyeken rakházakat béreltem, melyekbe egy biztost tevék,
részint a kész munka átvevésére, részint eladás végett nagyban és
kicsinyben; mely rendelkezésemmel nemsokára tetemes nyereséget s
nevezetes jövedelmet szereztem magamnak.
Idővel sok elszórt rakhelyeim egyesitésére egy nagy téres, de már
dülőfélben levő házat vettem. Lerontatám, s helyére azt épitém, melyet
felséged tegnap láta. De bármi szép is külseje, belül csak nagy
padlásokból áll az áruk, s magam s családom számára való lakszobákból.
Már jó ideje elmult, hogy kis házamat odahagyva, a nagyba költöztem,
midőn Saadi és Saad, kiknek eszükbe sem juték többé, egyszerre
megemlékezének rólam. Sétálni indulván egy nap, rendkivül csodálkozának,
midőn azon utczában, melyben mindig dolgoztam kötélgyártó műszeremmel,
többé nem láttak. Kérdezősködtek, mivé lettem, élek-e még vagy
meghaltam? Csodálkozások még inkább nevekedék, midőn meghallák, hogy az,
ki után tudakozódnak, nagykereskedővé lett, s már nem hivják többé
pusztán Hasszánnak, hanem Kodjah Hasszán Alhabbal, azaz: „Hasszán
kötélgyártó kereskedőnek,“ s ki ez utczában kivülről palotához hasonló
házat épite.
A két jó barát felkerese a megjegyzett utczában s Saadi, ki meg nem
foghatá, hogy a Saad adta darab ón lehete alapja ez igen nagy
szerencsémnek, monda útközben Saadhoz:
„Örömöm teljes, hogy én vetém meg Hasszan Alhabbal szerencséjét, de azt
még sem hagyhatom helyben, hogy kétszáz arany helyett négyszáz arany
kicsalására, két izben hazudott; mert hogy szerencséjét a tőled kapott
óndarabnak köszönhetné, nem is képzelhetem s az eszébe sem jutna
senkinek is.“
„Te igaz, ugy gondolkodol, felele Saad, de nem ugy én, s nem látom okát,
miért vagy Kodjah Hasszán iránt oly igazságtalan, hogy őt hazugnak
tartsad. Higyjed inkább, hogy az nekünk az igazat mondá, s hogy
eszeágában sem volt azt tőlünk eltitkolni, s hogy épen az én adtam
óndarab egyedüli talpköve szerencséjének. Kodjah Hasszán e dologban
rövid idő mulva maga fog felvilágositani.“
Ily beszélgetés közben a két jó barát elért azon utczába, melyben vala
házam. Tudakolták s megmutattatott nekik. – Midőn homlokoldalát látnák,
alig akarák hinni, hogy az az; mindazáltal kopogtattak, s kapusom
kinyitá előttük a bejárást.
Saadi, ki az udvariasság ellen féle botlani, ha a keresett házat valami
nagy emberével cserélte volna el, mondá a kapusnak: „E házat Kodjah
Hasszán Alhabbalénak jelelék; – mondd meg, tévedtünk-e vagy sem?“
„Nem uram, épen nem tévedt“ felele kapusom az ajtót még jobban tárván,
„ez az. Csak lépjetek be; épen a teremben van, s majd találtok egy
rabszolgát, ki bejelent.“
A két jó barát bejelenteté magát nálam, s én azonnal megismerém őket.
Midőn beléptek, felkeltem ülésemből, elejükbe sieték s köntösük
szegélyéért akarék nyulni, hogy megcsókoljam. De ezt nem engedék, s
akaratom ellenére ölelkeznem kelle velük. Meghivám őket egy szőnyegekkel
beteritett magasabb helyre fellépni, s itt egy üléssel kinálám, honnan a
kertbe láthattak. Kérém, üljenek le, de ők azt kivánták, hogy én üljek
elől.
„Nemes urak,“ mondám hozzájuk, „sehogy sem feledém el, hogy én a szegény
Hasszán vagyok; s ha egészen más volnék is, mint vagyok, s ha nem volnék
is irántatok lekötelezve, mégis tudom, mi illik. Könyörgök azért, ne
szégyenitsetek tovább.“
Erre leülének helyeikre, s én velük szemközt.
Most Saadi kezdé a beszédet, s felém fordulva, mondá: „Kodjah Hasszán,
nem vagyok képes neked megmondani, mennyire örülök rajta, hogy azon
helyzetben látlak, melyet kivántam, midőn két izben egymásután
ajándékoztam neked ama kétszáz aranyat, s meg vagyok győződve, hogy ama
négyszáz arany tevé helyzetedben ezen változást, melyen annyira
örvendek. Csak egyen töröm fejemet. Meg nem foghatom t. i. mi okod
lehete tőlem kétszer titkolni el az igazságot, s oly veszteségekkel
vesztegetni szemem fényét, melyeknek oka előttem ma is szintoly
hihetetlen, mint akkor. Nemde, midőn utolszor látánk, pirulva vallád
meg, hogy sorsodon sem az első, sem a második arany nem segite semmit
is? Ezt legalább előre teszem fel s elvárom, hogy vélekedésemet
helybenhagyod.“
Saadinak e szavait Saad nagy nyugtalansággal, hogy ne mondjam rosz
kedvvel hallá, s ezt szemei lesütésével, s feje rázásával adta értésre.
Mindazáltal egy szót sem szólva, végig hagyá beszélni. Azután mondá:
„Saadi: megbocsáss, ha még Hasszán előtt felelek; megelőzöm, hogy
értésedre adhassam, miként csodálkozom részint őszintesége elleni
balitéleteden, részint azon, hogy ezelőtti állitásainak mind e mai napig
sem hiszesz. Én neked mondám már egyszer s most is ismétlem, hogy
eleinte mindjárt, bajának puszta elbeszélésekor elhittem, s bármit mondj
is, meg vagyok győződve, hogy mind ugy van. Azonban hadd szóljon maga, ő
legjobban fogja tudni, melyikünk itélte meg jól vagy roszul.“
Igy beszélvén a két jó barát, megszólalék, s mind a kettőhöz fordulva,
mondám: „Nemes urak, a tőlem kivánt felvilágositásra nézve örök
némaságra itéltem volna el magamat, ha bizonyos nem volnék abban, hogy a
miattam köztetek támadt vita sziveiteket összekapcsoló barátsági kötelet
nem lesz képes felbontani. Kivánságtokra tehát közelebbről foglak
felvilágositni. De legelébb is esküszöm, hogy szintazon nyiltszivüséggel
teendem, melylyel korábbi történeteimet beszélém el.“
Erre az egész történetet elbeszélém, a mint felséged csak épen most
hallá, pontról pontra, legkisebb körülményt sem titkolva el.
Bizonyitgatásim azonban nem voltak elegendők, hogy Saadit előitéletéből
kiragadhatták volna. Midőn azért elvégzém beszédemet, mondá hozzám:
„Kodjah Hasszán, a hallal, s hasában talált gyémánttal való történet
szintoly hihetetlennek látszik előttem, mint a csalmának ölyv általi
elragadtatása, s a korpás edénynek mosó-földdel kicseréltetése. Bármint
legyen is különben a dolog, mégis meg vagyok felőle győződve, hogy te
már nem vagy többé szegény, hanem gazdag ember, mivé mindjárt eleinte
kivántalak tenni, s igy szivemből örvendek rajta.“
Késő levén már, felkele, búcsut veendő, s Saad vele együtt. Én szinte
felkelék, s visszatartóztatva mondám: „uraim, engedjétek meg, hogy egy
szivességre kérhesselek, melyet meg ne tagadjatok tőlem. – Tegyétek meg
házamnak azon becsületet, s maradjatok nálam egy kis vacsorára s
hálásra, hogy holnap reggel egy kis mezei lakásomra evezhessünk, melyet
vettem, hogy néha egy kis fris levegőt szivhassak; még az nap szárazon
térünk onnan vissza, még pedig mindegyikünk egy lovon, tulajdon
ólamból.“
„Ha Saadnak nincs valami sürgetős dolga“, mond Saadi, „igen szivesen
elfogadom.“
„Nekem soha sincs dolgom,“ mond Saad, „ha arról van szó, hogy
társaságtokban részesüljek. Azonban – folytatá – szállásainkra meg kell
üzennünk, hogy mára ne várjanak haza.“
Előhivatám egyik rabszolgámat, s mig neki a követséget mondák,
használtam az időt, vacsora készités végett kiadni a szükséges
parancsokat.
Mig a vacsora ideje eljött, azalatt jótevőimnek megmutatám házamat
minden hozzátartozókkal, s ők állapotomhoz képest igen jól elrendeltnek
találák. – Különbség nélkül mindakettőt jótevőmnek nevezém, mivel Saad
nélkül nehezen adta volna Saadi a négyszáz aranyat, melyekig viszem
vissza szerencsém eredetét. Ezekután a terembe vezetém vissza, hol egyes
dolgokról mindenféle kérdéseket tevének, melyekre nekik megelégedésükre
feleltem.